JUHÁSZ VILMOS: A föld népe

(A Tibet c. 1936-os útleírásból)

A helyváltoztató életmódhoz ragaszkodó nomád állattenyésztők és harcos zsákmányolok után Tibet megtelepedett népességéről, a földművesekről kell szólanunk. A foglalkozások természetesen nem különülnek el ilyen élesen egymástól. Láttuk, hogy olykor a harcos nomádok is áttérnek a földművelésre, a parasztok pedig rablással kárpótolják magukat a robotért. A parasztoknak is rendszerint nem a föld, hanem a jószág hozama a fő jövedelme. A lényeges különbségek az eddigi ismertetett népcsoportokkal szemben a földművesek helyhez kötöttsége, ami kihat egész külső, sőt belső életükre.


Tibet a nagy választóvidék a belsőázsiai nagy sztyepp-övezet pásztornomád népessége és a dél- és keletázsiai ősi földműves régió között. A hegyi ország földműves területei is túlnyomórészt Délen és Délkeleten vannak : legfőként a hosszú lhászai völgy a Himalája és Transzhimalája között, továbbá a termékeny, de még nagyon kevéssé megművelt Kham tartomány. Fő termék az árpa. A megművelt föld legnagyobbrészt a kolostorok tulajdona. A föld birtokosa egyúttal egyházi felsőség, a lelkek ura s mindegy, hogy a paraszt szolgáltatását robotnak nevezzük-e, vagy dézsmának. Mindenesetre felér mind a kettővel együtt és még sok egyébbel. Önálló kisbirtokokat, melyek »csak« a roppant adókat viselik, Lhásza és Sigace környékén találunk. A földműves is sokkal nehezebb küzdelmet folytat a természet mostohaságával, mint sorsának európai osztályosa. Fő ellenfele azonban a hatalom, amely robot és adó alakjában majdnem minden jövedelmétől megfosztja. Ugyanaz a hatalom, amely üldözi a rablót, a harcos zsákmányolót, őt, aki minden népréteg közül leginkább él a törvény előírásai szerint, talán még kevésbbé kíméli.


Az európai utazók szerint a déltibeti földművesnépesség testileg fejlettebb, mint többi honfitársai, ami csak annyit jelent, hogy jobban megközelíti az európai szépségideált. Hiszen Belső-Ázsia alacsony, nyomott termetű, zömök nomádjai különösen szívósak, edzettek és izmosak. A déltibeti földművesek között a 180 cm magas férfiak nem ritkák. Arcuk európai értelemben szebb, vonásaik szabályosabbak, bőrük fehérebb, mint általában a  nomádoké.


A természet a nőkről sem feledkezett meg, de a szokásos hagyomány mindent elkövet, hogy elrútítsa őket. Többnyire feketére mázolják arcukat. Ahol nem követik ezt a szokást, vajjal kenik be bőrüket. Mivel a parasztok sem mosakodnak, csakhamar megkeményedik rajtuk a vastag piszokréteg.


A nomád asszonyoknak aránylag könnyebb az életük, kevesebb a dolguk. Az állattenyésztés férfifoglalatosság és ezért függ össze a patriarkális társadalmi berendezkedés a pásztornomád gazdasági formával. A földművelés a nők ősi foglalkozása. Exotikus társadalmakban ma is túlnyomóan az ő feladatuk. Évezredek előtt munkájuk gazdasági jelentősége a társadalmi életben is kiváltságos helyet biztosított nekik ; ez a forrása a régi társadalmak úgynevezett anyajogi berendezkedésének. Déli Tibet Indiával és Dél-Kínával együtt ősrégi területe az anyajogi földműves társadalmaknak. A nők egykori kiváltságos helyzetének egy sajátságos maradványára, a több-férjűségre még visszatérünk. Délen mind a földműves-, mind a házimunkának oroszlánrésze ma is a nőre hárul. Nem csoda, ha a megerőltető munkában korán elöregednek.  Testük formátlan lesz, vonásaik eldurvulnak.


Említettük, hogy a tisztaságot épp oly kevéssé ismerik, mint állattenyésztő, vagy harcos honfitársaik. Öltözködésük gondosabb és gazdagabb, lakásuk kényelmesebb. Az enyhébb éghajlat megköveteli a változatosabb ruházatot. A »nemzeti viselet«, a báránybőrbunda, csak télen kerül elő. Nyáron puluból készült bőujjú ingeket, vagy ujjatlan mellényeket viselnek. A nők hiúságát és pompakedvét a sok munka nem törhette meg. Ruháik tarka színekben ragyognak. Az asszonyok a sötétebb színeket, a sötétkéket, sötétzöldet és a barnát kedvelik, a lányok világosabb kéket, zöldet és pirosat. Nyáron a nap ellen úgy védekeznek, mint a szicíliai nők : tarka köpenyüket fejükre  borítják.


Az asszonyi ruhán elől kevés a dísz. Csupán a vállra hímeznek tarka díszítést és a gyakran aranyból, vagy ezüstből készült öv mellett oldalt lóg le egy hosszúkás ezüstbojt. Hátul azonban annál díszesebb a viseletük. Arany-, ezüst- és türkizékszereiket ide tűzik fel.
A fejfedő anyaga legtöbbször posztó, formája azonban mindkét nemnél nagyon változatos. Sokhelyütt ízlésüket teljesen szabadjára engedik és maguk találnak ki új formákat. Néhol csúcsos kalapokat viselnek. A sigacei asszonyok nagy,  vörös  színű,  két oldalt  kihegyesedő  napoleonkalap-félében járnak.


A férfiak legtöbbnyire fülük mellett két fonatba rendezik hajukat. A szegényebbek homlokuk köré csavarják és oldalt bojtot tűznek bele. A jobb-móduak szívesen utánozták a mandzsuktól a meghódolás jeléül a kínaiakra kényszerített copfviseletet, amely Kínában már a múlté. Hajfonatukat vörös színű tarka kövekkel és ezüst ékszerrel kirakott posztóba csavarják. A ngacsu-kai férfiak hamis hajfonatot viselnek.


A nők egész öltözködésükben hajviseletükkel törődnek a legjobban és az egyéni talékonyságnak és a díszítésnek a legnagyobb szerepet juttatják. Sokan úgy fésülködnek, mint a nomád törzsek, vagyis sok apró fonatot csinálnak, ezeket egyetlen nagyobb fonatba egyesítik és tarka szalagokkal, meg gyöngyökkel díszítik. Sokan a fonatokat csigaszerűen megerősítik a fülük mögött, vagy oldalt a fül mellett szalagokkal és kövekkel ékesítve egy nagyobb fonatba csavarják. Másutt elválasztják fürtjeiket, sok apró fonatot formálnak belőlük és ezek oldalt és hátul leomlanak. Némely faluban viszont keresztben választják el hajukat, az elülső fürtöket koronaszerű, türkizekkel ékes fonadékba csavarják.


A legnagyobb pompát azonban a haj hátulsó díszítésében fejtik ki. A jómódúak földigérő szalagokat viselnek és ezeket ezüst ékszerrel, vagy érmekkel, korállokkal, türkizekkel díszítik. Néha olyan súlyosak ezek a cifraságok, hogy a szalagot nem is a hajba tűzik, hanem hátul a nyakon, vagy a ruhán erősítik meg. A szegényebb asszonyok kénytelenek üveggyöngyökkel  beérni.

A hajviselet és a hajdíszítés gazdag változatosságában a déltibeti földművesek rokonai Nyugat- és Dél-Kína ősi törzseinek. Déli és Nyugati Kínának ezek az ősi népmaradványai a győztes kínai hódítók elől a földművelésre kevéssé alkalmas hegyvidékekre vonultak vissza. A női hajviselet, úgy látszik, az anyajogi földművestársadalomban a törzshez, vagy éppen a nemzetséghez, a nagycsaládhoz tartozásnak megkülönböztető jegye volt. A mi paraszti társadalmunkban talán a nők fejkendőviseletének sokféleségében maradt fenn ennek a nyoma.


Az asszonyok tarka ruhája és haj dísze azonban csupán az ünnepnapok kelléke. Küzdelmes hétköznapjaikhoz nagyon kevéssé illene.


Ezek a déltibeti parasztok általában elevenebbek és mozgékonyabbak, mint északi nomád honfitársaik. Az északi és keleti nomád törzsek szűkszavúságával és nyugalmával ellentétben közlékenyek, beszédesek, hevesen gesztikulálnak, arcjátékuk változatos, kifejező és közvetlen. Szinte aprólékos jelbeszédet fejlesztettek ki. Ha elégedetlenségüket akarják nyilvánítani, mutatóujjaik körmét egymással szembeállítják. A felemelt hüvelykujj azt jelenti, hogy valakit, vagy valamit jónak tartanak és szeretnek. A felemelt kisujj a tárgyról azt mondja, hogy silány minőségű, a személyről, hogy rossz-szívű és ha megvetést és haragot akarnak kifejezni, emellett még megrázzák a fejüket. A legnagyobb dicséretet, a rajongásig fokozott szeretetet úgy közlik, hogy az illető személyére mutatnak, feltartott hüvelykujjú, egymásra borított kezüket fejükre teszik és kiöltik nyelvüket.





Bonvalotnak, a több alkalommal említett kiváló francia utazónak karavánját is tibeti hajcsárok kísérik. A községek által szolgáltatott teherhordó állatokról, a poggyász szállításáról, a karaván kalauzolásáról ők gondoskodnak. A magastermetű, szélesarcú, tojásdad koponyájú, előrenyuló állú emberek olyan vidámak, mint a gyerekek ; az elég nehéz cipelkedés közben szakadatlanul énekelnek, kiabálnak, játszanak. Valamennyi közül kiválik az egyik hajcsár 12—14 éves öccse, aki szórakozásból az idegen karavánhoz csatlakozott. Szabályos vonásai nagyon szépek, arckifejezése büszke és határozott. Lényéből túlárad az életerő ; szinte kiéhezett az életre, a mozgásra, új benyomásokra. Bonvalot lova mellett ugrándozik és mindenáron meg akarja kaparinteni bátyja puskáját. Ez mutatja neki, hogy a szíj túlhosszú és a fegyver az ő vállán a földet súrolná. A gyermek egy akaratos kecskére fanyalodik, amely a többi állatot nem akarja követni. Természetesen nem vezeti egyszerűen a kecskét, hanem elengedi a kötelet úgy, hogy az elszabadult állat tovaugrik, akkor utánaveti magát és nagy diadallal utoléri. De hamar megunja ezt a játékot. Inkább lasszót csavar egy használatlan kötélből és egy-egy bárányra veti, vagy kövekkel dobál célba. A jakokat igyekszik eltalálni, bátyja ujjasának öblébe hajigál, vagy kiválasztja a pillanatot, amikor a társaság egy tagja váletlenül az útjukat kísérő patak mellé kerül, akkor a vízbe hajít egy követ és nagyszerűen mulat, ha a gyanútlan embert sikerült lefröcskölnie. Kikezd ez egyik hajcsárral. Ráveti magát, megragadja övét és mindenáron fel akarja dönteni. A felnőtt góliát szelíden, mosolygós képpel távol tartja, a gyerek azonban ficánkol és csikorgatja fehér farkasfogait. Képtelen nyugton maradni. Ha az egyik állat letér az útból, hogy az éretlen árpában legeljen, azonnal utánaered és az ösvényre kődobálásokkal visszatereli.


A szép tehetséges fiú azóta fehérhajú aggastyán, vagy talán már halott, valószínű, hogy Bonvalottól megcsodált testi és szellemi elevensége falujának határai között rekedt meg. Az is lehet, hogy a kemény paraszti sorban hamarosan elfásult, vagy pedig a paraszti sors nyomasztó egyhangúságát felcserélte a veszedelmesebb, de változatosabb betyárélettel.


A csangpák és dogpák nyomorultabbul élnek, de a földművesek sora sem könnyebb. A köves hegyoldalakra felkapaszkodó szántóföld csak tibeti viszonyokhoz képest termékeny. A lakosok elkeseredett harcot vívnak, amíg kezdetleges eszközeikkel a mostoha földanyától kierőszakolhatják fő-táplálékukat, az árpát.

A nevezetes lhászai völgyben, vagyis a Brahmaputra, tibeti néven Cangpo völgyében és ennek mellékvölgyeiben különösebb fortélyok nélkül boldogulnak. Csak éppen fahusángokkal szétverik a göröngyöket, összeszedik a köveket és a mező szélére cipelik ; így mindjárt kerítésről is gondoskodnak, ami a legelésző háziállatok miatt nélkülözhetetlen. De északabbra már kénytelenek öntözéssel megművelhetővé tenni az erre alkalmas csekélyke földet. Hegyi patakok vizét felfogják, kivájt fatörzsekből csöveket készítenek és ezeken vezetik le a csapadékban részesülő hegyekről a nedvességet a szomjas földekre. A magashegyi földművesek ősi öntözésmódja ez, melyet épp úgy alkalmaztak a perui aimarák és inkák, mint ahogy ma is alkalmaznak a svájci wallisiak.


A kezdetleges eke fából készült. Felsőrésze egyetlen, durván kifaragott, meggörbülő faág. Az ekevas szerepét is fa tölti be. Vasból csupán az ekevas hegye készült. Az egyszerű szerszám elé legtöbbször két jakot fognak. Az állatok kitartóan, de nagyon lassan dolgoznak. A földműves noszogathatja őket, a nyugalmas munkamenetet nem hajlandók gyorsítani. A szántóföldbe keskeny barázdákat hasítanak, amennyire lehet, a lejtőre merőlegesen, hogy a lefolyó vizet megállítsák.


Az őrlés egyik alkalmatosságával, a kézimalommal, a csangpák sátraiban már találkoztunk. A folyók és patakok mentén azonban éjjel-nappal dolgozó vízimalmokat is találhatunk. Kavicsból emelt gátak védik őket, a partokat pedig kis nyár- és fűzfaligetekkel kötik meg. Maga a szerkezet épp oly egyszerű, mint minden mezőgazdasági eszközük. A mozdulatlan alsó malomkőre egy másikat szerelnek; ezt egy vízszintes kerék hozza mozgásba, amit a rázúduló víztömeg forgat. A malom belsejében, a kerékkel szemközt, a falra, két rudat erősítenek. Ezek a leomló lisztet két részre osztják és szitákba vezetik. így elválasztják egymástól a korpát és a tiszta lisztet és mindkettőt rögtön külön zsákokba gyüjthetik.


Tibet legtermékenyebb területe a dél és keletázsiai monszun esőkben leginkább részesülő délkeleti Khám tartomány. Lakosai azonban nagyon nehezen hajlandók a pásztornomád állattenyésztő életmódról lemondani. Ez a vidék volt a tibeti harcos nomádok fő harctéri területe Kelet és Dél felé, itt torlódnak össze a legszabadabb, legharciasabb törzsek. Ha kínai, vagy lhászai hivatalnokok a földművelésre tanítgatják a népet, vagy rábeszélik őket, hogy többet termeljenek, csak annyit mondanak mély megvetéssel: a fű a marhának való.


A lassan beszivárgó kínai földműves telepesek viszont a bennszülöttek elkeseredett gyűlöletével találják szembe magukat. »Hol legeltessük nyájain-kat, ha földjeinkre idegen parasztokat telepítenek és rétjeinkből szántóföldeket csinálnak?« panaszkodnak a tibetiek és nem lehet megnyugtatni őket, hogy állatjaiknak marad még elég hely.

Következik: Sok férj - egy feleség