Tanulmány helyett – ha azzal kísérleteznék, hiúság lenne – hűséges tanúvallomást akarok tenni. Minthogy a konkrét kísérlet magában foglalja az alanyt és a tárgyat, én sem próbáltam meg magamat kiküszöbölni ebből a történetből: nem lenne hiteles, ha nem vennénk számba azokat a sajátos, egyéni körülményeket, amelyek között minden egyes felfedezés megtörtént. Ezért választottam a naplóformát; ha utólagos is, ez a jegyzetekből, levelekből és friss emlékekből rekonstruált napló lelkiismeretesen pontos. Tiszteletben tartottam csodálkozásaim, bámulataim, felháborodásaim, habozásaim, tévedéseim időrendjét. Gyakran megtörténik, hogy első benyomásaimat csak a későbbiek világítják igazán meg. De hangsúlyozni szeretném, hogy egyik kiragadott részlet sem tartalmazza végleges ítéletemet; különben is elég gyakran előfordul, hogy nem jutok végleges eredményre, s határozatlanságaim, toldásaim és javítgatásaim együttese tartalmazza a véleményemet. Semmiféle válogatás nem előzte meg ennek a naplónak a kidolgozását: ez annak a története, amit átéltem, se több, se kevesebb. íme, ezt láttam és így láttam; nem is próbálok többet mondani.
/1947./ Január 27.
Ha meg akarom fejteni New Yorkot, akkor New Yorkiakhoz kell fordulnom. Nevek vannak a noteszomba írva, de egyikhez sem kötődik arc. Telefonon kell beszélni, angolul, emberekkel, akiket nem ismerek, s akik engem nem ismernek; a szálló lobbyjába lemenve félénkebb vagyok, mintha szóbeli vizsga előtt állnék. Ez a lobby különben is elszédít egzotikumával: visszájára fordult egzotikum. Én vagyok a biciklitől megijedő zulukaffer, a párizsi metróban eltévedő tanyasi. Újság- és szivarárusok, a Western Union távírótársaság kirendeltsége, fodrászüzlet, writing-room, amelyben gyors- és gépírónők dolgoznak a vendégek diktálására, egyszerre klub, hivatal, váróterem, áruház. Érzem magam körül a mindennapi életet szolgáló kényelmet, de nem tudom használni, a legkisebb cselekvés is problémát okoz: hogyan szerezzek bélyeget leveleimre? Hol kell bedobni őket? A felvonók körüli szárnysuhogás, a fehér villanások szinte látomásként hatnak rám. Egy üveglap mögött levelek hullanak a huszonötödik emeletről az alagsorba: ott van a levelesláda. Az újságárusnál van egy automata, mely bélyeget köp. De még összezavarom a pénzdarabokat. Egy cent az én számomra egyszerre egy fillér és tíz fillér; öt cent tehát öt fillér és ötven; tíz percen keresztül kísérletezek azzal, hogy vonalat kapjak a telefonban: minden gép visszaadja a pénzdarabot, amelyet makacsul abba a nyílásba dobok, ahová csak a huszonöt centet szabad bedobni. Az egyik fülkében ülök kétségbeesve; már-már szeretnék felhagyni a kísérletezéssel: meggyűlöltem ezt a rosszindulatú gépezetet. De végül is nem zárkózhatom a magányomba. Megkérem a Western Union alkalmazottját, hogy segítsen. Most válaszolnak. Egy arc nélküli hang vibrál a drót másik végén: beszélni kell. Nem várnak, s én nem nyújtok semmit. Csak azt mondom: „Itt vagyok." Nekem sincs arcom, csak egy név vagyok, melynek hírét közös barátok hozták. S azt mondom: „Szeretnék önnel találkozni." Még ez se igaz, s ők is tudják; nem őket akarom látni, hiszen nem is ismerem őket. A hangok mégis szinte barátiak, természetesek. Ez a természetesség fölüdít, mint a barátság. Három hívás után mégis lángoló arccal csukom be noteszomat.
Felmegyek a fodrászüzletbe: itt kevésbé érzem elveszettnek magamat. Minden városban, amelyet ismerek, hasonlítanak egymásra ezek a helyek: ugyanaz az illat, ugyanazok a hajszárító burák; a fésűknek, pamacsoknak, tükröknek nincs egyénisége. Amint átadom koponyámat a masszírozó kezeknek, már nem vagyok kísértet: e kezek között és énközöttem igazi kapcsolat van; ez én vagyok, szőröstül-bőröstül. De még ez a pillanat sem teljesen mindennapi. Például észreveszem, hogy a csipeszeket nem nekem kell egyenként adogatni a frizurámat készítő leánynak: csuklójára erősítve mágnest visel, azon lógnak a csipeszek, s egy mágnessel rántja ki őket a hajamból, amikor megszáradt: ez a kis játék elkápráztat.
Minden elkápráztat, a váratlan látomások éppúgy, mint az, amit vártam. Nem tudtam, hogy az elegáns negyedek házai előtt egy nagy számmal díszített zöldes vászonbaldachin húzódik a járda széléig, ki tudja, milyen ünnep jelzésére. A küszöbön portás áll, úgyhogy minden ház olyan, mintha hotel lenne vagy mulató. Az aranysujtásos házmesterek által őrzött bejárat is olyan, mint egy előkelő szálló hallja. A felvonót egy alkalmazott kezeli: nehéz lehet titkos látogatókat fogadni. Viszont a moziban gyakran láttam ezeket az ajtónálló nélküli házakat is, amelyek nagyon hasonlítanak a francia vidék házaihoz.
Ha átlépünk egy üvegajtón, egy sor csengőt találunk, mely az egyes lakókhoz szól; mindenkinek külön postaládája van. Csengetsz, s kinyílik egy második üvegajtó. Felismertem azokat a széles és lapos csengőket is, melyeket a filmeken láttam, s a francia csengőkénél halkabb berregést. Az ejt zavarba, hogy ezek a műtermi kellékek, melyeknek a valóságában sose hittem, mégis valódinak bizonyulnak.
Ez a sok apró meglepetés az első napok sodrában különös bájjal öltözteti fel ezt az időt; semmit sem tudok még unni. A hivatalos ebéd a 40. utca egyik vendéglőjében tökéletesen sivár; a szőnyegek, a tükrök, a csillárok az elegáns helyiségnek egy áruházi teázó jellegét adják, és természetesen túl meleg van. De a Martini, a paradicsomlé ízében Amerikát tanulom: ez az ebéd is úrvacsorává lesz.
Persze e bájnak is ára van. Az egzotikum, mely minden pillanatomat elvarázsolja, csapdákat is rejteget. Gyönyörű napsütés van, s szeretnék az East River mentén sétálni. De a drive, ez a széles, magas út, mely a folyó partján fut, az autók számára van fenntartva. Megpróbálok csalni, s a falhoz tapadva haladok előre. De Amerikában nehéz csalni; a fogaskerekek pontosan illeszkednek egymásba, a hatvan mérföldes sebességgel rohanó autók ezen az autósztrádán veszélyesen húznak el mellettem. A víz partján tér van, ott emberek sétálgatnak, de szinte lehetetlennek tűnik, hogy elérjem őket. Nekilendülök, elérem a vonalat, mely a két irányba haladó kocsikat elválasztja egymástól, de sokáig itt kell állnom, mint egy lámpaoszlopnak, várva, hogy egy kis hézag támad az autók között, melyen át megkísérelhetem befejezni az átkelésemet; még egy rácson is át kell ugornom, hogy végre biztonságban erezhessem magam. Melegen süt a nap, s nehéz télikabátomban fáradtabb vagyok ez után az átkelés után, mintha egy hegyet másztam volna meg. Pár pillanat múlva megtudom, hogy a drive alatt átkelőhelyek vannak a gyalogosok számára, s felüljárók is vezetnek keresztül rajta.
A folyónak só- és fűszerillata van. Emberek ülnek a padokon, a napban: csavargók és négerek. Görkorcsolyás gyerekek röpülnek az aszfalton, fellökik egymást, kiabálnak. A drive mellett olcsó bérű házak épültek: ezek a felfelé elkeskenyedő hatalmas buildingek nagyon csúnyák. De mögöttük látom a város nagy tornyait és a folyó túlsó oldalán a Brooklynt. A görkorcsolyák zajában leülök egy padra, nézem a Brooklynt, és boldognak érzem magam. A Brooklyn létezik, és a Manhattan is a felhőkarcolóival, és egész Amerika a horizonton; én nem létezem. íme, most értem meg, hogy mit kerestem, miért jöttem ide: a teljességnek, a betöltöttségnek ezért az érzéséért, amit csak gyermekkorban vagy nagyon fiatalon ismerünk, amikor valami rajtunk kívül álló befogadásáért úgy érezzük magunk: megsemmisültünk. Persze, éreztem ezt az örömet, ezt a bizonyosságot már más utazásokon is, de az nagyon illó volt. Görögországban, Itáliában, a spanyol ég alatt, Afrikában Párizs maradt számomra a világ szíve; sosem hagytam el teljesen Párizst, sosem mozdultam ki magamból.
Most Párizs elvesztette a hegemóniáját. Nemcsak egy idegen országban értem földet, hanem egy más világban, egy külön, önálló világban; kezemmel illetem ezt a világot, itt van előttem. Nekem adatik. Még csak nem is nekem adatik, túl szembeszökő nyilvánvalósággal létezik, hogysem megpróbálhassam a magam lépvesszőjére ragasztani ; ez olyan reveláció lesz, mely az én létezésem határain túl valósul meg. íme, egy csapással megszabadultam annak az egyhangú vállalkozásnak a gondjától, melyet az életemnek nevezek. Immár csak az elragadtatott tudat vagyok, mely befogadja a kitárulkozó szuverénTárgyat.
Sokáig járkáltam. Amikor a hídhoz értem, a nap már egész vörös volt, s a fémhíd fekete rácsozata a lángba borult eget keretezte; e vashálón keresztül lehetett látni a Battery magas, szögletes tornyait; a híd vízszintes, a felhőkarcolók függőleges lendülete felerősödött e találkozásban. A fény dicsfénnyé változott, mely merészségüket koszorúzta.
Hat órakor találkozóm van a Plaza szállóban, az 59. utcában. Felmegyek a magasvasút lépcsőjén. Ez a magasvasút megható, mint egy emlék, alig szélesebb, mint egy vidéki szellemvasút; a falak fából vannak, mint egy vidéki állomáson; az ajtó is fából van, de automatikusan nyílik, nincs alkalmazott; ahhoz, hogy bemenj, elég egy pénzdarabot bedobni, a bűvös nikkeldarabot, mely megnyitja a telefonokat, a szemérmesen „pihenőszobának" nevezett nyilvános illemhelyeket. A Bowery fölött gördülünk, az első emelet magasságában; megállás nélkül hagyjuk el az állomásokat: itt van már a 14. utca, aztán a 35., a 42.; várom az 59.-et, de csak elzúgunk felette; 70., 80., már sose fogunk megállni. Alattunk minden lámpa ég; íme, az az éjszakai ünnep, melyet megsejtettem a magasból: mozik, bárok, drug-store-ök, körhinták. Egy óriási vidámpark fölött száguldók, s ez a kis légi vasút is része a vásári mutatványnak. Meg fog-e állni valaha? Milyen hatalmas ez a New York...
Expresszvonatra szálltam. Az első állomásnál kiszállok, és átmegyek egy „helyi" vonalra. Hosszasan várakozom a Plaza parfümillatú, túlfűtött halijában; ugyanaz a légkör, mint délben a vendéglőben: túl sok tükör, túl sok szőnyeg, faliszőnyeg, csillár. Oly hosszú ideje várok már, hogy elcsodálkozom, s hirtelen észreveszem, hogy a Savoy-Plazában vagyok: szemben van a találkozóm helye. Fáradtan, zavartan, ennyi felfedezés és tévedés szé-dületében leülök a Plaza bárjában: szerencsére megvártak. A Martini felélénkít. A fekete tölgyfával bútorozott nagyterem túl van fűtve, tele van emberrel. Nézem őket. A nők meglepnek. Ápolt, hibátlanul berakott hajukon egész virágágyakat, madárfészkeket hordanak; a legtöbb bunda nercből van; a komplikált redőzetű ruhák telehintve csillogó flitterrel, nehéz, érték és fantázia nélküli ékszerek díszítik. Valamennyin nagyon magas sarkú és nagyon kivágott cipő van. Hirtelen elszégyellem magam gumitalpú svájci cipőm miatt, melyre oly büszke voltam. Az utcán, ezen a téli napon, nem találkoztam egyetlen nővel sem, aki lapos sarkú cipőben lett volna; egyiknek sem volt az a könnyed, kisportolt mozgása, amelyről azt hittem, az amerikai nők sajátsága; valamennyien selyembe s nem gyapjúholmiba voltak öltözve, fátylakkal, tollakkal, virágokkal, fodrokkal feldíszítve. Túl sok dísz, túl sok tükör, túl sok falikárpit; a tálakon túl sok mártás és szirup; mindenütt túl nagy meleg. A túlzott bőség is csapás lehet.
Tegnap D. P.-nél vacsoráztam, franciákkal. Ma este franciáknál vacsorázom. S vacsora után B. C, aki szintén francia nő, bárokba visz. Amikor franciákkal vagyok, ugyanazt a csalódást érzem, mint amikor szüleimmel voltam gyermekkoromban: semmi sem egészen igaz; a dolgok és közöttem üvegfal van, és minden madár szelídítettnek, minden hal akváriuminak, a majmok kitömöttnek látszanak: s én annyira vágytam a világot szabadon látni... Nem ízlik a whisky, csak azokat az üvegpálcikákat szeretem, amellyel keverik: mégis reggel háromig engedelmesen iszom a scotchot, mert a scotch Amerika egyik kulcsa. Be akarom törni ezt az üvegfalat.
(Folytatjuk)
Fordította Nagy Péter
Forrás: Amerikai útinapló. Európa, 1976.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése