MADERSPACH VIKTOR: A zerge násza

Várakozó álláspont

Az őszi rózsa kivételével a völgyben nyíló kerti virágok már mind elhervadtak. Az ablak előtt zöldelő nyárfa levelei lehullottak. De október hó végén a Déli Kárpátokban azért még mindig vannak napok, sőt hetek, melyek az emberben a nagy költő által leírt szeptember végi elégikus hangulatot még nem keltik fel. A vénasszonyok nyara nem mult el és a nap sárga korongja, mely déli időben sem emelkedik túlmagasan a láthatár felé, a reggeli zuzmarát elolvasztotta és a nélkül, hogy pörkölne, oly melegen süt, mintha a már rég leszedett gyümölcs érését elő akarná segíteni.

Az immár teljesen kopasz bükkösben igyekszem felfelé. Egy-egy, az ösvény szélén nyíló tavaszi virágocska meggyőz arról, hogy a meleg időjárás egyes növényeket is tévedésbe ejtett. Egy előttem felrepülő szalonka szülőföldjén való tartózkodásának idejét egy hónappal toldotta meg. Ki tudja, hogy különcködéséért nem-e fog életével lakolni, amikor a hóborította Balkánon és a csonttá fagyott Havasalföldön útravaló táplálékát nem fogja bírni megszerezni.

Kis patakocskán kell átkelnem. A szerelem, mely sok állatot megszokott életmódjából teljesen kiforgat, talán egyet sem kényszerített annyira természetével ellenkező és veszedelmes helyzetekbe, mint a hegyi vizek fürge, színpompás lakóját, a pisztrángot. Aránytalanul nagy halak oly csekély vízben vergődnek, hogy testüknek nagy része abból kilátszik. Fövényes helyeken lubickolnak és a nemek kölcsönös érintkezése nélkül végbemenő nemzési aktus alkalmával igen gyakran vesztik életüket. Az embertől eltekintve a róka, a nyuszt, a varjú, a mátyás és más szőrös és tollas ragadozó ott leselkedik a parton, hogy a víz sekélysége miatt mozgási képességének legnagyobb részétől megfosztott halat könnyűszerrel megfoghassa.

A madárélet az erdőt még ilyenkor is igen élénkké teszi. A harkály mellett a különböző cinkék szereznek a természet barátjának sok gyönyörűséget. A fehérfejű és testű, hosszúfarkú őszapó, melyet nyáron csak kettesével láttam a magasabb hegyi régiók fenyveseiben, most nagyobb csapatokba összeverődve tartózkodik a bükkösökben, hogy azután a szigorú tél beálltával az emberlakta völgyekbe leereszkedjék.

A fenyves sokkal csöndesebb. A fenyőfa tobozainak apró magvait szedegető, tűzpiros mellű pirók úgy tündököl magas ülésén, mintha a természetnek egy kiszámíthatatlan szeszélye folytán a sötét tűlevelűn pipacsvirágok nyílnának. A fák tetejét még a meleg őszi napsugár csókolgatja, de a törzsek tövében, hová a láthatár közelében keringő nap egyáltalában nem tud bevilágítani, a fagyott földet vastag zuzmara borítja. Helyenkint a pár nappal ezelőtt hullott hóréteg, mely a verőfényes helyeken mindenütt eltűnt, az árnyékban megmaradt. A fehér jegyzőkönyv, melybe minden, a föld felszínén mozgó állatnak teljes utinaplóját be kell jegyeznie, részben nyitva fekszik előttem.

Az ösvényről letérve a sziklás hegyoldalon kapaszkodom felfelé, hogy a vadállomány viszonyai felől némi tájékozódást szerezzek. Vadászati szempontból azonban semmi közvetlen eredményre sem számíthatok, mivel itt az eredetileg puha hólepel, mely az első napokban a lépések zaját mint egy szmirnaszőnyeg letompította, többször váltakozó olvadás és újramegfagyás után recsegő kéreggé változott.

A mackónak a nyoma, mely pár nappal ezelőtt szétolvadt és újra megfagyott, oly méreteket mutat, melyek egy barlangi medvének is a becsületére válnának. A siketfajd csapája olyan, mintha azt egy struccmadár nyomta volna a hóba. Őz és vaddisznó szintén valamely alakban leadták a névjegyüket, de a nyári időben itt nagyobb számban tartózkodó zergének a nyomára nem lehet ráakadni.

Egy sziklára leülök és a messzelátóval a túlsó hegyoldalt szemlélgetem, melyet tőlem egy mély, canonszerű szakadék választ el. Már a szálas fenyőerdő régiója felett vagyok, ahol a földig ágakkal benőtt, zöld kúpokat alkotó fák oly gyéren állanak, hogy az azok közötti térbe be lehet tekinteni. Mivel az általam kémlelt hegyoldal déli fekvésű, a pár nappal ezelőtt esett hónak alig maradt nyoma. Zergét keresek, de egyet sem bírok meglátni. Két őz, lassan lép­kedve, a télen is zöldelő, széleslevelű, sásszerű füvet legelgeti. Már teljesen átvedlettek. A nyári vörös felöltőt a téli szürke mezzel cserélték fel. A bak az egyik agancsát lehullatta, a másik még ideig-óráig ott éktelenkedik a fején, melyet az egyenlőtlen megterhelés miatt szemmel láthatóan ferdén tart és időről-időre kelletlenül megráz. Egy róka szorgalmasan szedegeti a vörös áfonyát. Aztán hirtelenül megfordulva a levegőből valamit magas ugrással elkap. Bogár lehetett, mely ilyenkor, a téli álom megkezdése előtt, még egy utolsó dongó repülésre szánta el magát.

Az egész kép felett, melynek láthatárát sziklás, részben hóval fedett bércek alkotják, a legmélyebb csend uralkodik. Hirtelenül egy oly erős zúgást hallok, mintha egy repülőgép szállana el a fejem fölött. Feltekintve egy sok ezer éneklő madárból alkotott rajt látok, mely a kék levegőben úszik. Aki ezeket a látszólag minden cél nélkül végzett tömegmozdulatokat figyelemmel kíséri, azt veheti észre, hogy azokat bizonyos törvényszerűség irányítja. A valóságot talán akkor közelítem meg leginkább, ha a raj alakját egy ruganyos, háromtengelyű ellipszoidnak nevezem. Idomai aszerint változnak, amint a különböző légnyomásoknak engedve azoknak láthatatlan alakjához többé-kevésbbé hozzásimul.

Az erdő feletti régiónak a déli napsugárnak kitett részei teljesen hómentesek. A sziklák és bércek árnyékában megmaradt hófoltok éppoly szaggatottak és bizarr alakúak, mint maguk az árnyékot okozó kőtömegek. A leáldozó nap vérvörös sugarai által megvilágított havastetők azt a benyomást keltik, mintha teljesen elhagyatottak és lakatlanok volnának. Az előttünk elterülő felületek óriási kiterjedése és a távolságok rendkívüli méretei, egyszóval az egész kép anorganikus kerete oly grandiózus, hogy az abban esetleg elhelyezkedő élőlény vagy vad, mely még a legjobb területeken sem verődik össze akkora tömegekbe, mint a nyájakba egyesített háziállatok, teljesen elvész. Azt többnyire csak a nézésben gyakorlott vadász jól felfegyverzett szeme bírja felfedezni.

A nap a nyugati láthatáron egy vérvörös, a hegycsúcsokhoz hozzásimuló felhőben készül elmerülni. Az összes, hóval fedett ormok vörös visszfényben pompáznak. Az ember szinte kelletlenül veszi a kezébe a látcsövet, hogy ezt a hihetetlenül színpompás képet, mely fegyvertelen szemmel szemlélve a maga egészében látszik a legszebbnek, az egyes részleteket pontosan feltüntető elemeire bontsa. De ha a mai napon még vadat akarok látni, sietnem kell. Mihelyt az izzóveres és rózsaszín, mely naplementekor a hegytetőket borítja, megfakul, a teljes sötétség áll be.

Nem kell soká keresnem. A hómezőkön tartózkodó zerge koromfekete nászruhája a mimikri szempontjából cseppet sem kedvező. A hegygerinc közelében tartózkodó sötétszínű állatok csapatja azonnal feltűnik. A vékony hótakaró alól a nagyobb kövek tövében kikandikáló fűpamacsokat nyugodtan legelészi. De az egész falka hirtelenül, mint a héja által felriasztott galambok, szétszalad, hogy azután éppoly gyorsan lecsendesedve, nyugodtan tovább legeljen. Csupán a zsarnokoskodó bak hajkurássza még egy ideig a neki engedelmeskedni nem akaró sutát, mely üldözője elől cik-cakban, folyton irányt változtatva, menekül. Rövid idő mulva azonban ő is lecsendesedik.

A világítás mind halványabb lesz. A szabad szemmel csak mint fekete pontok látható zergék a sötétszínű kövek, egyes gyalogfenyőbokrok és más, a hómező egyformaságát tarkító foltok között eltűnnek. Az égbolton csak a hegygerincek határozott körvonalai rajzolódnak le. A sötétség beálltával a levegő csípősen hideg lett.

Táborozási helyemhez sietek. Közvetlenül közelemben egy, a gyalogfenyőből a nyílt havasi rétre baktató nyulat látok. Fogolycsapat rebben fel előttem, mely rövidesen újra leszáll. Még jó ideig hallgatom az egymást hívogató tyúkocskák hangját. Azután füstszag üti meg az orromat. Gyorgye egy sziklafal tövében égő tábori tűz mellett foglalatoskodik. Száraz gyalog­fenyővel éleszti a tüzet és azért a füstöt alig lehet észrevenni. De az a csekélység, mely mégis keletkezik, nem akar felszállni. A cirbolyafenyő alján, a földön terpeszkedik. A feketekávé és a parázson sült bükkfagomba szagát majdnem teljesen elnyomja.

Mindebből időváltozásra lehet következtetni. Az Alduna felé húzó vadludak gágogása ugyanezt jelzi. A jelek nem csaltak.

Legjobb álmunkból a senyvedő parazsat szanaszét hányó vihar bömbölése ébreszt fel. Mivel azonban Gyorgye, a hosszú őszi éjszaka minden eshetőségével számolva, elegendő tűzifát gyüjtött, úgy a tüzet rövidesen újra meg bírtuk rakni és ezen epizód nem soká zavarta meg éjjeli nyugalmunkat. Reggel négy órakor, amikor még teljes sötétségben indulni készültünk, azt vettük észre, hogy az éj folyamán három ujjnyi hó esett. Az eget vágtató felhőfoszlányok borítják, melyek között egyes csillagok hol láthatókká válnak, hol pedig újra eltűnnek. A havazás ugyan megszűnt, de kósza szélrohamok a frissen hullott porhavat süvítve kergetik az arcunkba. Canyonszerű sziklahasadékba ereszkedünk le, majd annak fenekén haladunk felfelé. Mire virradni kezd, már a gyalogfenyő feletti régiót értük el. A reggel közeledését csupán egy, a keleti hegygerinc felett kivehető világosabb színű sáv és a helyenként kikandikáló csillagok halványosodása jelzi.

Pár pillanatra megállunk. A táborozási helyről való indulás után a ruházatnak vagy a felszerelésnek valami rendezése mindig szükségesnek mutatkozik. Többnyire a lobogó tűz bizonytalan fényénél nem elég gondosan befűzött lábbeli - a hegyi vadász leglényegesebb ruházati cikke - szorul némi utánigazításra. De a nehéz hátizsák sincs még úgy felcsatolva és szerelve, hogy azt órákhosszat kényelmesen lehessen vinni.

A nyugati hegyoldalról legördülő kavics okozta zaj arra enged következtetni, hogy ott vala­mely nagyobb állat mozgolódik. Gyorgye a homályra és túlkorai órára való tekintettel, medvére gondol. Nem osztom véleményét, mivel eddigi tapasztalataim szerint ez a nagy ragadozó oly óvatosan és macskaszerű ügyességgel szokott mozogni, hogy még a laza görgeteggel borított hegyoldalon sem okozza a legcsekélyebb neszt. De a kellő világosság beálltáig a kérdést nem lehet eldönteni.

Egyelőre várunk.

A biztonság kedvéért egy nagyobb kő mögé húzódunk, hogy kivilágosodáskor a vad azonnal észre ne vegyen. Az ez alkalommal állandóan kedvező irányból jövő széltől semmit sem kell tartanunk. A hideg szürkületben tétlenül várakozó vadász ideje igen lassan telik. A közvetlen közelben lévő tárgyakat ugyan meg lehet látni, de a távolabbi kilátást szürke felhőfal zárja el. De ez ebben a szeles időben semmiképpen sem kétségbeejtő dolog, mivel a felhők és párák állandóan mozognak és így a bennünket érdeklő havasi panorámát eltakaró függöny felgördülésére minden pillanatban el lehetünk készülve. Az időközben felkelt nap arra a bizonyos ködsávra közvetlenül kezd rávilágítani. Az most olyan, mintha végtelenül finom ezüstszálakból szőtt fátyol volna. A szél elállt és az ezüstköd szétfoszlása késik. A mind magasabbra emelkedő nap azonban nem sokáig tűri a homályt. A köd percről-percre ritkább és átlátszóbb lesz. A mögötte lévő hegyalakulat és szerteszórt sziklák és fatörzsek idomait sejteni lehet. Még egy­pár perc és az egész napsütötte hegyi panoráma tiszta, a legaprólékosabb részletet feltüntető képe bontakozik ki szemünk előtt.

A makulátlanul tiszta fehér hófelületen mozgó koromfekete zerge a legszembeszökőbb jelenség. A zaj okozója az az egyedüli kóborló kivert bak volt, mely az előttünk égbenyuló sziklatorony egyik párkányán haladt végig. A léptei által megmozgatott kavicsok szédítő magasságból lezuhanva nyáron sokkal nagyobb zajt csaptak volna, mint most, midőn a puha hóréteg azt tetemesen letompítja. Egyes kis, a kőesés által elindított fióklavinák az árok fenekéig gurultak. A nyom után ítélve akkor, mikor a kövek esését hallottam, a bak lőtávolon belül volt. Azóta azonban meglehetősen messze eltávozott, úgyhogy lövésre már gondolni sem lehet.

Távcsővel nézegetem. Középnagyságú bak. Pár ugrás után meg-megállva, a tulsó hegyoldalt figyeli. Bennünket nem vesz észre, mert figyelmét valószínűleg a falka szemlélése köti le, melytől erősebb versenytársa elkergette. Most eredeti menetelési irányától derékszög alatt eltérve, egyenesen felfelé tart. Végre elérte a gerincet. De nem tűnik el mögötte, hanem előbbi mozgási irányához párhuzamosan visszafelé haladva, újra felénk közeledik. Most velünk egyirányban van. De mostani helyzetében oly távol van, hogy a lövést nem merem megkockáztatni.

Egy üzekedéskor gyakran bevált cselhez folyamodom. Magam mozdítok meg egy követ, mely az alattam lévő árokparton, honnét a reggeli szél a havat elfújta, dörömbölve gurul lefelé. Azután a fedezékül szolgáló kő mögött kezdek mozgolódni. A bak észrevett. Pár pillanatig feszült figyelemmel néz felém. Most teljesen nyugodtan maradok, de úgy helyezkedem el, hogy a vad sötét öltözetemnek egy részét lássa.

Rettenetes iramban indul el. Nem tud egyenesen felém tartani, mivel a köztünk lévő sziklafal oly magas, hogy az azon való leugrást még ő sem kockáztatja meg. De a legközelebbi, Erdélyben surlónak nevezett kőgörgeteges árkon gumilabdaszerű ugrásokkal iramodik lefelé. Mihelyt a talajviszonyok megengedik, egyenesen felém tart. Csak, midőn húszlépésnyire közeledett, veszi észre tévedését. Megtorpan. A széles mellkasába fúródó Mannlichergolyó teríti le. Az üzekedéskor lőtt bak nem szolgáltatja a legjobb vadpecsenyét. A két kampó között lévő mirigy igen kellemetlen, az egész húsban érezhető bűzt áraszt. A tapasztalt szakácsnő azt azonban többé-kevésbbé el tudja tüntetni.

Úgy a magányosan kóborló kivert bakot, mint a legerősebb kampós pasa által összeterelt falkát üzekedéskor sokkal könnyebben lehet becserkészni, mint máskor. A vadkeresés magában véve már nem okoz semmi nehézséget, mivel az egyrészt folyton mozog, másrészt pedig fekete öltözetében a rikítóan fehér hótakaróról erősen lerí. A vezető suta szemmel látható szórakozottsága és a hideg által valószínűleg erősen lecsökkentett szaglási képessége miatt a falkát néha közvetlen közelből hosszú ideig egész zavartalanul volt alkalmam megfigyelni.

A vezető kapitális bak minden vetélytársát háremjétől a legnagyobb erőszakoskodással távol szokta tartani. Mindig abban reménykedtem, hogy egyszer két bak komoly összecsapásának lehetek a tanuja, de ebben az oly érdekesnek ígérkező látványban azért sohasem volt részem. A falka felé közeledő outsider, inferioritásának tudatában, mindig önként a leggyorsabb iramban hagyta ott a harcmezőt, az őt pár száz lépésen át elkeseredetten üldöző háremtulaj­donost messze maga mögött hagyva.

A birtokon belül lévő kapitális bak hatalmát mindig kíméletlen zsarnoksággal gyakorolja. A vetélytárs elűzése után a falka valamely sutáját űzi és sanyargatja, sőt kampódöfésekkel is kínozza. Ilyenkor a bak egy igen halk, körülbelül egy hosszúra nyujtott kurrrr-ral körülírható hangot hallat, mely majdnem a gerlice búgására emlékeztet, de távolról sem olyan hangos. A suta ellenben egy alig hallható, házikecskeszerű mekegéssel ad érzelmeinek kifejezést. Mindkét hangot csak a közvetlen közelből lehetett meghallani.

Ami az üzekedés kezdetének és végének pontos idejét illeti, úgy egyiket sem bírtam meghatározni. Azt hiszem, hogy az időjárásnak arra igen nagy befolyása van. Október hó 20-a után, viharos időben, majdnem biztosan lehet az üzekedés kezdetére számítani. Meleg, nyárias napokon ellenben a már teljesen fekete nászöltözetben pompázó zergék egymással szemben oly nyugodtan és közömbösen viselkednek, mintha még csak szeptember kezdete volna, amikor a vad a birkák által elhagyott havasi legelőkön sarjadzó friss füvön hízik. December első napjaiban viszont határozottan volt alkalmam teljes szenvedélyességgel üzekedő zergéket megfigyelni. Az ilyenkor lőtt bakok kampói között lévő bűzmirigyek sem tűntek még el.

A legtöbb élőlénynél a szerelem fogalma virágillattal, madárdallal, meleg, holdvilágos éjszakákkal van összenőve. A mi hatalmas fekete hegyi antilopunk nászdalát a legmagasabb bércek sziklatornyai között süvítő, havat és felhőfoszlányokat kergető vihar énekli.


Forrás: Maderspach Viktor: Páreng-Retyezát. Vadászataim a Déli Kárpátokban. Dr. Vajna György és társa kiadása, Budapest, 1936. A teljes szöveg elérhető a MEK-en: http://mek.oszk.hu/10500/10544