Negyedik nap - március 21, szerda
Civríl - Bayat
Az éjszakai pihenő a szekre-
terlik mellett elég csatto-
gós volt, mert valahol a felső emeleten egy nyitva felejtett ajtót egész éjjel gyötört a szél. Felmenni és becsukni nem lehetett, ugyanis a közajtókat bezárták. Reggelire elpusztítottam egy konzervet. Minél jobban fogy, annál könnyebb lesz a zsákom.
Kicsi a világ, ugyanis reggelinél kiderült, hogy az iskola kapusa az én egyetemi városomban, Mannheimban volt vendégmunkás, a felesége pedig, aki tegnap este az ennivalót hozta, egyenesen bayati. Ennek örömére kapus barátom elhatározta, hogy elvisz autóval Bayatba, de csak miután végignéztük az iskolai ünnepséget. Ami nem volt más, mint a Nevruz Bayrami, a Közel Keleti Tavasz Fesztivál. Az iskolások végighallgatták az igazgató dörgedelmes szónoklatait, majd felhúzták a zászlót és eljátszották a himnuszt. Ezután nem virágültetéssel ütötték agyon az időt, inkább nekiláttak, hogy az iskola parkjában előkészítsék a partit. Mindenfelé tüzeket gyújtottak, a kicsiket a teának, a nagyokat meg a grillező rostélyok alá. Az iskolaszolga nagy máglyát rakott ágakból és öreg padokból; ennek a parazsába zsáknyi krumpli fog kerülni.
Készülődés közben barátkozni kezdtem a tanárokkal és diákokkal. Bizony angolul, németül és arabul tudó is akadt közöttük. Amit nem tudtunk az illető nyelven, azt mondtuk törökül. A civrili iskolában minden diák egyenruhát viselt, ami kék tréningruhából állt, piros alapon fehér csíkozással (ezek a török színek) s a kabát hátán felirattal: Atatürk Líceum, Civril.
Az iskolások csoportokra oszolva sütötték a csirkehúst, készítették a fasírtokat, vagdalták a salátának valót, szóval a legnagyobb szakértelemmel sürögtek-forogtak a rögtönzött tűzhelyek körül. A hangulatot hagyományos és modern török zene fokozta. Amint standjaik mellé értem, egyből eljátszottuk a kínálgatós játékot: ők kínálgattak, én meg kóstolgattam, végül az egészet elnyomtattam az otthonról hozott nyalánkságokkal, süteményekkel. Mire jóllaktam, megérkezett Ziya bej is egy ütött-kopott kocsival, s már poroztunk is Bayat felé, olyan hegyek között tekeredő utakon, amelyeken úgy tűnt, nem járt más senki.
Bayatban a belvárost jelentő kis teázó előtt álltunk meg, amit mintegy 20 ház vett körül, ugyanannyi romos épülettel. Ennyiből állt a falu. Minden vályogból készült, úgy tűnik, itt ezerévek óta ez a divat, és ez is marad, mert fa nemigen található errefelé. A teázó előtt a szokásos jelenet: teázgatva unatkozó öregemberek imafüzérrel a kezükben, dominózó és römiző férfiak, kapirgáló tyúkok. Jóformán meg se szólaltam, az öregemberek közül máris előkerült Ayse anyjának a testvére, aki a többiekkel együtt kérdések özönét zúdította rám: ki vagyok, honnan jöttem, miért jöttem, hová tartok, miért tudok törökül... és így tovább.
A németországi S. család történetének ismertetése után megtudtam, hogy Ayse apjának öt testvére van, Törökországban élnek szanaszét, de a legkisebb Bayatban maradt és találkozhatom vele. A teázók közt ült egy németül tudó öregúr is, aki örömében, hogy felfrissítheti német tudományát, egymás után rendelte nekem a teákat.
Bayat egyébként - ha a szanaszét heverő ekéket és egyéb mezőgazdasági vasholmit nem számítom - bátran benevezhetne egy időszámításunk előtti díszletversenyre. A vályogházak mellett várfalak módjára meredeznek a kőből, agyagból és trágyából összeeszkábált kerítések. Tűzifa helyett száradni rakott trágyatéglák és összevágott ágakból rakott buglyák várták a telet. A házak bejáratai várkapuknak is beillettek, de a teázó környékét leszámítva az egész falu elhagyatott volt. A férfiak a mezőn, az asszonyok otthon bezárva, az öregek a teázó előtt semmittevéssel ütötték agyon az időt. Itt nem sietett senki, mert ugyebár holnap is el lehet végezni, ami ma félbemaradt. A faluban az egyetlen látványosság a modern stílusban épített mecset volt, de a minaret sajnos imakikiáltó nélkül árválkodott, mert egyetlen müezzinnek sem akarózott idejönni ebbe az istenhátamögötti faluba. A szórakozást az egy szál teázó jelentette a römi- és dominóasztalokkal, továbbá egy ketrecbe zárt, sirályszerű madárral, amely időnként kétségbeesett jajveszékelésbe kezdett - talán egykori szabad életét siratta vissza. Ayse nagybátyja elvitt a másik nagybácsihoz, Mesut bejhez.
Csak úgy árkon bokron át mentünk ki a mezőre a juhokhoz, mert Mesut bej főállásban juhász, és csak mellékállásban kínlódik a földekkel, mert aki itt gazdálkodni akar, annak előbb a követ és a tövist kell kigyomlálnia az amúgy is sovány földekről. Annyi itt a kő, hogy ha az ember mellényúl, akkor is követ fog, de ez nagyon is jó, mert igencsak hánykódnak errefelé a nagy juhászkutyák. Mesut bejjel hamar összebarátkoztam, majd azzal váltunk el, hogy este folytatjuk a családfakutatással összekötött történelemleckét. Addig töltsem el az időt azzal, amivel akarom.
Visszafelé menet megnéztem a romos, gazos és rendhagyó módon elhanyagolt temetőt. Újdonságszámba ment, mert az eddig felkeresettektől eltérően itt jó néhány előre kiásott gödör ásítozott, arra várva, hogy betömjék valami jó zsíros falattal.
A faluban a teázva beszélgetők és a beszélgetve römizők még mindig ott voltak, ahol hagytuk őket, és a vályogházak sem futottak világgá szégyenükben. A házak mögött tüskével, kövekkel, trágyával és mindenféle szeméttel elkerített apró kertek zöldelltek. A tüskés védelem a tyúkokat hivatott távol tartani, nehogy lelegeljék a kevéske hagymát, salátát és fűszernövényeket. Hiába szórták tele tyúkszarral a földet, a köveken nem bírt egyéb megteremni. Unalmamban már a falu összes romos épületét megcsodáltam, beleértve az iskolát is, ugyanis Bayat faluban nincs fiatalság, aki iskolába járjon. Azt az 5-6 gyereket, akik véletlenül lettek a világra, kisbusz viszi a szomszéd település iskolájába.
Bejártam a falu környéki hegyeket is, hogy útközben magamra szedjem a legutóbbi falusi divat diktálta tüskéket és bogáncsokat. De az Ishikli tó látványa megérte a fáradságot és a karcolásokat.
Lassan eljött az este, de mielőtt elmentem volna a juhász nagybácsihoz, a teázóbeli másik nagybácsi odahaza megvendégelt túrós laskával. A cipőt persze le kellett vetni a bejáratnál. Meglepetten tapasztaltam, hogy bármennyire is rongyos legyen kívülről egy török falusi ház, belül annál nagyobb a rend és a tisztaság. Sok szép szőnyeg díszítette a falakat és a padlót, a bútort a falak mellé rakott kényelmes kerevetek és párnák helyettesítették. Ezeken aztán nagyon jól lehet heverészni. A ruhákat és az ágyneműt fülkékben tárolták, az asztalt meg a földre helyezett nagy kerek tepszi helyettesítette. Ugyanaz, amit mi tepsinek vagy tepszinek mondunk... Ismerősnek tűnik az ősök fényképgyűjteménye is a falon. Éppúgy, mint akármelyik székely vagy kalotaszegi falu szobájában, az ősök képei itt is a legjobb helyet kapták, felrakva jó magasra, majdnem a plafonra, elvégre az ősök magasról kell hogy lenézzenek a satnya utódokra, és a leszármazottaknak is alulról illik felnézni a dicső apákra.
A török kendő és bajuszviselet ugyancsak megragadott. A kendős öregasszonyok vagy a kalapos bácsikák akár otthon is sétálhatnának valamelyik falu piacterén, senki sem venné észre, hogy nem magyarok.
Az étkezés befejeztével megköszöntem a vendéglátást és áthurcolkodtam a juhász nagybácsi házához, aki kis idő múlva meg is érkezett vagy 60 főkolompossal és egy agyonpakolt csacsival, aki a ráaggatott subán és egyéb cókmókon kívül még az egyik lesántult gyapjast is kénytelen volt cipelni. Azt hiszem, soha juhnak ilyen jó dolga nem volt, mint ennek a sántának. Hamarosan a házigazda felesége és lánya is befutottak egy traktoron, sőt a németül tudó szomszéd is odadugta az orrát. Az ismerkedést és az utamról szóló bevezetőt mindegyre újra kellett kezdeni, nem feledkezve meg arról, hogy Ayséval és annak bátyjával, Leventtel együtt jártunk iskolába. Ezután házigazdám bemutatta a gazdaságát, a két traktort az utánfutóval és mindenféle mezőgazdasági gépekkel. Szemrevételeztem a két helyi használatra beállított ócska autót is, továbbá az újat, amit a városi kiruccanásokhoz használtak. Ekkor rátértünk az állatállományra, előbb az anyajuhok karámjával, majd a fiatal berbécsek szálláshelyével kötöttem ismeretséget, de láthattam a kisbárányokat, a tyúkokat, a nyulakat, és a gabonatárolót is a szemes és szecskára vágott állateledellel. A legnagyobb gondot a három veszettül ugató juhászkutya okozta, állandóan abban mesterkedtek, hogy a láncot elszakítsák és engem lerágjanak. Házigazdám folyton csitítgatta őket, de ez annyit ért, mint a döglött lovon az új patkó. A kutyákat valahogy host, host, hostine vagy hostinez-zel puhította, és örömmel fedeztem fel, hogy ez éppen úgy hangzik, mint nálunk a kusti ne... Ugyanezt tapasztaltam, amikor a gazdaasszony hívni kezdte a tyúkokat: got-got-got-got! Ez magyarul úgy hangzik, hogy kot-kot-kot, kota, kota, kota!
Miután a háztáji állatvilággal és a hozzájuk fűződő estéli tennivalókkal is ismeretséget kötöttem, jött a következő meglepetés: a bejárat előtt fényszórókkal vetélkedő villanyégők ontották magukból a világosságot, a csapból forró víz folyt, így hála a tetőre szerelt napelemeknek, derekasan megmosakodhattam, majd ruhát is cseréltem. Ezalatt az asszonynép a házban pazar lakomát rögtönzött. A menüt a következők alkották: zöldségsaláta, túrós laska, paradicsomsaláta, fehér veknikenyér, vékony összehajtogatott yufkakenyér, meggykompót, fuszulykaleves és mézes sütemény. Noha csak az előbb ettem a másik nagybácsinál, nem okozott gondot a gyomorzsák újbóli megpakolása. Nem restelltem tehát a terített asztalhoz ülni, pontosabban ráülni, mert itt a padló volt az asztal és a szék is. Az ételt egy nagy bádogtálról fogyasztottuk el, egész végig törökülésben, vigyázva, nehogy egymásnak talpat mutassunk. A tálca alá terített kendőt a lábunkra húztuk, így védekeztünk a morzsáktól. Vendéglátóim csodálkoztak, hogy mocorgás nélkül képes vagyok enni, bezzeg a külföldiek izegnek-mozognak, de nekem már - hála a Japánban töltött éveknek - volt gyakorlatom. Ha eddig nem tudtam, hogy mit jelent egy tálból fuszulykalevesezni, most megtanultam. Itt nem voltak külön tányérok, mindenki egy tálból ette a levest, a laskát és a zöldségsalátát. Annyit vettünk a kanálba vagy a villára, amennyit biztonságosan felvehettünk, ezután óvatosan lehúztuk a tányér szélén az evőeszközt, végül a szánkhoz vittük. Illett mártani is. A kenyérrel felitattuk a saláta levét vagy a paradicsomra öntött olajat. Szabály egyetlenegy volt: csak a jobb kéz három ujjával érinthettük az ételt. Amikor megettük a süteményt és a meggykompótot is, jöttek az újabb fogások, mint a pattogatott kukorica, a cukorba forgatott mogyoró és földimogyoró, pirított mandula, sós napraforgómag és tea. Úgy ellaktam, mintha tízfogásos vacsorát ettem volna valamelyik luxusétteremben, csakhogy ez sokkal jobban esett.
Vacsora után a családi fotóalbumot lapozgattuk, megnéztem az ősök portréit, majd arról beszélgettünk, hogy Ayse és bátyja Levent nem szeret errefele jönni. A sors fintoraként, egy idegen ember kellett eljöjjön ide az isten háta mögötti falucskába számon tartani a rokonságot. De hát ilyen világ járja nálunk-fele is. A fiataljainkat az égvilágon minden érdekli, mindenüvé elmennek csak a saját népükkel nem törődnek. Egy mondás szerint, ha valaki nem ismeri a múltját, annak jövője sincsen. Aki nem ismeri a gyökereit és nem tiszteli az ősöket azok sikereivel és balsikereivel együtt, az nem várhatja hogy az utódok tisztelettel nézzenek fel rá.
Közben a háziak úgy befűtöttek a kályhába, hogy kénytelen voltam a vendégszobából a lányszobába átkérezkedni. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy a házigazda tinédzser lányának poszterekkel és miegymással teletapétázott szobájában aludtam, a helyiség egy teljesen normális, nagyon tiszta és rendes szoba volt, ahol mindennek megvolt a maga helye. A ruhák az egyik rekeszben, a takarók és a paplanok a másikban voltak felhalmozva, az apró holmi a vakablakban, a családfő puskája a sarokban. Már eddig is megfigyeltem, hogy törököknél igen kedveltek a vakablakok vagy a mélyedéses ablakok. Az emberek mindenfélét tárolnak ezekben a benyílókban, éppúgy, mint nálunk a falusiak.
Lefekvés előtt még kézbe kellett vennem a puskát. Próbálgatás közben rájöttem, hogy tömve van töltényekkel. Sokak szerint gondatlanság töltött puskát tartani a házban, de úgy látszik, errefelé ez teljesen megszokott dolog, elvégre ha rabló vagy kóbor kutya jön, senkinek sincs ideje a töltényekkel vacakolni. Ilyenkor percek alatt kell az illető fenekét rostává lőni.
A gazdag vacsora után úgy aludtam el, mintha otthon lennék.
(Folytatjuk)
Illusztráció: A szerző Ayse rokonaival
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése