BAJOMI LÁZÁR ENDRE: Találkozás a kis herceggel (2)

Mi a bátorság?

/Afrikai éveiben Antoine de Saint Exupéry részt vett a Párizs-Marokkó légipostajárat megteremtésében és felfuttatásában. Irói munkásságában termékenyen nyomot hagytak ekkor szerzett élményei – akár az Éjszakai repülésre, Az ember földjé-re, vagy akár a Déli futárgép-re gondolunk. Számos élményét örökítette meg könyveiben./

Jean-René Lefebvre, Saint-Ex cimborája is több jellemző történetet mesél el ezekből az időkből.

1927 májusában hetente repült a partszakaszon, Villa Cisneros (mai neve Dakhla) és Port-Étienne közt (mindkettő kissé délre van a Juby-foktól). Egy napon Saint-Ex is fölszállt vele. Már az indulás elég zűrös volt, mert a Renault-motor, amely a Breguet-14-est hajtotta, azonnal prüszkölni és főleg gőzölögni kezdett, ami azt jelentette, hogy a hűtővíz túlságosan fölmelegedett. Ha jó magasra szállnak, lehűlt volna, de Saint-Ex ezt nem kockáztatta meg a köhécselő géppel. A legjobb megoldást választotta: a Rio de Oro öble fölött repült, egészen alacsonyan, szinte a hullámok taraján. Lefevbre – óvatos duhaj! – levetkezett, hogy baj esetén könnyebben úszhasson a tengerben. És mit csinált pilótája? Saint-Ex eközben kis karikatúrákat rajzolgatott, s ezeket egyenként átnyújtotta neki! A rajzocskák tengerben fürdő figurákat ábrázoltak, de odakanyarított egy Robinsont is. Ő már ilyen volt: ebben a válságos helyzetben sem hagyta el a humora, mely így bizony inkább ... akasztófahumornak nevezhető. Végül is nem lett baj. Nagy nehezen hazaértek, és leszálltak Cisneros-ban. És mit írt erről Saint-Ex a naplóba? ,Jó gép. Semmi különös."

– Hogy írhattál be ilyet?! – kérdezte meglepetten Lefebvre.

– Miért? Csakugyan nem rossz masina, hiszen minden nagyobb baj nélkül visszahozott bennünket!

De sokkal súlyosabb dolgok is történtek, például a Reine és Serre vezette Laté-26-os (így becézték a Latécoere-gépeket) szomorú esete.

A két pilótának 1928. június 30-án a Toulouse—Dél-Amerika vonal egyik kis szakaszán, Juby és Port-Étienne közt kellett megtennie az utat, de a nagy ködben egy homokbuckának ütközött, s a legénységet a mórok foglyul ejtették. A gépet hiába várták vissza. (Megjegyzendő, hogy a Latékon akkor még nem működött rádiókészülék.)

Mihelyt elmúlt a visszatérés tervezett ideje, Saint-Exupéry azonnal keresésükre indult. Végigrepült a parton, de eredménytelenül. Július 4-én komolyabb expedíciót indítottak fölkeresésükre: három Breguet szállt föl, az egyiket Saint-Ex vezette. Minden gépen volt egy mór tolmács is. A gépek a lehető legalaposabban végigkutatták a csillogó homoktengert. Egyszer csak Saint-Ex azt látja, hogy az egyik gép, amelyet Riguelle vezetett, landol, a pilóta kiugrik, lefekszik a homokba, és keresztbe teszi a karját, így jelezve, hogy a terep alkalmas leszállásra. A másik gép is leereszkedik. Kiderül, hogy Riguelle gépe elromlott. A dugattyúrúd ripityára ment. A motorház kilyukadt, és a gép „zsigerei", vagyis dugattyúi, hajtórúdjai összegabalyodtak, kenőolajas „rántotta" lett belőlük. Közben Saint-Ex fölöttük kering, nehogy támadás érje a szerelőket. Aztán ő is leszáll. Nagy nehezen megjavítják a gépet, majd rögtönzött tábort vernek. Egy ládát kineveznek asztalnak, és a hozott elemózsiából takaros vacsorát csapnak, aztán kártyáznak; Saint-Ex kedvenc kártyamutatványaival kápráztatja el a társait a sivatagi éjszakában. Az egyik gépen hál, de annyira fázik, hogy hajnalban előbújik, és minden holmit magára rakva kísértetként járkál föl és alá a gép körül.

Másnap reggel érkeznek meg Cisnerosba, ahol már őket is elveszettnek hitték. Itt nagy örömmel hallják, hogy Reine és Serre él, de a mórok foglyai. Remélik, nem járnak úgy, mint korábban az a három társuk, akiket a fosztogatók lemészároltak. Három hónap múlva valóban szabadon eresztették őket, tetemes váltságdíj ellenében.

Nem sokkal később, július 18-án Saint-Ex Riguelle gépének megjavítására indult. Visszatértekor jelentést írt, amely fennmaradt. Ebből megtudjuk, hogy hat fegyveres mór lovas kísérte őket, kilenc másik gyalog, illetve tevén (szintén fölfegyverezve) ment velük. Saint-Ex egy szerelővel lóháton indult útnak. A fölszerelést egy teve vitte, két másik jószág pedig négy repülőgép-kerékre szerelt targoncát húzott, amely meg volt rakva alkatrésszel. Ám az arabok meglátták a mentőexpedíciót, megtámadták, de a gépet sikerült megjavítani, és Saint-Ex visszahozta a támaszpontra.

A szűkszavú jelentésen kívül egy magánlevél is fönnmaradt az esetről. Ezt Daurat helyetteséhez írta: „Az éj kezdetén több riadó ébresztett föl bennünket – írja Saint-Ex. – A mórok odaugrottak a puskáikhoz, eloltották a tüzet, és lőni kezdtek. Nagyszerű volt!" Egy nőismerőséhez írt levelében pedig így nyilatkozott: „És tudja, ami a bátorságot illeti, nevetséges... Pusztán holmi megvetésről van szó, ami nem nagy érdem. Én még azt sem tudom: bátor vagyok-e vagy sem. Az egyetlen valóság, amit értékelek: a fordulatszámláló, a nyomásmérő, a magasságmérő. Ami vagy működik, vagy sem. Odalent ott van a homok, és ott vannak a mórok, akik lőnek, de ez szinte felfoghatatlan, valósággal más világ.”

És egy másik levélben, amely a fenti mentőakcióról szól, s amely híressé vált, mert André Gide is idézte az Éjszakai repüléshez írt előszavában – ezt olvassuk: „Most hallottam életemben először golyósivítást... De arra is rájöttem, hogy Platón (vagy Arisztotelész?) miért tette a bátorságot az erények fölsorolásában az utolsó helyre, amin én mindig nagyon csodálkoztam. Igen, nincs benne valami sok nemes érzés: egy kis düh, egy kis hiúság, sok-sok konokság és valamiféle közönséges sportolóöröm …"

Egy boldog esztendő

„Életem egyetlen korszakát sem szerettem úgy, mint azt, amelyet önökkel éltem át... Úgy éreztem magam Argentínában, mint saját hazámban" – írta a boldog dél-amerikai kaland után Saint-Exupéry egyik argentin barátjának.

1929. október 12-én érkezett Buenos Airesbe a bordeaux-i kikötőből elindult hajóval. Életének ez a szakasza … 1931 januárjáig tartott.

Mi tette boldoggá? A magas beosztás? Valóban, az újonnan alapított közös francia-argentin Aeroposta Argentína légitársaság egyik járatának az igazgatója lett, ennek megfelelő nagy fizetéssel. Ez azonban nem nagyon érdekelte. Egyik levelében írta: „Huszonötezer frankot keresek havonta, de nem tudok vele mit csinálni, elcsigáz a költekezés, és fuldoklóm a szobámban, mert ezernyi olyan holmival zsúfolom tele, melyet sohasem fogok használni...” Korábban mindig pénzzavarral küzdött, adósságai voltak, de közben szórta a pénzt: a virágáruslánytól megvette az egész kosarat, s képes volt egy vadidegen francia munkásnak fizetni a hazautazását a világ végéről...

Még fiatalon érkezett életének e harmadik kontinensére. Alig múlt huszonkilenc éves, amikor feltárult előtte a csodálatos föld, az ellentmondások világa, ahol együtt található a kezdetleges ősélet és a fejlett civilizáció: ultramodern metropolisok és a világtól távol eső uradalmak, mérhetetlen gazdagság és szégyenletes nyomor, őserdők helyenként teljesen szűz területei, végtelen alföldek, hófödte hegyláncok, hajdani magas fokú indián kultúrák titokzatos emlékei. Ennek az óriási földrésznek (Európa kétszer is elférne rajta!) a déli csücskére került, az orkán cibálta pampák vidékére, a magyar csikósokra emlékeztető gauchók világába, a Gran Chaco hatalmas síkságának és a Kordillerák fenségesen zord hegyfalainak országába. A félelmetes hegyláncról mondta Daurat: „Az Andok bevétele sem lesz nehezebb, mint a Bastille bevétele!"

Saint-Exupéry azt a feladatot kapta, hogy kiépítse a légi járatokat egészen Patagóniáig és a Tűzföldig. (Amikor Magellán tengerészei 1520-ban partra léptek, a finom parti homokon lábnyomokat láttak: „Que patagones! – ámuldoztak. – Milyen nagy lábúak!" Azóta Patagóniának hívják a Colorado folyótól a Magellán-szorosig terjedő háromszög alakú területet.)

Hősünk csak rövid időt töltött Buenos Airesben, ahol a népesség egynegyede idegen (olaszok, németek, angolok, de több ezer francia is). Aztán lement a Colorado mellett fekvő Bahía Blancába, hogy ott találkozzék a társaság Paul Vachet nevű vezetőjével. Ő építette ki a járatot a brazil Nataltól az argentin fővárosig, és kezdte el meghosszabbítását egészen Punta Arenasig, vagyis a Tűzföldig, de miután közben Venezuelába küldték, Saint-Ex vette át tőle a stafétabotot. Neki kellett pilótákat toboroznia és szerelőket szereznie.

Nem nagyon szerette a vezető beosztást. Maga írta: „Elnehezít és elöregít ez a nem kívánt szerep." De ha egyszer rábízták, derekasan helytállt.

A legnagyobb problémát a sűrűn tomboló, heves nyugati szél okozta. Emiatt ő maga is vészhelyzetbe került egy próbarepülés során, amikor 200 méterre eltávolodott a parttól: alig tudott visszajutni a szárazföld fölé.

Argentínai tartózkodását mégis sikerek kísérték, amelyeket szakmai tudásának és baráti kapcsolatainak köszönhetett. Jó pajtásai közt első helyen Guillaumet szerepelt, aki nagyon tapasztalt, kiváló repülő volt, és akit még Toulouse-ból ismert. Neki adta oda először az Éjszakai repülés kéziratát. Ő volt az, aki – amint Az ember földje elején vallja – földrajzleckéket adott neki, s rögtön bizalmába fogadta: „Úgy áradt belőle a bizalom, mint lámpából a fény.”

Mermoz

Másik jó barátja Mermoz volt, akit szintén korábbról, még Afrikából ismert, és aki dicsőséges pályájának első nagy teljesítményét 1930. május 13-án valósította meg, amikor Dabryval meg Gimiével a FAI (Nemzetközi Repülőszövetség) elnökének, La Vaulx grófnak a nevét viselő hidroplán fedélzetén, egy Laté-28-a.son elsőnek repülte át a kereskedelmi célú úton a Dél-Atlanti-óceánt. Miután a gép leszállt a brazil partokon, a három hős pilótát meghívták Buenos Airesbe, s itt találkoztak a kirendeltség vezetőjével: „A tiszteletünkre rendezett hivatalos fogadások után, a bensőséges találkozókon Saint-Ex testvérien fogadott bennünket – emlékszik vissza Jean Dabry –, és ez bizony meghatott bennünket. Ama emberek közé tartozott, akik teljes szívvel örülnek bajtársuk sikerének.”

A bajtársiasságról maga Saint-Ex így vallott: „Egy hivatás nagysága elsősorban abban áll, hogy egyesíti az embereket – olvassuk Az ember földjében –, csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké. Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.” Ám az embereket nem fogadta el olyannak, amilyenek, hanem igyekezett a legjobbat kicsiholni belőlük. Fennmaradt noteszlapjain található ez a jegyzet: „Az emberek. Nem annak áldozzuk föl magukat, amik, hanem annak, amivé lehetnek.”

Guillaumet eltűnése

Amikor 1930 júniusában a bátor pilóta Mendoza tartomány – Argentína „virágoskertje", dúsan termő szőlők s almáskertek vidéke – fölött átrepülve a Santiago de Chile felé vezető úton eltűnt, a déli féltekén tél volt. Saint-Ex egy társával kitartóan kutatott utána, többször körberepülte a Kordillerák völgyét. A hófödte hegyek láttán egyikük megszólalt:

– Olyan ez fentről, mint a fagylalt!

– Csak bele ne nyaljunk! – tréfált a másik.

Ötnapi keresés után, amelyben az argentin és chilei katonai gépek is részt vettek, már lemondtak róla, hogy megtalálják. „Úgy tűnt – írja Az ember földjében –, száz raj száz éven át sem tudná földeríteni ezt a roppant hegytömeget, melynek csúcsai hétezer méterig fölnyúlnak. Elvesztettünk minden reményt...” A chilei katonatisztek azt tanácsolták: hagyják abba a kutatást. De ők nem tudtak belenyugodni bajtársuk elvesztésébe. „S amikor újra az Andok óriási oszlopai, hegyfalai közt siklottam, úgy tűnt, már nem is keresek: tested fölött virrasztók némán, egy hókatedrálisban.” A hetedik napon jött el a csoda: éppen egy mendozai vendéglőben ebédelt, amikor berontott valaki:

– Guillaumet él!

Saint-Ex azonnal elindult egy Potez-29-essel, és másfél óra múlva már leszállt San Carlosban, ahová öszvérháton jutott el a csonttá fagyott, összezsugorodott, elgyötört, fekete, dagadt arcú, nyomorult pilóta, aki elmesélte aztán szörnyű küzdelmeit: hogyan legelte a zsályát a sziklaköveken, hogyan találkozott végre egy kecskét őrző pásztorasszonnyal, aki először megijedt tőle, s azt hitte, bolond. Guillaumet így fejezte be elbeszélését: „Amit én csináltam, arra, esküszöm, egyetlen barátom sem lett volna soha képes.”

Erről a kijelentéséről olvashatjuk Az ember fóldjé-ben, amely lenyűgözően mondja el Guillaumet feledhetetlen kalandját: „...nem ismerek ennél nemesebbet, ez méltó helyére állítja, ez fölemeli az embert, helyreállítja az igazi rangsort... ő volt a bátor férfi, teremtett világért harcba szállt a halállal”.

Ma kőoszlop hirdeti a francia pilóta hőstettét a hófödte hegyekben, a Laguna Diamante nevű helyen, ahol kényszerleszállást végzett, és gépe fölfordult.

Két év múlva egy könyv jelent meg Párizsban, amelyben valaki megírta annak a Le Brix nevű pilótának az életét, aki 1931 szeptemberében hősi halált halt. Le Brixnek korábban is több balesete volt a Szahara szélén, és egy alkalommal Saint-Ex sietett a segítségére. Jól ismerték, szerették egymást. Ezért írt a könyvhöz előszót, amelyben visszapillant Guillaumet legendás eltűnésére, és ezt a következtetést vonja le a pilóták hősi kitartásáról: „...a lelkesedés bizony sebezhetetlenné teszi az embert, hatalmat ad neki az események fölött – olyan hitet, amely hegyeket mozgat –, és a kudarc, ha ilyen buzgalommal viseljük el, már nem kudarc, hanem tanulság, a jövő sikerének a záloga.”

(Folytatjuk)