EGRI LÁSZLÓ: Óriásbarlangok / 3

Hölloch, a pokol barlangja

Bár nem célja a könyvnek, hogy a világ nagy barlangjainak feltárásáról részleteket közöljön, a svájci Hölloch barlang története mégis ide kívánkozik, mivel itt — kevés kivételtől   eltekintve   —   tudományosan szervezett expedíciók kutattak.


Svájc általában nem mészkő vidékeiről híres, bár az ország közepén jókora kiterjedésű karsztvidékek is vannak. Ott, ahol a Silbern hegytömb két völgye, a Bissis és Starzlen összeér, nagy karsztforrás van; kitartó esőzések idején óriási mennyiségű víz tör föl belőle. Felette, a forrás szintjétől mintegy 100 m magasságban található a Hölloch barlang bejárata. A múlt század végéig senki nem foglalkozott vele. 1898-ban aztán három szpeológus — Egli, Widmer és Boeller — egy kilométer mélységben végigjárja a főbejáratot, amely tulajdonképpen egy nagy, lejtős folyosó. A Kápolna nevű teremig, amely a bejárat alatti szinten van és összeköttetésben áll a barlang aktív járatával, könnyű az előrehatolás. A Szifon nevű pontig ereszkednek, majd egy 50 m-es fal után következik az úgynevezett Pince, amelybe kis oldalpatak folyik bele. Innen újból fölfelé vezet az út, az Alligátorok szakadékán át, majd a Tavas járaton keresztül el lehet jutni a Nagyteremig. Amikor a föld alatti patak vízgyűjtő területére záporeső zúdul, vagy mikor olvad a hó, az alsó részek — a Szifon, a Pince és az Alligátorok szakadéka — villámgyorsan megtelik vízzel, mivel az alattuk húzódó aktív járat alacsony volta miatt az ott lefutó vizek, a közlekedő edények törvényének engedelmeskedve, elöntik a felső járat részeit is. Ezt a részt „halálzónának" nevezik a barlangászok.


1903-ban a főn hirtelen megolvasztja a havat, és a sebesen növő víz épp a halálzónában kapja el a kutatókat. Megmenekülésük másodperceken múlik; kikerülnek a jeges áradatból, de a víz túlsó oldalán. Szerencséjükre az áradat aránylag hamar levonul. Ebben az időben a barlangból 3630 m-t ismernek. Belga üzletemberek részvénytársaságot alapítanak, és megkezdik a barlang első részének kiépítését a turistaforgalom számára. A bejáratnál szálloda épül. Folytatódik ugyanakkor a barlangfeltáró munka is. Widmer az eddig ismert barlangjárat alatt mind újabb emeleti szinteket és folyosókat fedez föl, s a barlang térképe, amely 1913-ban már 6 km összhosszról ad képet, mindinkább kezd bonyolult hálózathoz hasonlítani. Az első világháborúban tönkremegy a részvénytársaság, egy nagy áradás a barlang építményének még az emlékét is elsodorja. Nem is foglalkozik senki vele majdnem harminc éven át.
1949-ben egy expedíció négy napig táborozik a barlangban, új járatokat fedeznek föl. Több kilométer hosszú telefonkábellel tartják a kapcsolatot a külvilággal.


A további felfedezések többé-kevésbé Alfred Bogli földrajztanár nevéhez fűződnek. Elmélete szerint a Silbern körüli karsztvidék mai formájában a négy jégkorszak alatt alakult ki. Ennek megfelelően a Hölloch barlangban is négy emeleti szint kell hogy legyen, amelyből csak három ismeretes. Bogli professzor elhatározza, hogy elméletét gyakorlati tényekkel igazolja. 1952-ben három fiatal barlangásszal rövid látogatásra indul a barlangba. Körülbelül abban az időben, mikor elérik a munkapontot, kint jókora zápor kezdődik. Mit sem sejtve elindulnak visszafele, csak akkor fognak gyanút, mikor azokon a helyeken, ahol eddig csak csepegett a víz, most valóságos patakok folynak. Nagy nehezen fölmenekülnek a sziklafalon a Nagyterembe, de itt aztán megrekednek, húsz órával a beindulás után. Mást nem tehetnek, várnak.


Kinn összehívják a mentőcsapatot, egy búvárt is hoznak, odasereglik a környék lakossága, de senki nem tud segíteni, mert a barlangba másodpercenként tíz köbméter víz zúdul be. Azt se tudják, hogy Bogliék élnek-e vagy sem. Telnek a napok .. Tudják, hogy a bentieknél csak minimális ételkészlet lehet. Kilenc nap telik el gyakorlatilag tétlen várakozással. Valószínűnek tartják, hogy a kutatók már nem élnek. A vízszint csökkenésével lehetőség nyílik a behatolásra. Alig halad a mentőcsapat egy kilométert, mikor a katonák segítségével utánuk húzott telefonkábelen értesülnek arról, hogy az eső újra megeredt. Visszavonulnak, majd másnap újból eredménytelenül próbálkoznak, mert a Pincénél a szifon zárt. S mikor már senki sem várja, a barlang bezárt kapuját megdöngetik belülről. Bögliék annak köszönhették megmenekülésüket, hogy eszükbe jutott: a járatok labirintusain keresztül tizenhat órás úttal el lehet jutni egy föld alatti élelmiszerraktárhoz. Ott vészelték át a tíz napot. 1953-ban ellipszis alakú járatot fedeznek föl, amelyet a svájci alpinista klub kezdőbetűiről SAC-járat-nak neveznek. Egy év múlva — újabb oldal járatokkal — a barlang már 40 km hosszú. 1955-ben fedezik fel a Pagodák járatát, egy gazdagon cseppkövesedett folyosót, amivel a barlang összhossza 55 km fölé emelkedett.
Ugyancsak 1955-ben más expedíciót is előkészítenek. A barlangban nyolc hordár és két kutató tartózkodik, mikor a főn hirtelen megolvasztja a havat, s a barlangban megemelkedik a vízszint. Mivel a szifók még nem zárultak be, sikerül a mentőcsapatnak elérni a bentrekedteket és kihozni őket.

Nyolc nap múlva újrakezdik a munkálatokat. Épp a barlang legtávolabbi pontján, egy csak hason csúszva járható   alacsony   járatban   tartózkodnak   a  kutatók, mikor  puskaropogásszerű   zajra   lesznek   figyelmesek: betört a víz! Emberfeletti erőfeszítéssel sikerül "kijutni" innen, és a dübörgő áradattá dagadt patakokon, vakkürtőkből záporozó vízfüggönyökön keresztül elérni az első olyan termet, ahova nem hatol fel a víz. Mivel nem rendelkeznek tartalékokkal, elhatározzák,  hogy megpróbálják elérni az ún. II. számú tábort, ahol elegendő élelmet, karbidot és száraz ruhát találnak. Tíz órán keresztül tart a menekülés vízben gázolva, zuhatagok alatt, iszapos kerülő járatokon     kúszva, míg ez sikerül. Még öt napot kell eltölteniök a táborban, míg a vizek annyira visszahúzódnak, hogy felszínre tudnak jutni. Az ez alkalommal feltárt járatokkal a Hölloch hossza: 61 km.


1956 és 1959 között több expedíció dolgozik a barlangban, s majdnem mindenik bentreked több-kevesebb időre, számtalan kalanddal fűszerezve a kutatások történetét.

Bogli professzor

Bogli professzor kezdeményezésére megalakul  egy kizárólag a Hölloch barlanggal foglalkozó munkacsoport. 1969-ben felrobbantják az egyik járatot eltorlaszoló omlást. A következő évben — kihasználva a kinti száraz hideget — sikerül bejutni a Hölloch legalsó aktív járatába, amely majdnem mindig víz alatt van. Ez talán a legveszélyesebb vállalkozás a barlang feltárásának történetében, hiszen több kilométert kell roppant alacsony járatokon végighaladni, ahol a víz szintjének pár centiméteres emelkedése is biztos halált jelent!
A következő évek újabb eredményeket hoznak: megtalálják a Bögli által gyanított legfelső emeleti szintet. Egyetlen szűk átjárón át közelíthető meg a barlang többi részéből. 1968-ra a Hölloeh összhossza meghaladja a 100 km-t," és egy évig a világ leghosszabb barlangja címét viseli.


A hozzánk eljutott hírek szerint jelenleg 129 km járatot ismernek ebben a minden bizonnyal legveszélyesebb barlangóriásban, a teljes szintkülönbség pedig 828 m. Két szám, amely e könyv megjelenéséig minden bizonnyal megváltozik.


(Forrás: Egri László - Barlangászok könyve. Kriterion, 1979. M. Bleahu leírásának felhasználásával)