Bűnösök,
vagy ártatlanok?
Utca Szardiniában (Reismann János fotója) |
Pasquale
Pau szomorú történetében /lásd az előbbi fejezeteket/ több
olyan motívum van, amely – mondhatni – tipikus abból a
szempontból, hogy miért, hogyan kényszerül valaki a bujdosó
sorsára /Szardíniában/.
Ellopják
az állatokat, váltságdíjat követelnek. A lopásért bosszút
kell állni. A bosszú rendszerint lopás vagy gyilkosság. Antonio
Pau esetében a károsult nyilván lepénzelte a tolvajbanda egyik
tagját, Salvatore Cartát, aki ezért lett árulóvá. Az árulásért
– annál is inkább, mert az Antonio életébe került –
ugyancsak bosszút kell állni. Pasquale Pau tizenhat évig várt az
alkalomra. Egy-egy gyilkosság eredete sokszor évtizedekre nyúlik
vissza. De nem felejtődik el.
A
latitantékről az esetek jó részében nem lehet tudni, hogy
valóban bűnösök-e. Nem állítható ez teljes bizonyossággal
Pasqualéról sem, hiszen konkrét bizonyíték nincs ellene. Az,
hogy elbujdosott, önmagában nem bizonyíték. Ha ugyanis
történetesen nem ő a gyilkos, akkor is elbujdosik, mert tudja: a
csendőrök először őt keresik és tartóztatják le, hiszen neki
volt törleszteni valója. És ha nem találnak bizonyítékot
ellene, akkor is börtönben tartják. Mert sokan kerülnek börtönbe,
akikről aztán húsz-harminc év múlva kiderül, hogy ártatlanok.
Elítélésük mutatja, hogy Szardínián az igazságszolgáltatás
végzetes tévedéseket követ el. És az emberek jól tudják ezt.
A
szárd ember szánja a bujdosót. A latitante az ő szemében nem
elvetemült gonosz, akit ki kell vetni a közösségből, hanem olyan
ember, aki szerencsétlenebb a többi szerencsétlennél, akit a
végzet bujdosásra kényszerített. Nyomorúságos körülmények
között, odúkban, barlangokban él, de nem bántja a pásztort,
inkább segíti. Lopás, emberrablás történik, amit a latitante
nyakába varrnak? Annál jobb – gondolja a szárd pásztor –,
legalább a csendőrség nem tudja megtalálni az igazi tetteseket.
Persze, előfordul, hogy a vád nem megalapozatlan. A szárd pásztor
ilyenkor is talál igazolást a bujdosó bűnére: a latitante
megbüntette az igazságtalanokat, a rendőrségi besúgókat, az
uzsorásokat, a fösvény gazdagokat. És becsüli kóbor farkas
módra élő embertársát, aki mindannyiukért naponta kockáztatja
az életét, segíti a bebörtönzöttek családját, a bajba, a
nyomorba jutottakat, és vállalja a letartóztatás veszélyét,
hogy még egyszer utoljára láthassa édesanyját a halálos ágyán.
A
latitantek száma meglehetősen nagy, egy-egy gyilkosság esetén a
gyanúsítottak köre széles. Ez a dolog természetéből
következik. Egy gyilkosságot – éppen a vérbosszú törvénye
miatt – öt – tíz másik gyilkosság követ, és ilyenkor gyanús
mindenki, akinek oka lehetett a vérbosszúra. Ha például egy
öttagú családból valakit megölnek – ha csak a legközelebbi
hozzátartozókat vesszük –, már négy ember gyanús a
legközelebbi gyilkosságnál. Éppen ezért egy-egy gyilkosságot,
emberrablást tömeges letartóztatások követnek.
Kétségtelen:
nincs könnyű dolga sem a rendőrségnek, sem a bíróságnak,
hiszen egy-egy bűntény nyomozása során olyan szövevénybe
gabalyodik, amelyben eligazodni sokszor szinte lehetetlenség.
Forrás:
A keserű méz szigetén. Kossuth Könyvkiadó, 1972.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése