GERALD DURRELL: Noé bárkáján (1)

A nagy állatbarát hírében álló Durrell-familia legkisebb fia, az 1925-ben született Gerald mulatságos, eredeti állatregényei révén lett méltán népszerű író. Élete mindvégig szorosan kapcsolódott az állatvilághoz: állatkereskedésekben dolgozott, majd állatkerti gondozó lett. Apai örökségét arra költötte, hogy ornitológus barátjával Kamerunba utazzon. Első könyve a Noé bárkáján volt, amelyben expedíciójának élményeit s azt meséli el, miként tértek haza tengeri úton egy egész állatsereglettel. Expedícióit később is megismétli és későbbi könyvei honoráriumából finanszírozza. Az alábbi részletek a könyv zárófejezetei és a kalandos hazautazás eseményeiről szólnak.

A BÁRKA ELINDUL

Úti előkészületek – Tíz tucat tojás és száz narancs, meg a többi csomag – Malária – Sáros az út – Még egy igazi kameruni felhőszakadás – Noé és az ő bárkája

Elég könnyű dolog feljutni bármelyik hajóra, amíg az ember el nem mondja, hogy poggyászának nagy részét száznál több ketrec képezi, s hogy a ketrecekben nagyon is eleven madarak, emlősök és hüllők utaznak. Meglehetősen sokat bajlódtunk, míg végre az Elders és Fyffe cég előzékenysége folytán helyet kaphattunk egyik hajójukon. Amikor megtudtuk, mikor szedjük fel a horgonyt, kétségbeesetten állapítottuk meg, hogy kevesebb időnk maradt az úti előkészületekre, mint amennyire számítottunk. Nem szállhattunk fel állatainkkal a hajó fedélzetére abban a reményben, hogy a szakács majd táplálja őket. Készleteket kellett vásárolni, húst rendelni, a ketreceket még az utolsó pillanatban megjavítani, nehogy a hajón megszökjék valamelyik állat, és még száz meg száz tennivaló várt ránk. Egyik-másik élelmiszerért, amelyik idelent az alföldön nem termett, kétszáz mérföldnyire is el kellett küldenünk embereinket az ország belsejébe, a magasabban fekvő vidékekre: a többi között például közönséges burgonyáért. Kumbóban bármilyen mennyiségben kapható édes burgonya, a közönséges krumpli azonban ismeretlen itt. No és a gabona, a szemes élelem: nagyobb mennyiségben, olcsóbban kaphatjuk ott, ahol termesztik, Kamerun mezőgazdasági területe pedig ugyancsak a felső vidék. Tíz tucat tojásra, negyven koszorú (nem egyformán érett) banánra, ötven pau-paura, száz narancsra, húsz ananászra, négy-négy zsák gabonára, édes, illetve közönséges burgonyára, két zsák babra, és a húsevő állatok részére egy egész kizsigerelt ökörre volt szükségünk. Mindezt – mint említettem – Kamerun különböző vidékeiről kellett összeszednünk és szállítanunk, méghozzá gyorsan, ha csak nem akartunk valamelyik fontos élelmicikk nélkül elhajózni.

A Durrell-família

És engem éppen ebben a nehéz időszakban vert le lábamról a malária. Nem ismertem fel, hogy maláriám van, azt gondoltam, nyilván kimerültem, és majd egy hétig küszködtem félholtan, míg végül beláttam, hogy mégiscsak lehet valami bajom, és felkerestem a helyi kórházat. Az orvos megvizsgált, hatalmas injekciót nyomott testem egyik legkényesebb részébe, és ágyba parancsolt. Nagyon bánatosan ágyban töltöttem két napot, miközben teljes káosz és zűrzavar uralkodott az állatházban, s John egymaga kínlódott a madarak etetésével, megvizsgálta a krumpliszsákokat, és ellenőrizte, megetették-e a majmokat. Úgy határoztunk, hogy éjszaka utazunk le a tengerpartra, és aznap hajnalban érkezünk majd, amikor behajózhatjuk a fedélzetre a gyűjteményt s indul a hajó. Az indulást megelőző napon betoppant az orvos, még egyszer meg akart vizsgálni. Kunyhónk kirakodóvásárra emlékeztetett, élelemmel tömött zsákok, tojásosdobozok, gyümölcsöskosarak hevertek szerteszét a padlón. Az orvos átevickélt ezen az összevisszaságon, megmérte lázamat, és még egy injekciót készült adni. Miközben a fény felé tartotta a tűt és egy kevés kinint fecskendezett ki belőle (szörnyű szokásaik vannak az orvosoknak), én meg remegve feküdtem és vártam a kegyelemdöfést, megkérdezte, mi ez a nagy sürgés-forgás.

Gerald kamaszkorában
kedvenc teknősével

– Ó, hát holnap éjszaka szedjük a sátorfánkat – feleltem kedélyesen, s a tűre sandítottam.

– Hogy érti azt, hogy szedik a sátorfájukat?

– Távozunk, hogy hajóra szálljunk. Kedden délelőtt féltizenegykor a fedélzeten kell lennünk.

– Maga azt hiszi, hogy elutazhat Tikóba, és hajóra szállhat holnap, ilyen állapotban? – rivallt rám, majdnem úgy, mintha azt mondtam volna, hogy keddre egy gyereket hozok a világra.

– De hát nem vagyok olyan nagyon beteg – tiltakoztam – ma reggel remekül éreztem magam.

– Idehallgasson – mondta az orvos dühösen –, közel harminckilenc fokos láza volt egész héten. Legalább két hétig ágyban kell maradnia. Nem utazhat el azzal a hajóval.

– De hát mennünk kell, doktor, eget-földet megmozgattunk, hogy elvigyenek. Ha lemondjuk, sohasem kapunk másik hajót. Higgye el, el kell mennünk ezzel a hajóval.

– El sem jut a hajóig. A maga állapotában őrültség ilyen útra vállalkozni: ha újabb rohamot kap, mire a partra ér (s ez nagyon valószínű), akkor azonnal kórházba kell mennie, vagy...

– Vagy?–tudakoltam.

– Vagy elpatkol – közölte minden köntörfalazás nélkül. És nagy szakértelemmel belémdöfte a tűt.

Mihelyt ismét szóhoz jutottam, folytattam a témát:

– De már nem mondhatjuk le. Mennünk kell.

– Rendben van – mondta az orvos –, de én semmiféle felelősséget nem vállalok magáért.

És kisétált a zsákok meg kosarak között a sötétbe.

(Folytatjuk)

Forrás: Gerald Durrell: Noé bárkáján. Táncsis Könyvkiadó, Budapest, 1966. Vajda Gábor fordítása.