Üdvözöllek,
kedves Olvasó, múlt-és jövendőbeli útitárs, a barangolás,
csatangolás, kóborlás s más, hasonló semmittevés közös
szeretetében.
Azaz
– dehogyis, semmittevés! Látni – nincs ennél nehezebb.
Egyik
érdemes képzőművészünk valamikor „látás-iskolát” akart
alapítani.
„A
nézést tanítani kellene”, hirdette. ,.A festőknek általában
azért nehéz a helyzetük, mert a szemlélő csak nagy ellenállás
után fogadja el, hogy valaki az ő képleti világát megzavarja. Az
ember nem akar látni. Befelé fordult szemmel éli világát,
végeredményben az anyaméhben marad egész életében...”
Azt
látni, ami valóban ott van, s nem magunkat, pillanatnyi
hangulatunkat is benne – nemes feladat.
Ki
hetven dollárral kelsz útra, légy hálás a sorsnak, amiért –
ha sajnálatosan rövid időre is – megszabadulsz anyagi
függőségeidtől. Agyad a minimális táplálkozástól
csodálatosan frissé, befogadóképessé válik. Nem terheli a sok
magyaros, zsíros étel, a nehéz hús, a főtt tészta, a tömény
kenyér. Jól tudod, hogy a szó hazai értelmében egyáltalán nem
ebédelhetsz. Ezért aztán nem is gondolsz az ebédelésre. Tiszta
időnyereség ez megrögzött étkezési óráink táján. Előtte
nem tervezel magadnak menüt, utána nem bágyaszt el a sok toxin, az
ételek átkos salakja-mérge. Tiéd a délelőtt java és a kora
délután is, mely napszakaszt otthon – valld be – kókadtan
töltöd. Hogy ébren tartsd magad, odakint nem kell vedelned a
feketét, mert – nincs mitől ellustulnod.
Szállásodra
sem sietsz haza esténként. Oly szerény, épp csak alvásra való
zugot birtokolhatsz – legényszálláson, diáktanyán,
turistaotthonban, misszióshotelben –, hogy inkább kimaradsz
későig. Hazaérkezve, majd jogosan büszkélkedhetsz: láttad a
világvárosok éjszakai életét...
Igaz,
lábizmaid néha rakoncátlankodnak a sok gyaloglástól. Ám csak
gyalogolj. Akár tíz kilométert is egy nap, ha kell. Csak így
látsz: mindent, így ismered meg á várost, az embereket. És ne
egy hétre menj. Ne kettőre. Hiszen az oda-vissza utazással amúgy
is elvész néhány nap. Húzd ki három hétig. Oszd be pénzedet
három hétre. Meglásd, ha ügyesen gazdálkodsz, hetven dollár
kint is szép pénz.
Ne
vedd szerénytelenségnek: tanulj a tapasztaltabbtól.
Működtesd
emlékezőtehetségedet. Készíts fejedben térképet, például –
a padokról. Hol lehet ingyen leülni. Ez nagyon fontos. Mert
kávéház, vendéglő teraszára – értesz, ugye – nem
telepedhetsz. A padokon azonban időnként mégis kipihenheted magad,
új erőre kaphatsz. Jegyezd meg a parkokat, mert, teszem azt,
Londonban a dús, bársonyos fűre le is fekhetsz, alhatsz egy jót.
Az angolok is ezt teszik ebédidőben, utána visszamennek a munkába.
A
sok kalandról, amely – épp szerény eszközeidnek hála –
adódik, ehelyütt nem szólok. Olvashatsz róluk később eleget. Ha
egyikük-másikuk bosszantó, idegesítő is abban a pillanatban,
nemsokára agyonkacagod magad, ha rájuk gondolsz. Itthon, az idők
múltával, még meg is édesül mind.
Én
– megmondom őszintén – nem irigylem a vaskos pénztárcával
utazgatókat. Lehet, hogy több kulináris élvezetet szerezhetnek
maguknak – lakmároznak, vásárolgatnak –, ám hol marad mindez
az arcod verejtékével, gyomrod korgása árán megszerzett,
százszínű gyönyörűség mögött! Ki adja az autózóknak az
agyonra gyalogolt, szédültre látott nap utáni, esti elfáradás
jóleső zsongását! És felhangzott-e valaha e metropolisokban
lelkendezőbb „heuréka!” annál, mint amit mi hallatunk egy
olcsó kis csehó váratlan megpillantásakor!?
Jaj,
de nehezen szokom majd meg a finomkodó, vasalt utazást, ami ránk
vár. Mert bizony, elmúlik világjárásunk e mostani, regényes
módja. Megyünk feltartóztathatatlanul a jólét felé, s majd
mesélhetünk unokáinknak! Ők unottan lóbálják majd lábukat a
hálókocsik pamlagáról, adják hordárnak bőröndjeiket,
lebzselnek hangulatvilágítású éttermekben, s talán meg is
tudnak egyet-mást, amit idegenvezetőjük kegyesen eldarál nekik.
Ám – ismét és újra mondom –, hol lesz ez attól az
élményvagyontól, amelynek minden kis darabját oly
kedves-keservesen, oly feledhetetlenül saját magunk kapartuk össze!
Üdv
hát a hetvendolláros világjáróknak, az emberiség majdani határ
és útlevél nélküli világjárása úttörőinek!
*
Előszó a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics
Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent
útirajz-gyűjteményéhez
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése