/Egy
időben Saint-Ex az Air France propagandistájaként is segédkezett
egy Marseille-Algír repülővonalat népszerűsítő reklámfilm
elkészítésénél (Atlantique-Sud), miközben egy-egy írása is
megjelent a társaság folyóiratában./
Mozart
és Gorkij
 |
| Tudósitás a Makszim Gorkij tragédiájáról |
Ám nemcsak
ilyen, aránylag szűk nyilvánosságot jelentő lapokba írt, mint
az Air France folyóirata. Munkatársa lett a Paris-Soir című esti
lapnak, a legnagyobb – akkor körülbelül kétmillió példányban
megjelenő – francia újságnak. A szenzációhajhász bulvárlap
politikamentesnek mondotta magát, de persze azért többé-kevésbé
az uralkodó körök szolgálatában állt. Olvasótábora azonban
jórészt az egyszerű emberek köréből toborzódott... Párizs
ekkor a szomszéd Németországban felülkerekedett hitlerizmus ellen
megint a hagyományos orosz szövetséget kereste, s éppen ekkor –
Saint-Exupéryvel egy időben – utazott Moszkvába a
külügyminiszter is, hogy kölcsönös segélynyújtási szerződést
kössön... A franciák kíváncsiak voltak: hol tart a hajdan baráti
és szövetséges keleti birodalom tizennyolc évvel a forradalom
után.
(...)
André de
Fonscolombe, Saint-Ex Pétervárott született unokaöccse és
gyermekkori játszópajtása elmondja, hogy Tonio, a főúri csemete
még a A tőkét is olvasta, és „elméleti síkon" a marxista
gondolatvilágot „érvényesnek találta". Sokszor
beszélgetett politikáról unokaöccsével, s mindig hevesen
elítélte a fasizmust, beleértve az akkor Párizsban ágáló De la
Rocque ezredes „tűzkeresztes" mozgalmát is. Sokat gúnyolta
ennek a jobboldali vezérnek üres szólamait....
1935.
április 29-én érkezett Moszkvába, ahonnan hat cikket telefonált
Párizsba. Riportjait a Paris-Soir az első oldalon hozta. Az első
cikkében a május elsejei ünnepet írta le. A másodikban útját
mesélte el egy túlzsúfolt vonaton, amelyen több száz lengyel
bányász tért vissza hazájába. El-zsongította a kerekek
zakatolása és a sápadt fény a fülkében. „Éjszaka, a
hazatelepülő lengyel bányászok közt, ott aludt a gyermek
Mozart..." (Ez a mondat lett aztán a háromhasábos cikk
főcíme, az alcím pedig így hangzott: A mesebeli kis hercegek nem
különböztek tőle.)
(...)
Saint-Exnek
egyébként „szörnyű szerencséje" volt Moszkvában. Éppen
akkor utazott oda, ő, a repülés újdonságaiért szenvedélyesen
lelkesedő s maga is több aviatikái találmánnyal büszkélkedő
pilóta, mikor sor került a világ legnagyobb repülőgépének az
ANT-20-nak a kipróbálására. A Paris-Soir május 20-ai számában
olvasható A Makszim Gorkij nevű ANT-20-as tragikus puszulása című
tudósítása, melyben az író beszámol a negyvenkét tonnás
óriás repülő kataszrófájáról, az ötvenhat halottról: egy
400 km-es sebességre képes kísérő vadászgép ütközött neki a
leszállásra készülő gépnek.
„Éppen
előző nap repültem a Makszim Gorkij fedélzetén. Én voltam az
első – és utolsó – külföldi, aki e megtiszteltetésben
részesült... Belesüppedtem karosszékembe, és behunytam a szemem.
A támláján át úgy éreztem, hogy nyolc motor dögönyözi a
hátam... A társalgó nagy üvegablakán át kék fény szűrődött
be, és én úgy részesültem a távoli föld látványában, mintha
egy fényűző hotel erkélyén lennék.”
...A
pilóta-írónak ez a rettentő tragédia lett a legmegrázóbb orosz
élménye. De nemcsak a repülés érdekelte: keresztül-kasul
bejárta a szovjet fővárost, megnézte az új házakat, s kíváncsi
volt a régi Moszkvára is, a sötét múlt nyomaira. Igyekezett
franciául tudó moszkvaiakkal találkozni. Ezért keresett fel egy
Xavier nevű idős tanítónőt, ama háromszáz moszkvai hölgy
egyikét, akik még a cári időkben kerültek oda, hogy franciára
tanítsák a főúri csemetéket. Erről a látogatásról szól a
Különös este Xavier kisasszonnyal és tíz kicsi, kissé
mámoros öregasszonnyal, aki húszéves korát siratta című
cikke, amelynek kéziratát megőrizte a moszkvai francia követség
első titkára.
...Persze
leginkább a repülők érdekelték. A velük való találkozásról
cikket írt, amely az Izvesztyija május 20-ai számában jelent meg:
„Nem sokkal a pusztulása előtt repültem a Makszim Gorkij gépen.
A folyosók, a társalgó, a fülkék, a nyolc motor erős zúgása –
mindez egyáltalán nem hasonlított arra a légi fölszerelésre,
melyet én megszoktam. De még a repülő műszaki tökéletességénél
is jobban elbűvölt a fiatal legénység meg a derűs lendület,
amely mindenkiben megvolt. Elbűvölt a komolyságuk meg az őszinte
öröm, mellyel dolgoztak. Úgy éreztem, hogy azok az érzések,
amelyek ezeket az embereket vezérlik, bizonyára még az óriásgép
nyolc pompás motorjánál is nagyobb hajtóerőt nyújtanak.”
„A
sivatag szívében"
 |
| Sivatagi kalandjáról a Paris Soir-nak |
1935-ben
nagyon sokat utazott. Járt Németországban, majd az Air France
megbízásából propaganda-körutat tett a Földközi-tenger
környékén. Casablanca, Algír, Tunisz, Tripoli, Bengázi, Kairó,
Bejrút, Damaszkusz, Isztambul, Athén, Brindisi és Marseille
érintésével egy új gépen, a Caudron-630-as Simoun-on („Számum"),
amelyet a gyár elsősorban a rekordok megdöntésére készített.
Ez a részben fából készült, 180 lóerős Renault-motorral
hajtott gép az akkori repülőgépektől főleg áramvonalasságában
különbözött. Ezeket a Simoun-típusú masinákat elsősorban az
Air Bleu nevű postajáratokon használták, annál a vállalatnál,
ahol Daurat, Saint-Ex régi patrónusa dolgozott. Saint-Ex minden
zökkenő nélkül tette meg a 11 000 kilométeres utat a
Földközi-tenger körül, André Prévot nevű szerelőjével,
akiben szerfelett bízott, s akivel a pihenőkön szívesen
sakkozott.
Ezen a
sikeren fölbuzdulva elhatározták, hogy egy még nagyobb
vállalkozást hajtanak végre: megkísérlik megdönteni a
Párizs—Saigon csúcsot, amely esetben busás jutalom ütötte
volna Saint-Ex markát. A megdöntendő rekordot Japy állította föl
1935 decemberében, amikor egy „Sasfiók"-nak becézett
Caudronon 98 óra 52 perc alatt tette meg ezt az utat. Saint-Ex nagy
eséllyel indulhatott a csúcs megdöntésére, mert gépének
teljesítőképessége jóval nagyobb volt, mint a csak 100 lóerős
„Sasfiók"-é.
Ekkor már
nem az említett kis lakásban lakott Consuelóval, hanem a
Pont-Royal Szállóban. Ide mentek érte december 29-én hajnalban a
barátai, köztük Daurat és Léon Werth... Sajnos Saint-Ex elég
rosszul aludt, s nem kellően kipihenten érkezett Le Bourget-ba,
ahonnan reggel 7 óra 7 perckor szállt föl Prévot-val. Simán
haladtak Lyon és Marseille érintésével Tuniszig, majd Bengáziig,
átrepültek Alexandria fölött, de a következő állomást, Kairót
már nem érték el, mert a gép – miután 19 óra 38 perc alatt
megtett 3 700 km-t – Kairótól 200 km-re nyugatra balesetet
szenvedett. A nagy balszerencsének azonban – mint oly sokszor az
életben – megvolt a jó oldala is, hiszen ennek köszönheti a
világirodalom Az ember földje legmegrázóbb fejezetét, amelyben –
A sivatag szívében címmel – a peches pilóta oly lenyűgözően
írta meg kalandját. Azóta százezrek (vagy milliók?) olvasták,
végigizgulva a fordulatos történetet, amely egy „rettenetes
reccsenéssel" kezdődött, amikor a Számum 270 km-es
sebességgel nekiütközött a földnek:
„A
következő másodpercben csak a robbanás bíborvörös csillagát
vártam, amellyel egybekeverednek széthulló tagjaink... Furcsa
földrengés zúzta szét fülkénket, betörte az ablakokat,
százméternyire szétszórta a burkolat lemezeit, a robaj
megremegtette zsigereinket. A repülőgép remegett, mint egy kemény
fatörzsbe hajított kés... S hirtelen forgást éreztünk, vad
lökést: cigarettáink kiröpültek az ablakonjobb szárnyunk porrá
tört... Megfejthetetlen, hogy még élünk... Benzintartály,
olajtartály, mind szétrepedt. Víztartályunk is szétrepedt.
Mindent fölivott a homok. Egy törött hőpalack aljában fél liter
kávét találtunk, negyed liter bort egy másik hőpalackban...
Találtunk egy kevés szőlőt is, meg egy narancsot. Számolok: »Ha
az ember a hőségben a sivatagban menetel, ez öt óra alatt
elfogy.«”
Ám nem öt
óra lett belőle, hanem napokig tartó szörnyű szenvedés és hősi
küzdelem a sivatagban, ahol nem is sejtették, hogy pontosan hol
vannak, és ahol legföljebb azt remélhették, hogy egyheti keresés
után rájuk találnak, ha nem tértek le az útvonalról. Ellenkező
esetben... egy fél év is eltelik, amíg meglelik a tetemüket.
Három nap után félig önkívületben határozták el, hogy végleg
elhagyják a gépet, és útnak indulnak „ésszerűtlenül és
reménytelenül". Mégis többször visszatértek a géproncshoz.
Sokszor hitték, hogy megmenekültek, de ez csak a délibáb játéka
volt. Sűrűn hallucináltak. Saint-Ex a feleségét vélte látni,
Prévot sírt. „Letöröljük egy darab vászonnal a szárnyakat,
egy pohár fenekén ujjnyi festékkel, olajjal kevert harmatot
gyűjtünk össze. Undorító, de megisszuk... A beduinok, az utazók,
a gyarmati tisztek azt állítják, hogy az ember tizenkilenc óráig
bírja ivás nélkül.” Saint-Ex megjegyzi: „olyan rettenetes íze
van, hogy ennél az egy kortynál többet kínzó szomjúságom
ellenére sem tudok lenyelni. Akár sarat is innék, de ez a
mérgezett bádogíz erősebb, mint a szomjam.” Másik kísérlet:
széttépnek egy ejtőernyőt, leterítik a darabjait, s hajnalban
megisszák a harmatot: nem kevés, van vagy két liter. (Később
kiszámították, hogy a különös reggeli 6203 frankba került,
ennyi volt az ára az ejtőernyőnek!) Három nap alatt több mint
180 km-t tettek meg a sivatagban. Saint-Ex hason fekve egy kövön
megírja búcsúlevelét. „Elolvasom: átfut rajtam a hiúság
halvány öröme. Azt mondják majd rólam: »Ime, egy csodálatos
búcsúlevél. Milyen kár, hogy meghalt!«" De mégsem halt
meg! Közben még jódot is ivott: „mintha kést nyelnék".
„Nem bánok semmit. Játszottam, vesztettem... Én nem a veszélyt
szeretem. Nagyon jól tudom, mit szeretek. Az életet.” Végül a
menekvés egy beduin képében jelentkezett: „felénk jött a
homokon, mint egy isten a tengeren...”.
Nem csoda,
hogy ezek után, amikor a kairói Hotel Continental elé értek, a
portás nem akarta beengedni a két borostás, rongyos franciát.
– Koldusok
nem léphetnek be!
A
Japy-csúcsot nem döntötték meg. Ezt egy bátor pilótanő, Maryse
Hilsz tette meg 1937-ben, aki ugyancsak egy Számumon 92 óra 36 perc
alatt repült Párizstól Saigonig. Rekordja hivatalosan még mindig
érvényes.
Miközben
Saint-Ex és Prévot hősi harcát vívta a homoktengerben, barátai
és felesége a Pont-Royal Szállóban ügyeletet tartva mindent
megtettek értük: riasztották az Air France központját, de még a
Külügyminisztériumot is. A miniszter mindent megígért
felkeresésükre. Amikor aztán Saint-Ex szerencsésen visszatért
Párizsba, átmentek a Lipp-söröző-be, hogy megünnepeljék a
megmenekülését. Itt mesélte el nekik az Ézsau-esetet: az arabok,
mielőtt inni adtak volna nekik, kényszerítették őket, hogy egy
kis lencsét nyeljenek! A franciáknak persze fogalmuk sem volt,
miért. Saint-Ex, mindig mindenre kíváncsi lévén, nem nyugodott,
míg meg nem fejtette a rejtélyt: a beduinok ősi tapasztalata
szerint ilyen hosszú idő után veszélyes tikkadt szájjal és
torokkal vizet inni, ezért ropogtatnak néhány szem lencsét, ami
szűrőként működve megakadályozza a túl gyors nyelést, „így
értettem meg igazán, mit jelent a bibliai lencsehistória",
mondta később barátainak. „Ézsau tudta, mit tesz, amikor a
mezőről fáradtan megérkezve fivérének egy tál lencséért adta
el az elsőszülöttségi jogát...”
Még két
kis történet a sivatagi katasztrófa utáni napokból:
Hajnali
ötkor csöng a telefon Marcel Achard, a híres vígjátékíró (A
bolond lány szerzője) lakásán.
– Halló,
Marcel? Mindjárt odamegyek. El tudod énekelni nekem a Palota
lépcsőin című dalt, amelyikre te tanítottál?
Saint-Ex
valóban oda is rohant, és elmagyarázta barátjának, hogy a
sivatagban folyton a fülében motoszkált a híres nóta, de nem
volt képes visszaemlékezni a szövegére, mely bájosán beszél a
szép lányról, aki sok-sok udvarlója közül egy cipészhez megy
nőül...
A másik
anekdotát Henri Jeanson, az évszázad egyik legszellemesebb francia
szerzője, a Népfrontkorszak híres filmjeinek szövegírója meséli
emlékirataiban. Öt is telefonon riasztotta barátja.
– Henri,
tennél nekem egy szívességet?
– Persze.
De hol vagy?
– Itt
vagyok a Deux Magots kávéházban.
Jeanson
taxiba ugrik, odahajtat.
– Mi a
baj?
– Hát ...
– dadogja Saint-Ex – szóval... nos, az a helyzet, hogy nem
merek hazamenni … Már fél éve nem fizettem ki a lakbért...
– Bolond
vagy? Egy hete csak rólad ír az újság, a házmesterné boldog
lesz, hogy megmenekültél, s a nyakadba ugrik!
– Kérlek,
Henri, azért csak kísérj el mégis...
„Igy hát
Saint-Ex, aki legyőzte a szomjúságot, a kétségbeesést, a
sivatagot, a testi szenvedést, aki többször kockáztatta az
életét, és akinek a lapok óriási betűkkel ünnepelték a
hőstetteit meg ifjú géniuszát – írja Jeanson –, egész
egyszerűen, emberien félt a házmesternétől..."
„A
végzet nem bánhat így egy emberrel”
 |
| 1944.07.31. - felszállás előtt |
Július
30-án este egy vendéglőben nagyon kedélyes vacsorát rendeztek,
amelyen néhány ifjú hölgy is részt vett. Tonio is táncra
perdült, bár elég esetlenül mozgott, s nemegyszer rálépett
partnere lábára. Természetesen ismét kártyamutatványokkal
szórakoztatta a mulatság résztvevőit. Aztán angolosan távozott.
Kipihenten akart felszállni másnap, annál is inkább, mert a
bevetés színhelye ismét szűkebb hazája, Lyon környéke. A vidám
vacsorán sem lett volna szabad részt vennie, mert így is túl
későn feküdt le, olyannyira, hogy másnap hajnalban az ügyeletes
tiszt már helyettest jelölt ki. Amikor Saint-Ex a reggelinél
megpillantotta bevetésre kész társát, nagyon elkomorult. Tudta,
hogy őt akarják helyettesíteni. A reptéren meghallgatta a kedvező
időjárásjelentést. A szerelők még egyszer utoljára
megvizsgálták a gépet, amely tökéletes állapotban volt, majd
segítették beöltözni, hiszen ez a művelet nem volt könnyű:
ejtőernyő, fölfújható gumicsónak és mentőmellény,
oxigénmaszk, fülhallgató, gégemikrofon, géppisztoly,
oxigénpalack, amelyet a lábikrájához erősítettek, élelmiszeres
zacskó, selyemszövetre nyomtatott térképek, idegen bankjegyek (az
esetleges fogságból való szökéshez), a bevetési terv, logarléc,
motor-nomogram, az önműködő fényképezőgépekhez szükséges
fölszerelés stb. Még egy kis notesz meg egy ceruza is lógott a
combján. 8 óra 45 perckor a 3200 lóerős Villám nekilendült,
simán felemelkedett, s már el is tűnt a szép földközi-tengeri
reggel napfényes egén. El, örökre...
(Befejezése
következik)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése