4.
Ülünk lent, a Nemzeti Színháztól kiinduló, széles sétányon, nézzük a norvégokat. Most vannak a vizsgák, délután a szabadba tóduló lányoktól, fiúktól hemzseg a sétány. Mindegyikük iskolájának jelvényét viseli, kabátja, blúza hátára varrva vagy nadrágszárán, szoknyáján vagy sapkáján. A jelvény: piros szövetből kivágott rák, kalapács, horgony, darázs, kérdőjel, kandúr, kulcs, stb. Érettségi után – ruhástul elégetik valamennyit. Ilyenkor többen összeadják pénzüket, megvásárolják a legvacakabb autóroncsot, énekelve bejárják vele a várost, azután, úgy mondják, az autót is elégetik.
A középiskolák előtt, tanítás idején, ott áll néhány diák autója, többüknek motorbiciklije, még több kerékpár és kis, kézi tolókocsi a tankönyveknek. Azt hinnők, az egyetemi évek során megnő az autótulajdonos diákok száma. De hiteles adatot kaptunk: egy százalékuknak van csak kocsija. A középiskolások autója – a papáé.
A norvégoknak hatvan százaléka kék szemű. (Statisztikai adat ez is.) De ennek kedves, barátságos hatását a gyerekeknél elrontja, hogy csaknem kivétel nélkül – mint kérődző kisborjúké – jár állandóan körbe állkapcsuk. A rágógumi: tömegszenvedély.
Az egyetemi élet a fiúk többségénél szakállnövesztéssel kezdődik. A tizennyolc év körülinek már zabolaként fogja körül száját a szakáll és a bajusz.
Kellemes a fővárosba felránduló, nemzeti viseletű, falusi nők látványa: sűrűn ráncolt, hosszú, háziszőttes, bordó szoknyát, zöld pruszlikot és fejükön fehér fityulát viselnek.
A padon, szemlélődés közben, tanakodunk: főzőedényt vagy levesport vegyünk-e előbb. Hét korona egy műanyag fogantyús, alumínium lábas ára. Svédkoronára átszámolva (itt még nem akadtunk a stockholmihoz hasonló bárra), négy, nagy adag rosejbnival, négy ebéddel egyenlő!
Vegyük meg előbb a levesport! Az olcsóbb. Bemegyünk egy szerény külsejű fűszerüzletbe. Az udvarias, kisöreg kereskedő elénk rak vagy tízféle zacskót. Forgatjuk a tasakokat, silabizáljuk a feliratot rajtuk. Végre, olasz szóra bukkanok: Minestra. Ezt ismerem.
– Ezt! – mondom diadalmasan a kereskedőnek.
– Csak ezt?... One? Eine?
Elszégyellem magam.
– Vegyünk többet – súgom feleségemnek.
– Nem!
– One – ismétlem tehát elszántan.
Ez is majdnem két korona. Zsebembe süllyesztem keservesen. Kivonulunk.
Most azután meg kellene venni hozzá a lábast. Nyolc-tíz napról van szó. De hát mindennap levest együnk? S délben haza kellene mennünk. Bárhol vagyunk. Ha a város másik végén járunk is.
Nem tudjuk elhatározni magunkat. Hét koronát egy lábasért. És majd még azt is cipeljük tovább!
Egyszerre csak meglátjuk a kikötőben azt a bizonyos, nekünk való vendéglőt. Ajtaján német nyelvű étlap.
— Hurrá! Spinátsuppe! Egy korona tíz.
Ha még jobb is lett volna a spenótleves, mint amennyire rossz volt, akkor is elrontotta volna szánk ízét a másik – a zsebemben lapuló, kétkoronás, olasz levespor. Öt-hat személynek elég volna, ez igaz. De mi csak ketten vagyunk. Olyan „személyekre” költöttünk tehát, akik nem is léteznek.
De lassan felderül arcunk: nem vettük meg a lábast! Mégiscsak – hét korona javunkra.,.
 |
| Oslo, kikotő |
Valahol itt van a NATO főhadiszállása. Ha német összekötőtiszt érkezik, éjszaka csempészik be a küldöttet.
Motorcsónakon járjuk körbe az öblöt. Messze, kint járunk már, amikor az idegenvezető fehér, parti villára mutat: ott lakott Quisling [norvég fasiszta kollaboráns politikus]. Norvégiában csakis az ő „kedvéért" vezették be a halálbüntetést.
Motorcsónakáztunk, üldögéltünk, sétáltunk – aztán a kikötő mögött betértünk a turistahivatalba, itt is. Viking-ősökre emlékeztető hölgy a vezetője, Alfild Hovdan, ő is és hasonlóan erőteljes főmunkatársnője is kedvesen-szívesen fogad, s felhívja figyelmünket erre-arra. Egy füzetet is adnak, ha netán „shoppingolni”, azaz vásárolgatni akarnánk, a legjobb cégek vannak felsorolva benne, megtudhatjuk hol, mit vásárolhatunk. Bizonytalan mosolyomat és habozó kéznyújtásomat félreértve, Hovdan kisasszony most már feleségemnek nyújtja a füzetet:
– Madame-ot nyilván érdekli!...
Tovább mosolygok, meghagyom tévhitében: arról van csak szó, hogy fukar férj vagyok...
A Holmenkolbánnal villamosozunk fel a diákvárosba. A házak előtt üres tejes-, üdítőitalos üvegek hevernek, kihajítva. Ha úgy volna itt is, mint Pesten! Az üvegbetétekből megélhetnénk...
Bemegyünk a szobakulcsért a központi épületbe. A szállodahallszerű előcsarnok hátfala csupa rekesz, másfél ezer kulcs függ ott. Diákok-diáklányok az inspekciós „portások", ők szolgálnak fel az étteremben is. A diákvárosnak éppolyan autonómiája van, mint az egyetemnek. Megvannak saját jóléti intézményei, saját mentőállomása stb. Az egyetemnek csupán egyetlen, állandó inspektora tartózkodik itt, Jon Erlien személyében. Harmincöt év körüli, könnyed, közvetlen férfi, de azért, úgy látom, rajta tartja szemét a társaságon. Jóleső a diákváros halk, kulturált hangulata. A társalgókban csendesen beszélgetnek, folyóiratokat, napilapokat olvasgatnak. Hangoskodást, veszekedést sehol sem hallottam. A diákok szabadossága abban merül ki, hogy ha nagy ritkán kisüt a nap, fürdőtrikóban kifekszik némelyikük az utcákat középen kettéválasztó, zöld pázsitra, s ott pihen vagy tanul. Láttam lányokat, fiúkat együtt heverészni, de tisztességes „térközzel".
Éppily szendén tolják a diákházaspárok a gyerekkocsit.
A 11-es pavilonban van a televízió-szoba. Elég sokan vannak mindig. Előttem kerek gyerekfej; hátrafordul, hát – szakálla van neki is. Lányok, fiúk érdeklődéssel néznek egy dzsesszműsort. Amikor azonban Adolphe Adam XIX. század eleji, francia zeneszerző immár klasszikussá vált, nálunk is jól ismert, pompás dallamú balettje, a Gisele következik, sorra felállnak és távoznak. Összesen négyen, ha maradunk. A norvég híradóból Hailé Szelassziét, Etiópia császárát „értettem" csak: valamilyen magas rangú, európai vendége szórakoztatására elefánt–orrszarvú párbajt rendeztetett Addis Abeba-i palotájának kertjében.
5.
Az utazásban az a legnagyszerűbb, hogy megelevenednek olvasmányok, regény- és operahősök, intézmények, fogalmak.
 |
| Nansen 1894-ben az Északi Sarkon |
A másik név – amelyből tárgy lett, útlevél –, épp ellenkezőleg, emberi mivoltában, szoborként magaslott íme, előttem. Fridtjof Nansennek szobrára találtam a gyönyörű Városháza oldalánál. A világszerte kóborgó emigránsok mind őt áldották, amiért állampolgárság nélkül is ide-oda utazhattak. [Róla nevezték el a menekültstátuszt biztositó nemzetközi útlevelet.]
A Városháza túloldalán egy szegletfalat dombormű díszít: fátyolos hölgy, cilinderes úr és egy munkás kézfogását ábrázolja. A hölgy és az úr a főfalon állnak, a munkásnak azonban már csak a mellékfalon jutott hely, úgyhogy szinte nem is látja, kinek nyújtja kezét...
Délután sok más külföldi közé beszállunk a hatalmas, fekete, városnéző-autóbuszba. Mutatjuk jegyünket, s németül kérdezzük: ide szól-e? A kreol arcú idegenvezető ránkmosolyog:
– Beszéljenek csak magyarul.
Angolul, franciául, németül, svédül hallhattuk ezután, egyformán folyamatosan és pontosan magyarázni Csiky Dénest, aki közel húsz éve, fiatal fiúként került ide. A sofőrrel norvégül váltott gyors szavakat, s bennünket közös anyanyelvünkön tájékoztatott a látnivalókról.
Szinte kezemmel tapinthatóvá lett Grieg imádott indulójának, nekem talán legszebb művének hőse: Sigurd Jorsaalfar. Az öbölre kiugró, fél ezer esztendősnél is idősebb, magas Akershus (ejtsd Aksusz)-erőd katakombájában nyugszik a világvándor viking.
A norvégok is átszállítottak egy régi, norvég falut a fővároshoz csatlakozó Bygdöj-félszigetre, ahová most bekanyarodunk. Érdemes megállni itt egy kicsit, s megnézni a házak belsejét is.
Az ebédlőasztalnál csak a férfiak ülhettek; a nők kint ettek, állva. Családi eseményeik dátumait a bogrács fölé vésték, a vendégfába. De vajon miért adott a menyasszony jegyajándékul mángorlót vőlegényének?... Talán ezzel ismerte el jelképesen azt a jogát, hogy időnként – férje-ura, majd „el-mángorolhatja" őt?
A muzeális hajóhangárok egyikében kezembe adtak két, egyforma nagyságú fadarabot: egy tölgyet és egy balsát. Mintha valódi után, színpadi játéksúlyzót emelnék. S mégis, ebből a könnyű fából készült a Kon Tiki, amely átkelt a Csendes-óceánon. Érdekes látvány a híres tutaj alja: szakállként csüngenek rajta ma is az útközben ráragadt csigák, tengeri füvek, algák, moszatok.
 |
| A Fram a Viking Hajózási Múzeumban |
Kajütjein elolvastam a névtáblácskákat: Simon Bauman, Nilsen, Bay, Sverdrup, Nansen, Amundsen. Szűk ágyuk fejénél, a fogason úgy függnek szőrmebundáik, mintha gazdáik most akasztották volna csak oda őket, miután visszatértek a jégmezőkről hajójukra. Fél évig csak medvehúst ettek, havat ittak. A hajó orvosi faliszekrényében foghúzó fogók, sebészeti kések, fecskendők, csonttörés esetére sínek, klórkáliumos, szalicilos üvegek sorakoznak. Kis szalonban pianínó áll. A hajó neve: Előre! (norvégül: Fram), és most itt van, elcsendesedve, holott a Déli-sarkon is járt! A halál, az elmúlás szele leng körül megint. Leereszkedem a mélybe, a hajófenékre. Gerendák keresztbe-kasul ácsolva, ballasztok, raktárak, Alig találok fel újra a fedélzetre.
A gondola formájú vikinghajók külön hangárban állnak. Ezerkétszáz évesek.
Aztán újra a városban járunk, s legközelebbi állomásunk a legrégibb, famennyezetű, lutheránus katedrális. Nevezetessége: az Utolsó Vacsora – színezüstből; minden alak életnagyságú. Érdekes, hogy Jézus és Júdás szándékosan egyazon arc: a jó és a rossz együtt van az emberben. Ez valóban nem sematikus ábrázolás. Elöl két padsor áll süketeknek, fejhallgatókkal felszerelve.
A körséta végeztével, még bemegyek a főpostára. Csomó poste restante levelet adnak át. Stockholmból továbbították őket, az utcai postaládába bedobott, hevenyészve írt kérésemre...
Este sokáig üldögélünk megint a színház-sétányon. Végre megjelenik a hold, sápadtabb, mint a hazai égen.
De a virágok – a gyermekláncfű, az orgona – kétszer akkorák, és elevenebb színűek, mint a mieink, otthon.
..Nem bírok ellenállni a kísértésnek, pedig órám már éjfélt mutat – igaz, mintha csak most alkonyodnék! –, a kurta, de üvegpalotás, világvárosi Amundsen utcán még egyszer lesétálunk a kikötőhöz...
A hajók már alusznak, pihen a hydrofoil s a sok óceánjáró is. Még kóborló matrózokkal sem találkozom, Oslóban nincsenek matrózkocsmák, lebujok. Ez nem Dél. Itt mindenki csak otthon ihat. Ezért állnak sorba az oslóiak palackozott borért, whyskiért már pénteken a nagy, elegáns italszaküzletekben.
És csak most, hogy csend van, s a villanyreklámok sem cikáznak oly fürgén, s a forgalom sem köti le figyelmünket, fedezzük fel, visszafelé menet, az elegáns utcácskában a bennünket majd itt is megváltó bárt és étellistáját. Pomme frite! Azaz, magyarul: rosejbni! Van! Burgonyapüré! Van! Gyors dollár-, svéd-, majd norvég korona- s végül forintszámítás – az ár ugyanaz, mint Stockholmban. Meg vagyunk mentve! Nem kell tovább tyk-milket, „német" tejet – ahogyan itt az aludttejet nevezik – innunk.
Milk, melk, mölk... már magam sem tudom, melyik északi országban, hogyan mondják. Nekem szinte észrevehetetlen a különbség. Pedig egyetlen magánhangzó eltéréssel, éppoly mulatságos lehetek errefelé, mintha nálunk valaki, teszem azt, egy pohár — tájat kérne.
(Folytatjuk)
Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése