JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (9)

Zaragoza – Madrid – 42 C árnyékban

A Nap Kapuja

Sárgás-öröses az anyaföld, a távolban nagy hegyvonulat kékje szinte beolvad az égbolt színébe. Lassan eltűnnek a szélerőművek, egyre több a felszántott terület és a gyümölcsös. Megéhezvén, előszedem a hazai sóskekszet, s figyelem a hétvégi csendes forgalmat. Az út mindegyre széles ívben kanyarog, a közelben dombok, míg a távoli hegyek – az Ibériai-hegység vonulatai-közelednek. Egyre több nagyméretű bikareklám díszíti a meredek hegyfokokat. Nagyon mutatós a friss telepítésű gyümölcsösök látványa a termővé tett teraszosan kialakított hegyoldalakon. A föld színe itt kimondottan vöröses, téglaporszerű és nagyon festői a növényzet zöldjével. Érdekes módon még csak patakot sem látunk az Ebro folyó óta, nemkülönben nyájat vagy csordát. A hegyek közelebbiek, hosszú a lagút és néhány viadukt, völgyhíd is van. 


Fél háromkor húszperces pihenő egy nagy vendéglővel és üzlettel ellátott benzinkútnál. Néhány társunk farkaséhesen ebédel, a többiek, köztük jómagam, az árukínálatot nézegeti. Nagy füstölt sonkák lógnak a fejünk felett, cserépfazékban cserépfedővel barack-, füge- és narancslekvárt kínálnak, dióbélbefőtett, mézet, bort, olivaolajat – valamennyit művészi, ízléses csomagolásban. A borok árát feljegyzem, 370 pesetától 1300-ig változik. Érdekes modern szoborkompozíció van a kis parkocskában, olyan, mint egy betonkeverő, de fából készült, s a tetején két fácska zöldell. Alex, a 12 éves fiú, aki 14 éves nővérével szülők nélkül vesz részt a kiránduláson, büszkén mutogatja, hogy milyen csodálatos három tőrkést vásárolt 4000 pesetáért, gyönyörű bőrtokban. 


Indulás után már senki sem szunyókál, így Elena spanyol barátairól mesél. Szerinte 1500 dollár körüli az átlagfizetés, érthető módon nagy szórással. A nyugdíjasoknak nagy kedvezményeket nyújtanak, szerveznek kirándulásokat, szinte ingyen. Az élelmiszer elég olcsó a piacokon és a kis üzletekben, mivel nem az autópálya melletti szupermarketek mutatják az átlagárakat, hiszen ezek a boltok nagyon drágák. Mint Nyugat-Európában általában, magasak a lakbérek. Barátai is különböző anyagi helyzetben vannak. Toledóban nyolcszobás lakása van a fiatal orvos-ügyvéd házaspárnak társasházban, ellentétben egy mindössze kétszobás lakással bíró egyetemi tanár–háziasszony feleség–kétgyermekes családdal, akik Madridban élnek. Megjegyzi, egyszer téli, hűvös időben látogatta meg a fővárosi családot, s azok az egyik fűtött szobában ültek valamennyien a villanyradiátor mellett. 


Jó óra múltán már csak 150 km távolságra vagyunk Madridtól. Fogynak a dombok, hegyek, a táj zöld; szántók, legelők, kisebb ligetek és sok magányos, dús koronájú fa. A földeken szalmabálák, a kukoricát, napraforgót sokféle locsolják. A távoli dombokon lombhullató erdők. Öt óra amikor a 3,5 milliós főváros, Madrid elővárosába érünk. Elena figyelmeztet, magas fennsíkon vagyunk 5-600 méterrel a tengerszint felett. A kicsi Manzanares folyó mentén épült települést 1561-ben II. Fülöp tette a spanyol birodalom fővárosává, mikor királyi udvarát Toledóból Madridba költöztette. Már a külvárosból látszik, hogy metropolisba érkeztünk. Széles, fás utcák, modern üzletházak tükörüveggel borítva fekete, sárga, kék, zöld színekben, huszadik század végi formák is a színek mellett. Mindenütt építkeznek, és világcégek nevei tűnnek fel a reklámokon. A nagy sebességet biztosító útvonal felett repülőhidak szolgálják a gyalogosokat, mert stoplámpák egyelőre nem lassítják a forgalmat. 


Áthaladunk a követségek és a bankok elegáns negyedén, később itt már követjük a jól beállított zöld hullámot; alig kell megállni a busznak az egyre gyakoribb stoplámpák előtt. A városi buszok meggyszínűek, igen vidámnak tűnnek, és nem zsúfoltak. Ahogy a városközpont felé haladunk, hiszen a Puerto del Sol (Nap kapuja) közelében lesz a szállásunk, egyre több impozáns épülettel, szoborral, szökőkúttal találkozunk. Csodálatos a Kolumbusz-szobor melletti vízesés és három nagy szökőkút, valamint a Cybele-ház, ahol a mitológiai nőalak kocsiját két oroszlán húzza. Egy palota tetején két hatalmas szobor: négy vágtató ló fiatal férfival az ókori típusú versenykocsiban s középen óriáskupola. Fantasztikus látvány, hiszen a nyolc ló első lába a levegőben lóg; az illúzió teljes, azt hiszed, rögtön lerepülnek! 


Mikor az első elektromos hőmérőt látva 42 C fokot pillantok meg fél hatkor, azt hiszem, biztosan elromlott a készülék. Persze, a buszban – hála a légkondicionálásnak – kibírható hűvös a lég. Bizony nem rossz a hőmérő, hiszen néhány sarokkal odébb ugyanannyit mutat. Közben többször megkerüljük a Puerto del Sol teret, mivel nem találják a szállót, majd nincs parkolóhely a busznak, sőt a csomagkirakódásra is elég szűk az utca, ahol a kétcsillagos Cantabrico szálló található. Van idő megfigyelni a 0 kilométer emlékművet és a város történetének legendájához kapcsolódó mackószobrot, amint egy oszlopról a málnát gyűjtögeti két lábon állva. A városi buszok közül számosnak végállomása a tér. Látom, hogy a járatok percnyi pontossággal indulnak, az utasok civilizáltan viselkednek fel- és leszálláskor, jegyet, bérletet a buszvezetőnek mutatnak be. Míg jó néhányszor körbejárjuk a jókora teret, látjuk a hétvégi sétálokat, cukrászdába, kávézóba, sörözőbe betérő járókelőket. 

A szálló régi épület, ám példásan tiszta és tulságosan meleg. Úgy látszik, a kétcsillagos kényelemhez nem jár a légkondicionális, mert bizony becsukott ablakok mellett is lehet legalább 34-35 fok meleg, bár a sötétítő függönyök is be vannak húzva. Kíváncsiságból kikukkantok az utca felé nyíló erkélyre, de gyorsan vissza is húzódok, mert az ajtó fém részei valósággal sütnek, és ömlik be a kinti 42 fokos hőség! Egy kis szieszta nekünk is jár, végignyúlunk az ágyon. Este nyolckor van a vacsora: sárgaborsóleves szalámis bundáskenyérrel, utána többféle húsból készült ragu sárgarépával, majd vörös bor, körte és alma. 


Vacsora után kilépek az utcára, a hőség most is tart, bárt az utca kezd megélénkülni, benépesülnek a járdára kitett asztalok, székek. Nagy álmosság száll meg – talán a bor is vétkes –, így bizony nem érzek hajlandóságot az esti sétára. Elena vezetésével elindul a társaság java része. Lelkesen biztatja a turistákat, hogy Madridban nem szabad aludni, hanem sétálni kell reggelig és mulatni, mint a helybeliek. ők tehetik, gondolom, de nekünk másnap három múzeum és egy emlékhely meglátogatása van tervbe véve! Inkább a pihenésre szavazok, még akad néhány turistatársam, aki szintén ezen a véleményen van. A többiek elindulnak a városközpontba, a szökőkutak felé. Kinyitom az erkélyablakot, mert kezd hűvösebb lenni, talán 30-32 fok, aztán megszakításokkal alszom. Oka az utcán zajló perzsavásár, kurjongatás, kiabálás, zsivaj, éneklés. Semmi vész, mert ez a délszaki temperamentum, különben is szombat este van. Ica éjfél után egy órára érkezik haza az egyik orvos házaspárral, a többiek szinte hajnalig Elenával a várost járják, és isszák, a hideg sört, mint a helybeliek. A sört Icáék is meg kóstolják, igen finom ebben a hőségben. Aztán úgy alszom, hogy félálomban hallom a zsivajt, a vidám lármát, közben figyelem, hogy szobatársam álmatlanul forgolódik az ágyban. 


(Folytatjuk)