Másnap belekeveredtünk a bolgár augusztus 23-ba! Mivel az ünnepre való tekintettel egy csomó utcát lezártak, nagyon nehezen jutottunk el az autóbusz állomásig. Végül nem oda mentünk, ahová akartunk, hanem Borovecbe a Rilai-kolostor helyett. Későn érkeztünk, a rilai busz már elment. Két órás buszozás után megérkeztünk Borovecbe. A 2925 m magas Muszala (Allah háza) csúcsot viharfelhő takarta. Ezért a felvonót leállították. Ha sikerült volna feljutni a háztető alakú gerincre, csak egy fél órát kellett volna gyalogolnunk a csúcsig. Pedig utunk egyik legtöbbet dédelgetett álma Bulgária és egyben a Balkán félsziget tetejének meghódítása volt. Borovec csendes, kis hegyi üdülőnek nézett ki, körülbelül olyannak, mint Hargitafürdő a szocializmusban. Még egy valamirevaló kávézót sem találtunk a faluban, de az is lehet, hogy nem jó helyen kerestük. Csak egy trafik és egy élelmiszerbolt árválkodott a főutca szélén. Turisták sehol! Nem sokáig sétáltunk, mivel a fekete viharfelhő gyorsan leereszkedett a Muszala csúcsról. Hideg szél fújt, s a szemerkélő ködben alig vártuk, hogy induljon már a Szófiába menő autóbusz. Nem baj, vigasztaltam magamat, majd visszatérek ide máskor, de erre soha nem került sor, hiába jártam be Bulgária történelmi városait és a tengerpartot későbbi túráim alkalmával. Így nem láttam, mennyit fejlődött Borovec, mert időközben felkapott síparadicsom lett belőle, előlépve Bulgária elsőrangú magashegyi üdülőjévé, akárcsak idehaza Brassó-Pojána.
A következő napon a Rilai-kolostor, a bolgár ortodox egyház legnépszerűbb és legszentebbnek tartott kegyhelye volt az úti cél. Bulgária leghíresebb, kirakat kolostora a Rila hegység lábánál igen bizarrnak tűnt. Egyáltalán nem hasonlított a nálunk megszokott román kolostorokhoz. Nem volt sem komor, sem félelemkeltő, de még misztikus sem, hanem kimondottan romantikusnak és kedélyesnek látszott, amelyből áradt a vidámság és könnyedség, pedig, ha hosszas történetére gondolunk, voltak sötét korszakai, főleg a török megszállás idején. A Rila hegység 2729 m magas Maleovica (vagy Maljovica) csúcsa alatt meghúzódó épületegyüttes, tulajdonképpen egy üldözési mániában szenvedő kényúr, Hreljo agyszüleménye, aki élete utolsó szakaszában Hariton néven szerzetes lett, ide bújva ellenségei elől.
A völgy, ahol az út a kolostorig vezet, még most is nehezen járható, vadregényes, hát még ezelőtt 500 évvel! Szófiától délre, 65 km-re fekszik. A kolostor kialakulása nagyjából a X. századra, a mi Géza fejedelmünk korára esik, amikor az akkori Sredec (Szófia) környékén élt egy pásztor, más források szerint nemes ifjú, aki 25 éves korában remeteségre adta a fejét (akkor kettyent meg szegény). Hogy minél jobban elzárkózhasson a külvilágtól, sokáig változtatta lakhelyét, míg végül a Rila hegység lábánál állapodott meg. (Fóbiás lehett az istenadta, irtózott az emberektől!) Időközben hírneve a csodálatos gyógyításoknak és ördögűzéseknek köszönhetően egyre csak nőtt. Lassan követői is akadtak. Őt magát szentként kezdték emlegetni, különösen miután kigyógyította betegségéből I. Péter bolgár cárt (927-968). Később állítólag Rilai Szent János ereklyéi gyógyították meg a súlyos beteg I. Manuel bizánci császárt (1143 – 1180) is. Egy portya során koporsója a magyarokhoz került, és az esztergomi bazilikában helyezték el mumifikálódott holttestét. Ekkor itt is számos csoda történt, többek között megnémította az ellene beszélő esztergomi érseket! (Nahát, halottról semmit, vagy jót!) Erre III. Béla király nagyon megijedt (a kutyafáját! ) aranyba és ezüstbe foglaltatta a koporsót, és 1187-ben vissza vitettette Serdika városába. I Asen bolgár cár Veliko Târnovoba, az akkori fővárosba viteti, de csak 1468-ban kerül végleges helyére, a Rilai-kolostorba, ahol azóta is csodákat művel, ha csak bele nem fáradt, vagy meg nem unta!
Ahogy teltek a századok, bolgár cárok és előkelők gazdag adományokat tettek a szerzetesek részére, a kolostor fejlesztésére. Több, valami 20 falu tartozott hozzá, amint az egy, a kolostor múzeumában őrzött, 1378-as adoménylevélből kiderül. A kolostor mindig a bolgár szellemi élet és művészet fellegvára volt, ahol a legínségesebb időkben is neves művészek, ortodox egyháztudósok, tanítók, írók, költők húzódtak meg és alkottak maradandót. 1976-ban nemzeti emlékhellyé avatták, 1983-ban méltán rangsorolták a világörökség gyöngyszemei közé.
 |
| A Rila kolostor katedrálisa |
A ma látható kolostorépület több szakaszban, a XIX. században épült a régi, idejét múlt szerzetesi lak helyére. Az újkeletű templom Pavel Ivanovics mester munkája, amit az eredeti Hreljo-féle templom helyére építettek 1834-37-ben. Az ötkupolás, háromhajós bazilika aranyozott ikonosztázzal és gyönyörű festményekkel csábítgatja a látogatót, amelyek nyolc festőművész alkotásai. Közülük a legkiemelkedőbb Zaharij Zograf (Zugrav, vajon honnan is vették a románok ezt a szót?), aki a legtöbb freskót festette, ugyanakkor meghonosította a nyugati barokk elemeit az addig kanonikus, bizánci stílusú, hagyományos ortodox szentkép-ábrázolásokban. A szerzetesi lak egyik szárnyában a kolostori múzeumot rendezték be, amelyben a sok értékes ereklye között megtekinthető egy 14 – 19. századi ikongyűjtemény, a régi Hreljo – templom eredeti kapuja, valamint a híres Raphae-kereszt. Ő egy barát volt a kolostorban, aki 12 év alatt 650 miniatűr alakot faragott a mindössze 81 x 23 cm méretű fakeresztbe. A kolostor területén kívül is találhatók látnivalók. Tőle 3 km-re keletre, távol a főúttól, az erdő közepén fekszik a kicsiny Szt. Lukács remetelak. Nem messze tőle található a Rilai Szent János sírhelye fölé emelt kápolna.
Miután mindent megnéztünk, ebédelni szerettünk volna. A kolostor külső fala mentén, a kapu mellett, ponyvás lacikonyhák alatt, fekete csuhás , szakállas barátok tevékenykedtek. Igen serényen dolgoztak, alig győzték kiszolgálni a népes turistacsoportokat. Miccset sütöttek, és valami elképesztően fehér, lyukacsos kenyérrel, mustárral kínálták. Mi is rendeltünk egy adagot. Minden nagyon finom volt, de a miccs nem hasonlított a hazai román változathoz. Sokkal finomabb, fűszeresebb volt. Meg is kérdeztem miből készült. Disznó, marha, juh és kecskehúsból jött a válasz. (szvinyá, krava, ovca, kapra) Aha! Nálunk kispórolják belőle a kecskét és a juhot, gondoltam, pedig ezek adták meg a bolgár mititei különleges ízét. S ami a legfontosabb, nem volt benne szódabikárbóna, de volt sok bors, fokhagyma, örölt kömény és csombor, legalább is hirtelen ennyi ízt tudtam megkülönböztetni. A másik asztalnál kenyeret sütöttek! De milyent! Egy literes méretű, zománcos fazekakba rakták a kiporciózott, kelt tésztát, és bevetették az izzó kemencébe. Nemsokára kiszedték. A tészta nagyra dagadt, kissé ki is folyt oldalt a fazekakból. De a kövér csuhás csak rákoppintott egy fakanállal a fazék aljára, mire kisuttyant belőle a teljesen fehér, gomba alakú kenyér. Na, ezt jól elfuserálták, gondoltam! Mert a kenyerecskék teteje is fehér volt, éppen hogy bekérgesedett. Ekkor, a még meleg kenyeret felszeletelték és a miccs mellé tálalták. Hatalmas lyukak voltak a tökéletesen kisűlt kenyérben, akárcsak egy trappista sajtban. És a nagyon könnyed, puha kenyér szinte elolvadt az ember szájában. A rilai kenyér titkát nem tudtam megfejteni.
A következő napon a szófiaiak kedvenc nemzeti parkját, a Vitosa hegységet látogattuk meg. 1934-ben alapították, s nemcsak Bulgária, de az egész Balkán első nemzeti parkja. Eredeti területe kisebb volt, de ma már az egész hegységet felöleli, egy 266 négyzetkilométeres területen. 19 km hosszú, 17 km széles, és mint egy fal ugrik ki hirtelen a Szófiai-medencéből.
Gyűrt hegység, jobbára gneiszok, gneisz-gránitok alkotják, ami azonban nem zárja ki az üledékes kőzetek (mészkő) megjelenését sem, különösen a hegység déli részében és a peremeken. A hegység gerincén, az Európában elég ritka szienit is előfordul. Ez egy középmélységben megrekedt kőzet, ami vagy intruzió (benyomulás) vagy az erózió folytán kerül a felszínre, vagy felszínközelbe. A gömbölyűre csiszolt szienit a gerincen látszik a legjobban, ahol kiterjedt, kopár kőgörgetegeket alkot, amelyek a pliocénkori eljegesedés melléktermékei, vagyis gleccserek morénahordalékai és periglaciális származékok. Ezeken bukdácsol végig, a gerincet járó turista az alpin zónában, vagyis az erdőhatáron felül elhelyezkedő kősivatagokon. A hegységnek még mindig van 8 kisebb gleccsere, egy vízesése: a Boyana, gyógyforrásai és 2 vadrezervátuma. Legmagasabb csúcsa a 2290 méteres: Cserni Vrâh (Fekete csúcs). Nagyon érdekes természeti jelenség a Kőfolyó, amely a Cserni Vrâh csúcstól indul, lefelé a hegy oldalán. Tulajdonképpen egy hajdani gleccser után maradt kőgörgeteg, ma tanösvény van rajta kialakítva. A Vitosa Szófia téli síparadicsoma, nyári túrázó és szórakozóhelye. A fővárostól nyugatra, csupán 10 km-re fekszik, és két hosszú felvonóval lehet feljutni a gerincre. Az egyik felvonó, a gondolás, Simenovóból indul; a másik a székes, Dragalevciből. Mi a szimenovói felvonó állomásról libegtünk ki, ameddig a drótkötélpálya vitt.
 |
| A híres „Kőfolyó” a Vitosán |
Másnap Évát hiába akartam elcsalni az Iszker- áttörésbe, nem volt hajlandó elkísérni. Egyedül vágtam neki. A Panoráma útikalauz szerint ugyanis az Iszker folyó monumentális szurdoka Európa egyik legnagyobb, leglátványosabb szorosa, ahol sok híres cseppkőbarlang található, köztük a Temnata Dupka, amely kiépített, villanyvilágítással ellátott természeti csoda. Eddig a leírás. A folyó két fő ága Borovec magaslati üdülőhely közelében egyesül, alább tóvá duzzasztják, majd áthalad a Szófiai-medencén, érintve a főváros keleti peremét. Innen rövid ideig északra halad, majd keletre és északkeletre tartva a Dunába ömlik. Az út mintegy 50 -60 méterrel a sziklák közt küszködő folyó szintje fölött halad a jobb parton, míg a kettős vágányú vasút a bal part keskeny sziklaperemén zihál előre. Néha helyet cserélve keresztezik egymást. Egyik ámulatból a másikba estem. A szurdok lenyűgöző volt, a több száz méter magas, vízszintes mészkő falakkal, amelyek úgy néztek ki, mint a dobos torta, de a folyó maga csupán egy barnás-fekete, zavaros vízáradat, állapítottam meg. Erről egy szó sem esett a Panoráma útikalauzban, pedig jó lett volna előre tudni, hogy Bulgária egyik legszennyezettebb iparvidékén járunk, ahol a hőerőműtől (Novi Iskâr) a színesfém feldolgozásig (Eliszejna), a szénbányászatig és a cementgyártásig (Vraca) minden egy helyen van, egy körülbelül 60 kilométeres szakaszon. Igaz, hogy közben olyan érdekességek is találhatók, mint a: Kâtinai-földpiramis, Szvoge üdülőközpont, Cserepiski- kolostor vagy Mezdra, ahol vége szakad a szurdoknak.
Vonattal mentem Lakatnik állomásig, ahol a tulajdonképpeni szoros kezdődik. Vele szemben a tényleg elképesztő Lakatniki-sziklák magasodnak. Köztük, rajtuk keskeny turistaösvény vezet az Orlovo gnezdo (Sasfészek) nevű turistaházhoz. Az állomás épülete fölött kb. 300 m magasan fekszik. Közelében van az Iszker-völgy leghíresebb barlangja, a Temnata Dupka. Mivel nem nagyon tudtam kiigazodni az elindulásnál, megkérdeztem egy arra járó asszonyt. Amikor a barlang nevét mondtam, nagyon furcsán nézett rám. Mintha nem hitte volna, hogy minden kerekem kivan! De, mivel tovább emlegettem a Temnata Dupkát, beállított egy keskeny, meredek hegyi ösvénybe, ami csupa bozót és nagyon elhanyagolt volt, mintha alig járta volna valaki. Egyre fennebb kapaszkodtam, helyenként elhagyva egy-egy csámpás villanyoszlopot is. Ez viszont reménnyel töltött el. Gondoltam, biztos a barlanghoz vezető villanyvezeték. Egyszer csak valami megmozdult a lábaim előtt. Vastag, barna kígyó vonaglott az ösvényen. Megdermedtem. A kígyó pedig lekanyarodott róla, és eltűnt oldalt a bozótban. Most már nagyon óvatosan haladtam előre, nem akartam újabb csúszómászóval találkozni, mindaddig, amíg megpillantottam fejem fölött a barlangnyílást. Az ösvény utolsó szakasza nagyon meredek volt. Rozsdás táblán megjelent a barlang neve. Előtte a földig csüngtek az utolsó oszlop villanydrótjai. Sehol egy lélek! Még hogy belépőjegy és idegenvezető! Mégis bemerészkedtem a nagy boltív alatt. Addig mentem, amíg behatolt a napfény. Nem volt benne semmi különös, még egy valamirevaló cseppkő sem, pedig a túrakalauz szerint a 3100 m hosszú, több szintes barlangrendszer barlangtavakkal, vízesésekkel van tele. Nyilván, nem itt! Feladtam. És már az sem érdekelt, hogy csupán 20 percnyi járásra van a Zsitoljub karsztforrás (izbuk). Féltem, hogy az is csak mese. Így aztán visszatértem az állomásra, pedig valami olyasmire vártam, mint a Postojnai-barlang! Ennyit a bulgáriai „fejlett, szocialista turizmusról”. Most már nem csodáltam, hogy miért nézett hibbantnak az az asszony, akitől kérdezősködtem. Biztosan, a nyakamon lógó fényképezőgép hitette el vele, hogy valószínű valamilyen megszállott fotós vagyok, akinek mindenáron meg kell találnia a barlangot.
Megint Évinek volt igaza! Vagy csak megérezte, hogy mikor kell otthon maradnia a kempingben egy kis lustálkodás végett. Nem töltötte hiába az időt, mert megismerkedett a telep villanyszerelőjével, egy huszonéves ifjúval és annak szerelmével, egy kedves, szép barna leányzóval, Marinkával. A fiatalok csak suttogva mertek beszélni a sátorban, és megmagyarázták, hogy a kemping biztonsági felelősánek (titkosrendőr) nem szabad látnia, hogy idegenekkel szóba állnak. Most éppen elment valahová, addig kell megegyeznünk. Kiderült, hogy Magyarországra készülnek kirándulni, és forintot vennének, mert amit az ottani pénzváltó ad, az alig elég az útiköltségre. Nekünk még megvolt a budapesti csencselésből szerzett pénzünk, amit mindenképpen be kellett váltanunk lévára, ha egy pár napot a bolgár tengerparton is el akarunk tölteni. Jó, mondtam, bár amikor négyszemközt maradtunk Évával, aggódni kezdtem, hogy ezek lehetnek esetleg szélhámosok is, és becsapnak, vagy kirabolnak. De Évi fogadkozott, hogy az nem létezik, mert „olyan becsületes képük van!” Na, jól állunk, morogtam, ha a fizimiska után ítélünk meg valakit.
Másnap, tartva a tervhez magunkat, kisomfordáltunk az autóbusz megállóig, nehogy a titkosrendőr utánunk eredjen! Utaztunk a város központja felé két megállót, ott leszálltunk. A legközelebbi kis utcában egy ütött-kopott piros Skoda várakozott, benne a két fiatallal. Beültünk, és elhajtottunk a vasútállomásra. Ők egy pár utcácskával távolabb álltak meg, amíg én bementem az épületbe, lemásoltam az Exhange ablaknál a léva-forint árfolyamot, és már mentem is vissza az autóhoz. Elindultunk a Vitosa felé. Ha rendőrök állítanak meg, mondta Marinka, ti csak mondjátok, hogy „rumunszki brat”, román barátaink vagytok. Jó, ráztuk a fejünket bolgár szokás szerint, mert ott fordítva kell integetni, nem mint nálunk. Ott az igen, az nem. Én közben minden pillanatban vártam, hogy a kanyargós erdei úton, ahol a madár sem járt, egyszer csak megállunk valahol, és ezek fejbe kólintanak, bedobnak egy lyukba, elveszik a forintot, s csak a csontjainkat szedik össze majd valamikor, ha megtalálnak. Éva is sápadozott, feszengett. Végre felértünk a Vitosa lanovka felvonójának végéhez, ahol egy étterem várt. A két bolgár fiatal meg akart vendégelni, de mi csak egy-egy kávét, és valami hűsítőt fogadtunk el. Rajtunk kívül más vendég nem volt. Kiültünk a tágas teraszra, s miután alaposan körülnéztünk, kávézás közben kicseréltük a pénzt. Így másodszor is alkalmunk volt megcsodálni az alattunk elterülő, innen fentről annyira békésnek tűnő gyönyörű tájat; feledve a láthatatlan, de jelen lévő terrort, amiben bolgár társaink éltek, akárcsak mi otthon. Ez alkalommal a Vitosa autós útját ismertük meg.
Aznap este már a Várnába menő expresz vonaton ültünk, első osztályon, ahol aludni is kényelmesen lehetett. Hárman voltunk, egy szimpatikus bolgár belépítésszel, akivel sokáig beszélgettünk, és aki a magával hozott kisebb pléddel betakarta csupasz lábaimat. Hiába mondtam neki, hogy nem fázom, majd mindannyian bóbiskolni kezdtünk. Kint a hold szinte nappali fénybe vonta az elsuhanó tájat.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése