- Papa, én nem bírom ki! Nem bírom ki! Kávét akarok.
- Nyugodj meg, mindjárt forr a kondérban a víz, és lesz tea.
- Az neked tea?! Csak forró víz. Egy nagy kondér forró víz. De én feketekávét kérek. Egy kis csészével. Érzed az illatát?
Olja félénk, elfojtott suttogása elhallatszott az egyedüljáró alpinistákig. Egy szakállas fiú odanyújtott Oljának egy csésze becses italt. A magasságunk 3200 méter. Körülöttünk néma hegyek. Egy félig felépült kunyhóban üldögélünk. A hőmérséklet kint nulla fok körüli, enyhe fagy felé hajlik. Nagyon nehéz nap van mögöttünk. Három emelkedő. Olja egy csésze igazi kávét tart a kezében. Azt mondja, soha nem érzett még ehhez fogható mérhetetlen boldogságot.
Este az egyedüljáró alpinisták gitároztak, és különböző dalocskákat énekeltek.
(...)
Éppen távozni készültem a kunyhóból, hogy ne kelljen tovább élveznem a koncertet, amikor hirtelen éles kiáltás har-sant a sziklákon, a vízesés felett. Valamennyien kirohantunk a kunyhóból a friss, hideg levegőre.
Az alpinista folklórban él a fekete hegymászó legendája, aki miután lezuhant, még ment, mászott egy ideig, végül éhen halt, és most itt bolyong a hegyekben. Amikor valahol alpinisták vacsoráznak, észrevétlenül melléjük telepszik, velük eszik, később pedig eltűnik.
Alekszandr Alekszandrovics, Aljgert Mihajlovics és Valerij Georgijevics a rájuk jellemző humorral elhatározták, hogy felvidítják a srácokat. Valerij Georgijevics vállalkozott a fekete alpinista szerepének eljátszására. E célból korommal kente be magát, felkapaszkodott a sziklákra, és most onnan kezdett üvölteni. De mindjárt világossá vált, hogy a tréfa nem sikerült. Először is ahhoz, hogy éjjel a sziklákon felhangzó kiáltás hatásos legyen, az szükséges, hogy különös atmoszféra uralkodjon a kunyhóban, például rémhistóriákat meséljenek, és misztikus hangulat kerítse hatalmába az embereket. Mi azonban nem voltunk ilyen hangulatban. Másodszor pedig, valaki rögtön megismerte Valerij Georgijevics hangját. Úgy tűnt, hogy a történet véget ért, lassan felmelegedtem hálózsákomban, amikor Alekszandr Alekszandrovics sípja riadóztatott bennünket. Kihirdették a gyülekezőt a kunyhónál.
- Mi történt? - kérdeztem halkan Aljgert Mihajlovicstól.
- Valerij Georgijevics már leereszkedett, mikor valaki villanylámpával végigment a sziklákon.
- Meg akartátok ijeszteni a gyerekeket, de valaki benneteket is megrémített?
Alekszandr Alekszandrovics már magyarázta is a riadalom okát.
- Rendkívüli dolog történt. Valaki elkövette a legdurvább szabálysértést - engedély nélkül ment fel a hegyekbe. Mégpedig éjnek idején. Mindjárt kiderítjük, ki tette, holnap reggel kénytelen leszek a bűnöst visszaküldeni a táborba és onnan egyenesen Moszkvába. Várom, hogy beismerje.
Halálos csend. Aztán a sötét sarokból a szakállas egyedüljáró alpinista lépett ki a kunyhó megvilágított közepére.
- Én mentem végig a sziklákon lámpával. Jól ismerem ezeket a sziklákat. Semmit sem kockáztattam...
Igy beszélt, de szavai mögött még más is hallatszott: „Utóvégre is, magának semmi köze hozzám. Nem vagyok az alárendeltje, azt csinálok, amit akarok."
Alekszandr Alekszandrovics nem várta ezt a fordulatot, egy ideig hallgatott, aztán pedig hősiesen kijelentette:
- Akkor nincs több mondanivalóm. Szétoszolhattok a sátraitokba.
Feszült és kínos csendben széledtünk szét, én legalábbis úgy éreztem.
Amikor a sátramhoz értem, vezetőink suttogása ütötte meg a fülemet:
- Meg kellene leckéztetni őket, annak rendje-módja szerint, de kényelmetlennek találom Vlagyimir Alekszejevics előtt.
- Igen, kellemetlen a dolog, de mégiscsak. ..
Amint felhajtottam a sátorlapot, rögtön félbeszakadt a beszélgetés.
Másnap tovább indultak, s elértek a gleccserhez. A túrázók nem győzik csodálni a természet szépségeit.
Minél feljebb emelkedtünk, annál tisztább lett a gleccser felszíne és annál áttetszőbb a szélén felénk rohanó gleccserpatak vize. És amikor körülöttünk végre minden ideális tisztaságúvá és fehérségűvé változott, a jégmező fölött két világospiros, remegő, cikcakkban egymás után röpködő pillangó bukkant fel. Ez a különös kőgombáknál és barlangoknál is jobban elbűvölt engem. Háromezer-nyolcszáz méteres magasságban, a hó és a jég birodalmában - pillangók eleven lángocskái! Alekszandr Alekszandrovics elmagyarázta, hogy a lepkéket a hegy lábánál elterülő sztyeppéról sodorják ide a meghatározott napszakban, valósággal menetrend szerint fújó állandó szelek.
Fehér hegyek övezték szabályos körben a vakító gleccsermezőt és minket, akik ott álltunk; közöttük ugyanolyan esendő lények voltunk, mint a két csapongó pille. Valamiféle kicsiny, feketés színű, láncban, rövid pontozott vonalban mozgó lények, akik felmásztak a gleccserre. Összetörték a pontokból rajzolt láncot, alaktalan csoportba verődtek, és megdermedtek a fehér havon.
Miután felmásztunk az egészen égig magasodó meredek, havas hegyoldalon - közben hol cikcakkban, hol egyenesen vele szemben haladtunk (magunk elé vágtuk a jégcsákányt, egyet léptünk, belégzés és kilégzés, újra magunk elé vágtuk a jégcsákányt), miután lépcsőfokokat hasítottunk a függőleges jégtömbökbe, és gyakoroltuk az egyszerű, közönséges sikló leereszkedést (úgy kell csúszni a bakancsokon cikcakkban, mint a hegyi sítalpakon) -, fáradtan érkeztünk vissza bivákunkra.
Leningrádi barátom, Zsenya Malcev a lelkemre kötötte, hogy okvetlenül szerezzek és hozzak neki legalább egy szál havasi gyopárt. A virágra művészi vagy lírai célból volt szüksége. „Ez az első komoly kérésem hozzád - hökkentett meg Jevgenyij Gyemjanics -, ha nem sikerül hozzájutnod, tudd meg, hol nő, milyen magasságban, melyik évszakban nyílik, hogy egyszer magam mehessek leszakítani." A leningrádi festőművész, Jevgenyij Malcev ennyire szeretett volna egy szál havasi gyopárt. Később bevallotta, hogy a „havasi gyopár" szó kiejtésekor valami pompás, hatalmas, élénk színű, liliomhoz, orchideához vagy jácinthoz hasonló virág tűnt fel a szemei előtt. Ritkán fordul elő, hogy ennyire meglepő eltérés legyen a hangzatos név, a népszerűség és a külső szerénysége között. A gyufaszálnál alig vastagabb és legfeljebb két-három gyufaszálnyi magas havasi gyopár száracskáját fehéres csillószőrök borítják be sűrűn. Keskeny, ovális levelecskéi alig nagyobbak egy zabszemnél, szorosan a száracskához simulnak, és szintén bolyhosak. Ezt az építményecskét szürke filccsillagocska koronázza meg, amelynek átmérője - mivel a csillagocskák különbözőek - az egykopejkástól az ötkopejkásig változhat. Az egész növény olyan benyomást kelt, mintha belepte volna a dér, vagy inkább mintha filcből lenne. A havasi gyopár mégis nagyon népszerű virág, mert olyan hegyekben nő, ahová gyakorlati céllal ritkán másznak fel az emberek. Ami engem illet, a havasi gyopár egész dicsőségét egy másik, igazán csodálatos hegyi virágnak, a nemeskamillának adományoznám. Először is azért, mert a havasi gyopárnál sokkal magasabban nő, pontosabban nem nő olyan alacsonyan, ahol még a havasi gyopár is előfordul, mondjuk háromezer méter alatt. Másodszor azért, mert ritkább virág, és harmadsorban pedig azért, mert gyönyörű.
(...)
Ezek a kamillavirágok akkor kerültek elénk, amikor a gleccserre mentünk; úgy látszik, Alekszandr Alekszandrovics meghagyta, hogy szakítsanak még egy példányt, hogy lepréseljük vagy azért, hogy kigyönyörködhessük magunkat benne. Mindenesetre, mikor megérkeztünk a szabadtáborba, és a kövekre telepedtünk (ebben a pillanatban még nem kezdtünk cipőt váltani és átöltözködni), egy Ilja nevű fiatalember egy csokor nemeskamilla-virággal a kezében lépett a sátorhoz.
- Ó, Ilja, micsoda virág ez! - kiáltott fel elragadtatottan Lida, a mai ügyeletes, aki a bivakon éppen főzött, és természetesen nem láthatta a nemeskamillát ott, ahol nő. - Ilja, add nekem ezt a virágot!
- Még mit nem! - morogta Ilja, és bement a virággal a sátorba.
Megdöbbentett rövidke párbeszédük. A fiatalságnak persze megvannak a maga törvényei. Lida azonban még csak rossz néven sem vette Iljától. De mégis, bármilyen korra vagy népre is gondolunk, ha egy asszony vagy lány virágot kért, vajon lehetséges volt megtagadni tőle?
A csúcstámadás előtt jár egy nap pihenő a mászóknak: vezetőjök nagylelkűen két napot szabott ki a pihenőre. Két nap után felharsant az indulást jelző síp.
Megértem, hogy elindulhatok a csúcs megmászására.
- Ki érzi magát rosszul? Ki nem akar velünk jönni? Nincs ilyen? Hátizsákokat felvenni, induláshoz elkészülni. Valerij Georgijevics zárja a sort...
Az első nap ráment arra, hogy megközelítettük a csúcsot, elértük az Elektro állomást, amivel általában az Adigené meghódítása kezdődik.
Ezen a napon nem szereztem újabb benyomásokat. Természetesen, más hegyi táj vett körül minket, mint az Akszájra vezető túrán, de Alekszandr Alekszandrovics bakancsa, amelynek nyomában haladtam, semmit sem változott, ugyanazt a hátizsákot vittem a vállamon, és pontosan ugyanúgy egyre menetelnem, menetelnem és menetelnem kellett, hol a száraz ösvényen, hol pedig kőről kőre lépkedve a morénahalmokon.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése