VÁRKONYI NAGY BÉLA: Ének az óceánról

Egy elsüllyedt kaszinőhajó (Monte Carlo) kie
melése

Egy magyar költő (1896-1980), aki életének egy tetemes részét hazájától távol, az óceániai szigetvilágban töltötte - kényszerű, ugyanakkor rajongva vágyott kalandozásban; tulajdonképpen száműzetésben. Kötetnyi verse a felfedezett távoli világ lírai újrateremtése egy olyan úton, amelyen hajdanán Gaugin, Robert Louis Stevenson is jártak. A végtelennel dacoló, utazó ember lírai énregényéből válogattam néhány gyöngyszemet. (csg)





Induló hajó láttán

Hajó indul. Búcsúzkodnak.
Csapzott füstsáv lóg az égen.
Elmenőben mi loboghat
most a búcsúzók szívében?

Vágyak félszeg kézfogása,
mélybehulló kötelékek:
minden, mit a perc varázsa
múló napjaikba vésett.

Ujjaik közt sok-sok emlék
fonnyad szép csokorba kötve,
ölelésbe-torkolt esték
hattyúdala hull szívükre.

Árboc csücskén zászlót lenget,
sír a szél az esthomályban;
vannak, akik fölnevetnek,
s lelkük alján furcsa gyász van.

Szavak úgy cserélnek gazdát:
hallják! - s egyikük se tudja,
hogy a riadt lélekmorzsák
honnan estek asztalukra.

Látom gond-sebzett szemedben:
félsz, hogy én is messze vágyom! -
Hová vinném szárnyszegetten
benned-élő ifjúságom?

Hátam mögött felhők égnek,
lobognak a kontinensek;
ittam harmatát a fénynek
s mámorát az égöveknek;

messzi tájak vágya harsant
s égett áradó szívemben,
s mindenütt a képzelt összhang
védő gátjait kerestem:

azt a lelkünk mélyén féltve
őrzött egyértelmű percet,
melynek árnyas üdvössége
minden eddigit feledtet,

s felold bennünk minden rosszat, 
s nyíló ködfalakba tépve
hajnalsugarakat csorgat
házunk sötét küszöbére;

amit itt e vágyott tájon,
karjaid öblébe zártan
egy hunyorgó korall-zátony
börtönében megtaláltam...

Hajó indul messze-messze.
Füstgomolyra száll az alkony.
Mosolyodban horgonyt vetve
veled maradtam a parton.

Hová vinne még a vágyam
űzni gyémántszárnyú lepkét? -
Szemed sötét bogarában
kikötött a végtelenség.

1925


Polinéziai leánydal

Elvitte kedvesem
a gazdag kínai,
elcsalta dél felé,
sok pénzt ígért neki.

Dollárt, szabott ruhát,
fehérebb szeretőt!
A messzi tengeren,
jaj, hol keressem őt?

Egy hitvány kopra-farm
lehet most otthona;
s oly rossz vigasz anyám
babusgató szava.

Az ananász íze
azóta keserű,
nem kell a pálmabor,
a bódító nedű.

A vadbanán-berek
sötét és vágytalan;
süket vizekre hull
hívó panasz-szavam.

Hold-istennő, segíts!
Adj sebes szárnyakat!
Terítsd rám vértező,
anyás oltalmadat!

Kutasd fel, merre ment!
Hű társként fuss vele!
Őrizze őt az éj
sok száz csillag-szeme!

Te tudhatod csupán
az esthomályon át
sietve messzetünt
hajó hullám-nyomát.

Légy irgalmas velem,
tündöklő déli ég,
mutasd meg hontalan,
fiús tekintetét!

Mint elhagyott ladik,
oly hangtalan szívem,
gazdátlan hánytorog
a gyilkos tengeren.

1925

A Tonga-árok rajza

Mélység - magasság

Tízezer méter mély a tenger itt,
irdatlan víz-barlang a Tonga-árok;
hallom az iszony szárnycsapásait,
s a mélység szinte csontomig szivárog.

Fölöttem sokszög-testek: végtelen
világok hívó fényei lobognak.
Van ott is élet? - Harc, történelem
kis bolygóin a napkolosszusoknak?

Fönn tág egek, alattam víz-kelepcék;
két véglet, mely abroncsként átölel,
s én csillagokba indulnék a mélység
kimunkált, tiszta térképeivel.


Albatrosz

Egy albatrosz repül az ég alatt,
csőrében tart egy vergődő halat. -
A gyors Idő velünk is így repül:
vergődünk csőrén - tehetetlenül.

Forrás: Várkonyi Nagy Béla: Ének az óceánról. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963.