 |
| A könyv eredeti illusztrációiból |
A helyi viszonyokat nem ismerő idegen, azoknak a csekélyszámú turistáknak a kijelentése szerint, akik a Retyezát- vagy a Páreng-hegységet ilyenkor bejárták, azt hiszi, hogy teljesen kihalt vidéken tartózkodik. Ha egy-egy canyonszerű völgy fenekén, az égbemeredő sziklafalak között halad felfelé, a tökéletes csend, melyet egy hegyipatak mormolásának egyhangúsága csak fonetikusan aláhúz, nyomasztólag hat kedélyére és lelkére. A madárdal elhallgatott és csak egy-egy feketeharkálynak a legmagasabb staccatóban elhangzó, riasztásszerű szólama üti meg a vándor fülét, amint az a szép fekete madár hullámszerű repüléssel valamely villámsujtotta lúc- vagy cirbolyafenyő felé igyekszik, melyet csőrének kalapácsszerű ütéseivel dob módjára szokott megszólaltatni.
A déli órákban, még verőfényes, napsütéses időben is, alig lehet állati életnek a nyomát felfedezni. Néhány havasi sármány látszólag céltalanul keresgél a lelegelt meredek hegyoldal kövei között. De ha nem sajnáljuk a fáradságot és tevékenységét gondosan megfigyeljük, azt vesszük észre, hogy egyes sodronyszerű fűfajoknak az érett magvait szedegetik.
A havasokat bebarangoló alkalmi turista az ottani nagy faunából alig lát valamit. Ismételten hallottam oly kijelentéseket, hogy a Déli-Kárpátok vadbőségéről elterjedt hírek csupa hazugság és túlzás. Medve, farkas, zerge talán valamikor volt, most azonban a régóta kipusztított állatok közé sorozandók. Alig maradt hírmondójuk. Az ember hetekig járhat azokon a vidékeken, a nélkül, hogy közülük egyet is megláthatna. A turista rendesen nem is lát vadat, mert többnyire figyelmetlen. A természetimádat templomában többnyire úgy viselkedik, mint a fővárosi korzón. Hangosan beszél és kurjant.
A zergét a mimikry, melynek állítólagos törvénye szerint majdnem minden vadállat színe a környezetével többé-kevésbbé egyezik, a legtöbb esetben teljesen elrejti annak a szeme elől, aki még nem tanult meg nézni. Csak igen ritkán fog abba a helyzetbe kerülni, hogy ennek a nagy emlősnek a létezését egyáltalában észrevegye. Képe, mely a fenséges vidéket bámuló szemnek recehártyáján bizonyára már ismételten lerajzolódott, minden alkalommal beleolvadt a kövekből, fagyökerekből, cserjékből alkotott környezetbe, melyből azt az iskolázatlan szemlélő gyakorlatlan felfogóképessége még nem tudta kihámozni.
A gyakorlott vadász az előtte elterülő hegyoldalt vagy sziklafalat, melyet a turista felületes megszemlélés után azzal a kijelentéssel intéz el, hogy azon egy szőrszál sincs, a legbehatóbb vizsgálat tárgyává teszi. Ez esetben a »fal« szó a fogalmat talán csak igen tökéletlenül írja körül. Egy tornyocskákból, oszlopokból, függőleges sziklalapokból összerakott labirintus emelkedik ég felé, melyet repedések, rések, barlangocskák, párkányok és bevágások még tagozottabbá tesznek. A délvidéknek még ebben a tengerfeletti magasságban is bujának nevezhető flórája minden alkalmas helyet, mely ezen hatalmas kőalkotmány felületén kínálkozik, elfoglalt. A szélesebb párkányokon valóságos cirbolya- és lúcfenyő-ligetek képződtek. A fatörzsek között a legbujább, nagy kék bogyókkal megrakott áfonyacserjék tenyésznek. Egyes repedésekbe gyalogfenyőbokrok ékelték be gyökereiket, melyek a függőleges falba kapaszkodva azt a benyomást keltik, mintha felfüggesztett cserepekben tenyésztett dísznövények volnának. De a növényi életnek a létért való küzdelmében a havasi fűz és egy, alacsony bokor alakjában tengődő, égerfaj is kiveszi a maga részét. A korallszerű, rikítóan vörös madárbogyókon a hurosmadarak örökké mozgékony hada lakmározik.
A jó prizmás távcső ilyenkor a legelengedhetetlenebb segédeszköz. Az eljárás teljesen azonos a nagyítóüveggel kutató tudóséval, aki egy laboratórium asztalán az előtte fekvő kő- vagy fadarabon az azon előforduló, illetve feltételezett, parányi élőlényt kutatja. A vadkeresésnek ezen módjánál szigorú rendszerességgel kell eljárni. Aki találomra össze-vissza nézeget, alig fogja meglátni azt, amit keresett. A látcső első helyzetének megfelelő képet figyelmesen átkutatva a szerzett részletbenyomásokat tüzetesen és szigorúan kell osztályozni és nem szabad tovább menni mindaddig, míg minden tárgy felől pontosan nem tájékozódtunk. Tudnunk kell, hogy az a bizonyos valami, amiről kezdetben nem bírtuk megállapítani, hogy kődarab, fagyökér, mohacsomó, avagy árnyékocska, micsoda? És ha azzal ez alkalommal semmiképpen sem bírtunk tisztába jönni, úgy jegyezzük meg azt a helyzetet, amelyben azt a bizonyos, körül nem írható benyomást szereztük és egy idő eltelte után, miután közben más képeket szemléltünk, nézzük meg újra. A nap helyzetcseréjével együttjáró világítási változások a legtöbb esetben a talány megoldását teszik lehetségessé. Ha azután minden részlettel tisztába jöttünk, akkor a látcső tengelyét csak annyira toljuk el, hogy az új kép az előbbivel folytonossági hiány nélkül függjön össze.
Ha a kutatást ezzel a rendszerességgel folytatjuk, igyekezetünket a legtöbb esetben siker fogja koronázni. Az a bizonyos valami, melyet kezdetben sehogy sem bírtunk meghatározni, tüzetesebb vizsgálat, esetleg második megtekintés után, testet, éspedig állati testet fog ölteni. És csodálkozásunkba a bosszankodásnak egy neme fog vegyülni, hogy azt a most oly tisztán látható zergét, mely nyugodtan kérődzve fekszik annak a cirbolyafenyőnek az árnyékában, csak oly későn ismertük fel és oly soká tévesztettük össze egy szikladarab árnyékával.
Miután a nyár elmult, a legnagyobb valószínűséggel arra számíthatunk, hogy szorgalmas kutatással még több zergét fogunk felfedezni. Ilyenkor csak az egészen kapitális bak csatangol egyedül, hogy azután az üzekedési idő kezdetén, a fiatal vetélytársak kiverése után, a falka feletti korlátlan uralmat gyakorolja. A gidás és gidanélküli suták, a fiatalabb bakokkal összeállva, kisebb-nagyobb, néha 40 darabot is számláló, csapatokat alkotnak, melyeknek vezetését valamely vén, tapasztalt suta gyakorolja. Ha szorgalmasan tovább kutatunk, a legnagyobb valószínűséggel azt is meg fogjuk találni. Olyan helyen tartózkodik, ahonnét az egész környéket könnyen tudja áttekinteni. Bennünket bizonyára sokkal előbb vett észre, mint mi őtet. Tekintetét állandóan ránk szegezte és minden mozdulatunkat a legnagyobb figyelemmel kísérte. Jelenlétünket a nagy távolság miatt nem tartja aggasztónak, és ezért a falka pihenését sem akarja megzavarni, de közeledésünket azonnal azzal a bizonyos jellegzetes füttyel és lábdobbantással jelezné. A zergék azután, látszólag minden sietés nélkül, mozgási képességük fölényes voltának teljes tudatában, néhány ugrás után meg-megállva és visszanézve, libasorban vonulnának fel a hegygerinc tetejéig, mely mögött egyenkint tűnnének el szemünk elől.
A tapasztalt vadász azonban a falka déli pihenőjét semmi esetre sem fogja megzavarni. Nyugodtan heverészve figyeli őket, míg maguk fel nem kerekednek. A délutáni órákban, amikor az árnyékok már kissé megnyúlnak, egyik zerge a másik után felkel, nyújtózkodik és a közvetlen közelben kezd legelészni. Az őrtálló suta, amely eddig szoborként, mozdulatlanul állva figyelt bennünket, kezd mozgolódni. Azután lassú ugrásokkal, időnként visszanézve, igyekszik a hegygerinc felé. Az egész falka libasorban követi. Így lassan haladnak felfelé mindaddig, míg a tulajdonképpeni legelőhelyet el nem érik, hol azután, mint háziállatok nyája, egy bizonyos, az állandó éberséggel figyelő vezető suta által áttekinthető területen, szétszóródnak.
Most kezdődik a zergevadász tulajdonképpeni tevékenysége. A legkönnyebb, és vadászati szempontból legkedvezőbb eset akkor forog fenn, ha az embernek nem a falkával, hanem azzal a bizonyos, egyelőre egyedüljáró, minden társulást megvető bakkal van dolga. Pihenőhelyén őt sem lehet könnyen becserkészni. Rendesen igen nehezen megmászható sziklán fekszik. Hulló kövek és recsegő száraz ágak többnyire idő előtt árulják el a cserkésző vadász közeledését. A vad pedig, a bokrok között nyúl módjára bujkálva, eltűnik, a nélkül, hogy az embernek a legcsekélyebb támaszpontja volna arra nézve, hogy hol és merre keresse. De a szemünk láttára az erdőrégió feletti havastetőre felvonuló és ott legelésző öreg urat sokkal könnyebben lehet belopni, mint a figyelmesebben vigyázó vezető suta által megőrizett falka bármely tagját.
Akár a rekordkampókkal ékesített öreg kapitálist, akár pedig a csapatot akarja az ember megközelíteni, a legfontosabb tényező, amellyel mindig és minden körülmények között számolnunk kell - a szél. Azért a cserkészés legelső és legalapvetőbb szabályának kell tekintenünk: igyekezzünk szükség esetén, bármilyen fáradságos és hosszadalmas kerülő árán, a szél alá jutni.
Eddigi tapasztalataim alapján majdnem azt merem állítani, hogy a zerge, legelési helyének megválasztásánál, talán épp annyira figyel a szél irányára, mint a cserkésző vadász. Néhány száz lépés távolságig az ember kövek vagy cserjék által fedve könnyen bír közeledni. De ekkor eléri azt a bizonyos szabad, teljesen áttekinthető teret, rendesen egy semmiféle fedezéket sem nyujtó havasi rétet, melyet az őrködő suta át bír tekinteni. Ez szokott a legnehezebb akadály lenni, melyen az embernek át kell haladnia, mielőtt lövéshez jutna.
De a látszólag legsímább réten is lehet oly talajredőket találni, melyek mögött az ember egészben vagy részben elbújhat. A megközelítésnél ezeket kell felhasználni. A becserkészést azonkívül megkönnyíti azon körülmény, hogy bármilyen nagyszámú falkánál az embernek mindig csupán az őrtálló suta éberségével kell számolnia. A többiek teljesen megbíznak abban, és a legnagyobb gondtalansággal legelésznek. Ilyformán a cserkésző vadász azt a pillanatot, amikor a csapat négylábú őrangyala másfelé néz, vagy a zamatos alpesi fűből egypár harapást eszik, felhasználhatja arra, hogy egy kis teret nyerjen.
Térnyerés alatt persze a világért sem szabad lépésekre gondolni. A nyílt réten cserkésző vadász a hasán fekszik és megelégszik azzal, hogy adandó kedvező alkalommal pár centiméterrel tolhassa magát előbbre. Ha az a bizonyos suta azután feléje néz, kővé kell merednie. A kellő színű ruhába öltözött mozdulatlan embert, még ha meg is látja, nem veszi figyelembe, mert egy, a fűben fekvő kőnek nézi. Mészkőhegységben legalkalmasabbnak találtam a fehér nyári ruhát, mely az ugyanolyan színű kövektől cseppet sem különbözik. De a khaki és a csukaszürke éppoly megfelelő. Ismételten jó eredményeket tudtam azáltal elérni, hogy egy csomó, a puskaszíjjal összekötött fenyőgallyat toltam magam előtt, melyek mögött akkor, ha a zerge odafigyelt, egészen jól meghúzódtam. Néha az is megesett, hogy a vezető suta észrevett, de azért nem volt bizonyos abban, hogy az a valami, amit meglátott, tényleg egy közeledő ellenség. Olykor a riasztó füttyöt ugyan hallatja és a lábával is dobbant, mire az egész falka közelében gyülekezik, de azért még nem adja ki a menekülési parancsot. Helyben marad mindaddig, míg a tényleges veszély közeledéséről meg nem győződik. Ebben a stádiumban kellő óvatossággal még félre lehet vezetni. Ha a kedvező szélirány meg nem változik és az ember kellő kitartással mozdulatlan marad, a játszmát még meg lehet nyerni. A menekülésre kész csapat egyes tagjai újra kezdenek legelni és lassan szétszóródnak. De az őrködő suta még soká lankadatlan figyelemmel nézi azt a gyanús pontot, mely miatt védenceit már egyszer felriasztotta. Végre azután ő is lehajol, hogy egy harapásnyi füvet legelésszen, sőt esetleg meg is fordul. De azért az embernek még nem szabad elbizakodnia, mert a suta hirtelenül felkapja a fejét és a nélkül, hogy újra megfordulna, hátranézve percekig figyeli az egyszer gyanúsnak talált helyet. Ilyenkor kerül abba a bizonyos helyzetbe, melyben eddig soha se lefényképezve, se lerajzolva vagy festve még nem láttam. Az embernek újra tökéletes mozdulatlanságban kell kitartania.
Ez nem mindig olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Késő ősszel, az erőltetett mászás után átizzadt ruhában a hideg szélben nyugodtan kuporgó vagy fekvő ember pár perc mulva rettenetesen fázik. Az a hegyes kő- vagy gyökérdarab, mely az első pillanatokban kissé kényelmetlennek tűnik fel, negyedórai fekvés után szinte tűrhetetlen fájdalmakat okoz. Egy alkalommal pedig, szeptember kezdetén, egy vipera telepedett le előttem, melyet nem mertem agyonütni, de el sem bírtam kergetni.
Ilyformán néha órák telnek el, melyeknek lefolyása alatt az ember csak néhány pillanatot bír felhasználni arra, hogy közelebb jusson. A legtöbb esetben azonban egy bizonyos távolságon át végzett kúszás után az ember elér egy-egy szakaszt, hol a vad szeme elől elrejtve hosszabb távolságokon át járva, sőt szaladva bír haladni. Természetesen ilyenkor is a legnagyobb óvatossággal kell eljárni, mivel a lépések zaja, különösen kavicsos talajon, könnyen elárulhatja az embert. Én a magam részéről rendesen mezítláb szoktam cserkészni. Ezt azonban senkinek sem merem ajánlani, mivel ez már a gyermekkorban szerzett megszokást és gyakorlatot tételezi fel. Gumitalpú vagy saroknélküli teniszcipő szintén megfelel, míg a sziklák közti mászkálásnál oly nélkülözhetetlen szöges cipőt a tulajdonképpeni cserkészés megkezdésekor többnyire le kell vetni.
Ha végre a zsákmányt leterítő lövés eldördül, az egész falka minden irányban szétszalad, hogy azután észbekapva újra a vezető sutát felkeresse és azt kövesse. Ilyenkor gyakran megesik, hogy egyes darabok egyenesen a vadásznak mennek neki és egy második lövésre nyujtanak alkalmat. Én a magam részéről ezzel nem igen szoktam élni, mert egy falkából egy darabnál többet nem szeretek kilőni.
A megzavart vad ilyenkor, hóesés előtt, majdnem minden alkalommal az erdőben keres menedéket. Míg az elejtett vad kizsigerelésével voltam elfoglalva, sokszor volt alkalmam a mélyen alattam elvonuló zergéket nézni. De ők akkor már nem szaladtak. Ez a nemes vad csak pillanatokig siet. A legrövidebb idő alatt visszanyeri fölényes nyugodtságát és akkor az egész falka újra meg-megáll, visszanéz és csak pár ugrással halad tovább. A zerge ilyenkor már jóval sötétebb színű, mint nyáron. Különösen a bak siet koromfekete nászruháját felvenni, melyből a mellén lévő fehér folt mint az estélyi öltözet ingmelle világít ki.
Minden ilyen őszi cserkészés mint felejthetetlen szépségű sportesemény örök időkre az ember emlékezetébe vésődik.
De ez az igazi vadászatnak csak a praeludiuma. Az október végén beálló üzekedéskor kezdődik csak az, amit a cserkésző-vadászat koronájának kell tekinteni.
Forrás: Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát. Vadászataim a Déli Kárpátokban. Dr. Vajna György és társa kiadása, Budapest, 1936. A teljes szöveg elérhető a MEK-en: http://mek.oszk.hu/10500/10544
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése