8.
Oslói tartózkodásunk utolsó reggelén – ide már csak csomagjainkért jövünk majd vissza – még a szokásosnál is korábban keltünk, s én egy oldalzsákkal, feleségem egy kézitáskával felszerelve (melyben szerényen lapultak a keménytojások, meg a kávéstermosz), kibandukoltunk a pályaudvarra, hogy elinduljunk az igazi, vad fjordokhoz s az innen tizenkét órányira, nyugatra, az Atlanti-óceánnál fekvő Bergenbe.
Európai körúton járó, három, idősebb amerikai tanítónő s egyikük kishúga ültek a fülkében. Mind nagyobb hegyek között robogtunk. Érdeklődtek, hova valók vagyunk.
– Magyarországra.
– Óh. Godness!... Úristen! – hallatta meglepett sápítozását a legidősebb hölgy. Máig sem tudom, mi bújt meg rémült felkiáltása mögött. Évi szabadságidejében utazgató, dolgozó nő volt mind a három, a lány pedig még középiskolás. Azt hiszem, a felkiáltás – a távolságnak szólt. Mintha Arábiát mondtam volna. Most döbbentem csak rá, milyen messze esik még mindig egyik ország a másiktól, és mennyit kell még fáradozni egymás megismeréséért s megértéséért.
A csodálatos táj, amelyen áthaladtunk, nem hagyott időt a tépelődésre. A meredek sziklafalak alján, a pályatesten végig, magas fabakok sora állja útját a hólavinának. A legveszélyesebb szakaszokon fahengerben fut a vonat, valóságos fatokban, mint ahogyan a törékeny holmit szállítják. Mondták itt nekünk gyakran újdonsült barátaink: Norvégiában tizenegy hónapig fehér tél van s egy hónapig zöld tél...
– Magyarországon sok a kocsi? – kérdezte váratlanul amerikai útitársnőink egyike.
– Van elég – feleltem. – Egypár éve még csak orvosoknak, mérnököknek volt, de most már nagyon elterjedt.
– Miért éppen nekik volt?! – csodálkozott a hölgy.
– Az orvosok betegeikhez siettek vele, a mérnökök pedig a nagyobb, városkörnyéki építkezésekhez.
Mi lehet ebben olyan különösen meglepő?... Most már mind a négyen riadtan néztek rám. Gyanút fogtam.
Megismételtettem a kérdést.
– ... O, cat! — kiáltottam fel. – ha-ha-ha!
A hölgy a magyarországi macskák (angolul: cat; iránt érdeklődött, nyilván nagy állatbarát lehet, én meg kocsit (angolul: car) értettem. Nem csoda, ha válaszaim meglepték őket.
Minden állomáson ott látható a tábla, amely jelzi, milyen magasan fekszik a helység a tenger színe felett. Mind feljebb jutunk.
Myrdal: 866 méter. Itt átszállunk a kis Flam-vasútra, amely ötvenhárom perc alatt ereszkedik le velünk az óceánból száz kilométer hosszan a hegyek közé befurakodó Sogne-, azaz Álom-fjord végpontjára, Flamba, hat méternyire a tenger színe fölé. Alig egy óra alatt tehát csaknem ezer métert megyünk lefelé.
De micsoda élmény ez az ötvenhárom perc! Az utasok egyik ablaktól a másikhoz szaladgálnak, hogy mindkét oldal csodájában gyönyörködjenek. Gleccser, vágtatva tajtékzó vízesés, félő, hogy mindjárt a vonatra zúdul, de hová lett hirtelen? Elnyelte a föld. Amott, a sziklarengetegben kert nagyságú, zöld fennsikocska: féltve óvja bárányainak a hegyipásztor. Süt a nap melegen, hogy is nem olvad el a hó? Hiszen nemcsak fent, a csúcsokon fehérlik, hanem lenyújtózik a vonathoz, mint egy lábát nyújtogató, hízelgő macska.
A vonat időnként, a legszebb tájakon, nyílt pályán meg-megáll, hogy utasai fényképezhessenek. Amikor lent, a kígyózó tengerszorosban, végre megcsillan a fjord vize, s a kis szerelvény, hogy rakodhassanak is róla, a mólóig csúszik, a magasságmélység gyors váltakozásától kóvályogva szállunk le a fa-indóházas állomáskán, Flamban. Az óceán kétségbeesetten kinyúló karja magához öleli itt gyermekét, a földet.
Az amerikai tanítónők nehézkesen cipekedtek le súlyos bőröndjeikkel, ezért az állomásról sietve odaintettem a kézikocsis szálloda-alkalmazottat; mögötte azután felszabadultan megindultak a közeli Fretheim Hotelbe, s mi, semmi kis holminkkal, utánuk.
Igazi hegyi szállodába léptünk, három „manzárd" mindenestül, fából. Folyosóin mégis aranyosan csillog a fényes padló, lépcsőit szőnyeg borítja, kilincsei csillognak, s a csinos kis szobák hófehér függönyeit vidáman lengeti a fjordszél. Mintha egy gőgösen hátratámaszkodó, fekete óriás nézne be, olyan innen, hunyorgó-gyanakvó gleccserszemével, a szemközti, félelmes sziklafal.
*
 |
| Sogne-fjord |
Azonnal kalandos vállalkozásba fogtunk: nézzük, elgyalogolhatunk-e a hegyoldalban, a parton, és meddig? Megkerültük a kis öblöt, amelynek partját még néhány ház, egy-két panzió tarkítja – ennyiből áll az egész település –, s valóban találtunk egy sziklába vájt, keskeny utat, amelyen mehettünk jó két óra hosszat. Közben már csak néhány faház, lent, a vízparton vagy feljebb, a sziklák közt jelezte, hogy laknak itt állandóan is emberek. Körülbelül akkora, elkerített, zöld foltokon, mint amekkorán nálunk odahaza nyugdíjas postások, vasutasok pepecselnek, itt főzelékfélét termelnek, kecskét legeltetnek.
Az égbe nyúló hegyek árnyékától éjsötét f jordvizen egyetlen csónakot sem fedezhettünk fel. Veszélyes hely ez. Mert a fjord mélyebb sok tengernél is, háromszáz-négyszáz méter, hiszen a sziklafal folytatódik benne tovább, víz alatti, nyílegyenes völgyfalként.
Faággal megkapartuk a sziklát: mint egymásra rakott, öreg, porladó újságok kötegéből, vékony lemezek váltak le róla. Évmilliók sem kellenek hozzá talán, hogy a fjordok betemetődjenek? Még jó, hogy időben láthattam őket.
Másnap, kora reggel indult a fjordgőzös. Gyorsan rendeztük számlánkat a szállodában. Igazán figyelmesek voltak! Bár turistarészlegük, egy kisebb, vízparti házban – kellő számú vendég hiányában – még nem működött, nekünk mégis turistaárat számoltak.
Már a hajón húztam csak megint elő számlájukat, hogy átszámítsam, aránylag milyen olcsón megúsztuk a dolgot, s akkor hirtelen egy négykoronás tételre esett tekintetem: Luggage, azt mondja, poggyász, vagyis a poggyász behordása... Nekünk? Poggyász? Hiszen nekünk semmiféle poggyászunk nem volt, csak vállamon az oldalzsák és feleségemnél a behemót retikül. Mi nem vitettünk semmit. Azaz... hopp! S ekkor, mint az újra pergetett film, megjelent előttem, ott, a fjord közepén a kép, amint érkezéskor udvariasságból odaintettem a szálloda kézikocsis hordárát az amerikai tanítónők bőröndjeihez, s amint azután őket előreengedve, utánuk kullogtam. Ó, én balek! A szállodában azt hitték, együtt érkeztünk, én vagyok a férfi a családban, s nekem számlázták az amerikaiak csomagjait.
Meg is esküdtem, ott, a fjord kellős közepén, miközben még a gőzös is bosszúsan dohogott, hogy soha többé nem izgek-mozgok, intézkedem, mindenki törődjék a maga dolgával – és kész. Négy korona! Amikor minden fillérre, akarom mondani őrére úgy vigyázok, mint a szemem fényére. Négy korona! Tizenkét joghurt!
Hiába, el kell felejtenem, ami történt, nem ronthatja el ezt a csodálatos fjord-utazást, az elsőt és talán utolsót életemben. A hajó orrába ülök, így mintha egymagamban hatolnék be a komor, fenséges tájba. Akár magas palafolyosóban haladnánk. Víz és villanyáram kígyózik párhuzamosan, a vezeték odafent egyik csúcsról a másikra ugrál. Mérhetetlen elektromosságtermő erők feszülnek ebben az országban. Kinek, minek vonul vajon a drót odafent, a magasban, ahol nem. hogy ember, de még madár sem jár. A magányos házak kedvéért vajon, amelyek jó tíz kilométerenként kandikálnak ki a sziklák aljából? Vagy a magányos halászoknak hozzák a fényt?
Sokára érünk csak szélesebb parthoz, Auerlandba, a legközelebbi fjordvároskába. Tenger és hegy ennek kivételesen annyi helyet hagyott, hogy néhány száz lakos elfér benne. Kiránduló, vidám iskolások szállnak be, meg néhány felnőtt, egyikük aktatáskával, ki tudja, miféle ügyes-bajos dolga akadt a Sogne-fjordban!
Ténfergek kicsit a hajón. Az étteremben minden asztalkán kancsó tej, vaj odakészítve, s egy nagyobb tálalóasztalon tucatnyi, egyéb ennivaló kirakva: hal, rák, sonka, tojás, sajt, sült szárnyas, hajszálvékony kenyérszeletek, s valami barna tömb, amelyről lapátkéssel húznak le egy-egy szeletet, halpástétom-e vagy édesség, ki tudja? Mindez együtt: a smörgosbröd, szabott ára van, hét korona, de mindenből s annyit vehet a vendég, amennyit csak óhajt. Ha fogytán van valami, már pótolják is a konyháról.
Meglep, milyen szerényen élnek az utasok ezzel a lehetőséggel. Bezzeg, ha mi „beszállnánk"!... Ám megtárgyaljuk feleségemmel: nem érdemes – és ha nem bírunk eleget enni? Ha két-három korona ára finomsággal már jóllakunk?... Nekünk tiszta ráfizetés lehet.
Talán három órája hajóztunk, amikor egyszerre két gőzöst láttunk közeledni, a miénkhez hasonló, kisebb fajtát oldalról, s szemből egy sokkal nagyobbat. Kisvártatva, mindhárman testközelben megállnak. Átszállás – bent a fjordban, a meredek sziklafalak között, ember nem lakta vidéken! Flamiak és gudvangeniek – utóbbiakhoz tartozunk mi – szállnak át Bergen felé. Az óceánjáró hamarosan elnyeli új utasait, poggyászukat is egyenként átemelik, s ők már indulnak is, csaknem egynapos útjukra, végig a Sogne-fjordon, majd ki, a nyílt vízre. A mi hajónk is átveszi a Bergenből jövő gudvangenieket, ellenjáratunk pedig a flamiakat. Néhány perccel később úgy válik szét a három hajó, mintha sohasem találkoztak volna. A flami már el is tűnt mögöttünk, a nagy óceánjáró Kommandőre tatja egy ideig látszik még, mi pedig most jobbra tartunk – azaz, merre tovább? Hiszen a hegyek ott összezárulnak!... Csak amikor orrunkkal majdnem beleütközünk a sziklafalba, akkor látjuk meg a nyílást, s azt, hogy a fjordnak ott is van egy ága, a Nerőj-fjord, amelynek csücskében kötünk ki, körülbelül egy óra múlva. Ott bújik meg Gudvangen.
A természet kegyes volt Gudvangenhez, engedte, hogy kicsit kinyújtózkodhassék a sziklafalak között. Van egy rövid utcája is – hegyi farmerek sétálnak rajta kecskéikkel –, s egy kis rétje, amelyen át lazacban gazdag hegyi patak siet a fjordba, olyan kékes habot hányva, mintha földanyánk kékítővel mosná medrét.
Mily szívesen időztem volna az egyemeletes, zöldesfehérre festett, fából épült Gudvangen Hotelben is, vagy még inkább a Vikingvang turistaotthonban! Boltja ajtajában szomorúan álldogál a bazáros, remélte, talán vásárolunk nála valami emléket. A norvégoknak hazájuk a víz és a hegy. Csak a gyárfüst marta, lárma siketítette, reklámfény vakította belgák, franciák, angolok, amerikaiak látogatásában bizakodhat.
Igaz, senki sem próféta saját hazájában (még a fjord sem): láttam norvég családot, szülőket, gyerekeket, messze a fővárostól, egy tó partján ültek, szőnyegen, mint a törökök, majd este hazaautóztak saját, oslói fjordjuk mellé. Pedig ott is megtalálták volna ugyanazt, szigeteket, erdőt, strandot, kávézóteraszt – de hát, ők vasárnap „kirándultak"! A felejthetetlen fjord-kirándulás után vissza kellett találnunk a bergeni fővonalra. Autóbusszal, istenkísértő szerpentineken pöfögtünk fel ismét a hegyekbe Stalheimig.
 |
| Stalheim |
Innen lassan lefelé ereszkedve, értünk vissza az osló—bergeni fővonal egyik állomására, Vossba. A nagyobbacska város ókeresztény templomát szem-lélgettük, egymásközt suttogva, amikor a gerendamennyezet egyszerre csak – magyar üdvözletet visszhangzott. Budapestről fél évszázada elszármazott, New York-i asszony járt éppen akkor, éppen itt, S máris átéltük vadidegenek találkozásának heves örömét! Talán a legőszintébb öröm ez, mert sem előtte, sem utána meg nem zavarhatja semmi: balra én, jobbra ő, a soha-viszont-nem-látásra.
Újra a bergeni vonaton utazunk. A hegyeken hó – s az erős napfény elől le kell eresztenünk a fülke ablakfüggönyét. A kedves hostess — a vonat „házikisasszonya" – itt is löncsre hív.
– Sosem eszünk vonaton – pattan ki agyamból a mentőhazugság. – Köszönöm. Csak csokoládét, narancsot. Az étkezőben kaphatunk ilyesmit?
– Sajnos, nem, de majd hozok.
A következő, nagyobb állomás, Vaksdal után már hozza is. Leszállt értük. Ugyancsak ő mondja be a mikrofonba a páratlan szépségű út nevezetességeit norvégül és angolul, majd mindannyiszor megköszöni, hogy meghallgatták.
Herlandnál útitársnőt kapunk, ám csakhamar kiderül, jegye alacsonyabb osztályra szól. A kalauz nem neheztel, nem bünteti meg az eltévedt utast, udvariasan ő maga nyúl a hölgy csomagjaiért, és hordja át másik vagonba.
Egyébként külön előtere van minden kocsinak, a nagyobb csomagokat senki sem hozza be a fülkébe, hanem ott kint rakják fel polcokra, és senki sem fél attól, hogy valamelyik közbeeső állomáson illetéktelen elemeli és leszáll velük.
A táj nem enyhül, pedig már a Golf-áramlathoz közeledünk, de hát az csak télen „fűt". Hegyormok, vad vízesések, belső tavak, egyikük – júniusban! – még mindig befagyva. Itt készült valahol délsarki expedíciójára az angol Scott. S máris a bergeni fjord cikcakkjai következnek ...
Magyarországon harminc fok meleg van, s mi erre a bergeni kirándulásra – oslói barátaink jó akaratú tanácsára – minden meleg holminkat magunkra szedtük. Feleségem három garnitúra fehérneműt, nadrágharisnyát, blúzt, pulóvert, két kardigánt, két sálat öltött, rajta volt átmeneti kabátja, és karján cipelte esőköpenyét. Nem bántuk meg!...
A vasút mentén egyetlen földművest láttam, egy asszonyt, amolyan féltett, vitrinmezőcskén, krumplit kapált; amikor elrobogtunk mellette, felegyenesedett, és hosszan vonatunk után nézett.
 |
| Bergen szines házai |
A fősétányon, mint minden egyetemi városban, falkában álldogálnak a támadó kedvű fiatalok. Megkeressük az információs pavilont. Remek intézmény ez, percek alatt végigtelefonálnak innen több tucat szállodát, panziót és. magánlakást – ki milyen szállást kíván –, ... s már kaptatunk is fel az Abrahamson Penzióba, Olav Kyrresgate 31. Vasútállomáshoz, kikötőhöz egyformán közel van, s olcsó is aránylag, húsz korona egy napra. Nagyanyám korabeli, falusias szobát kapunk, padlója, tükre, kilincse, hófehér ágyhuzata, ablakfüggönye ragyog; márvány tálban mosdunk, üvegkancsóban bekészített vizet iszunk, hintaszékben ringatózunk. Bár öt-hat vendégszobája van mindössze a panziónak, egy ajtón – akárcsak valami nagyüzemben – ott a zománctábla: Kjökken, azaz konyha, s a folyosó végéből a tetőre nyíló vak-ajtón a másik: Nodut-gang, vészkijárat. Tűzoltó-rendelkezések kifüggesztve olvashatók minden szobában. A tűz a mumusuk. Bergen többször leégett.
A nyüzsgő, atlanti-óceáni kikötőről órák hosszat nem tudtam levenni szemem. Kilométerekre kinyúló tégla alakú mólóit, s háromszögsisakos, öreg Hanza-házainak sorát keresztül-kasul bejártam. Még a bácsit is, aki az aznapi halkirakodás nyomait a móló kőkockáiról fellocsolta, romantikus figurának láttam.
Rendkívüli élménynek ígérkezett az európai hírű, bergeni akvárium.Útban odafelé, néhány vendéglői étlap tartóztatott fel csupán, de az is csak pillanatokra, míg tájékozódtunk, ám az árak láttán, máris perdültünk tovább. Maradunk a tejtermékeknél s az, érthetetlenül olcsó import-banánnál.
Mindjárt az akvárium bejáratánál, nyitott medencében, nagy, dundi fókák ugrándoznak, akár lenyúlhatnék, és meghúzhatnám bajuszukat, ha kedvem, kerekednék, és ha a fókák – engednék,
Bent – szerencsére, már nem szabadon, hanem vaskos üvegcellákban – mélytengeri szörnyek nyüzsögnek. Az egyik – Lophius piscatorus a latin neve – az üveghez nyomja emberarcát, meredten néz, és éles fogát ránk vicsorítja. Véget nem érő szerelmi légyottot mutat be a Cyclopterius lumpus, úszva enyeleg; állítólag, egész évben, naponta udvarol nejének. Nincs az a sakkfigura-faragó, aki tökéletesebb lófejet, lónyakat faragna a tengeri csikókénál: még nagyságra is, akár a sakkfigurák. Függőlegesen állva, sorban lebegnek, mintha éppen felállították volna őket egy játszmára. Ráncos képű halaggastyán, alig mozdul a fenéken. Egy gyors, lapos hal – vékony, akár egy pesti bécsiszelet. A másik lebeg, mint a portörlőrongy, amelyet éppen kiráznak. A harmadik: szürke-barna csíkos, norvég pulóver.
Amott valóságos Virágért kirakat: hatalmas virágkosár, rendelni sem lehetne szebbet, fehér, elefántcsont- és kávészínű meg piros rózsák, zöldes-szürkés kaktuszok – egyszerre megmozdul mind, állatok, nem növények. Zöldség-KÖZÉRT uborkahalma odább, de rezeg, libeg. Ünnepi dekoráció: a tengeri csillagok; ha letörik egy águk, sebaj, nő helyette új. Egy megpaprikázott vajaskifli hirtelen összegörbül, majd kiegyenesedik. Apró nippek úszkálnak: piros szemű, átlátszó üvegtestek. Szalamander-csorda vonul négykézláb.
Legtöbbjük alszik. Hát élet ez? - Csak a tengeri skorpió ravaszkodik, „helyezkedik" itt is: míg néztem, háromszor változtatta színét.
A további morfondírozástól egy börtönéből kitörni vágyó tüskéscápa, és kilenc karjával fenyegető óriás-polip vette el kedvünket. Visszakergetett bennünket a napfényre.
*
Szándékosan hagytam utolsónak a sorban legnagyobb bergeni élményemet: láttam Grieg lakóházát, alkotókunyhóját és sírját. Egy bergeni munkás adott át bennünket, kellő útbaigazítással, az; állomás mögötti, nagy forgalmú autóbusz pályaudvaron egy lokálpatrióta, nyugalmazott tengerészkapitánynak, aki maga is éppen arra tartott, amerre mi.
– Ettek már itt hallevest? – ez; volt első kérdése.
– Oslóban ettünk.
– Az semmi! – közölte. – Itt egyenek! Hopnál szállt le ő is, és bár onnan már másfelé volt útja, elkísért bennünket a kanyarig. Ott már tábla hirdette: Troldhaugen, azaz a Manók Dombja felé.
Még fél órát mentünk gyalog, felfelé, erdős úton. Késő délutánra járt, már jöttek visszafelé a zenerajongó látogatók, amerikaiak, németek, franciák. Sejthették, hová loholunk, egyikük aggódva kihúzta zsebéből óráját:
– Siessenek, talán még nyitva találják.
A múzeumőr-lány, gyors lépteinkre, várt a zárással. Mélyet lélegezve, pihentünk a küszöbön egy pillanatig. Az egyemeletes, verandás, kékesfehér színű, kecses fapalota földszintjén, az előszobában, mintha 0 maga támaszkodnék a falhoz, pedig csak széles karimajú kalapja, rövid, fekete bársonykabátja, sétabotja és vállszíjas oldaltáskája – amelybe komponálósétái közben készített jegyzeteit rakhatta – függ ott.
A nagy ebédlőben asztal, székek, komód, teafőzőüst, kis tálkákat tartó, fatörzs formájú, ezüst gyümölcskosár. Steinway ajándékzongorája, kottakéziratok, közöttük a Peer Gynt néhány oldala is. Több mint húsz évig, haláláig lakott itt Grieg; a Peer Gynt már előbbről való, de a Troldhaugeni nászt, egy baráti házaspár ezüstlakodalmára, itt írta.
Azaz, nem éppen itt.
Az alkotókunyhóban ...
 |
| Grieg Múzeum |
A négyszögletű kunyhó egyszemű ablaka előtt ott áll Grieg lábzsámolyos íróasztala, ha felnézett a kottából, a szigetekkel megtűzdelt, tuja–szomorúfűz övezte fjordra vagy a tóra láthatott, s nagy ritkán egy-egy árva csónakot is megpillanthatott. A bal oldali falat sötétbarna pianínó foglalja el, leégett csonkkal két gyertyatartóján. Zongoraszékén kottacsomó, azon ült a nagy hajú, mindig felfelé néző, féloldalas tartású, alacsony emberke. Az ajtó mellett, a sarokban, fekete vaskályha. A falon mandolin.
Hogy munka közben megpihenhessen, a jobb oldali falnál zöldesbarna huzatú heverő áll, mellette nagyobb fahintaszék, s odább másik, nádból való, s még egy, egyszerű, támlás nádszék a berendezés. A padlón spárgaszőnyeg. Az ablakot kívül spaletta, belül fehér drapéria takarja.
A kalyibát eresz fogja körül. Hányszor sóhajtotta: „ha csak kis lények is jönnének, s laknának itt velünk!"... Mígnem csivitelő fecskék fészket raktak eresze alatt.
Alkotókunyhójától balra indultunk, le, mélyen, a vízpartra. Til gravstedet, – sírjához – mutatja egy nyíl. Csakugyan, ott nyugszik, az örökké susogó habok fölé nyúló, magas sziklafalban. Ott robbantottak üreget neki 1908-ban, majd sziklasírját befalazták, s csak 1936-ban nyitották meg újból, néhány percre, míg mellé toltak még egy koporsót, szeretett feleségéét. Nináét, ki férjének annyi dalát énekelte.
A levert Stuart-felkelés után idemenekült aberdeeni, skót Alexander Grieg ízig-vérig norvéggá vált ükunokája kora ifjúságától fél tüdővel élt. Sokáig ismeretlenül, zongoraleckéket adott a bergeni gazdag családok gyermekeinek. Hosszú volt az út odáig, míg Georg Brandes így nevezhette őt: „A leghíresebb skandináv". És míg európai hangversenykörútjain Csajkovszkij, Liszt, Brahms siettek megszorítani kezét. Amíg a világot járta, árválkodó alkotókunyhója ajtaján, kézírásával cédula függött: „Kedves tolvaj, csak hangjegyek...”
Forrás: a szerző Hetvendolláros utazás című, a Táncsics Könyvkiadó Úti kalandok című sorozatában 1965-ben megjelent útirajz-gyűjteményének utolsó fejezetéből (Negyedik út)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése