ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (8. - befejező rész)

Várnában a legolcsóbb kemping Galatában volt. Amikor előőrsként körüljártam, nem tetszett, mert nem volt „művészbejárója”, azaz ép volt a drótkerítés, de amúgy is, messze esett a strandtól. Ekkor úgy döntöttünk, direkt a strandra megyünk, ami egy magas partszakasz alatt terült el. Miután lementünk a lépcsősoron, hanyatt vetettük magunkat a meleg homokon, és csak pihentünk, az eget bámulva. Az sem érdekelt, hogy csomagjaink szanaszét hevernek körülöttünk. Végre magunkhoz tértünk a cipekedés után, de még mindig a homokon ülve az örökmozgó, ütemesen szuszogó tengert néztük. Balkáni zene, az örökszép Zingarella ömlött szét a térben. Nem tudom, ki énekelte, mert több művésznek is szerepelt a repertoárján, mint: Doran Mazar, Enrico Macias és Darko Domijan. És egyszer csak megpillantottunk egy vékony emberkét. Bodor füstöt eregetett pipájából, és kopott, drapp micisapkáját félrecsapva kopasz fején, önfeledten táncolni kezdett a zene ritmusára. Olyan volt, mint Popeye a rajzfilmből. Csak a spenótkonzerv hiányzott a jobb kezéből! Odamentünk hozzá, s most már közelről néztük elragadtatva. Amikor a dalnak vége lett, lelkesen megtapsoltuk. Popeye, Popeye hajtogattuk nevetve. Az öreg, mert lehetett legalább 70 éves, kikapta fogatlan szájából a pipáját, ami kialudt táncközben, és próbálta újra működésbe hozni. „Csakaj. csakaj” (várj, várj) mondta Éva és eliramodott a csomagokhoz. Nemsokára visszatért egy lila doboz Timiș cigarettával, és az öreg kezébe nyomta. Szpaszivo, (köszönöm) omlott az öreg a nyakunkba nevetve. Átölelte mindkettőnk vállát és a strand szélén a magas fák alatt lévő két lakókocsihoz húzott. Tulajdonképpen itt volt a kapu is, a jegyek bódéjával, itt lakott az egész személyzet. Az egyik lakókocsin jó nagy vöröskereszt díszelgett. Ez tehát az elsősegélypont, állapítottam meg magamban. A kasszában gyönyörű, huszonöt év körüli nő ült. Szabályos arcából smaragdzöld szemek villogtak elő, hosszú fekete haja a derekát verte. Olyan volt, mint egy fekete macska, vagy Szafi, a Cigánybáró című mesefilm változatából. Megismerkedtünk. Gyimka, mondta Ö. Mi is megmondtuk a nevünket, mutattuk útlevelünket, és elárultuk jövetelünk célját: turiszt! Az öreg neve Marin bácsi volt, egyben Gyimka nagyapja, aki meglepően jól beszélte a román konyhanyelvet. Megkértük őket, engedjék meg, hogy három napra a lakókocsik mellé felhúzzuk sátrunkat, mert a kemping nekünk túl messze van. Nem volt semmi akadálya, csak arra kértek, ha véletlenül a rendőrök erre portyáznak, és kiszúrnak, mondjuk azt, hogy barátok vagyunk, már 15 éve, és most pár napra átjöttünk meglátogatni őket. Ezt a szöveget betanultam bulgárul, és minden rendben volt. Nyomtunk két puszit az öreg arcára kétfelől, és attól fogva Popeyének szólítottuk. Nem haragudott érte, mivel mondták ezt már mások is neki.

A strand ahol néhány napot töltöttünk

Aztán magunkra öltöttük fürdődresszeinket, és egész délelőtt a tengerben lubickoltunk. Valamikor dél körül Gyimka jött utánunk, addig keresett, amíg megtalált a nyüzsgő fürdőzők között. Kézen fogva húzott a lakókocsik előtt lévő hosszú, kecskelábú asztalhoz, ahol ott gőzölgött a finom bolgár gyüvecs. Muszáj volt velük ebédelni, hiába szabadkoztunk, hogy köszönjük, van élelmünk. Rajtunk kívül négy egyetemista és két barnára sült, izmos fiatalember ült az asztalnál. Az egyetemisták sátrai a miénk mellett álltak, őket is ugyanúgy befogadták, mint minket. A két fiatal, Iván és Misko, Gyimka testvére és unokatestvére voltak. Azért nem láttuk őket mostanáig, mert egész délelőtt a bójákon kívül, mentőcsónakokkal őrjáratoztak. Hivatásos tengeri mentők voltak. Az ebéd végeztével a fiúk mentek is vissza tovább portyázni. De közben megkérdezték, mit szeretnénk vacsorázni? „Râba” (halat), mondtam én. A strand este hatig tartott nyitva, mert a magas part hamar árnyékot vetett a homokos napozóra, és már ilyenkor nem volt kellemes a strandolás. Mi hosszan sétáltunk, kagylókat gyűjtöttünk, és az elárvult tengerparton az apró, még meleg tűzhelyeket nézegettük, turkáltuk. Ugyanis napközben megfigyeltük, hogy a bolgárok a sziklákról fekete kagylót gyűjtenek. Hiszen ez ehető, a Mytilus edulis, az ehető kék kagyló, jutottak eszembe az egyetemi biológia órák! A homokba mélyedéseket vájtak, a kagylót belerakták, kis máglyát gyújtottak fölötte, ami szénné égett. A parázzsal betakarták a kagylókat, s még némi homokot is húztak rá. Egy idő után kibontották a kupacokat és megették a szétnyílt kagyló húsát. Egy-két tűzhelyen találtunk szétnyílt, ott felejtett kagylót. „Megkóstolom”, mondtam. Evinek nem volt kísérletező kedve. Én azonban kivettem a kagyló hüvejknyi, sárga húsát és megettem. Ízlett. Picit hal íze volt, enyhén sós, kellemes. Másnap már mi is a kagylóvadászok közé tartoztunk.
Naplementekor megjöttek a fiúk. Két hallal teli vedret cipeltek. Mindenik meg volt takarítva, sütéshez előkészítve. Ekkor Gyimka széthúzta a szabadtűzhely parazsát, amit szinte egész délután táplált, rátett egy nagy rácsot, és sütögetni kezdte a halakat. Megfigyeltem, hogy nagyjából egyforma hosszúak voltak, olyan 30 centiméteresek. Nem tudom, milyen fajhoz tartoztak, valószínű tengeri süllők lehettek, alig volt szálkájuk. Gerincüket úgy fejtettük ki, mint a pisztrángét. Amikor a halak megsültek, kihozott egy kb. 10 literes fazekat, és kásztába (a méteres tűzifát rakják így asztagba) rakta benne a halakat. Majd egy másik fazékból annyi muzsdéjt töltött rájuk, amíg az öntet teljesen ellepte őket. Ebben a muzsdéjban nemcsak fokhagyma volt, hanem sok apróka vágott zöldpetrezselyem és kapor is. Gondolom, egész délután az irdatlan mennyiségű muzsdéjjal volt elfoglalva. „Csakaj agyin csász”, mondta. Vagyis várni egy órát. Addig asztalt terítettünk, és be is sötétedett. A felgyújtott villanyégők alatt tízen ültünk asztalhoz az egyetemistákkal együtt. Pompás vacsora volt. A hal mellé rizst ettünk és vörösborral öblítettük le. Aztán megszólalt a Zingarella. A gyönyörű balkáni cigánydal betöltötte a strandot. És a lámpák fénye alatt, a puha homokban, sokáig mezítláb táncoltunk.
Másnap délelőtt bementünk Galata negyed központjába, ahol egy jó nagy önkiszolgáló bolt volt. Mindenféle alapélelmiszert vásároltunk, és visszamentünk a strandra. Mindent odaadtunk Gyimkának, mert úgy éreztük, nem fogadhatjuk el ingyen az étkeztetést. Csak hosszas rábeszélés után adta be a derekát, miután megfenyegettük, hogy akkor nem ülünk az asztalhoz, hiába is hív. A kenyéren csodálkozott, és azt mondta, ők jóformán soha nem esznek kenyeret, inkább mindenhez rizst használnak. Egész nap strandoltunk, majd estefelé megérkeztek a fiúk és azt javasolták, menjünk vacsorázni valahová a városba. Beleegyeztünk. Jött Gyimka, de Popeyet hiába hívtuk, azt mondta, valakinek őriznie kell a strandot is. Átautóbuszoztunk az Aszparuhovo – hídon, és valahol az Aranyparton, ahol egyik elegáns szálló a másikat érte, megállapodtunk egy étteremnél, aminek a terasza majdnem a tengerig nyúlt. Nem tudom már, hogy mit ettünk, de sok bolgár sört ittunk. Emlékszem, a felszolgálók apácának öltözött pincérnők voltak. Kérdeztem is, miért? Mire azt felelték, a kerthelyiség valamikor apácazárda volt, és így próbálnak visszaemlékezni a múltra.
A köszöntőkből és koccintgatásokból kiderült, hogy tulajdonképpen Iván harminchatodik születésnapját ünnepeljük, azért a vendéglői kiruccanás. Másnap, nem tudván mit adjak neki ajándékba, mert mindenki meglepte valamivel, neki adtam szinte egészen új, terepszínű, zöld, barna, drapp foltos vászonmellényemet. Akkor kezdett divatba jönni ez a katonai ruhadarab, aminek Iván nagyon örvendett, mert amint mondta, ilyen senkinek sincs Várnában.
Távozáskor nem álltuk meg, hogy két tipikusan csurgatott, barna, mázas kerámiapoharat ne csenjünk el szuvenirnek. Ma is meg van.
Hazafelé menet, a nagyon késői órában, az autóbuszban alig voltunk tízen. Egyszer csak egy fekete szakállas, torzonborz alak szólongatni kezdett, amiből persze egy szót sem értettem, de annyit igen, hogy nagyon durván udvarolni akar. A csoda vigye el, vörös hajam már megint felkeltette egy dilinyós figyelmét! Valószínű éjjeli pillangónak nézett! Olyan volt, mint Brutus, a macsó tengerész a Popeye c. rajzfilmből, s még a trikója is kék–fehér csíkos volt. Ráadásul alig állt a lábán a részegségtől. Iván mondott neki pár szót, amiből csak annyit értettem: „májá zsena” (az én nőm) és jó szorosan magához ölelt. Nem is tiltakoztam, mert megértettem, ha nem játszunk egy kicsit, ez a dinoszaurusz képes összeverekedni vele. Kétkedve bámulta hirtelen jött „szerelmünket”. Szerencsére a busz megállt, mi hamar leszálltunk, mielőtt Brutus is lelépett volna róla.
A következő délelőttön Marin bácsival a Várnai Ulászló parkmúzeumba mentünk, az általuk Vladislavovónak nevezett városnegyedbe. Régen különálló település volt. Ez a Hunyadi János úton található. Nem is sejtettük, hogy I. Ulászló lengyel-magyar királyunkat ennyi évszázad után is ilyen nagy tisztelet övezi. A XV. század közepén, az 1444-ben lezajlott Várnai csata Európa történelmének egyik vesztes csatája, ahol a fiatal, alig 20 éves király, az oszmán birodalom ellen vívott küzdelemben esett el. A forrófejű uralkodó nem elég, hogy megszegte a pár évvel korábban a törökkel kötött békét, de ráadásul nem hallgatott Hunyadi Jánosra sem, és harci kedvében, kis csapatával a janicsárok közé vágtatott.

Az I. Ulászló mauzóleum

Maga Hunyadi János, a fővezér is, habár próbálta menteni a királyt, alig tudott megmenekülni a biztos haláltól. Azt a helyet, ahol a királyt és kíséretét lekaszabolták, a több évszázados török elnyomás alatti időkben is fakereszttel jelölték. A csatában lengyel, cseh, szlovák, magyar, horvát, bosnyák, román, szerb, bolgár csapatok, meg egy kisebb pápai különítmény is részt vett, de mindez nem volt elég az oszmán túlerővel szemben. Összesen lehettek vagy 17.000-en. II. Murád szultán annyi katonáját vesztette el, hogy kezdetben el sem hitte, hogy győzött. A csata sikertelen kimeneteléhez egyes történelmi kútfők szerint az is hozzájárult, hogy a török szultán a még gyermek III. Vladot (a későbbi Drakulát) és öccsét, szép Radut túszként hurcoltatja Drinápolyba, így kényszerítve apjukat, Havasalföld vajdáját, Vlad Dracult (Ördög Vlad, vagy II. Vlad) az árulásra, aki a Várnai csata előestéjén a haditanácsban elhangzottakat tudatta a szultánnal. Más történelmi források szerint a szerbek (bosnyákok) voltak a suttogók.
A mostani emlékparkot 1924-ben alapították. 1935-ben mauzóleumot emeltek I. Ulászlónak VLADISLAO VARNENSI felirattal. Ebben Ulászló jelképes sírját néztük meg. A Várnai csata 520. évfordulóján, 1964-ben, múzeumot alapítottak, amely a Várna melletti ütközetre vonatkozó dokumentumokat, fegyvereket őrzi. Ezeket a varsói, budapesti, bukaresti és belgrádi múzeumok adományoztak. A török elleni balszerencsés ütközet színhelyén két, i.e. IV. századi trák sír is található. Bulgária teljes leigázása 1444-től kezdődött és tartott 1877-ig, a Plevnai csatáig. Megható volt, amint Marin bácsi azt mondta nekünk: mi bolgárok soha nem felejtjük, hogy, ti, magyarok segítséget nyújtottatok nekünk. Ezt mindenki tudja, és azt is, hogy testvérek vagyunk. Az nap este a társaság újból „vendéglőzni” akart. Nekem az előző esti buszos jelenet miatt, na meg azért, hogy ne költekezzenek annyit házigazdáink, nem volt kedvem velük tartani. Mondtam, menjenek csak nyugodtan, majd addig alszom a sátorban, amíg visszajönnek. Erre Iván azt mondta: szó sem lehet, hogy egyedül maradjak, huligánok is szoktak erre járni. És maradt Popeye is. Iván lefeküdt a sátor elé egy vászonlapra, én pedig tényleg az igazak álmát aludtam. Közben a tenger hatalmasra nőtt, szinte a sátorig duzzadt a dagály idején. Napkeltekor, amikor a tengeren a végtelenbe nyúló ezüst holdsugarak útját felváltja a Nap aranyló útja; ébredtem, mégpedig harsány hahotára, és erre a szövegre: Iván szábáká! Iván szábáká! (Iván kutya!) Kidugtam a fejemet a sátorból, ott állt az egész díszes, csúfolódó társaság: Gyimka, Misko, Éva, és az egyetemisták, akik akkor tértek vissza egész éjjeli „turnéjukról”. Iván valóban úgy nézett ki, mint egy küszöbön alvó, házőrző eb. Gyimka, mondtam, főzöl egy kis kávét? Hát, már hogyne főzött volna – és ennyi embernek nem is keveset.

Részlet a Kőerdőből

Aztán Marin bácsit kezdtem faggatni, merre van a Kőerdő, a Pobiti Kamni? Szószerint, „bevert kövek” vagy „kőcövekek”. Nem emlékszem, hányas busszal kellett oda menni, de a Szófia felé vezető főút közvetlen közelében van, kb. 18 km-re Várnától, pár kilométerrel Devnya település előtt. Az út gyakorlatilag átvágja a Kőerdőt. A Balkán hegység előterében lévő ú.n. Bolgár Tábla nevű nagytájon terül el. A roppant érdekes képződmények keletkezéséről ma sem egyöntetűek a vélemények. A legelfogadottabb magyarázat szerint valaha, úgy kb. 50 millió éve, ezt az enyhén dimbes-dombos tájat (magassága: 200-500 m tf.) tenger borította, több réteg márgát, homokkövet, mészkövet rakva le. Koruk: a felső kréta korszak, ami az alapkőzeteket képezi, és az óharmad (paleocén, eocén, oligocén) időszak, ami rájuk ülepedett, és amit a bennük lévő számtalan fosszília igazol. Ezek csigák, kagylók és főleg nummuliteszek (Szent László pénze, Kolozsvári Fellegvár, Tordai-hasadék), amelyek csak az oligocénre jellemzőek. Ezeknek a torony-, vagy kéményszerű oszlopoknak mintegy 90 %-a üreges. Ezért feltételezik, hogy olyan formán keletkezhettek, mint a barlangi cseppkövek. Azaz a fedő réteget képező eocén korú tengeri mészkövet, mivel igen könnyen oldódó kőzet volt, a csapadékvíz kioldotta. Az pedig túltelített meszes oldat lévén, lefelé szivárogva az alatta lévő homokkő réteget összecementezte. A mészkő fedő lepusztulása után a szél és fagyerózió lecsiszolta és elhordta a megkeményedett oszlopok közötti homokot, apró kavicsot, port. Így maradtak épen a szilárd oszlopok, amelyekkel már nem tudott olyan könnyen elbánni a szél. A Bulgáriában élt ókori népek babonásan tisztelték a helyet. Kezdetben a kőerdő sokkal sűrűbb volt, de a környék lakossága építőanyagnak hordta el egy részét. Védelmére ma sem hoztak törvényt, nincs a nemzeti parkok ranglistáján, csupán természetvédelmi területként tartják számon 1937-től kezdve. Napjainkban az Aranyhomok Natúrpark nevű intézmény ügyeli fel. Kevés belépti díj fejében könnyen bebarangolható a 253 hektáros terület, ahol 14 kőcsoport található egy kb. 700- 800 méter hosszú ösvény mellett. A magyar utazók elég hamar felfedezték. 1860-ban a lipcsei Illustrierte Zeitung rajzoló-tudósítója, Kanitz Fülöp Félix adott hírt róla, akit a Balkán Kolumbuszának is neveztek hosszas balkáni csavargásai és tudósításai után. Később, 1930-ban Zalányi Béla professzor ír tanulmányt róla, majd Pásztor Ferenc ismerteti a Kőerdőt, 1975-ben megjelent riportkönyvében. De a világjáró földrajztudós Balázs Dénes és társa Maár Imre is megfordultak itt 1962-ben.

Évi már megint a lustálkodást választotta, amin nem is csodálkoztam az átmulatott éjszaka után. Inkább napozott, minthogy a Kőerdőt bámulja. Én pedig nem bántam meg, hogy útnak indultam, ma is egyik felejthetetlen élményem. Aztán pakolni kezdtünk. Marin bácsi és a fiúk kikísértek az állomásra. Az autóbuszban az öreg a tenyerembe csúsztatott egy apró csigákból összeragasztott kerek medált, és egy szárított tengeri csikót. Ma is őrzöm mindkettőt a fosszíliáim között.

Késő este léptük át a román határt Negru Vodánál. Alig lehetett észrevenni. Az állomás teljes sötétségbe burkolózott, csak távolabb pislákolt néhány sápadt villanykörte. Aztán, mint mindig, jött a rám zuhanó álomkór, amely a vonatokon szokott megrohamozni. Félálomban hallottam, amint Évi kérdezi az ellenőrtől: Költsem fel? Nu – nu, felelte amaz. Elég volt neki az útlevelem, amit a barátnőm nyújtott át. Semmi pénzért sem tételeztem volna fel róla ennyi tapintatot. Hiába akartam látni Saligny híres, csernavodai hídját, amin áthaladtunk, az álomkór nem engedte. Csak Bukarestben ébredtünk fel, ahol átszálltunk a hazafelé tartó nagybányai gyorsra.
Itthon, ha Bulgáriára akartunk emlékezni, sokszor meghallgattuk a Zingarella dalát, amit Éva kapott ajándékba Miskótól. Évekig leveleztünk Marin bácsi családjával, százszor megköszönve kedvességüket. Nagy csavargásunk szerencsésen zajlott és végződött, de manapság semmi pénzért sem ismételném meg.

(Vége)