FARAGÓ JENŐ: A keserű méz szigetén (3)

Bűnösök, vagy ártatlanok?

Utca Szardiniában (Reismann János fotója)

Pasquale Pau szomorú történetében /lásd az előbbi fejezeteket/ több olyan motívum van, amely – mondhatni – tipikus abból a szempontból, hogy miért, hogyan kényszerül valaki a bujdosó sorsára /Szardíniában/.

Ellopják az állatokat, váltságdíjat követelnek. A lopásért bosszút kell állni. A bosszú rendszerint lopás vagy gyilkosság. Antonio Pau esetében a károsult nyilván lepénzelte a tolvajbanda egyik tagját, Salvatore Cartát, aki ezért lett árulóvá. Az árulásért – annál is inkább, mert az Antonio életébe került – ugyancsak bosszút kell állni. Pasquale Pau tizenhat évig várt az alkalomra. Egy-egy gyilkosság eredete sokszor évtizedekre nyúlik vissza. De nem felejtődik el.

A latitantékről az esetek jó részében nem lehet tudni, hogy valóban bűnösök-e. Nem állítható ez teljes bizonyossággal Pasqualéról sem, hiszen konkrét bizonyíték nincs ellene. Az, hogy elbujdosott, önmagában nem bizonyíték. Ha ugyanis történetesen nem ő a gyilkos, akkor is elbujdosik, mert tudja: a csendőrök először őt keresik és tartóztatják le, hiszen neki volt törleszteni valója. És ha nem találnak bizonyítékot ellene, akkor is börtönben tartják. Mert sokan kerülnek börtönbe, akikről aztán húsz-harminc év múlva kiderül, hogy ártatlanok. Elítélésük mutatja, hogy Szardínián az igazságszolgáltatás végzetes tévedéseket követ el. És az emberek jól tudják ezt.

A szárd ember szánja a bujdosót. A latitante az ő szemében nem elvetemült gonosz, akit ki kell vetni a közösségből, hanem olyan ember, aki szerencsétlenebb a többi szerencsétlennél, akit a végzet bujdosásra kényszerített. Nyomorúságos körülmények között, odúkban, barlangokban él, de nem bántja a pásztort, inkább segíti. Lopás, emberrablás történik, amit a latitante nyakába varrnak? Annál jobb – gondolja a szárd pásztor –, legalább a csendőrség nem tudja megtalálni az igazi tetteseket. Persze, előfordul, hogy a vád nem megalapozatlan. A szárd pásztor ilyenkor is talál igazolást a bujdosó bűnére: a latitante megbüntette az igazságtalanokat, a rendőrségi besúgókat, az uzsorásokat, a fösvény gazdagokat. És becsüli kóbor farkas módra élő embertársát, aki mindannyiukért naponta kockáztatja az életét, segíti a bebörtönzöttek családját, a bajba, a nyomorba jutottakat, és vállalja a letartóztatás veszélyét, hogy még egyszer utoljára láthassa édesanyját a halálos ágyán.

A latitantek száma meglehetősen nagy, egy-egy gyilkosság esetén a gyanúsítottak köre széles. Ez a dolog természetéből következik. Egy gyilkosságot – éppen a vérbosszú törvénye miatt – öt – tíz másik gyilkosság követ, és ilyenkor gyanús mindenki, akinek oka lehetett a vérbosszúra. Ha például egy öttagú családból valakit megölnek – ha csak a legközelebbi hozzátartozókat vesszük –, már négy ember gyanús a legközelebbi gyilkosságnál. Éppen ezért egy-egy gyilkosságot, emberrablást tömeges letartóztatások követnek.

Kétségtelen: nincs könnyű dolga sem a rendőrségnek, sem a bíróságnak, hiszen egy-egy bűntény nyomozása során olyan szövevénybe gabalyodik, amelyben eligazodni sokszor szinte lehetetlenség.

Forrás: A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.