SZÉKELY GYULA: Világjáró hadifoglyok (4)

BEREZOVKA

(A tábor) Az állomástól egy kedves, fenyőfákkal beültetett park vezet a táborba. Egy nyaraló hely látképe áll előttünk. Az első  benyomás föltétlenül jó. A táborban csinos, részben az orosz tisztek, részben a fogoly tisztek lakásául szolgáló földszintes és emeletes téglaépületek emelkednek. Vannak faépületek is ízléses faragott, nyitott folyósokkal és verendákkal.
A táborban, mely egyúttal katonai-telep is, mintegy 40 ezer hadifogoly és ugyanannyi orosz katona volt elhelyezve. A zsúfolt táborban csak nehezen tudtak az egyre érkező szállítmányoknak helyet adni, pedig több száz kő- és fabarakk volt a táborban.
Egy nagy konyhába kerültem, ahol már harmincan lehettek. A régi lakók igen előzékenyen viselkedtek a most érkezettekkel szemben s meghosszabbították a felső priccset. Miután két éjszaka a földre terített köpenyegen háltam, egy méter széles és két méter hosszú helyhez jutottam. Valósággal birtokosnak  éreztem  magam. A boldogságom nem ismert határt, mikor egy jól kitömött szalmazsák jótéteményében részesültem. Három hónapi gyötrelem után végre kinyújtózkodhattam, s elcsigázott tagjaimat átadhattam a pihenés élvezetének, mert eddig a priccs kemény deszkái ellen csak a katona köpenyegem nyújtott némi enyhülést. De sokan voltak, akiknek köpenyegük sem volt, sokan ott hagyták a harctéren, mások eladták, mert éhesek voltak.
Még megérkezésünk napján a nagyszerű, nemrég épült helyőrségi fürdőben felfrissültünk. Fehérneműt váltva a férgektől megszabadultunk s teljesen újjá születve kezdtük magunkat végre ismét embereknek érezni. Az élelmezés tűrhető volt. Itt már nem szerepelt a hajdinka kása, helyét a kölesnek engedte át. Ezt láttuk aztán mindennap hosszú éveken keresztül. A hagymával pirított faggyúzsirral leöntött kása, melyre, ha a szakácsoknak nem volt jó étvágyuk, még faggyútepertő is került, nem is volt megvetendő eledel, A napi húsadag azonban mennyiségileg fokozatosan csökkent. A saját embereink által sütött kenyér azonban úgy mennyiségileg, mint minőségileg megfelelő volt.
Ezt a még tűrhető állapotot alaposan megváltoztatta az oroszok hosszú nagyböjtje. Megszűnt teljesen a hús s helyette romlott halat adtak, melyet belefőztek a levesbe s így az is élvezhetetlen lett. A kására faggyú helyett avas olajat adtak, az is ehetetlen volt. Ebben az időben a pénzzel nem bíró hadifoglyok csupán a kenyérre voltak utalva s a szó teljes értelmében éheztek...

(A szobatársak) Az utazás fáradalmait kipihenve néhány nap múlva érdeklődéssel kezdtem a lágert tanulmányozni.
Mindenekelőtt szobatársaim közt néztem szét. Volt köztük pesti jasz-gyerek s egy temetkezési intézet halottöltöztető embere. Ez különösen simulékony volt s előzékenyen viselkedett. Egyszer fürdőzés alkalmával felajánlotta masszírozó tehetségét, de tekintettel nem éppen szimpatikus foglalkozására, elhárítottuk az ajánlatot.
Voltak a szobatársak közt iparosok, földmívesek. Feltűnt egy rendkívül érdekes alak, egy tipikus alföldi juhász-gazda. Harmincon túl lehetett. Ezen nem látszott a fogság: ő látta el az egyik szakács teendőit, csak este volt hozzá szerencsénk. Kissé elhízott férfi szépség. Jellegzetes szép arc, orr, amelyről egy kis önteltség, egy kis paraszt-gőg kiáltott le. Szakácsi minőségében bizonyos fölénnyel és méltósággal kezelte a cimboráit, akik érezték is ezt a fölényt s majdnem alattvalói módon viselkedtek vele szemben. Gyönyörű nagy fekete szemét hosszú sötét szempilla és szemöldök övezte.  Gyöngysor foga messziről ragyogott. Szobrász vésőjére  méltó az egész ember. Csupa öntudat.
Este lefekvéskor elővette juhász mivoltának szimbólumát, a magával hozott csengőt, milyet a kis fekete juhász kutyák nyakában láthatunk és csengetett. Aztán magához ragadta a szót s beszélt jóízű paraszti humorral. Figyelemmel hallgatta az egész szoba. Rendesen a hódításait beszélte. Két szeretője volt, de egy harmadikat vett el feleségül. A fiatal menyecske mindjárt eleinte szomszédolni járt, pletykázni. Egyik este hazaérkezvén, nem találta otthon az asszonyt. Ostorral ment érte s hazáig csapkodta. A fiatal asszony kötényét arca elé tartva futott haza, s többé nem ment szomszédolni — jelentette kí diadalmasan.
Máskor az urasági udvarba akart menni, de az ajtó zárva volt, odakiált hát az udvaron foglalatoskodó szobalánynak, aki városi és szemrevaló, csinos nőszemély volt.
A szobaleány az ajtóhoz fut s kikandikál a rácson s megpillantja a deli juhász legényt s annak szép szemétől megbabonázva, meglepetten felkiált :
—  Jaj, eszem a szemét!
—  Hát visszahátráltam — mondja a juhász. — Kiakarja ez venni a szememet, gondoltam — mondja tovább tettetett negédes rémülettel.
Pedig tulajdonképen hiú volt s csak azt akarta leadni, mennyire megtetszett ő a városi szobalánynak.
Erősen a tudatában volt férfiú szépségének ez a magyar  alföldi  juhászok tipikus példánya
A szoba másik fontos személyiségéül tekintetett egy vasgyuró, vadkinézésü kovácslegény. Ez volt a szoba komoly humoristája. Egy különös tehetség. A legkomolyabban adott elő mindent, mégis derűs hatással. Természete nyers, erőszakos, erős.
Volt egy zacskó kockacukra,  mely  a   szegény hadifoglyok előtt egy vagyont képviselt. Valahányszor naponta rendes csájáját itta, a zacskót maga elé tette, ki is bontotta, de cukrot nem vett ki belőle s a csáját megitta cukor nélkül. Csájázás után ismét bekötötte a zacskót, visszatette a ládikájába. így persze nem fogyott a zahar! (A cukor orosz neve.)
Vasárnap aztán a szájába vett egy kockát s azon keresztül szürcsölte le a theát.
Mikor ez kezdett beszélni, még csak a juhász is hallgatott.
Egy este elbeszélte, hogy van neki egy süketnéma sógora, akivel elmentek a vásárra, hogy a süketnémának vegyenek egy pár csizmát. Bár sok csizma volt a vásáron, a süketnéma még sem talált kedvére valót: hát nem vettek csizmát. Ellenben bementek egy korcsmába és megitták a csizma árát. Estefele aztán megindultak hazafelé csizma nélkül, de berúgva.
Útközben a süketnémának jó kedve kerekedett és elkezdett dalolni, már t. i. úgy, ahogyan egy süketnéma képes, s intett neki, hogy ő is daloljon. Hát dalolt ő is. De belefáradt a dalolásba, azután meg is unta, így szünetet tartott az éneklésben. A süketnéma azonban észrevette, hogy nem dalol, ráripakodott, hogy danoljon. Mit volt mit tenni, tátogni kezdett anélkül, hogy hang jött volna ki a száján. Egy ideig ment a dolog, De a süketnéma egyszer gyanút fogott, hogy nem igazán dalol, s kirántotta a bicskáját . . .
Mire haza értek, a süketnéma is begyúladt az asszonyoktól való félelmében s mind a ketten befeküdtek a szalmába, csak másnap akadtak rájuk.
Mindezt oly jól ízűén, annyi humorral mondta el, hogy az egész szoba dőlt a kacagástól...
A negyvenezer hadifogoly közt voltak a magyarokon kivül osztrákok, birodalmi németek, (képviselve az összes dialektusok) és törökök.Mindenféle natió megtanúlt már néhány (50—100) orosz szót s a különböző anyanyelvű hadifoglyok a hirtelen elsajátított néhány orosz szóval érintkeztek egymással.
Bejárt a barakba egy török, aki így lépett fel:
— Szervusztok magyarok ! Testvéreim !
De be-bejárt körön forgó szerencsejátékával egy néger is, akit a törökökkel együtt fogtak el, aki magyarul kiáltotta : »Magyarok beszállni, ide gyertek, itt nyertek!«
A láger minden részében   volt  kantin,   ahol apró, a hosszú úton régen nélkülözött cikkeket, (tükör, hajkefe, fésű, fogkefe) szerezhettünk be. De hústól kezdve kapható volt minden élelmiszer. A tiszti kantin meg éppen úgy festett, mint egy világvárosi árúcsarnok, külön rövidárú, pipere, hentesárú s cukrász osztállyal. Sőt a helybeli patikus egy nihilista kinézésü úriember (száműzött) az egyik magyar orvos utasításai szerint még sósborszeszt is fabrikált, ami Oroszországban teljesen ismeretlen valami volt.

(A szibériai tél) Mikor november elsején Berezovkára érkeztünk, már tél volt. Vékony hóréteg fedte a földet. Az ilyenkor leesett hó tavaszig megmarad, igen ritkán történik meg, hogy még essék hozzá. Nagy havazások itt egyáltalán nincsenek. Csak amint megyünk be a télbe, fokozódik a hideg. Virradatkor az 50° hideg itt nem ritka. Télen át az őrt álló oroszkatonák közül nem egy fagyott meg. Szívszélhűdésben összeestek. Pedig kettős csizmát s óriási prémes bundát viselnek.
Szibéria déli részében gyönyörű a tél. A leesett hó fehér, tiszta s keményre fagyva csodálatosan ragyog mint a kristály. Nincs szebb a szibériai decemberi napfénynél. Van olyan tél, amikor heteken át nem látni tenyérnyi felhőt. A gyönyörű kék égboltozatról tüneményszerűen ragyog le a nap és csodálatos, mégsem olvad. Csak március vége felé a déli órákban kezd megcsordulni az eresz. Reggel 9 óráig senki sem mozdul ki. A korai órákban percek alatt megfagyhat az   ember keze, orra, füle. Délelőtt tíz órán túl már meg  lehet  kockáztatni egy sétát, persze jól felöltözve, füleket lekötve.
A mozgási szabadság a folyton változó parancsnokok szeszélyétől, sőt a váltakozó szerencsével folyó háború esélyeitől függött, sokszor pedig a politikai változással volt kapcsolatban. Volt időszak, mikor a láger területét kilométerekre el lehetett hagyni s volt idő, amikor magas deszkakerítéssel körülvett s a világtól elzárt helyen őriztek bennünket.
Csodálatos volt néha, amidőn például észak felé sétálva a feltörő nap oly erővel sütött, hogy az embernek egyik arca érezte a nap melegét, míg a másik oldalról majd megfagyott. Megtörténik, hogy egy-két heti erős hideg után elég kellemes napok következnek. Gyakori természeti tünemény, hogy a nap három helyen látszik.
Az oroszok a legnagyobb télben a lovakat szabadon tartják, néha betakarva, néha nem.
A tej jéggé fagy, zsákokban hozzák, kilóval mérik. A leghidegebb vidéken a higany  megfagy és úgy lehet kovácsolni mint a vasat. Maga a vas az erős ütések következtében széttörik, mint az üveg. A nedves fa keményebb lesz mint a vas és csak a száraz fát lehet hasogatni. A hó ködszerűen porokban hull. A levegőben  halotti csend uralkodik. A hold és a csillagok nagyon fényesen ragyognak. Egészen északon a nap csak igen rövid időre kel fel homályosan és vörösen. Néha feltűnik az északifény, ez a pompás tünemény, a mely minden élő lényben bizonyos  nyugtalanságot kelt.
Érdekes a mezei nyúl, amely télen teljesen fehér. A természet gondoskodik, hogy színe a majd hat hónapig tartó télen át a hóval borított föld színével hasonuljon s így mintegy védelmül szolgáljon neki a felismerés ellen. Nyáron visszanyeri színét s olyan mint a mi nyulaink.

(Erdei fák, erdők) Itt a föld az év felében méternyi mélyen állandóan fagyott. Ezért s a rövid nyár miatt, továbbá az erős szelek következtében a növények fejlődése lassan halad. Berezovkától dél felé a homokos laza talajban a fák törékenyek, vékonyak, lombszegények s a legkisebb vihar tövestől borítja ki őket. Ilyen helyen az erdő szánalmas képet nyújt, fái csenevészek, elnyomorodottak, vékonyak, árnyékot nem adnak. A fehér és vörös fenyőn kívül itt-ott előfordul az erdei és luc fenyő. Ahol a homokos talaj megszűnik, képviselve vannak a lombos fák, tölgy-, éger- és nyírfák. Ezek ott fordulnak elő, ahol a tajga égések a tűlevelű fákat megsemmisítették...

(Az első szeretet-adomány) 1915 karácsonyára érkezett az első szeretet-adomány, de egy-egy táborban 40—50 ezer hadifogoly volt s bármily gazdag volt is a küldemény, mikor szétosztották, nem sok jutott. A küldeményből meleg alsó- és felső ruhákat, harisnyákat, cipőket, házi cipőket és szvettereket osztottottak szét. Egyik kabátba, a kabát küldője, egy fiatal magyar amerikai leány levelet tett azzal, hogy akinek a kabát jut, irja meg a címét, mert kíváncsi reá, hogy kinek jutott. Az illető megírta s kapott rá egy bíztató, kitartásra buzdító választ. Különben az ünnepek érkezésétől féltünk, mert csak fokozottabb mértékben éreztük helyzetünk nyomoruságát. Ellenállhatatlanabb erővel tört ki a vágy, az otthon, az otthonhagyottak iránt. Az ünnepek csak fokozták a fájdalmat, jobban éreztették az ember magára hagyatottságát s elkeseredést váltottak ki a lélekből.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)


(Séták. A hadifogoly állapotok) Egy szerfelett érdekes találkozásom volt Szibériában. Háború előtt hosszú éveken át, úgy szólván naponta találkoztam lakóhelyemen, Nagyváradon a villamosban egy állandóan szomorú tekintetű úriemberrel. Könyvelőféle lehetett valamelyik gyárban. Látásból kölcsönösen jól ismertük egymást, de már addig nem jutottunk el, hogy szót is váltsunk egymással, szóval köszönési viszonyban sem voltunk. Hadifogságom első hónapjaiban séta közben jön velem szemben egy jól ismert arc. Mindjárt felismertem, az én állandó villamos útitársam. A máskülönben is sovány arc, most még soványabb sápadtabb. Ő is megismert. Egyszerre közeledünk egymáshoz s mint régi ismerősök üdvözöljük egymást s lekezelünk.
—  Hát itt ?
—  Igen. Ön is ?
—  Na, a viszontlátásra.
Szibériába kellett mindkettőnknek kerülni, hogy megismerkedhessünk. De többet nem találkoztunk. A nagy tömegben elveszett előlem, vagy munkára ment valahová.
Egy másik sétám alkalmával hordágyon egy halott törököt vitt el mellettem négy honfitársa. A lepedővel letakart hulla megfeketedett kezei lecsüngtek. Kíváncsiságból sétámat a tábor török negyedébe irányítottam. Rossz benyomást tettek reám, amint sunyi alattomossággal sompolyogtak el mellettem. A török osonva, sullogva jár, mintha mindég rosszban törné a fejét. Különben mindnyája üzérkedik. A nép alsó osztálya határozottan ellenszenves, de lehet, csak szokatlan. A tisztek már modern úri emberek. A török vallásának ritusa szerint mindig mosakodik, mégis piszkos. Ez a generáció nem lehet már jó katona.
Más véleménnyel volt azonban róluk egy dunántúli magyar tanító, aki igen érdeklődött irántuk és sokat foglalkozott velük. Érdeklődése már korábbi keletű volt s épen ezért még háború előtt tanulgatta a török nyelvet. Itt közéjük költözött s megtanult törökül, török táncokat hegedült nekik, azok meg táncoltak hozzá. A törökök szerették, megbecsülték s  effendinek szólították...
A   mi   embereink  hullottak.   A  lágertől  két kilométerre   egy  fenyvesben   volt  a temető.   Az orosz temető  mellett  fogtak fel néhány  holdnyi uj temetőt  az elhalt  hadifoglyok  számára. Már tele   volt Voltak nagy közös sírok.   Temérdek előre megásott sír tátongott. Előre  kellett gondoskodni,   mert   télen   a   több méterre lefagyott földben sírt ásni lehetetlenség.
... Berezovkán ebben az időben nem a tífusz aratott, bár szórványosan az is mindig akadt. ítt a gyenge, beteg tüdők nem bírták a klimát. Ezek pusztultak százával. Bár volt rá eset, hogy aki az éghajlattal megbirkózott, az a tüdőbajából teljesen kigyógyult. Pusztultak továbbá azok, akik huzamosabb ideig voltak a harctéren s leromolva kerültek fogságba, ezek jobb táplálkozással megmenthetők lettek volna.
... A Bajkál-tótól keletre fekvő bere-zovkai tábor egyike volt a legegészségesebbeknek. A tábor hegyektől övezett völgykatlanban feküdt. A már említett, méreteiben hatalmas fürdő állott az emberek rendelkezésére, amelyben a fürdő termen kívül, száraz gőz és mosóterem is volt, ahol az ember hetenkint kimoshatta fehérneműjét. Rendes, tisztaságszerető egyén itt  egykettőre megszabadulhatott a férgektől. A hadifoglyok itt hetenkint fürödtek és tisztálkodhattak s ez nagy áldás volt rájuk nézve. A barakkokban is az állandó zaklatásra eltűntek a poloskák.
Csak az volt a baj, hogy az oroszoknak mániájuk volt a foglyok költöztetése egyik barakkból a másikba minden terv és cél nélkül, miáltal sok keserű percet szereztek a hadifoglyoknak. El lehet képzelni, milyen fájó szívvel vált meg egy-egy társaság a sok munkával és fáradsággal féregtől megtisztított s másképpen is rendbehozott barakktól s cserélte fel rendesen egy piszkossal, amelyben elülről kezdődött a komédia.
Hírhedt volt a VIII. bataillon, amelynek parancsnoka, egy Nikiforov nevű rosszindulatú, kegyetlen orosz alezredes, akkor, amikor a többi hadifoglyok a telepen szabadon jártak-keltek, a rendelkezése alatt levő kerületet magas deszkakerítéssel vétette körűl s az ajtóba fegyveres őröket állított. Ebben a zárt körzetben vagy tizenöt fa-barakk volt. A barakk lakóit folyton cserélgették s volt olyan szerencsés hadifogoly, akinek alkalom adatott, hogy lakhassék az összes barakkokban.
A tábor befogadó képessége igen nagy volt. A létszám állandóan változott, mert folyton érkeztek ujabb szállítmányok s viszont munkára is mentek a hadifoglyok. Állandóan vagonirozták be s szállították a harctérre a szibériai orosz ezredeket. A harctérre készülő századokat mindig külön barakkokban helyezték el. Közös esti ima volt náluk, amely után felhangzott minden   este   valami  bánatos  szomorúének, a harctérre induló katonák éneke. Ugy hangzott az ének, mintha valami siralomházból jönne.(...)

(Vereskeresztes hölgyek látogatása) 1916. nyarán meglátogatta a tábort egy vereskeresztes hölgy, egy osztrák grófnő, aki sok szeretetreméltósággal tolmácsolta az uralkodó s a két kormány üdvözletét. Megnyugtatta a hadifoglyokat, hogy őket is hősöknek tekintik. Kilátásba helyezte, hogy ezentúl jobban fogják támogatni a hadifoglyokat. Némi pénzsegélyt osztott ki...
1917-ben pedig gróf Kinszkyné látogatta meg a tábort s kedvességével pillanatnyi derűt hozott a hadifoglyok szomorú életébe. A   grófnőhöz   számosan   fordultak személyes ügyükben s dicséretére legyen mondva, mindenki ügyét pontosan elintézte. Ezután a látogatás után nemsokára egyik csupa ifjú ember által lakott önkéntesi barakkban valakinek az az ötlete támadt, hogy egy leányos arcú fiút felöltöztessenek vereskereszteshölgynek s este felé barakkról-barakkra szállt a hír, hogy megérkezett egy másik vereskeresztes hölgy   s  minden barakkban sorakozót rendeltek.
Az ügyesen maszkírozott fiú be is jött kíséretével s végigment a sorokon, s egyesekhez erősen lesütött szemekkel kérdést is intézett. Oly ügyesen viselkedtek, hogy csak távozásuk után vették észre a barakkokban a tréfát. De a viccnek majd nagyon rossz vége lett, mert kicsiben múlt, hogy a becsapott és felháborodott társaság az ál vereskeresztes hölgyet és a vicc értelmi szerzőit el nem  páholta.

(Fogolyujság) Élelmes zsidó önkéntesek — köztük egy galíciai — a fajukban rejlő nagy alkalmazkodási képességüknél s elvitathatatlanul nagy nyelvérzéküknél fogva rövid idő alatt elsajátították az orosz nyelvet. Mindennap megvettek egy-két orosz lapot és a foglyokat érdeklő dolgokat  lefordították német s magyar nyelvre, indigóval sokszorosították és «Fame» címen közreadták. Volt egy másik vállalkozás «Irkutzki Ujság» címen. Minden barakk rendelt egy számot, az előfizetési díjat megosztották a szobák között, amelyekben egy-egy jóhangú  ember felolvasta. Mindennap lázas érdeklődéssel és izgalommal várták a foglyok az újságot s a békehíreket : mindennap újult reménnyel és új csalódással.
Egy-egy béke hírre felragyogtak az arcok, kigyultak a szemek, de a sok-sok csalódás után nem igen hittek többé semmiben...

(A tanfolyamok) ... Fogságom első éveit a legénység körében töltöttem. De nem bántam meg. Mindig tisztelettel viseltettek irántam és szolgálatkészek voltak velem szemben. Köztük élve közvetlen és értékes megfigyeléseket tehettem kedves jó magyar véreimről.
Az analfabéta tanfolyamokon csoportosan, százával tanultak meg írni az írástudatlanok, vagy akik közben elfelejtették a betűt. Igazán érdekes, ha meggondoljuk, hogy ezeknek   az   embereknek  Szibériába   kellett  jutniok,hogy   anyanyelvükön írni és olvasni megtanuljanak. A tanfolyamok között szerepelt az úgynevezett szociológiai tanfolyam. Ennek vezetője egy fiatal philozofter volt, aki destructiv irányban dolgozott. Előadásai túllépték a tudományos elméleti fejtegetések korlátait s inkább egyéni felfogása érvényesült. A bár intelligens, de ezen a területen járatlan, tájékozatlan hallgatók minden kritika nélkül tették magukévá a romboló eszméket. A később kitört kommunizmus alatt ezen hallgatók köréből kerültek ki az apostolok, s a veres forradalom első  gárdistái.
Megtették a hatásukat az ilyen irányú kézről-kézre járó lapok is. Ezek a lapok a kezükbe kerültek olyanoknak is, akik eddig ezekről a dolgokról semmit sem hallottak, s akiket az egyoldalú megvilágításban levő — a tudományos világ által régen megdöntött — tételeket fejtegető értekezések eddigi világnézetükben megzavartak.
A monizmus, vagyis az egyelvű világszemlélet elcsépelt theoriája, amelyen a philozofia régen túl esett, itt megtette a maga romboló hatását.
Oly könnyű ilyen nagy ugrásokban a kommunizmus karjaiba sodródni: nincs lélek, nincs erkölcs, nincs bűn, nincs erény, nincs bűnös, legfeljebb determinált. Aztán teljes egészében leépítjük a tízparancsolatot. Ennek a társadalmi berendezkedésnek, — melynek alapja a tulajdonjog, — megdöntjük az alapját: s már a kommunizmusnál is vagyunk.
A kapitalista alapon berendezett társadalom s a kommunizmus között a fő ütközőpont a tulajdonjog, amely tulajdonképpen a társadalmi fejlődés legszebb virága. Hosszú évszázadoknak kellett leperegni, míg az ősember vad állapotából oda jutottunk, hogy különbséget tudunk tenni az «enyém» meg a «másé» között. Szó sincs róla, évszázadokon át a tulajdonjog terén oly eltolódások történtek, amelyek a nagy közre nézve hátrányosak. Ezen lehet és kell is segíteni pl. a tulajdon maximumának korlátozása által. De a teljes vagyonközösség megbénít minden egyéni ambíciót s gátat vet minden fejlődésnek.
De különben is tiszta őrület egy gyakorlatban ki nem próbált elmélet bevezetését minden átmenet nélkül megkíérelniük  Lásd a mai szovjetállamot! Felgyújtani fejünk felett a házat, mielőtt másikat építettünk volna!
A forradalom s a kommunizmus tulajdonképen minden vesztett háborúnak természetes következménye. Mikor a hadseregben a fegyelem felbomlik, jön a vihar s a szél felkavarja az utca szemetét s a szennyes indulatú felelősségtelen elemek kerekednek felül. De ez normális viszonyok között nem tarthat soká, mert a vihar elmúltával a szél által felkavart szemét leülepszik s ekkor ismét a józanság kerül felül. Oroszországban a rend helyreállításának fő akadálya a rettenetes nagy terület... 

(Folytatjuk)

(Forrás: Székely Gyula: Képek a szibériai hadifoglyok életéből. Oradea-Nagyvárad, Szent László Nyomda Részvénytársaság, 1929. * Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár, Dokumentációs Osztály, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával)