BENAMY SÁNDOR: Bevezetés az utazás tudományába*

Üdvözöllek, kedves Olvasó, múlt-és jövendőbeli útitárs, a barangolás, csatangolás, kóborlás s más, hasonló semmittevés közös szeretetében.

Azaz – dehogyis, semmittevés! Látni – nincs ennél nehezebb.

Egyik érdemes képzőművészünk valamikor „látás-iskolát” akart alapítani.

„A nézést tanítani kellene”, hirdette. ,.A festőknek általában azért nehéz a helyzetük, mert a szemlélő csak nagy ellenállás után fogadja el, hogy valaki az ő képleti világát megzavarja. Az ember nem akar látni. Befelé fordult szemmel éli világát, végeredményben az anyaméhben marad egész életében...”

Azt látni, ami valóban ott van, s nem magunkat, pillanatnyi hangulatunkat is benne – nemes feladat.

Ki hetven dollárral kelsz útra, légy hálás a sorsnak, amiért – ha sajnálatosan rövid időre is – megszabadulsz anyagi függőségeidtől. Agyad a minimális táplálkozástól csodálatosan frissé, befogadóképessé válik. Nem terheli a sok magyaros, zsíros étel, a nehéz hús, a főtt tészta, a tömény kenyér. Jól tudod, hogy a szó hazai értelmében egyáltalán nem ebédelhetsz. Ezért aztán nem is gondolsz az ebédelésre. Tiszta időnyereség ez megrögzött étkezési óráink táján. Előtte nem tervezel magadnak menüt, utána nem bágyaszt el a sok toxin, az ételek átkos salakja-mérge. Tiéd a délelőtt java és a kora délután is, mely napszakaszt otthon – valld be – kókadtan töltöd. Hogy ébren tartsd magad, odakint nem kell vedelned a feketét, mert – nincs mitől ellustulnod.

Szállásodra sem sietsz haza esténként. Oly szerény, épp csak alvásra való zugot birtokolhatsz – legényszálláson, diáktanyán, turistaotthonban, misszióshotelben –, hogy inkább kimaradsz későig. Hazaérkezve, majd jogosan büszkélkedhetsz: láttad a világvárosok éjszakai életét...

Igaz, lábizmaid néha rakoncátlankodnak a sok gyaloglástól. Ám csak gyalogolj. Akár tíz kilométert is egy nap, ha kell. Csak így látsz: mindent, így ismered meg á várost, az embereket. És ne egy hétre menj. Ne kettőre. Hiszen az oda-vissza utazással amúgy is elvész néhány nap. Húzd ki három hétig. Oszd be pénzedet három hétre. Meglásd, ha ügyesen gazdálkodsz, hetven dollár kint is szép pénz.

Ne vedd szerénytelenségnek: tanulj a tapasztaltabbtól.

Működtesd emlékezőtehetségedet. Készíts fejedben térképet, például – a padokról. Hol lehet ingyen leülni. Ez nagyon fontos. Mert kávéház, vendéglő teraszára – értesz, ugye – nem telepedhetsz. A padokon azonban időnként mégis kipihenheted magad, új erőre kaphatsz. Jegyezd meg a parkokat, mert, teszem azt, Londonban a dús, bársonyos fűre le is fekhetsz, alhatsz egy jót. Az angolok is ezt teszik ebédidőben, utána visszamennek a munkába.

A sok kalandról, amely – épp szerény eszközeidnek hála – adódik, ehelyütt nem szólok. Olvashatsz róluk később eleget. Ha egyikük-másikuk bosszantó, idegesítő is abban a pillanatban, nemsokára agyonkacagod magad, ha rájuk gondolsz. Itthon, az idők múltával, még meg is édesül mind.

Én – megmondom őszintén – nem irigylem a vaskos pénztárcával utazgatókat. Lehet, hogy több kulináris élvezetet szerezhetnek maguknak – lakmároznak, vásárolgatnak –, ám hol marad mindez az arcod verejtékével, gyomrod korgása árán megszerzett, százszínű gyönyörűség mögött! Ki adja az autózóknak az agyonra gyalogolt, szédültre látott nap utáni, esti elfáradás jóleső zsongását! És felhangzott-e valaha e metropolisokban lelkendezőbb „heuréka!” annál, mint amit mi hallatunk egy olcsó kis csehó váratlan megpillantásakor!?

Jaj, de nehezen szokom majd meg a finomkodó, vasalt utazást, ami ránk vár. Mert bizony, elmúlik világjárásunk e mostani, regényes módja. Megyünk feltartóztathatatlanul a jólét felé, s majd mesélhetünk unokáinknak! Ők unottan lóbálják majd lábukat a hálókocsik pamlagáról, adják hordárnak bőröndjeiket, lebzselnek hangulatvilágítású éttermekben, s talán meg is tudnak egyet-mást, amit idegenvezetőjük kegyesen eldarál nekik. Ám – ismét és újra mondom –, hol lesz ez attól az élményvagyontól, amelynek minden kis darabját oly kedves-keservesen, oly feledhetetlenül saját magunk kapartuk össze!

Üdv hát a hetvendolláros világjáróknak, az emberiség majdani határ és útlevél nélküli világjárása úttörőinek!

* Előszó a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményéhez