JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (18)

Útban hazafelé, Franciaországon át

Grace Kelly és III. Reiner

Közel fél tizenkettő, mikor átjutunk Franciaországba, mindössze tábla és zászló jelzi, hogy az európai közösség másik tagállamába léptünk, mert határőr, vámos szemmel láthatóan nincs. Ismét megállunk jó negyedórára, hogy aki akar, váltson pénzt. Nekem nincsenek Franciaországban vásárlási szándékaim, így csak sétálok, nézelődök. Útra kelve Elena közli, jó 400 km vár ránk szálláshelyünkig. A társaság két csoportban kártyázik; egyik gyermek, másik felnőtt, mellettük a kibicek. Elena az unalmat megtörve a spanyol zenéről és táncról, valamint az inkvizícióról beszél, nagyon dokumentáltan. Közben a hegyek lassan elmaradnak, barátságos dombvidéken járunk. Elhaladunk Narbonne mellett, felismerni a gyönyörű gótikus ketadrálisról még az autópályáról is. Délután két óra tájban haladunk el Montpellier mellett, majd Arlèsnél elhagyjuk a hatalmassá duzzadt Rhone folyót. 


Éppen három órakor állunk meg egy benzinkútnál, ahol igen barátságtalanul az üzletben levő mellékhelyiségből kizavarják a turistákat, mondván, ezeket csak az használhatja, aki vásárol is. Akinek sürgősebb, rohan megkeresni a szabadban levő illemhelyeket, végül meg is találják a benzinkút mellett. A szagok hazai emlékeket ébresztenek, bár benn elég tiszta. Márványból kialakított guggolos a vécé, első ilyen, amit utunk során látok, utolsó is egyben, a víz úgy fröcsköl, hogy ki kell ugrani a fülkéből, ha megnyomod a gombot. Papír, szappan sincs. Micsoda ellentét a kifogástalan spanyol illemhelyekkel szemben, ahol sokfelé fotócellával működik a kézmosó, csak a csap alá tartod a kezed, és folyik a víz! 


Elindulva nagy lóversenypálya mellett haladunk el, a délutáni órákban is látni néhány lovast, persze, közönség nélkül, valószínűleg edzés folyik. Azután következik Aix-en-Provance, majd délután négykor már a világváros Marseille külvárosában gurul a busz. Ugyanabban a a szállodába, a Balladinsben kapunk gyorsan szobát, ahol jövetelünkkor. Ezúttal a harmadik emeleten nézek ki a szobánk ablakából, és éppen a Notre Dame de la Garde székesegyházra tekintek. A buszvezető kérdésemre elárulja, hogy a kikötőig 4-5 km a távolság, így lemondok a gyalogos városnézésről. Városi buszra szállni nincs módom a francia pénz hiánya miatt, gyalogolni túl meleg van. Pihenésre szánom el magam, tévét nézek az ágyon végignyújtózva. Grundig tévé van a szobában egy magas állványon, úgy beállítva, hogy a fekhelyről kényelmesen nézhesse az ember. Ica fürdik– nem a tengerben, hanem a fürdőszobában. Vacsorára nyolckor kerül sor, előételként a tányéron művészein elrendezett vaj, sonka, füstölt hús és kolbász olajbogyóval, paradicsommal, majd nagy darab csont nélküli párolt óceáni hal szalmakrumplival, káposztasalátával, végezetül puding. Mikor már jóllaktunk, kerül elő a városból a cégvezető feleségestül. Taxival közlekedtek a kikötőig, majd hajóval eljutottak If váráig, de kiszállni már nem mertek, hiszen a következő hajójárat egy óra múlva indult volna vissza. Így inkább visszatértek anélkül, hogy meglátogatták volna a vármúzeumot. Jogos volt a sietség, mert így is utolsónak érkeztek vacsorázni. Icával egy kis levegőt szívni kisétálunk a szálloda környékére. Megállapítom, hogy elég nagy a kosz, eldobált papírok, dobozok – igaz, vasárnap este van. Bevallom, ilyen szemetet Németországban sem szombaton sem vasárnap nem láttam, Spanyolország is igen tiszta volt a hét minden napján. Olaszország már nem annyira… Mivel különösebb látnivaló nincs, mint néhány részegnek tűnő színes bőrű, inkább pihenni térünk, hiszen másnap sokkal hosszabb út áll előttünk Jesolóig. 


Futó látogatás Monacóban 


Mikor reggelente itthon sokszor azon töprengek, mit is kellene reggelizni, eszembe jut a marseille-i szálló svédasztala, mint a legnagyobb kínálatot nyújtó az életemben látottak közül. Sajnálom, hogy nem volt időm megszámolni a fantasztikus választékot, hiszen tejföl, majonéz, különböző magvak és pelyhek, joghurtok, hideg és meleg ételek, sokféle felvágott, sajt, sonka, többféle kompót és gyümölcsíz, péksütemény, fehér és barna kenyér, paradicsom, paprika, uborka, hagyma várta a vendéget. 


A bőséges reggeli után nyolckor már a legrövidebb úton igyekszünk az autópálya felé, sajnos, ily módon a hosszadalmas „városnéző buszozás" elmarad. Elena bejelenti, mire várhatunk: a monacói kitérővel 850 km a mai út. Kanyargunk a hegyi úton, így visszapillantva még van mód elbúcsúzni a nagykiterjedésű várostól. Közben egyre közelebb kerülnek a hegyek, melyek sziklás csúcsaikkal absztrakt szobrokat formáznak. Vezetőnk még elmeséli, ha máskor Marseille-be jutnánk, bátran szálljunk buszra vagy metróra, hiszen a kilenc frankos jeggyel többszöri átszállással egy óra hosszat utazhatunk; így szinte egyik végétől a másikig be lehet járni a várost. Egy jó térképpel, teszem hozzá gondolatban, mert különben elég reménytelen vállalkozás. If várába 50 frank a hajójegy... 


Viszonylag hamar kijutunk az elővárosból is. A ragyogó napsütésben érdekesek a gyűrődéses hegyek, melynek alján erdők vannak: lombhullatók, fenyvesek ciprusokkal tarkítva. Egy kicsiny domb az autóút mellett sűrűn beépítve piros tetős házakkal s a karcsú tornyos templommal olyan, mint a mesevilág. Jó óra múltán már ködben feltűnnek a távoli hegyek, a tenger is homályos, párás. Fél tíz körül fellegekben robogunk, mindkét oldalon sejtelmesen gomolygó ködben, alig látszik a táj. A látótávolság egyre csökken, mind sűrűbb a köd, úgy nyolc tíz méterre már minden fátyolban van. Közben a nap is eltűnt, az ég is fehér, gomolygó. Megesik, hogy kitisztul pár kilométer távon, aztán újból ködben haladunk. Mikor jobban látni, megesik, hogy látom a píneákat, melyek olyan szabályosak, mint egy hatalmas gomba. A házak kerítése legtöbbször leander, máshol mirtusz-, ciprus- vagy babérbokor. Gyorsan haladnak a luxusautók, hiszen 130 km/óra a megengedett sebesség, mi is mehetünk legalább százzal. Jó félóra múltán, mintegy varázsütésre, ragyogó kék az ég, a napsütés forró és ellátni a horizont aljáig. Olyan szép a táj, hogy heteket lenne érdemes itt akár gyalokszerrel, hátizsákkal kóborolni. 


Éppen jelzik a cannes-i letérőt, közeledün Nice felé. Nemhiába olyan híres a Riviéra, mert valóban gyönyörű. A tenger sima, olyan kék, mint az ég, a fehér hajók, vitorlások mintha egy óriásgyermek játékai lennének. Fél tizenegy, mikor az első alagúton átmegyünk, aztán morog a busz, mászunk felfelé. Megkezdem a vonalakat, strigulákat húzogatni az egyik noteszlapon. Utólag összeszámolva kiderül, Monacóig csak tíz alagúton haladunk át, ám az olaszországi Genováig összesen 119-en, ezen a fantasztikus vidéken pár óra leforgása alatt. Jó negyedóráig kanyargunk, minek utána letérünk az autóútról Monaco hercegség felé, míg megérkezünk oda, ahol tábla hirdeti: Principauté de Monaco. A hihetetlenül kicsi, 1,92 km, azaz 192 hektár területű hercegség lényegében a Földközi-tenger partján és a meredek, szakadékos hegyoldalon terül el. Alkotmányos monarchia, öt évre választott 18 tagú vezetőtanáccsal. A sűrűn beépített miniállam lényegében három összenőtt városrész délről északra a következőképpen: Fontvielle, La Condamine és Monte-Carlo, ezek lényegében Monaco-Ville részei. Az elsőben ipari üzemek, sportpálya, botanikus kert található, a La Condamine, az U alakú hajókikötő és környéke, míg Monte-Carlo nevezetessége a kaszinó. Meredek utcákon, hajtűkanyarokon araszolunk a hegyről le a tenger szintjéig. Álomszép táj, gyönyörű paloták, patikatisztaság és nagy tömeg. Szerencsénkre szinte a város minden utcáját bejárjuk útunk során, így legalább a buszból megismerjük ezt a kicsi államot. 


Végül a hegy gyomrába épített emeletes parkolóban a mínusz első szinten szállunk ki, s előbb megkeressük a mínusz másodikon levő mellékhelyiségeket, majd liftbe ülve a hegyoldal dereka táján levő hercegi palota közelébe jutunk. Egy kilátóról előbb megbámuljuk a kikötőt, a pompás jachtokat, vitorlásokat, majd elnézünk a kaszinó felé. Azután elhaladunk az óceanográfiai múzeum előtt, és az uralkodói palota előtti térre érkezünk. Jókora tömeg várakozik már; hiszen következik a déli őrségváltás. Most éppen az ún. Szikla, a Rocher egyik platóján vagyunk, mintegy hatvan méter magasságban a tenger szintje felett. A közel 800 méter hosszú, 300 méter magas szirt, úgy tűnik, karnyújtásra magasodik felettünk. 


A hercegi palota világos színű, jókora épület, egy- és kétemeletes szárnyrészekkel, a főkapun a Grimaldi hercegi család címerével. A téren, éppen a palotával szemben van a testőrség laktanyája, ahonnan valamivel déli 12 óra előtt elindul zenés kísérettel a hat, fehér egyenruhás katona két tiszt kíséretében, ósdi bajonettes fegyverrel. Az ünnepélyességet három zenész emeli, két dobos és egy kürtös szolgáltatja a vérpezsdítő muzsikát a menet élén. Néhányan a csoportból – akik nem először járnak Monacóban – elindulnak megtekinteni a hercegi palotában a múzeumként működő termeket, 30 frank belépti díj ellenében. Én még körbejárom a teret, csodálom a sziklát és a fecskefészek-szerűen épült palotákat, majd a katedrálisba megyek. A neoromán stílusban épült, több mint százéves, nagyméretű székesegyház számos mellékoltárát lassan körbesétálva szemrevételezem. A templomhajó bal oldalán sima kőlap, rajta néhány szál friss virág és egyetlen szó: Gratia. Itt nyugszik III. Reiner uralkodóherceg felesége, a híres amerikai filmszínésznő, Grace Kelly, aki autóbalesetben vesztette életét. 


Az óceanográfiai múzeumba jó lenne bemenni, de annyi a látnivaló, hogy rövid órácska alatt lehetetlen lenne megnézni. Így aztán a botanikus kertben sétálok, csodálom a szubtropikális növényzetet, a sziklát és a lent csillogó tengert. Közben összetalálkozom Icával és a Szentpály-családdal, így négyesben nézelődünk, fényképezünk. Fantasztikus érzés kerít hatalmába, az idő szinte megáll, a körülvevő szépség majdnem fájó. A virágok, bokrok, fák, kaktuszok között hagyományos szobrok. Megállapítjuk, szép ez a vidék filmen, tévében nézve, ám a személyes jelenlét varázsát semmi nem helyettesíti! Aztán véget ér a meredek oldalon a sétány és a kert, és ott állunk egy terecskén, amely kiugrik a tengerparti sétány fölé. Innen belátni az egész Monaco–Ville-t, a kaszinótól a kikötőn túlig. Lassan indulni kell a föld alatti garázshoz. Szerencsénkre a közelünkben van egy csigalépcső, s ott a lift egyik szintje. Megfigyelem, milyen szenzációsan nyertek tért a föld alatt, hiszen, mint egy nagy vasúti váróteremben, itt is kávézók, éttermek, újságos- és ajándéküzletek vannak minden szinten, lenn pedig, több emeletnyi helyen az autók. Még ott, ahol a buszunk parkol, a mínusz első szintén, valahol a tengerszint magasságában is mód van kinézni a szabadba, a Földközi-tenger felé. 


Fájó szívvel ülünk buszra, és csak annak örvendünk, hogy, amíg felérünk a tetőre, módunk van minden fordulónál csodálni a változó tájat. Rengeteg a magas épület, a kanyarokban visszapillantva látom: nagyon sok palota tetején kék vízű fürdőmedence, másutt egész liget – fák, bokrok, virágok. Különben ilyen szép zöld a híres kaszinó teteje is. Sok az épülőfélben lévő palota. 
Jó húsz perc után feltűnik a tábla, mellette a zászló: Italia. A busz még csak nem is lassít, mert nincs miért. Fél öt után van megállás, itt már fizetni kell az illemhely használatáért, 500 lírát; a finom fagylalt kétezerbe kerül. Eredeti tervünkben még szerepel a padovai megállás és a Szent Antal-kegytemplom megtekintése. Igyekeznek is vezetőink, ám sötét van, mire a város közelébe érkezünk, így ez a látogatás elmarad. Elmúlik este tíz óra, mikorra az út kezdetén megismert Eden szálló elé érkezünk. Farkaséhesen rohanunk a vendéglőbe, hogy a hideg vacsorát elfogyasszuk, majd röviddel utána pihenni térjünk. 


Velencében – vízen és száraz lábbal 

Szt. Márk tér

Felvirrad kirándulásunk utolsó napja is, a tizennegyedik. Valamennyivel hét óra után reggelizem, nyolckor már csomag-berakodás a buszba, majd indulás Velencébe, a szárazföldi városrész, Mestre irányába. A jókora parkolóban hagyjuk a buszt, és kézitáskával, fényképezőgépekkel felszerelve irány a szomszédságban levő kikötő. 


A menettérti vaporetto-jegy 10 000 líra, rövidesen indul a járat. A meglehetősen széles, nem túl nagy sebességgel haladó jármű amolyan városi busz vagy villamos Velencében, átlósan halad, hol jobb, hol bal oldalon áll meg a lagúnában, majd a Canale Grandén. Gyorsan és ügyesen köt ki, a le- és felszálók is fürgék. Aki nem kap ülőhelyet, ácsorog az előtérben, a hajó farában vagy az oldalán levő folyosón. 



Icával és a Szentpály-házaspárral megbeszéljük, hogy gyalogosan igyekszünk bejárni a központot – szerencsére Gábornál térkép is van. Kiderül, mindnyájan mósodízben járunk Velencében, így a cél a mindennapi élet megfigyelése. A Rialtónál szállunk le a hajóról, míg a csoport a San Marcóig utazik. Amikor 1990 őszén jól szervezett csoporttal jártam Olaszországban, megnéztük Velencében, idegenvezetővel, a Santa Maria Della Salute-templomot, a San Marco-bazilikát és a híres Ferencesrendi kolostor Frari templomát a Tizian-oltárképekkel, és megmutatták nekünk kívülről a híres múzeumokat, palotákat. Akkor döbbentem rá, hogy – bár nagy kerülővel – szinte egész Velencét be lehet járni száraz lábbal, hála a rengeteg hídnak. Ezúttal ezt tesszük, csámborgunk a belvárosban a Rialto és a Szent Márk tér között, nézegetjük a turistákat, a palotákat, az üzleteket, a piacot. Időnk van bőven, jó négy óra. Először a Rialto-hídon megyünk végig, amely a délutáni órában nem egyéb, mint kis üzletek sorozata. Aztán a környező utcákat vesszük sorra, gyönyörködve a sok ajándéktárgyban. Jómagam csak egy leporellót vásárolok ötezer líráért, a házaspár egy szép művészeti könyvvel gazdagítja könyvtárát. Az áruellátást négykerekű talicskákkal izzadó fiatalok biztosítják, akik hangos kiáltozással teremtenek maguknak szabad utat a nagy tömegben és fullasztó melegben. 


Bölcs dolog, hogy minden híd vagy hídacska nevét nagybetűs tábla közli a turistával, valamint nyilak irányítanak a főbb látnivalók felé. A Ponte del L' ovo mellett gondolás ajánlja gyönyörű fekete járművét sétahajózásra. Szomorúan veszi tudomásul, hogy mi nem leszünk utasai... Megkerüljük a nagy nevettető, Goldani szobrát a róla elnevezett terecskén. Pihenésképpen beülünk a Salvador barokk templomba. Gyönyörű márványmozaik a padlózat, emlékszem, ilyen pompás a régebben látott velencei templomoké, kész perzsaszőnyeg kőből, fehér, fekete és piros színárnyalatokban. Szól az orgona, árad a Bach-muzsika, a délelőtti órákban fiatal művész gyakorol, ily módon örvendeztetve meg a betévedt néhány látogatót. A három kupola és a mennyezet, valamint a falak fehérek, egyetlen dísz a cirádás aranyos szegély. A bejáratnál gyermekrajz-kiállítás, témája a család. Üldögélés közben figyelem meg, hogy a megszokott térdeplő kettőzött – a felső rész párnázott és felhajtható, hogy a lábat pihentetni lehessen ülés közben. A templomban áll X. Piusz pápa szobra, akit jóságos, mosolygó öregemberként ábrázol a művész. 


Később eljutunk a Rialto környéki piachoz. Csodálatos árubőség és minőségi felhozatal; szinte fáj a szíve az embernek: miért nem tud otthon is ilyen árukból válogatni a vasárnapi ebédhez, legalább egyszer? A tisztaság példás, az árcédulák öklömnyi betűkkel hirdetik, mi mennyibe kerül. Az egyik boltban a nyársra húzott rablóhús mellett majonézes töltött paradicsom, többféle fűszerezésű darált hús, töltött paprika és számos salátaféle sorakozik olyan ízlésesen, hogy hirtelen nagyon éhes leszek. Ám az igazi helyi érdekesség a halpiacon, a campo del pescarián van. A friss áru darabos jégpárnán pihen, számomra rejtély, meddig bírja a jég ebben a melegben, és honnan pótolják, mert nagyon frissnek tűnik... 


Éppen zúgnak a harangok, amikor elindulunk kenyeret keresni a piac környékén. Kérdésünkre kedvesen irányítanak a bolt felé. A kenyér kilója 4500 líra, van bukta és többféle kifli, a szomszédos üzletben sajt, túró, tej. Társaim bevásárolnak, a hazaútra készülődve. 


Térképtanulmányozás, és eldöntjük: irány a Szent Márk tér! Üzleteket nézegetve haladunk. A kirakatok egyre pompásabbak. Divatcikkekkel képviseltetik magukat a nagy világcégek, Gucci, Pierre Cardin, Versace, Chanel és a többiek. Fantasztikus az ajándéktárgyak választéka, a pálmát a helyi világmárka, a muranói üvegtárgyak jelentik. Valóban egyedi minden példány, és bevallom, bármelyiket akár ölemben, karomban is vigyáznám a buszon, egész Váradig. Feljegyzek néhány árat. A jellegzetes üvegből készült jókora kacsa ára 490 000, a kicsi pingviné 96 000, a pici halacskáé 5000, a gyönyörű képrámáké 25 és 80 ezer, az óráké 98 és 250 ezer líra között van. Jellegzetesek a velencei álarcok, áruk 96 és 50 ezer líra között mozog. Látok gyönyörű porcelánfejű babákat, bohócfigurákat, 60 000-től. Különösen megnyeri tetszésemet a fából faragott nagyméretű baba, a bájos Pinocchio, ára 250 000 líra, azaz kb. 280 DM... 


Útközben most is találkozom barátságos kövér macskákkal. Nem csoda, hogy óvják őket, hiszen a patkányok ellen a leghatásosabb biofegyvert képezik. Az állatbarát magatartás a turistákra is ráragad, hiszen van olyan bajszos, amelyiket kerülgetni kell. Láttam olyat, amelyik a nagyforgalmú híd egyik lépcsőfokán pihent, alvó feje csüngött a víz fölött, ám senki nem pöccintette be a csatornába, hadd lám, tud-e úszni? A Szent Márk téren nagy tömegben, peckesen lépdelő, repkedő galambok. Hihetetlen, mennyien vannak és milyen szemtelenek, ha egy kis ételt néznek ki a turistából: rögtön rászállnak az ember fejére, vállára, karjára. 


Megnézünk néhány ékszerboltot, fantasztikus aranyékszerek, ezüsttárgyak, korallok, igazgyöngyök, drágakövek, kápráztató összkép. Aztán elválunk, mert elhatározom, hogy megnézem Velencét a Campanile magasából. A 99 méteres harangtornyot első látogatásom idején tataroztak, így most kihasználom a lehetőséget. A nagy befogadóképességű gyorslift felrepít a négyszögletes vörös torony kilátójára. Felejthetetlen a kilátás! Az ég felhőtlen kék, a tenger és a csatornák vize finoman hullámzó türkíz. A kilátó mindkét oldalán 1000 líráért működő messzelátó van magnóval, amely elmondja a kíváncsi turistának, mit is lát. Többször is körbejárom a tornyot, örvendek, hogy felismerek egy-egy fontos látnivalót. Lejövök, és egy párkányon ülve várom meg Icát, kockáztatva, hogy a galambok letisztelnek, hiszen felettem tollászkodnak, az épület kiugró részein. Amíg ezt elgondolom, meg is esik a baj... Hiába, a turisták jól tartják a Velence jelképének számító szárnyas barátainkat. 


Elsétálunk a Palazzo ducale – a dózsepalota – bejáratához, majd megnézzük a Sóhajok hídját. A közelében lévő nagy hídon éppen akkor szed össze a rendőrség egy japánt, aki számtalan nagy válltáskájából automata dzsungelharcosokat árusít, bizonyára feketén. Nagy az eset nézőközönsége, amíg a „delikvens" elcsomagolja az arasznyi, pokoli zajjal lövöldöző játékokat. Visszafordulva arra gondolok, jó lenne ismét meglátogatni a Szent Márk-templomot. Sajnos, nagy a sor, és ezúttal belépti díjat is fizetni kellene, ám erre már nem futja maradék líráimból. Látom, hogy a dózsepalota egy részét is restaurálják. Ezek az épületrészek nagyméretű lepellel borítottak, amelyre a javítandó palota hű mása van festve, így a távolról fényképező, filmező illúzióját nem zavarják a munkálatok. 
Elég magas lehet a vízállás, mert helyenként a téren feltör a víz, kerülgetni kell a tócsákat, s ahogy elhalad egy-egy vaporetto, a hullámok a Canale Grande szélén felcsapnak a partra. A téren nagyon sok a vendéglátó hely, ám csak a fogyasztóknak! Megfigyelem, egyik társunk holtfáradtan lerogy egy székre, nem telik el két perc, már ott a pincér. Ha nem fogyaszt a kedves vendég, méltóztasson fellálni! Tanulmányozom a kifüggesztett árjegyzéket. Kávé, capuccino, üdítő, ásványvíz 5000 líra, a háromfogásos turistamenü 29 000, ital nélkül. A világ gazdagabb országaiból érkezett turisták ellepik a helyszínt. Azért látok néhány hozzánk hasonló csórót – valamilyen szláv nyelven beszélnek –, akik a dózsepalota múzeumbejáratánál, a lépcsőn ülve táskából, műanyagtasakból varázsolják elő és fogyasztják jóízűen a szendvicset, kiflit. Gyülekezés előtt felkeressük a tér egyik végében, egy palota udvarában működő illemhelyet. Ezer líráért két mágneses kártyát adnak, azért két ízben lehet igénybe venni a kis fülkét Velence egész területén. 


Hamar megtaláljuk a buszt, és délután ötkor már Várad felé indulunk. Sötétedésig még van mód csodálni az Isonzó és a Piave folyók vad vidékét, miközben arra gondolok, milyen sok fiatal katona élete ért véget itt az első világháború alatt! A nagy hegyek most is vadak, üdülőhely sehol sem látszik; csak a magasfeszültségű vezetékek és az autóút jelzi az emberi kéz nyomát. A növényzet is gyér, ahol megkapaszkodik, lombhullató fák nőnek, hosszú alagutak fúrják át a hegyeket, másutt ijesztő viaduktokon át visz utunk. Szürkületkor átérünk Ausztriába, majd következik az éjszaka. Másnap, déli 12 óra körül holtfáradtan hazaérkezünk Váradra. 

Vége