„A Déli Sark meghódítása után, amelyben a norvég Amundsen alig napokkal előzte meg Scott kapitány angol expedícióját, egyetlen nagy feladat maradt megoldatlan a déli sarkvidéken: a délsarki szárazföld átszelése, tengertől tengerig” - így kezdi 1925-ben magyarul is megjelent útibeszámolóját a huszadik század egyik legnagyobb kalandozója, Sir Ernest Shackleton, aki 1915-17 között az Endurance nevezetű expedíciós jármű hajótöröttjeiként a déli jeges tenger foglyai voltak. Szerencsés megmenekülésük, bár céljukat nem érték el, az emberi kitartás példamutató eseményének számít. Mert miközben az emberiséget az első világháború rémségei foglalják le, Shackleton és társai ugyancsak az életükért küzdenek. De ünnepek, derűs hétköznapok sarki életükben is akadnak. Izgalmas expedíciós naplójából azokat a részleteket idézzük, amelyek az expedíciós karácsony és újév, illetve a közvetlenül utánuk következő napok sajátos, extrém hangulatát sugallják. (csg)
(1914. december) 21-én hajnalban, enyhe nyugati széllel, tiszta időben folytattuk utunkat délnyugatnak a jégzajon keresztül. Délben kilenc nagyszerű jéghegy között járt hajónk. Egyiknek az alakja Gibraltar szirtjére emlékeztetett, de még meredekebb volt. Hurley buzgón forgatta a mozgófényképezőgépet, hogy el ne szalassza a festői látványt. Éjfélkor többszáz négyzetkilométeres jégmező állta útunkat. Sohsem láttam ekkora és ilyen nyugodt felszínű jégtáblát a Ross-tengerben.
December 22-én néhány nyílt csatornán sikerült továbbhaladnunk dél felé.Másnap lassan törtettünk előre a jégzajon keresztül. Pingvineket, fókát és leopárd-fókát láttunk. A hőmérő ismét a fagypont fölé emelkedett (+1 fok). Délután tizenöt jéghegyet olvastunk meg. Az egyik húsz méternél magasabb volt és kilenc kilométer hosszú. Nyilván jégfalról vált le. 24-én jó százhúsz kilométert tettünk meg déli irányban. Túljutottunk a 64 1/2 fok déli szélességen. Ezen a napon nevet adtunk kutyáinknak, többnyire igen jellemző neveket, mint például: Amundsen, Herkulesz, Hackenschmidt, Sámson, Sátán, Shakespeare, Karácsony, Pók és így tovább.
Karácsony napján hat óra hosszat vesztegeltünk egyhelyben. És mégis ezen a napon tettük meg a leghosszabb utat, amióta a jégzajjal találkoztunk: 132 kilométert déli irányban. Éjfélkor groggal ünnepeltük meg a karácsonyt. Lees földíszítette a hajószobát. Mindenki megkapta a maga kis ajándékát. Ebédre fényes ünnepi ételsor következett: teknősbéka-leves, fehérhal, nyúl, pudding, pástétom, datolya, füge. Sört és rumot ittunk hozzá. Hussey fabrikált egy egyhúrú hegedűt.
A karácsonyt követő két nap jégtáblákhoz horgonyozva vesztegeltünk. 26-án délben déli szélesség: 65° 43'. Tenger-mélység 5153 méter. Az ötödfél napja tartó heves szél 29-én este megenyhült. Ebben az órában északabbra voltunk, mint karácsony napján. 30-án szépen haladtunk és este tizenegykor átszeltük a déli sarkkört (66° 40'). Ezen az éjjelen nem nyugodott le a nap.
Másnap reggel súlyos kalandunk volt a jéggel. A jégtáblák körülzártak, a jég nyomása fölemelte a hajót s csak nagy vesződséggel menekültünk kényes helyzetünkből.
“Déltől fogva a jégzaj jellege megjavult” – jegyezte föl Worsley, aki az árbockosárból figyelte a fejleményeket. “Éjfélkor, amint ott álltam a kosárban – írja – élénk zajt hallottam a fedélzeten, harang-kongást, jövés-menést. Akkor értettem meg, hogy itt az Újesztendő”.
December 11-e óta, amikor a jégzajba jutottunk, 890 kilométert hajóztunk többé-kevésbé sűrű jégzajlásban. Kis hajónk vitézül állotta a harcot...
A jégzaj félelmetes szövevényében sokszor neki kellett hajtatnunk a jégtábláknak. Faltörő kos módjára csaknem métervastagságú jégtáblákat is sikerült áttörnünk. Rendesen úgy intéztük a támadást, hogy félgőzzel nekimentünk az akadálynak (az utolsó percben megállítottuk a gépet) – s a jégbe V alakú rést vágtunk. Akkor azután hátráltunk egy kissé és teljes gőzzel nekikormányoztuk az Endurance orrát pontosan a V-alakú rés legmélyebb pontjának. Ék módjára belevéstük magunkat a jégbe. A negyedik kísérletre rendesen megadta magát a jégtábla és széjjelvált előttünk.
*
Ezerkilencszáztizenöt újév napja borongós felhőkkel köszöntött ránk. Enyhe északi szél fútt hátba és időnkint megeredt a hó. Este felé megjavult a jég és hajónk orra vidáman zúzta a törékeny friss jeget.
Másnap hajnalban vastag régi jég torlaszolta el utunkat, de délnyugatnak vivő nyílt csatornákon “megúsztuk” az akadályt. Délben csaknem a 70. szélességi fokon járt hajónk. Ebben a huszonnégy órában 230 kilométerrel közelebb jutottunk célunkhoz. Biztató eredmény. Délután újból bezárult előttünk az út. Türelmetlenül vártam már, hogy szárazföldet érjünk. Kutyáink négy hete nem mozogtak a szabadban. Ezen a napon legalább kétszáz fantasztikus alakú jéghegyet olvastunk meg.
...Ötven négyzetkilométernyi térségen imbolyogtunk erre-arra ötven órán keresztül. Mintha csak az Antarktisz szelleme figyelmeztetni akart volna: forduljunk vissza, amíg nem késő. A kívánatos útirány délkeleti lett volna, nem szívesen törődtem bele, ha a nyílt vizek erősen nyugat felé tereltek. Ross legdélibb pontjától keletre szerettem volna szárazföldet érni, jócskán keletre a Coats-földtől. 5-én délben a helymeghatározás 70° 28' d. sz.-et mutatott, a nyugati hosszúság 20. fokán. Veszteglésünk órái alatt néhány szenvedélyes futball-játékosunk kiszállott a jégtáblára és kergette a labdát, mígcsak Worsley bele nem esett egy hasadékba, éjfél tájban. Másnap (6-án) lehorgonyzott hajónkról a kutyákat is levittük a jégre, hogy kellő felügyelettel futkározzanak egy kicsit. Némelyiknek sikerült is belebukfencezni a vízbe, mások meg ezalatt – jóllehet kolonc volt a nyakukon – derekasan összeverekedtek.
7-én élénkülő szélben vitorlát feszítettünk és elindultunk, hogy megkerüljük a jégzajt kelet felé. Találkoztunk ezenközben egy sajátságos alakú jégheggyel, amelyet már hatvan órával előbb is láttunk. Kardszárnyú delfinek (killer whales) cirkáltak a hajó körül. Ezeknek az állatoknak az a szokása, hogy meglesnek egy-egy heverő fókát, alulról áttörik a jégtáblát és rajtaütnek áldozatukon. Ügyelnünk kellett, hogy mi is a fóka sorsára ne jussunk.
Január 8-án... közelében jártunk ekkor annak a földnek, amelyet dr. W. S. Bruce, a skót expedíció parancsnoka fedezett föl a Scotia hajóval 1904-ben. Ő nevezte el Coats földjének...Mindnyájan izgatottan lestük, mikor bukkan fel a föld, amelyet Bruce leírt. Délután öt órakor megfigyelőnk jelentette, hogy partot lát dél-délkeleten.
...Túljutottunk azon a ponton, ameddig Bruce előrenyomult. Előttünk új föld terült el. Fókákat és császárpingvineket láttunk. Nyugtalanított kutyáink betegeskedése. Egyet agyon kellett lőnünk. A fókák egész rajokban úsztak a jégfal és a jégzaj között. Mozgófényképen megörökítettük a szokatlan látványt.
(Befejezése következik)
Illusztráció: Fókazsírral működtetett kályha – életmentő volt a jégfogságban * Archív fotó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése