Boulogne-sur-Mer, 1951. Tavaszi reggel. Az ügyeletes szobában alszom, amikor csöng a telefon.
- Ügyeletes orvos?
- Mi történt?
- Hajótörés a Carnot-gátnál.
- Megyek.
Szirénázva érkezik a tűzoltóautó. Kicsapódik az ajtaja, s jelentőségem teljes tudatában előrelépek ... Sohasem fogom elfelejteni a negyvenhárom egymás hegyére-hátára hányt, görcsbe merevedett, mezítlábas áldozat látványát. Valamennyin rajta volt a mentőöv. Hiába minden erőfeszítés: senkit sem tudtunk életre kelteni közülük. Egy pillanatnyi balfogás eredménye - 43 halott, 48 árva.
Azt hiszem, ekkor döbbentem rá a hajótörés drámájának nagyságára, s ekkor fogant meg bennem a gondolat, amely később az Eretnek expedíciójában vált valósággá.
Hajótörés! Ez a szó számomra maga az emberi nyomorúság: egyértelmű a reménytelenséggel, az éhséggel, a szomjúsággal. Boulogne-nak minden évben 100-150 szülöttje fullad a tengerbe, s mint megtudtam, szerte a világon - békeidőben - évente 200 000 ember veszti így az életét. Az áldozatok negyedrésze többnyire, hála a mentőberendezéseknek, túléli ugyan a katasztrófát, de röviddel később, kegyetlen haláltusa után, mégiscsak elpusztul.
Már régóta érdekelt, meddig bírja az emberi szervezet a nélkülözéseket. Vizsgálódásaim meggyőztek arról, hogy az egyén néha tovább is élhet, mint azt a fiziológusok általánosságban lehetségesnek tartják.
Hosszú ideig alaposan tanulmányoztam a deportáltak, a hadifoglyok, a hiányosan táplált népek állapotát, de mint orvos, aki számára a gyakorlati alkalmazás lehetősége nélkül holt betű marad a tudomány, gyakran zártam le ezzel a kérdéssel elméleti kutatásaimat: „Mire jó mindez?"
S a hajótöröttek problémája most a többi mellé került. A különbség az, hogy itt az emberi nyomorúságot okozó külső feltételek nem függtek, mint a deportáltak esetében, sem emberi önkénytől, sem pedig, mint az indiai éhínségek esetében, elemi csapástól, amelyeket nem lehetett kiküszöbölni. A hajótöröttek életbenmaradásának feltételeit kétségkívül veszélyes, de mindenesetre gazdag természetes környezet határozza meg, amelyben bőségesen előfordul minden, ami az ÉLETHEZ, legalábbis a TOVÁBBÉLÉSHEZ szükséges /1 köbméter vízben kétszázszor annyi élőlény van, mint ugyanannyi földben/, amíg fel nem tűnik a szárazföld, vagy meg nem érkezik a segítség.
Egyszóval úgy okoskodtam, hogy a tenger, bár állandó veszéllyel fenyegeti a hajótöröttet, mégsem ellenséges elem, s főleg nem élettelen. A félelem legyűrése és az élelem megszerzése tehát nem ütközik legyőzhetetlen nehézségekbe.
A környezetet, a külső feltételeket illetően ez volt a kiindulópontom, ami pedig az adott környezetben tovább élni hivatott emberi szervezetet illeti (a súlyos feltételek közt hosszú ideig kiállott nélkülözések híres eseteit tanulmányozva), az alábbi következtetésre jutottam: a fiziológusok gyakran nem számolnak a lelkierővel, s annak a test reakcióira gyakorolt hatásával, holott ezt a hatást Gandhi többszöri böjtölése, Bligh kapitány utazása /akit a fellázadt legénység egy csónakban magára hagyott a tenger közepén, mindössze nyolc napi élelemmel ellátva több mint negyven napig hányódott az óceánon, s csak a gyűlölet tartotta benne a lelket/, Scott és Amundsen sarki expedíciója nagyszerűen bizonyítja.
Van itt egy félreértés. Nem azt kell ugyanis mondanunk, hogy „ilyen és ilyen fizikai feltételek esetén életben lehet maradni", hanem - a matematikusok kedvelt formulájával élve - meg kell elégedni csupán ennyivel: „Minden egyéb körülményt azonosnak véve (gondolok itt a szellem, a lelkierő szerepére, a bátorságra, reménykedésre) lehetséges életben maradni, ha ilyen és ilyen fizikai feltételek megvalósulnak."
Ismét tanulmányoztam a statisztikát.
Hogyan lehetne megmenteni azt az 50 000 embert, aki évente a mentő csónakokban pusztul el?
Azok a szinte legendaszámba menő történetek, amelyeket egymásután olvastam, nevetségesnek, illuzórikusnak tüntettek fel minden reményt, minden erőfeszítést.
 |
| A Medusa utasai - Théodor Géricault festménye |
1912. április 14-én a Titanic óceánjáró egy jéghegybe ütközött, s néhány óra leforgása alatt elsüllyedt. Három órával a hajótörés után, amikor az első segítség megérkezett a helyszínre, a mentőcsónakokban már számos halottat és őrültet találtak. Figyelemre méltó tény, hogy egyetlen tíz éven aluli gyerek sem volt azok között, akik ijedtségüket őrülettel, őrületüket pedig életükkel fizették meg, A gyermekek még normális idegállapotban voltak.
E példák megerősítették azt az érzésemet, hogy a lelki tényezők jelentősége elsőrendű. A statisztikai adatok szerint az áldozatok 90 százaléka a hajótörést követő három nap alatt pusztul el. Ez a megállapítás önmagáért beszél, hiszen ily rövid idő alatt az ember általában nem pusztul sem éhen, sem szomjan.
Ha a hajó eltűnik a hullámok között, a hajótörött azt hiszi, hogy az egész világ vele együtt süllyedt el, s mivel nincs a lába alatt néhány szál biztonságosnak látszó deszka, minden bátorsága, józansága elszáll. Ha sikerül mentőcsónakba kerülnie, azért még nem menekült meg: mozdulatlanul, magába roskadva elmélkedik a nyomorúságán. Az ilyen ember már eleve lemondott az életéről.
Rászakad az éjszaka, áthatja a nedvesség és a szél, megrémíti a hullámzás, a zaj, a csend - s három nap alatt vége.
Legendák hajótöröttjei! Én tudom, hogy nem a tenger, nem az éhség, nem a szomjúság okozta halálotokat, hanem, miközben rikoltozó sirályok keringtek hánykódó csónaktok felett, a rettegés volt a vesztetek.
Így hát hamarosan bizonyossá vált előttem: a hajótöröttek legtöbbje jóval előbb meghal, semmint a fizikai és fiziológiai feltételek önmagukban véve halálossá válnának. Hogyan lehet hát leküzdeni a reménytelenséget, amely biztosabban, gyorsabban öl, mint bármilyen fizikai tényező?
Következik: A csavargó
Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése