BENAMY SÁNDOR: Oslo, fjordok, Bergen (1)

1.

Osloi életkép: rengeteg a kerékpár

Egésznapos úton szeljük át Svédországot. A vonatkultúrának még egy apróságára lettem most figyelmes: a fülkékben zöld fény gyullad ki, ha a folyosó végén levő mosdó szabad: nem kell hiába végigegyensúlyozni a hosszú expresszvagonon.
Norvégiához közeledve, mindig több a kis, piros faház a zöld erdőkben. Már a fenyők dereka is vörös. Az egymást érő tavak vizén – absztrakt mintákban elszórva – fűrészelt fatörzsek áznak, helikopter ejti le őket.
– A fél egyes, fél kettes vagy fél hármas löncshöz parancsolnak helyet? – járja végig a vonatot az étkezőkocsi pincére.
–  A fél egyeshez – mondja gyorsan útitársunk, szikár, idős amerikai. Már régóta éhes, megfigyeltem: többször, idegesen szivarra gyújtott.
Kövér felesége a hulladékládába dob egy regényt, amelynek körülbelül a közepéig juthatott. Megunta.
Hogy mi – sem fél egykor, sem fél kettőkor, sem fél háromkor nem akarunk löncsölni, ezt az étkezőkocsi pincére sehogy sem értette. Egy ideig még várakozóan nézett ránk az ajtóból, majd, nem tudom, mit gondolva rólunk, lassan távozott.
Türelmetlenül vártuk a fél egyet, hogy végre magunkra maradjunk, és előszedhessük elemózsiás dobozunkat.
Még nem végeztünk azonban a különféle maradékokkal – hazulról hozott téliszalámink vészjóslóan közeledett a végét jelző spárgához –, amikor az amerikai házaspár már jött is vissza a löncstől. Úgy látszik, észrevették zavarunkat, mert tapintatosan kint maradtak a folyosón, míg csak újra el nem csomagoltunk mindent. Az asszony – amit eddig nem tett – most már fürkészve vizsgálgatta öltözékünket, abban azonban nem lelhetett hibát, legfeljebb a sok gyaloglástól már ferdülő cipősarkunk árulkodhatott egyről-másról.
Amikor tíz nappal ezelőtt svéd földre léptünk, fehér kartonlapot kaptunk, azzal a használati utasítással, hogy távozáskor, majd a határon adjuk le. De határt – sehol sem találok. Legalábbis nem jön senki, akinek átadhatnánk kartonunkat. Sem útlevél-, sem vámvizsgálat. Pedig már norvég területen kell járnunk. A kezemben készenlétben tartogatott kartonlapot visszateszem tárcámba.
–  Én oda akartam adni, nem tehetek róla, hogy nem kérték.
–  Hát ha egyszer nem jönnek érte! – mondja feleségem.
Az állomáson kifüggesztett feliratokban német és angol nyelvváltozatok ismerhetők fel: Üvergang (németül: Übergang), vagyis: átjárás; förbudt (angolul: forbidden): tilos. Csak a már magam sem tudom, hogy svéd vagy norvég vardag (hétköznap) és lördag (szombat) előtagját nem tudom hová tenni. A kvinnor (nők) felirat határozottan viking-ízű.
Oslo vidékies pályaudvarán idegenforgalmi megbízott várja az amerikai házaspárt, és hordár viszi csomagjaikat; futólag köszönnek, s már szállnak is le hamar, megelőzve bennünket.
Mi hosszadalmasan, nehézkesen cihelődünk. Sapkámat, amelyet a metsző, északi szél miatt hoztam, a lépcsőről a mélyben húzódó pályatestre, a vonat alá ejtem. Szerencsére, még ott áll az udvarias, norvég kalauz, leereszkedik érte.
Az állomásépületből emlékfal mellett vonulunk ki: örökfáklya világít a hitlerista invázió norvég ellenállóinak emlékére.

2.

Ijedten néztem a nagy, fekete személyautó felénk hajló sofőrjére, aki lábunkhoz rakott csomagjaink láttán, fékezett mellettünk. Sehol sem láttam ugyanis kocsiján a taxi jelzést.
–  Vigyázz! Ne szálljunk be. Ez feketefuvart csinál. Megvág.
–  Ugyan, ott van bent a zászlócska... a volán felett. Már lecsapta! – emeli be máris feleségem egyenként az apróbb táskákat, s közben fejét csóválja...
Hosszú utat kellett megtennie a kocsinak, amíg feljutottunk az öböl felett emelkedő dombra, a Sognsveienre, a háromemeletes, vöröstéglás épületcsoportokból álló diákvárosba. Az 1150 szobához bölcsőde is van, a diákpárok gyermekeinek, és egy pavilon a nyugalmazott egyetemi tanároknak. A kör tehát teljes.
Jó kis szobát kaptunk. Szomszédaink: egy délafrikai fiú, akinek könnyű dolga van itt, mert otthon, az egykori holland gyarmaton megtanulta a dutch nyelvet, s megérti a norvéget is ... egy finn lány... s egy fiú – from Red China, ahogyan itt mondják, a Vörös Kínából. A két fiú fogorvosnak készül, a lány mikrobiológiát tanul. Legutóbb két szovjet diákja is volt a szállónak.
Kora reggel, amikor mi felkelünk, a fiatalok még alusznak. Éjfélig világos van szobáikban, későn fekszenek, s az egyetemi előadások, lent, a városban csak délelőtt tíz órakor kezdődnek.
Nagy gondot okoz nekünk a szobákhoz tartozó konyha, amelyben a diákok többsége maga készíti el reggelijét, vacsoráját. Ebédet az egyetemen kapnak. Sajnáljuk, hogy nem hoztunk magunkkal egypár főzőedényt. Venni kellene, legalább egyet. Ha valahol, hát itt főzhetnénk.

3.

Edvard Munch: Ibsen portréja

Első utam itt is, mint mindenütt, a temetőbe vezetett, s mindenekelőtt Henrik Ibsen sírjához. Norvég ismerőseimnek jólesett, hogy Kis pénzzel nagy utakon című könyvem Ibsen-mottóval kezdődött. Készséggel útba igazítottak.
A temető közelében, még egy sarki fűszerkereskedésben is érdeklődtem, merre tartsak. A kereskedő kijött velem a boltajtóba, és az odalátszó fűzfák sűrűjén át megmutatta az irányt, amerre a nagy norvég nyugszik, a hatalmas sírkert közepe táján. A temető azért ilyen nagy kiterjedésű, mert a sírok között ugyanúgy tartják a távolságot, mint a magánházak között, a városban: mindegyiknek külön, szép kertje van.
Ismét felemelő s egyszersmind lesújtó érzés fogott el: íme, itt állok kedvenc íróm, a Peer Gynt költőjének testi valója mellett, s ő is csak — porlad, porlad. Égnek nyúló, fekete obeliszk tövében, szürkés márvány sírfedőjén neve: „Henrik Ibsen”, alatta idézet: „Hendes sörg war de vander, Som knudred min sti, Hendes lykke de ander, Som bar mig forbi”... „Az Ő gondjainak kínja gyötört utamon, Az Ő boldogsága repített előre utamon". Feleségére, Susannah-ra utalnak e sorok, akivel nagyon harmonikus házasságban élt. Most már együtt is nyugszanak. Susannah Ibsen, meghalt 1914-ben, és fiuk, Sigurd Ibsen, meghalt 1930-ban.
Szívesen kimentem volna Grimstadba is, hogy lássam a patikát, ahol Ibsen mint gyógyszerészsegéd dolgozott, sajnos, nem futotta időmből. Helyette elméláztam a szürkéskék, régi, oslói egyetem utcai faliórájánál, amelynél minden délben megállt, hogy utána igazítsa saját, öreg zsebóráját.

Hamsun mellszobra, szülőfaluja
határában

Még egy író izgatta képzeletemet itt, Oslóban: a kesernyés, bosszús arcú, szikár Knut Hamsun, szerettem volna megérteni, kihámozni „tokjából". Ifjú koromban rajongott írója volt az én nemzedékemnek.
Hogyan lett náci-szimpatizánssá az Éhség szerzője?
„Hízeleghetek” magamnak azzal – bár ebben az esetben aligha jóleső érzés – hogy már a harmincas években (az akkoriban megjelent Modern Irodalmi Műveltség Kézikönyvében, amelyben az életrajzokat én írhattam) tartottam eltévelyedésétől: „Hitvallása: a természettel eggyé vált, erős, egészséges ember mesterségesen tisztított kedélye, megtagadva önmagától is a túlzott kíváncsiságot a társadalmi és gazdasági viszonylatok iránt. Hivatásos lelki turista.”
Azt mondják róla itt: hiszékeny ember volt, a pénzzel sem tudott bánni, azt a keveset is, amit húsz évvel fiatalabb, szigorú élettársa a hatalmas, írói jövedelemből nála hagyott, szétosztogatta a szegények között. És hogy a dél-norvégiai kis Norholmenben, ahol akkoriban lakott, csak náci lapokat olvashatott, külföldi rádiót tilos volt hallgatni, nem tudhatta hát: valójában mit művelnek a nácik. Nagy farmja volt – ha nem írt, ott dolgozgatott.
Ez mind lehetséges. De azt már jóval előbb, mégiscsak hallhatta, hogy Németországban máglyára vetik nagy író- és költőtársai – Thomas Mann, Feuchtwanger, Werfel, Brecht, Zweig, Hoffmannsthal és annyi más kiválóság – könyveit?! S ha ezek után mégis elment Berlinbe, és Hitlertől kitüntetést fogadott el – nem, erre nincs mentség. (...)
Knut Hamsun kilencvenhárom éves korában, majdnem teljesen megvakulva halt meg, jóval a második világháború után, 1952-ben. Vagyonát elkobozták. Emlékét csak szülőfalujában, a sarkkörhöz közel eső Hamaröjben őrzi egy kis múzeum. Oslóban semmi. Még egy utca sem. Nem is szívesen emlegetik. Norholmeni sírját sem igen látogatják. A náci inváziót a legtöbb norvég nem felejti.

(Folytatjuk)

Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)