Erdélyi kutató kerestetik
 |
| Segesvári Petpfi szobor avatása 1899-ben |
Az út során Dienes András végig fényképezett. A fekete-fehér és színes fotókat (esetleg diákat) készítő két gépet a kutatók munkáját kíváncsian figyelő 15 éves fiú nyakába akasztotta, ő lett a „fegyverhordozója". A látottak-hallottak Szilágyi Zoltán egész későbbi életére meghatározó élményként hatottak. Mivel nem volt szakember, ma is úgy gondolja, hogy az eseményeket, amelyek nyomán Dienes András a Petőfi-kutatást a mai napig meghatározó könyvét megírta (Petőfi a szabadságharcban), tudományos igényességgel is fel kellene dolgozni… Szilágyi Zoltán úgy gondolja, hogy a kutatóúton készült Dienes-fotókból érdemes lenne vándorkiállítást szervezni, amely hozzájárulhatna az érdeklődés felkeltéséhez, a Petőfi-kultusz továbbéltetéséhez.
Előzmények: az első találkozás
Dienes András és a román küldöttség leglelkesebb tagjának az első találkozásáról maga Alexandru Culcer professzor írt beszámolót az Utunk című irodalmi hetilap hasábjain (Hol van Petőfi sírja?). Cikkében olvashatjuk, hogy 1948-ban mint segesvári orvos és a helyi Román-Magyar Társaság elnöke, fogadta a Bukaresten keresztül Budapestről érkező Dienes András kutatót. Két héten át együtt járták be a szabadságharc tragikusan végződő fehéregyházi csatájának helyszíneit, elbeszélgettek a valamikori szemtanúk utódaival, rekonstruálták a csatát és percről percre követték Petőfi menekülését. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy [a költő] a Fehéregyháza és Héjjasfalva közötti Ispán-kútnál esett el, és az út menti Cionta-kertben ásott tömegsírban temethették el 20-25 harcossal együtt. Írásában Alexandru Culcer arról is beszámolt, hogy a Köllő (szerk. megj.: Miklós, szobrász) által készített segesvári Petőfi-szobor egykori talapzatának faragott köveire kétnyelvű táblát helyezett el, az egyiket a Sárpatak hídja mellett, azzal a felirattal, hogy „Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi", a másikat az Ispán-kútnál az „Itt esett el Petőfi 1849. július 31-én" felirattal. Mivel román emberként, akit megragadott a Petőfi-rejtély, úgy gondolta, hogy a végső tisztázás „érthetetlenül késett" évtizedeken át, dr. Groza Péterhez és a párt Központi Bizottságához fordult. Közbenjárása nyomán a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkacsoportot nevezett ki, hogy a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival elkezdhessék a tudományos kutatómunkát. Cikkében azt reméli: ha Petőfi földi maradványait a Cionta-kerti sírban megtalálják, „az egész haladó világ érdeklődéssel fordul Fehéregyháza felé".
Az Utunkban közölt nyílt levelére nem késett a válasz, amelyben Dienes András kedves román barátjának „hatalmas tárgy- és tájismeretét", „fölényes tájékozottságát" értékeli. Közös barátságukat és a „népeink közötti béke jó ízét" kiemelve úgy véli, hogy a Cionta-kerti változat mellett figyelembe kell venni Heydte báró megfigyelését, aki a csata harmadik napján a szökőkút közelében, ahol korábban a költőnek tulajdonított holttestet megtalálni vélte, egy friss sírhantot látott. Ezért Dienes András úgy gondolta, „csak a biztos halálhely megállapítása után kerülhet sor a valószínű sírhely keresésére és feltárására". Ez volt a cél 1956-ban.
Vásárhelytől Fehéregyházáig
 |
| KétPetőfi-arc Ispánkútnál |
A csoport 1956. augusztus 6-án délután a Szilágyi Zoltán nevelőapja vezette tízüléses kisbusszal indult útnak. Azt megelőzően Marosvásárhelyen tekintették meg a Görög-házat, amelynek első emeletén töltötte Petőfi a július 29-éről 30-ára virradó éjszakát. Bem hadiszállásáról, a Teleki-házról Dienes felvételeket készített. Az 1956-ban rogyadozó épületet korábban a Teleki Téka irattárában talált dokumentumok alapján azonosította.
Szilágyi Zoltán emlékei szerint útközben Petőfi-nótákat énekeltek. Az első megálló a kelementelki Simén-kúriánál volt, ahol a csata előtt a Gyalókay századossal utazó Petőfit vendégül látták. Erdőszentgyörgyön át a gagyi hegyen keresztül a Csekefalvi úton értek be Székelykeresztúrra. Kiderült, hogy a hajdani Szakáll fogadó, ahol Petőfi az utolsó éjszaka borozgatott, már nem létezik. A temetőben megtekintették a Petőfi legenda emlékét, a Petőfi-sírt. Este fél 11-kor értek az Ispán-kút környékére, majd megálltak a Cionta-kertnél is.
Az Utunkban közölt naplójegyzeteiben Bárdos B. Artúr beszámol arról, hogy a kert közepén végzett próbaásatás nem járt a várt eredménnyel. Augusztus 11 -én kezdődött el a sárpataki hídnál Petőfi menekülésének a rekonstruálása Lengyel József székelykeresztúri sebészorvos és Gyalókay Lajos százados vallomásai alapján. A leírásokban található tájelemek azonosítását követően a vitákban kristályosodott ki Petőfi mozgástere a csata idején, és menekülésének útvonala. Ezt írta meg 1958-ban megjelent könyvében (Petőfi a szabadságharcban) részletesen Dienes András, s az ő kutatásainak eredményét használta fel Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvében, adataira alapozott Mikó Imre a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben című könyv vonatkozó fejezetében. Az ásatásokon részt vett Gábos Dezső fehéregyházi tanító, aki szerint nem a kert közepén, hanem annak nyugati oldalán kellett volna a tömegsírt keresni. Más ásatás nem történt, erősíti meg a helybeli születésű pedagógus, aki éveken át, a legszigorúbb időkben is kijárta, hogy a fehéregyházi Petőfi-ünnepségeket megtarthassák.
Dienes Andrástól eltérő véleményt fogalmazott meg a későbbiekben Papp Kálmán mérnök-kutató. Megállapításaira alapozta véleményét Szűcs Gábor fiatal budapesti kutató Petőfi halála című könyvében, ami 2011-ben jelent meg. A könyv Epilógusában olvashatjuk, hogy 2004-ben Kerényi Ferenc, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa egy olyan expedíciót készített elő, amely a „menekülési útvonal kb. 40-50 méteres sávját földradar-vizsgálatnak vetette volna alá, ezzel a módszerrel kimutatható lett volna a magányos sírok helye. Bár a kutatásra engedélyt kaptak a román nemzetvédelmi minisztertől, a magyar Honvédelmi Minisztérium elutasította a támogatást - idézi Borzák Tibornak, a Szabad Föld munkatárásának a Kerényivel készített beszélgetéséből Szűcs Gábor.
A fehéregyházi tömegsírokat nem vizsgálta meg senki
Ezt erősítette meg Szabó József, a Petőfi-emlékhely gondnoka is. A turulmadaras emlékmű hármas tömegsír fölé épült, 1897-ben a segesvári Petőfi-szoborral egyszerre avatták. A múzeumot Haller Lujza grófnő létesítette, a honvédsírok köré ő telepítette az emlékkertet, amit azóta sem bolygattak meg. A fehéregyházi polgármesteri hivatal tulajdonában levő múzeumhoz tartozik a Petőfi-emlékmű, amelyet az Ispán-kútnál, Petőfi feltételezett elestének a helye közelében állítottak 1969-ben. A Hunyadi László szobrászművész faragta domborművet megrongálták, vandál kezek nyomát az emlékmű Fehéregyháza felőli oldalán ma is őrzi. Helyére Gyarmathy János Petőfiről készült bronzplakettjét rögzítették.
A szobortalapzatból maradt követ - ami az első jel volt, de egy időben, feltételezhetően az útjavítások idején, a föld alá került - a hatvanas évek kezdetén Ajtay-Gecse Viktor marosvásárhelyi Petőfi-kutató kereste meg és állította vissza Ajtay Ernővel együtt. A forrás fölé kiépített emlékmű felállítását követően a kő eltűnt, és ma már a Sárpatak hídjánál levő másik emlékkő sincsen a helyén. Sokan keresik, ezért jó lenne, ha visszatennék oda, ahol volt. Dicséretes lenne az is, ha a fehéregyházi helyhatóság felismerné, hogy a Petőfi-kultusz ápolásából a helyi turizmust fel lehetne lendíteni. Ottjártunkkor, a különlegesen szép unitárius templom tornyából szemlélve a hajdani csata helyszíneit, gyalogos turisták csoportját láttuk a Monostorkert felé tartani, ahonnan egykoron Bem ágyúi halálra sebezték a szemben levő dombon tartózkodó orosz hadvezért.
Ha lenne szálláshely és elegendő személyzet, rendszeres emléktúrákkal legalább egynapos ott-tartózkodásra csábíthatnák a látogatókat. Ahhoz azonban a múzeum épületének a felújítása, az ispán-kúti emlékmű tágabb környezetének, a mindig szemetes parkolóhelynek a tisztán tartása is a község feladata lenne, akár önkéntesek igénybevételével. Legalább ennyivel tartozunk Petőfinek, akinek emléke, titokzatos eltűnése nemcsak az ötven évvel ezelőtti kutatóúton részt vevő Szilágyi Zoltánt, de e sorok íróját is gyermekként megbabonázta.
Forrás: Népújság, 2016. március 14.
*************************************************
Dr. Culcer Sándor: A Petőfi-rejtély*
 |
| Segesvári kukoricás - itt tűnhetett el Petőfi |
A csatavesztés, illetve a véres mészárlás után Bem, az öreg szabadsághős, miután maga is alig bírt elmenekülni az érte visszajövő huszárok segítségével, azonnal embereket küldött szét Petőfi felkutatására. Nemcsak Fehéregyházán, Segesváron és a környéken, de Erdély szerte kerestette „kedves fiát“. Petőfi azonban nem került elő.
S ekkor kezdődött a Petőfi legenda, a Petőfi rejtély! Szemtanúk jelentkeztek, akik állították, hogy itt vagy amott látták, volt, aki haldokolva találta, volt, aki azt állította, hogy elmenekült, mások szerint „magukkal vitték a kozákok“.
Többen bizonyították – legalábbis szavakkal –, hogy a csatát követő napon, augusztus 1-én élve eltemették. Később híre járt, hogy Szibériában van. Mindez azt bizonyította, hogy Petőfi mélyen élt a nép szívében, egy volt a forradalommal, elindítója, énekese, ösztönzője volt végig a szabadságharcnak.
Fonódott-fonódott a legenda az eltűnt költő körül. Hírlapi cikkek, visszaemlékezések tucatjai sokasodtak. Az egykori jókedvű fiú, aki Degré Alajos feljegyzései szerint, a pesti főutcán fogadásból a korzózó tömeg előtt nevetve beült egy talicskába … s a végén elkomorult arccal menekült a fehéregyházi kukoricásban, a „szökőkútig“ – nőtt, egyre nőtt a nép képzeletében …
Hol halt meg? Hogyan halt meg? Hol nyugszik? A végső tisztázás szinte érthetetlenül évtizedekig késett, pedig időbeli közelségben, a csata utáni években az akkori Petőfi-kutatóknak módjukban állott volna mindenről alaposan meggyőződni.
1948 EGYIK JÚLIUSI DÉLUTÁNJÁN segesvári orvosi rendelőmbe Károly bácsi, a népszerű segesvári bérkocsis kopogott be: utast hozott magával. Az utas – sovány, magas, barna arcú férfi, kabáttal, irattáskával karján – Dienes András író volt, a Magyar Népköztársaság kiküldöttje, Petőfi kutató – a segítségemet kérte. Akkoriban a „Román-Magyar Társaság“ helyi tagozatának elnöke voltam. Készségesen felajánlottam vendéglátásomat, két hétig volt a vendégem. Rögtön másnap felkerestük a párt helyi szerveit, hatóságokat, mindenütt őszinte szeretettel és segítő készséggel fogadtak. Aztán a kórház kocsiján nekiindultunk az egykori csatatérnek… Dienes térképeket, rajzokat, feljegyzéseket hozott, a bécsi titkos levéltár iratainak másolatát: évtizedes kutató munkájának leszűrt eredményeit. Ennek során tisztázta a csatában részt vett székelykeresztúri orvos, Lengyel József visszaemlékezéseinek helyességét, mérlegelte a csatatéren szinten jelen volt Heydte osztrák őrnagy budai osztrák katonai kormányzósághoz küldött titkos jelentését. (…) A keresztúri orvos visszaemlékezéseiben elmondotta, hogy a kaptatóig együtt menekült az ott lemaradó költővel. Ekkor Petőfi befutott a kukoricásba. Ereje már alig lehetett. Az akkor „Szökőkút“, ma Ispán-kútnak nevezett forrás közelében érték be az ulánusok, egyikük mellébe döfte lándzsáját… Heydte titkos jelentése szerint a héjjasfalvi országút közelében, „közvetlenül a szökőkútnál“, egy sovány, szőkés, csizmanélküli, meztelen felsőtestű, szárazarcú férfi hevert, fekete pantallónadrágjának zsebei kiforgatva, körülötte véres papírlapok és honvédkitüntetések spárgára fűzve… Az érmeket ugyanis a magyarul nagyon keveset tudó Bem helyett Petőfi osztotta ki a kitüntetetteknek, ezért voltak azok állandóan nála … Az őrnagy az iratokat zsebre vágva ellovagolt, később ámulva hallotta, hogy ki volt az, akit a szökőkútnál, a héjjasfalvi út mentén látott.
FELKERESTÜK CIONTA JÁNOS egykori jobbágy unokáját – az öreg Cionta tudvalevőén részt vett annakidején a halottak eltemetésében. Itt megtudtuk, hogy az „öreg“ többször is elmesélte otthon a véres csatát és a másnapi temetést. Az Ispán- (akkor Szökő-) kútnál talált halottról is beszélt, meg is nevezte, hogy az Petőfi volt, a nagy magyar költő, ő tette szekérre, féloldalt feküdt, átdöfött mellel, amikor felemelte, alatta a föld tele volt alvadt vérrel… Már rég nem élt, teljesen hideg és merev volt. A közelben van a Cionta-telek, itt ástak egy kisebb sírt, 20–25 embernek, ez volt a legközelebb az Ispán-kúthoz, Cionta ide hozta szekéren, itt temették el 20–25 harcossal együtt – tehát Petőfi a Cionta-telken fekszik. A későbbi irodalom megemlíti, hogy ezen a szakaszon Bem 88-as szatmári zászlóaljának katonái – az ágyúfedezeti szakasz – estek el, akik között sok román fiú is volt. 1888-ban erre a helyre Haller József egy síremléket, fakeresztet és két egykori ágyút állíttatott. A síremlék felavatási ünnepségére több román lelkész jelentette be az érkezését, mert köztudomású volt, hogy ott magyarok és románok együtt fekszenek. Petőfi tehát – minden valószínűség szerint – román és magyar fiúkkal fekszik közös sírban.(…) A síremléket aztán 1889-ben az akkori főszolgabíró rendeletére lebontották, és akkor nyoma veszett. (…)
Dienes arra utal, hogy román-magyar munkakollektívát kéne szervezni Petőfi kutatókból, antropológusokból és feltárni a Cionta-telek sírját. Törők Aurél és Salamon orvos szerint is Petőfi bal felső szemfoga szinte agyarszerű, kiálló volt, annyira, hogy felső ajkát is egészen megduzzasztotta; ezen az alapon a csontvázak közül ki lehetne emelni a költő maradványait… (…)
BEJÁRTUK A CSATATÉR más pontjait is (…).Az üldöző ulánusok – magyarázta Dienes – elérték Petőfit. Egyikük (…) elébe lovagolt. Felemelkedett a kengyelben, dzsidáját lefele döfve a költőbe szúrt. Bal mellén érte a szúrás, szíve, tüdeje felhasadt, ahogy a lovas kirántotta fegyverét. Ilyen sebbel nem sokat él az ember. Heydte már holtan találta. Tehát a rejtély tisztázódott: az Ispán-kútnál (akkor Szökőkút) szúrta le a cári ulánus a menekülő, fegyvertelen, civil ruhás Petőfit
– ott és így halt meg! Szibéria és a többi legenda szertefoszlott.
Hol nyugszik? Erre vonatkozólag Dienes egyik legutóbbi levelében így ír: „Nincs más álláspont, csak a Heydte-Lengyel féle, nincs más halálhely, csak az Ispánkút, és nincs más valószínű tömegsír, csak a Cionta-kert… A Cionta-kerti feltárás emberi és hazafiúi kötelességünk: meg kell néznünk, hogy itt vannak-e a költő testi ereklyéi, vagy nincsenek…, a feltárás tehát valóban a két nép közös ügye, és mi ezt a közös ügyet szolgáljuk.” Arra a meggyőződésre jutottam, mint Dienes, hogy igenis, fel kell tárni a Cionta-telken levő tömegsírt. (…)
A „PETŐFI-ÜGYBEN“ kihallgatáson voltam több ízben Dr. Groza Péternél, a Nagy Nemzetgyűlés Elnöki Tanácsa elnökénél, aki a legnagyobb figyelemmel hallgatta meg a Petőfi-kérdést, sőt elkérte olvasni a vonatkozó irodalmat is. Megígért minden támogatást. Később aztán a párt Központi Bizottságához memorandumot adtam be ebben az ügyben, mely után a Román Tudományos Akadémia egy hármas munkakollektívát nevezett ki, és ezzel a „Petőfi-ügy“ a végcél felé közeledik. A Cionta-telken a közeljövőben, – június hó folyamán – megkezdődik a tudományos munka, a Magyar Tudományos Akadémia megbízottjaival egyetemben.
Ott lesz-e Petőfi a Cionta-kerti sírban?
Ha igen, az egész haladó világ érdeklődéssel fordulna Fehéregyháza felé, ahol a világirodalom nagy lírikusa pihen százhét év óta.
*(1956-os cikk Szilágyi Zoltán hagyatékából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése