BAJOMI LÁZÁR ENDRE: Találkozás a kis herceggel (4)

Az öböl, amelybe Saint-Ex gépe zuhant

13 órakor kezdték meg a rádiókeresést, eredménytelenül. Minden radarállomást riasztottak, de hiába. 14.30 perckor minden remény elveszett, a Lightning P-38F. 5. B. No 223, pilótájával együtt eltűnt. 15 óra 30-kor Robison, az egység amerikai parancsnoka beírta a naplóba: Pilot did not return and is presumed lost. (A pilóta nem tért vissza, valószínűleg odaveszett.)

Szeptember 8-án a repülőszázad törzskönyvvezető tisztje kiállította az eltűnési okmányt. De még sokáig reménykedtek. Az egység menetnaplójába ez van beírva: „Természetesen mindnyájunk nagy reménye, hogy nemsokára viszontlátjuk; a végzet nem bánhat így egy emberrel, aki 7000 órányi repülőtapasztalatot szerzett, és aki oly sok súlyos csapást kihevert. Lehet, hogy leszállt Svájcban, vagy a savoyai partizántáborokban bújt meg, de ha esetleg fogságba esett, az sem tarthat sokáig.”

Gavoille őrnagy levelet talált az eltűnt bajtárs asztalán. Pierre Dalloznak volt címezve. Ez volt az utolsó írása. Dalloz 1943 őszéig részt vett a legendás Vercors-fennsík partizántáborainak a megszervezéseben, aztán Algírba menekült, itt lett jó barátja az írónak. A levélen nincs keltezés, Saint-Ex életében alig datált egy-egy levelet. Ám valószínűleg az utolsó éjszaka írta. „El vagyok keseredve... Bizonyáráén vagyok a világ legöregebb hadirepülője... Már mindenen keresztülmentem, amikor visszakerültem a századomhoz (és ez a visszatérés valóságos csoda). Túléltem a defektet, az oxigénhiány okozta ájulást, a vadászgépek üldözését és a repülés közben kitört tüzet is.” Magányosságán kesereg, és így fejezi be: „Nem bánok semmit, legfeljebb lelőnek.”

Sokan felvetették később: nem lett-e öngyilkos az algíri mesterkedések, a többévi emigrációs marakodások miatt elkeseredett író, akinek a könyveit egy időre még Pétain is és De Gaulle is betiltotta? Ilyen idősen, ilyen sok baleset után, ilyen sok sebbel a testében s alapvetően szórakozott természetével nem volt-e szinte szándékos halálba menekülés egy ilyen bonyolult és gyors vadászgépen repülni? René Clair azt írta 1978-as visszaemlékezésében, hogy a kaliforniai kórházi látogatás után többé nern találkoztak: „Csak aznap kaptam hírt ismét róla, amikor megtudtam, hogy eltűnt, s talán kívánta is ezt az eltűnést az égbolt kellős közepén, hogy legendáját méltón fejezze be.” Amikor Saint-Exupéry a vízumkérési nehézségek miatt, mint már szó volt róla, két hétre Montrealban ragadt, ezt írta egy barátnőjének: „Túlságosan is utálom magam ahhoz, hogy azt kívánjam: túléljem a háborút. Túlontúl kényelmetlenül érzem magam öreg csontjaimmal, semhogy nagyon ragaszkodjam ehhez a bolygóhoz." Chambe tábornokhoz írt s már említett levelében, amelyet csak 1948-ban hoztak nyilvánosságra, ez olvasható: „Nekem mindegy, ha megölnek a háborúban... Fütyülök rá.”

A szobájában nem volt beágyazva. Gavoille őrnagy a kéziratokkal teli kis bőröndöt elküldte Pélissier doktornak Algírba. A megmaradt tárgyakat lepecsételték, és később a párizsi Légügyi Minisztériumba küldték. Találtak egy csomó olasz bankjegyet és 5655 frankot. A rejtjeles zárral fölszerelt bőröndben több bőrbe kötött kézirat, sok notesz, határidőnapló és levél maradt. Egy másik, nagyobb bőröndben volt a ruhája: négy vászonnadrág, három amerikai vászoning, négy pizsama, egy selyem háziköntös, egy amerikai esőköpeny, több zsebkendő, alsónadrág, zokni, egy csomag kártya, egy kis fémtükör és húsz könyv meg egy vízfestékes doboz. Egy kisebb táskában voltak a pipereszerei, egy negyedikben pedig további kéziratok, levélpapírok és fotók. November 3-án De Gaulle tábornok, az ideiglenes kormány elnöke és a fegyveres erők főparancsnoka, pálmaággal díszített posztumusz hadikereszttel tüntette ki.

Sokáig hitték, hogy felbukkan

Saint-Exupéry eltűnése minket, magyarokat, kissé a Petőfiére emlékeztet. Bajtársai, ismerősei, barátai és rokonai sokáig bíztak benne, hogy egyszer felbukkan. Természetesen a remény egyre halványult, ahogyan az évek múltak. Később már csak azt remélték, hogy valahonnan az Alpok szurdokaiból vagy a tenger mélyéről előkerül a gépe és a teteme. Negyven év után ez a remény is szertefoszlott. Pedig a kutatás szinte fantasztikus méreteket öltött. S nem is járt eredmény nélkül, mert a lelövés körülményeit javarészt végül is nagy valószínűséggel sikerült tisztázni. Küldetésének célja – mint említettem – az volt, hogy a Lyontól keletre eső területek fölött felderítést végezzen, nagy magasságból. A középfrancia nagyváros mellett lévő chazelles-i német reptér lokátora hamar befogta a gépét, úgyhogy a légelhárítás már várta. Némelyek feltételezése szerint az „érzelgős” író szabálytalanul letért a kijelölt útvonalról, és átrepült – meggondolatlanul alacsonyan szállva – Ambérieu fölött, amelyhez gyermekkorának emlékei fűzték. Ez a föltevés azonban nem bizonyult igaznak.

Az évtizedek során még sok elképzelés született. Némelyek szerint a Lightning a Földközi-tenger kellős közepén tűnt el, mások viszont úgy vélték, hogy az Alpok fölött történt.

Halálának negyvenedik évfordulója alkalmából érdekes cikket közölt a jugoszláviai Vjesnik, amelyet az újvidéki Magyar Szó 1984. július 7-ei száma ismertetett. Eszerint talán Karlovac közelében érte a halál: a városka lakói 1944. július 31-én légi csatára figyeltek fel, amelyben az üldözött gép megsérült, a pilóta ejtőernyővel kiugrott. Később állítólag egy teherautóban látták a lelőtt pilótát, sátorlappal letakarva, félig önkívületben. Egy Dóra Pajic nevű nő, aki együttműködött a partizánokkal, azt hallotta, hogy a jobb lába eltört, ezenkívül a bal lába és a csípője is megsérült. Később belehalt a sebeibe. Azt is mesélték, hogy nem angol neve volt, hanem valamilyen furcsa, más hangzású név. Egy Mara Mihalic nevű öregasszony ma is emlékszik a légi csatára, és még mindig megvannak az edényei, melyeket a repülőgép roncsaiból készítettek ...

A kutatást maga Gavoille tábornok vezette, s természetesen a németek segítségét is kérte. Felhívást tett közzé a katonai és repülésügyi szaklapokban, sőt a Nice-Matin című, nagy példányszámú dél-francia napilap is ankétot rendezett. Százával érkeztek a válaszok, a tanúságtételek, amelyeket aztán egy hadtörténész elemzett. Döntő bizonyíték azonban nem került elő egészen addig, amíg meg nem érkezett egy Günther Stedtfeld nevű volt német vadászrepülő levele, aki civilben orvos volt, és az író bámulója. Az ő ismeretei szerint 11 óra 56-kor két Focke-Wulf észrevette Saint-Ex gépét, amint a híres Napóleon-útvonal fölött repült, a tengerparttól fölfelé. A szokásos ellenőrzést végző egyik gépet Robert Heichele zászlós vezette. A francia pilóta 6500 méter magasságban, a két német gépnél körülbelül ezer méterrel magasabban száguldott, s nem vette észre az ellenséges repülőt. Heichele kb. 1000 méterre megközelítette, és tüzet nyitott rá, de nem találta el. Elhúzott mellette, majd visszafordult, s ezúttal ötven méterről tüzelt. A Lightning jobb oldali motorja kigyulladt, a gép többször megperdült, majd 12 óra 05-kor alámerült a tengerben, mintegy 10 km-re a többször említett Agay nevű kis fürdővároska mellett, ott, ahol húgának a családja élt, és ahol maga is többször nyaralt.

Néhány nap múlva magát Heichelét is lelőtték Dél-Franciaországban. Előbb azonban augusztus 1-jén levelet írt egyik bajtársának. Azon kesergett benne, hogy a partizánok egymás után robbantják fel a vágányokat meg a hidakat: „Úgy látszik, Normandiában elszabadult a pokol (ott történt június 6-án a szövetségesek partraszállása)... Én most a FW-190 D9-en repülök, egy csodálatos madáron. Tegnap, noha nem vagyok gyakorlott vadászrepülő, légicsatában lelőttem egy Lightningot.”

Erről a haditettéről nemcsak ebben a magánlevélben számolt be, hanem – annak rendje és módja szerint – hivatalos jelentést is írt. Elmondta, hogy egy őrmesterrel géppárban végezték a szokásos repülőőrjáratot a parton, Marseille és Mentőn közt, illetve a hátország fölött, amikor Castellane (Párizstól 800 km-re délre) körzetében megpillantotta az amerikai gépet, amely visszafordult a tenger felé, de ő megtámadta. A német pilótának persze sejtelme sem volt, hogy ki vezette. A továbbiakban a jelentés az imént ismertetett adatokat tartalmazza a Lightning tengerbe zuhanásáról. A két ágyúval fölszerelt német gép ekkor a náci haderő egyik leggyorsabb gépe volt, de ezt a szövetségesek még nern tudták. Jean Lasserre volt pilóta, az Icare című folyóirat szerkesztője ezt írja: „Mivel ezen a napon, ebben a körzetben semmilyen más típusú szövetséges gép nem tűnt el, valószínű, hogy valóban Antoine de Saint-Exupéry repülőgépéről van szó." S hozzáteszi: „Ezen a napon Antoine de Saint-Exupéry elhagyta az ember földjét, hogy végleg fölrepüljön a legendák egébe. Odafönn találkozott a kis herceggel, és hirtelen az egész világ úgy érezte: őt is megrendíti annak a testvéri lénynek az eltűnése, aki még annyi mindent szeretett volna elmondani az embereknek." Jules Roy, egy másik olyan francia író, aki szintén a saját haditetteit és kalandjait írta meg nagy sikerű műveiben, és aki jó barátja volt A kis herceg írójának, többek közt ezt írta Az ember földje egyik kiadásának előszavában: „Azt hiszem, hogy Saint-Exupéry befolyása egyre nőni fog, és hogy ennek a székesegyháznak az árnyéka végül is beborítja majd a földet."

Megtörtént.

*

A szerkesztő utóirata: Újabb előkerült adatok az eltűnésről

/Bajomi Lázár Endre Exupéry-könyve (Saint Exupéry csodálatos élete) túlságosan „korán” készült el ahhoz, hogy a francia iró eltűnésével kapcsolatos újabb fejleményekre kitérhetett volna. Amennyiben ma dolgozhatna az életrajz befejező oldalain, az alábbi módon egészíthetné ki korábbi értesüléseit:/

Rippert, aki valójában rajongott Saint-Exért

Az első nyom 1998 szeptemberében került elő, amikor halászok egy földközitengeri kikötőnél ezüst karláncot találtak hálóik között. A karkötőn Saint Exupéry és New Yorki kiadója neve olvasható. Később a búvárok megtalálták a repülőgép roncsait is, de a pilóta teste nem került elő. A géproncstól nem messze, mintegy ötven méterre, újabb repülőroncs hevert, amely egy idő után fölkeltette Luc Vanrell búvároktató és tengeri régész érdeklődését. A sorozatszám és a cégjelzés alapján világossá vált: Daimler­Benz V­12­es repülőgépmotorról van szó. A motort csak 2005-ben emelték ki a tengerből, majd Münchenbe szállították, ahol megpróbálták azonosítani. Kiderült: 1941-ben gyártották, s egy Messerschmidt vadászrepülőgépet hajtott amely egy Dél­Franciaországban 1942-1944 között állomásozó gyakorlóegység része volt. Az adatok alapján a gép pilótáját is sikerült azonosítani a 22 éves Alexis von Bentheim ­Steinfurt herceg személyében, akit első felszállásakor, 1943 végén le is lőttek. A kutatók nem hagyták magukat: felkeresték a repülőosztag még életben maradt tagjait. Igy jutottak el 2006 júliusában a wiesbadeni Horst Ripperthez. A 86 éves repülő veterán (aki a háború után sportriporter volt egy televiziónál) minden további nélkül kijelentette: "Nem kell tovább keresgélnie, én lőttem le Saint-Exupéryt." Amikor a francia iró eltűnéséről hallott, eszébe jutott, hogy pár nappal korábban, egy küldetésben lelőtt egy francia felségjelű P-38-ast. Akkor írta be naplójába, hogy lelőtte Saint-Ex-et.

A gondolat, hogy egy zseniális alkotót megült, sokáig nyomasztotta. Ráadásul már fiatal korából jól ismerte az iró munkáit, valósággal rajongott értük.

2006-os vallomása után Rippertet megrohanták az újságirók, mindenki interjút kivánt vele késziteni. Az idős vadászrepülő rémülten vonult vissza a nyilvánosságtól. Vallomása az egyetlen bizonyiték a történtekre, mert az esemény nyoma semmilyen repülési dokumentumban nem maradt fenn. Részletesen elmondta, hogyan riadóztatták 1944­ben az Marignane­nál állomásozó egységét, mivel szövetséges harci repülőgépek jelentek meg a Földközi­tenger felett. Az akkor 22 éves Rippert vette észre a francia felségjelet viselő P­38­-ast, és lelőtte. Leírta Saint­Exupéry furcsa, kitérő manőverét is. Elmondta, hogy amikor a német rádiók néhány nappal később hírt adtak a Saint­Exupéry kereséséről, Rippert gyanítani kezdte, hogy ő lőtte le nagy példaképét. A Saint-Exupéry család hihetőnek nevezte Rippert verzióját, de a történet titokzatossága továbbra is megmaradt. Egy tűnik bizonyosnak: a carqueiranne­i temetőben A kis herceg szerzőjének földi maradványai nyugszanak.