Tizedik nap - március 27, kedd
Macarköy - Gebiz, Aspendos - útban Side felé
Szerettem volna eljutni a Güzel-
pinarsu felé eső régi temetőbe, de Yilmaz barátom üzleti ügyben Serikbe indult, és azt ajánlotta, tartsak vele, legalább a gyaloglástól megszabadulok egy időre. Kénytelen-kelletlen igent mondtam. Gyors reggeli után egyik ingemet és régimódi bőr nardágtartómat Yilmaznak ajándékoztam, hadd legyen valami emléke rólam. Ahányszor viseli, annyiszor jussak az eszébe.
Serik felé menet még felvettük Yilmaz apját és unokahúgát. Az unokahúg nagyon szép nő volt és útközben ragyogó arccal újságolta, hogy hamarosan férjhez megy. Búcsúzáskor kezet fogtam vele, és akkor láttam, hogy a keze olyan volt mint, egy 60 éves öregasszonyé, tele horzsolással, sebbel és bőrkeményedéssel. Ebből megértettem, hogy a leendő férj igen dolgos nőt választott magának, megérdemli, hogy szerencséje legyen jövendőbelijével. Egyébként sok török nővel találkoztam, akiknek ilyen agyondolgozott kezük volt, még a tanárnőknek is.
Serikben elbúcsúztam török testvéremtől és barátomtól, aki oly nagy szeretettel fogadott Macarköyben. Innen gyalog folytattam utamat Aspendos irányába. Félúton felvett egy robogós és az útkereszteződésig vitt, ahol le kell térni Aspendos felé. A várakozó taxik arra utaltak, hogy errefelé a hely már nagyban kezd turistásodni, szegény sofőrök eleget kellették magukat, de én inkább a gyaloglás mellett voltam. Utólag kiderült, hogy jó választás volt cipekedve gyalogolni, mert útközben belemerülhettem egy gyapotföld élvezetébe. A termést már leszedték, ennek ellenére annyi maradt még, amennyin a gyapot tulajdonságait tanulmányozhattam. Régebb már láttam gyapotot, de így is nagy élvezet volt szedegetni a szebbek közül. A törökök a gyapotot pamuknak hívják, mi magyarul pedig pamutnak. Szerintem sokkal jobb lenne, ha a föld gyapjának hívnák, mert tisztára olyan, mintha gyapjú lenne.
Aspendos tájékán sok ház és tanya kifüggesztett német és angol nyelvű reklámszövegekkel, bömbölő népzenével várta a turistákat, jelezve, hogy itt már tartósan berendezkedtek a turisták fogadására. Étel, ital és szállás készenlétben van, csak legyen, aki megfizesse. Egy szőnyegkereskedő udvarán láttam egy kiállított faekét még az őskorból, egy régi szekeret és egy kőszilánkokkal kirakott különös boronát. A kapus elmondta, hogy ezt valaha szamár húzta.
A hajdani Eurymeda (ma Köprücay) folyó partján alapított Aspendos leginkább kitűnő állapotban fennmaradt színházának köszönheti hírnevét, az útikönyvek szerint ez a világ legjobb állapotban fennmaradt, antik színháza. Kiváló akusztikájának köszönhetően a 15.000 férőhelyes létesítményt ma is használják, és nincs szükség semmiféle hangosításra, mert a színpadon meggyújtott gyufa sercenését még a felső sorokban is tisztán hallani. A világhírű színházát két római testvér, Crispirus Arruntianus és Anspicatus Titinianus építtették Zenon építőmesterrel, Marcus Aurelius császár (i. e. 161-180) idejében. Magát a várost a trójai háborúból hazatérő görög hősök alapították. A görög és római időkben Aspendos híres volt kereskedelméről, pénzeiről és művészeiről.
A leghíresebb és legkedveltebb legenda szerint, amikor i. e. 334-ben Nagy Sándor Aspendos alá érkezett, küldöttség fogadta, hogy inkább hadisarcot fizetnek, csak kímélné meg a várost, és ne hagyjon hátra helyőrséget. Nagy Sándor elfogadta a békeajánlatot és továbbvonult Side felé, amely harc nélkül megadta magát. Útközben a makedón hadvezér megtudta, hogy az aspendosiak nem fizettek és felkészültek a védelemre. Erre visszafordult és ezúttal a városnak sokkal többet kellett fizestnie az előzőleg megállapított összegnél: 100 arany talentum mellett 4000 lovat adott át azon nyomban, ráadásul a helyőrséget is a nyakukba varrták.
Aspendosba könnyen bejutottam, mert tanulva a pergei esetből, nem a jegyszedővel álltam le tárgyalni, hanem a menedzserrel. Miután előadtam neki utazásom történetét, és megmutattam a feljegyzéseimet, térképeimet, egy órai beszélgetés-barátkozás után máris a kezemben volt az ingyenjegy. Sikeremet valószínűleg török nyelvtudásomnak köszönhettem, mert a romokat őrző fegyveresek is odajöttek hallgatózni és kérdezősködni.
A városnézést a színházzal kezdtem, s a fáradságot nem sajnálva kívül-belül alaposan megszemléltem. Az építőmester nagyszerű munkát végzett, olyan érzésem volt, mintha körülöttem megállt volna az idő. A falakon még itt-ott látszott a piros festék nyoma, elgondoltam, micsoda élet lehetett itt annak idején! Egy kicsit zavartak a turisták, állandóan ott lábatlankodtak ahol fényképezni szerettem volna, de a problémát megoldottam. A színház össze-vissza járkálása után felmentem a „városba", vagyis a romok közé. A Fórum és Bazilika környékén erősen dzsungeles volt a terep, itt minden lépésért meg kellett harcolnom, de nem bántam a tüskéket. A valamikori stadiont nem tudtam megközelíteni, mert időközben mocsár lett a helyén, de a bozót között futó ösvényeken bejártam az egész város területét. Az ösvények felvittek a várhegyre, innen látszottak a vízvezetékek. Rekkenő hőség volt, talán csak a teknősök érezték jól magukat, mert eleget láttam belőlük. A kapunál a menedzser Törökország térképet ajándékozva búcsúzott és megmutatta, merre kell mennem a földeken át, ha a vízvezetékeket szeretném látni. Alig egy órácskát kell gyalogolnom, mondta - ebből, persze, lett kettő is, mert a narancs- és egyéb ültetvényeken keresztültörtetni nem volt leányálom. Az egyik narancsültetvényen a gazda leánya egy halom narancsot adott. Addig is szedegettem útközben, de a kislánytól kapott narancs sokkal finomabb volt, mivel a legszebbeket válogatta ki a fáról.
Amióta narancstermő vidéken járok, egyre többször szerepel ez a gyümölcs az étrendemben. Megtanultam helybéli módra enni, vagyis bicskával. Az itteniek nem sokat pepecselnek a hámozással, gyorsan elő a bicskát és jó vastagon meghántják, mint az almát. Nem kell vele spórolni, elvégre annyi a narancs, mint a szemét, vagy talán annál is több.
Ügyes kislány az ültetvényes lánya. Özgének hívják és 15 éves. A mellei mint két kis narancs, már gömbölyödnek, de látszik, hogy még érniük kell, van idejük ellesni a narancsoktól a formát. Özge tanul németül és angolul, ezért örvendett, hogy beszélgethetett velem, ezáltal csiszolva nyelvtudását. Mielőtt elbúcsúztunk volna egymástól, még visszafutott a házba, hogy gyerekcsecsebecsékkel örvendeztessen meg. Megfigyeltem, amint a cipőjét belépés előtt gondosan levetette.
Sok tüskén-bokron keresztül végre, elértem a vízvezetékekhez. Négy szakasz van belőlük és rendkívül szépek. A vezetékek körüli falucskában találkoztam két kislánnyal, akik ahogy megláttak, már ajánlkoztak is, hogy pikcser, vagyis fényképezzem le őket, s amint a képek megvannak, már nyújtják a kis kezeiket, hogy seker, vagyis adjak érte cukrot. Sekerem már nincs, narancsot meg pláne nem akarnak, bolondok is lennének, hiszen itt mindenfelé terem. Hogy a barátság megmaradjon, két mini családi képpel kárpótolom őket. A fotók lehúzhatósak és szép színesek...
A mezőkön átvágva eljutottam ahhoz a falszakaszhoz, amit fentről a várból láttam. A falak tövében rengeteg árust találtam kirakodva mindenféle kacattal. Mindenki próbál eladni valamit, s jöttömre elkezdtek hívogatni németül, hogy halló dajcse turiszt! Hamarosan rájöttek, hogy én nem az féle turiszt vagyok, aki valamit is vásárolna tőlük, csupán egy szegény talpas, aki a hátán hordja a házát és mindenféle cuccát. Az egyik árusnál letelepedtem a földre és vizet kértem, hogy legyen okom barátkozni. Később beszélgetni kezdtünk, elmondtam, ki és mi vagyok, majd egy marék aprópénzért hagymát, paradicsomot, paprikát és kenyeret vásároltam. így már nekiülhettem konzervezni. A beszélgetésre a szomszédok is odajöttek, és hamarosan azon veszem észre magam, hogy német leckéket irkálok egy füzetbe. Többen felpróbálták a hátizsákomat és nevettek, hogy milyen nehéz. Mellettem egy idős nénike fonogatott kőkorszaki orsóval, neki kitaláltam, hogy egy darab papírra Foto 1 euro felirattal megnövelhetjük a bevételét. Nemsokára egymás után érkeztek a buszok és rajtuk a dagadt turisták, többségük úgy bánt a szegény török árusokkal, mintha legalább a rabszolgáik lettek volna. Annyit még elértem, hogy egy német nővel megvásároltattam az öregasszony egész napi fonományát, s közben buzgón mutogattam a zoknimat, hogy nekem is ilyen van és hogy milyen jó. Persze a lyukat a sarkamon elrejtettem. A fonogató öregasszony örvendett a vásárnak és naranccsal hálálta meg.
Az utat gyalog folyatattam Aspendosból és az út mellett találkoztam egy yürük családdal. Félig le voltak telepedve, azaz volt egy kis házuk, de mellette két nagy sátruk is. A házban csak a holmikat tartották, lakni a sátrakban laktak, amelyek mögött állataik legeltek. Amikor megérkeztem, a család nőtagjai épp lapos yufka kenyeret és börek lepényt sütöttek. Az egyik nő gyúrta és sirítette a tésztát, a másik megtöltötte friss kecskesajttal és spenóttal, majd egy harmadik nő a kettőbe hajtott lepényt megsütötte a földre rakott tűzhelyen levő nagy kerek tepsin. A munkát a földön végezték, de minden tiszta volt, hibát nem is lehetett volna találni. Miután köszöntöttem a családfőt, vizet kértem, és mitsem törődve a füsttel, letelepedtem a tűzhely mellé. Beszélgetni kezdtünk. Én elmeséltem az utazásom történetét, a yürük család pedig előadta a nomádok mindennapi gondjait. A török kormány egyre jobban korlátozza a vándorló életmódot, kevés a legelő, és a nagyvárosok, az autóforgalom miatt nehéz a turmákkal egyik helyről a másikra jutni. A városban kevés a fizetés és a hagyományos termékeket csak olcsón lehet eladni.
Kaptam egy frissen sült böreket, alig tudtam megenni akkora volt. Érdekes étel ez a börek. Valószínűleg az ázsiai pusztában találták fel, és a többezeréves nomád életforma hívta életre. Az állandó ide-oda vándorlás miatt olyan ételeket kellett kitalálni, amelyek jól bírják a szállítást és nem romlanak meg. A börek mint ilyen, tökéletesnek bizonyult, mert az összehajtogatott sült tészta lég- és pormentesen megőrizte töltelékét. Az étel napok múlva is élvezhető maradt.
Errefelé is hatalmasak a távolságok, több órás gyaloglás után se bukkantam településre. Autók járnak ugyan, de senki se akart megállni, bármennyit integettem is. Az út mellett járva, ismét nekiláttam turkálni a szemétben. Evőeszközöktől a ruharadabokig minden volt ott. Kaptam egy pár ártatlan fürdőruhás női fotóval megspékelt férfimagazint. A szexualitás errefelé úgy látszik, csak ennyiből áll. Egész napi gyaloglás után az ültetvények elfogytak és falvak kezdtek sorjázni. A közelgő este miatt szálláshelyet szerettem volna keríteni magamnak, de se elhagyott házra, se megfelelő bozótra nem bukkantam. Ráadásul ahogy besötétedett, jöttömre a kutyák rákezdték a vonítást, amely utcáról utcára terjedt, emiatt aztán sehol sem tudtam megállapodni. A szabadon kószáló kutyák pedig faluról falura űztek. Hiába dobáltam feléjük, nem tágítottak. Amint a sötétben egy-egy elhagyottnak tűnő házhoz vagy építkezéshez közelítettem, azonnal rákezdtek a vonításra. Végül az egyik faluvégen találtam egy építőtelepet, rajta félig-meddig felhúzott házikóval. Három fala már állt, a negyediket én emeltem téglákból, hogy a széltől némileg védve legyek. A homokos földre vetettem ágyat magamnak és jól beburkolóztam a hálózsákomba meg a télikabátomba. Óvintézkedésül a kutyák ellen egy félig elfogyasztott konzervet tettem a lábam mellé, hogy ha netán éjjel alvás közben meglepnének, akkor ne a lábamba akaszkodjanak bele.
Éjjelre nagyon hideg lett, többször is felriadtam és még a hátizsákot is magamra vettem melegítőnek, de nem használt semmit.
(Folytatjuk)
Illusztráció: Az aspendosi színház - ahogy a madarak látják
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése