Néha hiába szólalt meg a gong, az étterem üres maradt, ha nem számítjuk a tábor személyzetét, akik ugyanitt étkeztek. A csapatok a hegyekbe mentek: a gleccserhez, a Korona alá, hogy ismerkedjenek a jeges és havas tereppel, vagy hegymászásra. A jelvényszerzők csapata a jelvényviselés jogának eléréséért. A minősített versenyzők csapata azért, hogy a megfelelő osztályba sorolják őket. Néhány nap múlva feketére égett arccal, megnyúlt vonásokkal, fáradtan tértek vissza. Ott jártak, ahová minket csak álmaink és ábrándjaink ragadnak.
A táborból, de a mi bivakunkról is a Teke-Tor csúcsa látszott a legjobban. Csillogó sipkája hol napsugaraktól lángolt, hol pedig a hold fényében ragyogott. De még sötétben is, amikor már a hold sem világított, ez a csúcs valamilyen égi fényt lelt és ivott magába, kiemelkedett, és ott tündökölt a csillagos égbolt közepén. Időnként felhők, fellegek és esőfüggönyök takarták el. De általában világosan kirajzolódtak legapróbb körvonalai is. Ilyenkor úgy tűnt, ha ember vetődne a Teke-Tor hófehér palástjára, azonnal észrevennénk. De csupán csak úgy tetszett. A valóságban azonban olyan magasan és messze volt a csúcs, hogy néha embernek néztük azokat a fekete foltocskákat, amelyek közelebbről megvizsgálva hatalmas sziklakiszögelléseknek és köveknek bizonyultak. Aljgert Mihajlovics távcsövével tudtuk jobban szemügyre venni a csúcsot. Még Alekszandr Alekszandrovics is csatlakozott hozzánk. Egyszer sokáig találgattuk vele a fekete pontocskákat figyelve, kövek-e azok vagy élőlények, és úgy döntöttünk, hogy az utóbbiak. De a távcső, amelyet Aljgert Mihajlovics sátrából hoztam magammal, egy pillanat alatt megcáfolt minket. Kiderült, hogy sziklák vannak előttünk, méghozzá hatalmasak.
Megtudtuk, hogy holnap pontosan tíz és tizenegy óra között alpinisták ereszkednek le a Teke-Torról. Egy másik, számunkra láthatatlan úton másznak fel, de leereszkedniük a mi irányunkban kell a hófehér hegyoldalon. Sziklamászóedzést tartottunk, de folyton a naptól gyönyörűen megvilágított távoli csúcsra tekingettünk. A távcsövet is magunkkal vittük. Végre valaki elkiáltotta magát:
- Ott vannak! Ott vannak! Látom őket!
Szabad szemmel azonban most sem láttunk semmit. A távcső mindent megmutatott. Egyik végét egy mozdulatlan kővállra kellett fektetnünk, másképp kezünk remegésétől és a hosszú cső elkerülhetetlen ingásától, rezgésétől a kép minduntalan kisíklott a kerek látómezőből. A kő mellett sereglettünk össze valamennyien sorban állva.
- Ereszkednek! - kiáltott fel a megfigyelő. - Ketten biztosítanak, egyikük pedig ereszkedik.
- Tehát vagy nagyon meredek a lejtő, vagy istentelenül mély a hó - kommentálta Alekszandr Alekszandrovics a felkiáltásokat.
Rám került a sor. Ahogy közelítettem, a havas csúcs megingott a szemem előtt. Éreztem a hó porhanyósságát, nyirkosságát és napsütötte hűvösségét. A hegyoldal, ha elölről, közvetlen közelről nézzük, mindig meredekebbnek látszik, mint amilyen a valóságban, sőt majdhogynem függőlegesnek képzelnénk.
A Teke-Tor szűz meredélyén (megszoktam, hogy teljesen szeplőtelennek tekintsem) most egészen a csúcsnál kezdődő, a havas lejtőkön végigfutó függőleges barázdát láttam. Ebben a barázdában a csúcstól távolabb két alpinista állt, nyilván jégcsákányukat a hóba vágva biztosították társukat, aki jóval lejjebb állt náluk. A megfigyelés tárgyának távolsága és mérete akkora volt, hogy az alpinisták lefelé mozgását csak feltételeztük, de nem láttuk, ahogy a percmutató haladását sem lehet észrevenni a számlapon. De mégis, mialatt mindegyikünk belenézett a távcsőbe, és én újra sorra kerültem, és odatapasztottam a szemem, még egy alpinistának sikerült leereszkednie. Aztán mind a négyen egy helyen gyűltek össze, és egyikük még lejjebb kezdett ereszkedni. Ugyanilyen tehetetlenül és az áthidalhatatlan távolság tudatával meredtünk volna a Holdon járó kozmonautákra is: nem kiálthatunk, sem a kezünkkel nem inthetünk feléjük, jelt sem adhatunk magunkról. Az alpinisták más, távoli világban jártak, jóllehet nem egyszerűen légi kilométerekkel vagy kétnapi hegymászással, hanem másféle minőséggel, majdnem másfajta dimenzióval eltávolított világban...
Az edzések közti szünetben Szolouhin alpinista kézikönyvet böngész. Különösen a Veszélyek a hegyekben c. fejezet kelti föl az érdeklődését. Ebből sokmindent tud meg... Az olvasottak mélyebb értelmét pedig a tankönyv tulajdonosa magyarázza meg neki.
- A szerencsétlenségek zöme leereszkedéskor történik. Az ember elgyöngül, és ellazítja magát. Megmászta a hegyet, elérte a célját. De amíg nem ereszkedett le a fűre, a hegymászást sem tekinthetjük befejezettnek. A figyelem ernyedése a visszaúton, a hatalmas erőfeszítések után, teljesen természetes dolog, de éppen ez okozza a szerencsétlenségeket. Igor Roscsin és Jura Vetrov „hatos" falat másztak meg. A kaukázusi Csatin hegyen. De ereszkedéskor elröpültek.
Sehogy sem tudtam megszokni ezt az alpinista kifejezést, hogy „elröpültek".
- Hová röpültek?
- Elröpültek. A mentési munkálatokat nem koronázta siker. Nagyon nehéz arrafelé a mentés az aktív kőlavinák miatt. Mint tudjuk, a kőgörgetegek mozgása nappal felerősödik, amikor is az eltűntek után kutatnak.
- Miért nappal fokozódik a kőlavinák működése?
- Napsütésben a hegy olvadni kezd. Vízszivárgás indul meg. Hát így. Léna Muhamedova és Szaharov a Datih-Kaj-ról való leereszkedés közben repültek el. A Dombajról. Egy kötélen haladtak. Azt mondják, Szaharov egyfolytában tréfálkozott: „Ugyan miféle hegy ez, nincs vele semmi dolgom." Elröpültek. Pavel Menyajlov két lánnyal a kötélen röpült le a havas lejtőn. A hegyoldal tágas és kezdetben még tiszta is volt. Egy kötélen sodródtak el, és mindig elrántódtak, amikor valamelyikük megpróbált megállni. Szerencsétlenségükre útközben a havas lejtőn keresztben sziklakiszögellések vicsorítottak. Alacsony fogak meredtek ki a hóból. Mint fekete fésűk. Pavel arcát összezúzták, és kiverték a fogait, Ija átvetődött a sziklákon, de sértetlen maradt. Sőt később kiváló sportoló lett. Katya Benyuta pedig a tarkóját verte be...
Mindenki azt mondogatta, hogy „az Akszáj a hegymászás főpróbája". Körülbelül így is volt. Ha megjártad az Akszájt, az még nem jelenti azt, hogy feljutsz az Adigenére is. De ha nem tudtad megmászni az Akszájt, akkor már le is mondhatsz a hegycsúcs meghódításáról.
Érdeklődtem a mentőszolgálat parancsnokánál és a hegymászóoktatóknál, mi nehezebb, felmenni az Akszáj gleccserre vagy a csúcsot, az Elektro állomást megközelíteni, ahonnan általában az Adigené megmászására indulnak.
- Az Akszáj fizikailag nehezebb, de érdekesebb is. Gyorsabban emelkedik. (Azaz egyszerűen nagyon meredek - V. Sz.) Amolyan derűt sugárzó moréna. Az Adigenéhez vezető úton viszont unalmas, füves dombok hullámzanak előttünk. Csak mész, mész és sehol semmi... De magának a csúcsnak a megmászása természetesen nehezebb a gleccsernél. A hegymászás az hegymászás.
Senki sem tudta pontosan, hány órát kell menetelni a gleccseren az úgynevezett Raceka állomásig. Volt, aki szerint tízet, mások szerint pedig hatot. Alekszandr Alekszandrovics nyugtatott meg:
- Este ott leszünk. Igaz, két emelkedő vár ránk.
- Miféle emelkedő?
- A gyors magasságnövekedést nevezzük emelkedőnek.
- Azt, amikor nagyon meredeken visz az út?
- Igen, egy undorító morénán kell túljutnunk. Önmagában még nem is lenne olyan borzasztó, de hátizsákokkal...
Egyesek „derűt sugárzónak", mások pedig „undorítónak" nevezik ezt a morénát. Vajon én milyennek fogom találni? És valóban, itt vannak a hátizsákjaink is. Úgy tekinthetem, mintha a lábaimat ellenőriztem volna. Kiosztották a bakancsokat. A lábaimban bízom, elvisznek odáig. De hogy érzem majd magam a hátizsák alatt? Nem is emlékszem rá, mikor cipeltem utoljára ilyen súlyos terhet a hátamon. A hadseregben előfordult, hogy hátitáskát, köpenykoszorút és fegyvert kellett a vállunkra vennünk. Az sem volt éppen könnyű. De mikor is volt ez? És hány éves is voltam akkor? Mi lesz, ha fulladozni fogok a súlyos teher alatt az emelkedőkön ? És ha egyszerűen nem tudok hátizsákkal menetelni a hegyekben egész napon át? És hogy bírja ki ezt Olja, akinek egyáltalán nem szabad semmiféle súlyt emelnie?
Az indulás előtt két nappal óvatosan és mintegy mellékesen megemlítettem Olja előtt a túra nehézségeit, hogy közben sem lemaradni, sem megállással időt vesztegetni nem lehet, hogy hasogat az ember válla, hogy mennyire meg lesz terhelve a szív, és milyen megerőltető a lábmunka. De Olja egy gyakorlati kérdéssel félbeszakította fecsegésemet:
- Nem tudtad meg, mennyit kell odáig menetelnünk?
- Azt mondják, tíz órát. Felfogod? Tíz órát kell gyalogolnunk hátizsákkal a vállunkon, mindig csak hegynek felfelé. Nem pedig az ötödik emeletre.
- Na és, valamikor csak ki kell próbálnunk a tízórás hegymenetet is.
Amint ez lenni szokott, kifogytam az érveimből. Közben elérkezett az izgalmas óra - a tábori orvosi vizsgálat. Lev Nyikolajevics, leningrádi, szakállas tábori orvosunk öt perc alatt megoldja minden bizonytalanságunkat, kételyünket és problémánkat: „Tilos az Akszájra mennie, hegyet másznia úgyszintén." Az is elegendő, ha annyit mond: „nem javasolt". És mindjárt meg is indokolja a saját nyelvén: „Szívzörejek, egyenetlen érverés, általános fizikai készületlenség. . ." Tudja, mit kell írnia.
De addig nem utazhatunk el a hegyekből, amíg nem láttunk igazi havat és jeget, amíg nem káprázott a szemünk (még napszemüvegen keresztül is) az oly magasra és az égbolthoz oly közel emelkedő havasok ragyogásától, amíg nem szívtuk magunkba a hóból a tűző napsütés ellenére is áramló hűvösséget, amíg nem éreztük széles talpú, súlyos bakancsaink alatt a nagy kristályú, puha, felülről kissé felengedő, de soha el nem olvadó havat.
Olja eltűnt az orvosi szoba ajtajában, én pedig ott maradtam, hogy „drukkoljak neki", a rendelő előtti kövön üldögélve. Most Lev Nyikolajevics hússzor gyors egymásutánban leülteti, mire Olja szívecskéje rúgkapálni kezd, a lélegzete elakad, és akkor nem fogja megpillantani a havasokat. De ha most nem, akkor soha többé nem lesz rá lehetősége. Mikor adódna még egyszer ilyen alkalom?
Nekem úgy tűnt, hogy Alekszandr Alekszandrovics a fűlejtők és törmeléklejtők begyakorlása után határozottan eldöntötte, hogy nem viszi magával Olját a magaslatra. Igaz viszont, hogy a sziklamászó edzések során melegebben tekintett rá. Ezt a melegséget Olja állhatatos erőfeszítései csalták a szemébe. De bizonyos mértékig ő is kockázatot vállal. Ha bármi történik is valamelyikünkkel, neki lesz kellemetlensége. Mi azonban felnőttek vagyunk. Bármelyikünket érhet baleset. A bizottság tisztázza az ügyet, és megállapítja, hogy Alekszandr Alekszandrovics nem hibáztatható a történtekért. De ha Olját éri szerencsétlenség, akkor kiskorúsága miatt a felelősség elsősorban őt, másodsorban pedig ezt a szakállas tábori orvost fogja terhelni. Miért is kockáztatnának mindketten? Olja azonban vidáman, boldogan libbent ki a tornácra. Alsó ajkát beharapta, és lefelé nézett, így mutatta ki örömét, önmagával és az élettel való megelégedettségét.
Tehát az utolsó akadály is elhárult előlünk.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése