MEDNYÁNSZKY CÉZÁR: Honvédemigránsok az ausztráliai aranymezőkön

Az 1849 utáni magyar emigránsok elvetődtek a távoli Ausztráliába is.

A Csendes- és Indiai-óceán körülfogta óriási sziget volt az ötödik világrész, melyet Európa egy évszázaddal később fedezett fel, mint Amerikát. Ausztrália, az öt világrész között a legkisebb, egyben – felfedezése későbbi időpontját tekintve – a legfiatalabb, a többi világrésztől mindenben eltér; bennszülött őslakossága a legkezdetlegesebb ősemberi életet élte. Az egyik magyar emigráns, Mednyánszky Cézár (1851—1854) – mint alább látni fogjuk – feltűnőnek találta, hogy Ausztrália mennyire elüt a többi kontinenstől.

És valóban, e legfiatalabb világrész, Ausztrália felépítése valami tökéletlenséget mutat, amit földrajztudósaink már ezelőtt egy jel évszázaddal megírtak, így Paszlavszky és Brózik is. A szigetvilágrésznek öblei, félszigetei, folyói, emelkedései általában jelentéktelenek, hegyei sehol se magaslanak az örök hó határán túl. Esőzése hol gyér, hol hallatlanul bő, hőmérséklete szélsőséges, növény- és állatvilága sajátszerű és más világrészekétől elütő, a, fű nem alkot összefüggő mezőt.

A szigetre a lehanyatló spanyol és portugál gyarmatbirodalom versenytársa, Anglia tette rá a kezét. 1787-ben alapította Sydney kikötővárost. Másik nagyvárosa, Melbourne csak 1835-ben kezdett kialakulni. A bevándorlás Angliából csak későn indult meg, a telepítés kezdete az volt, hogy 1788-ban az angol kormány 736 fegyencet deportáltatott Ausztráliába. Ettől kezdve évtizedekig folyt a bűnöző elemek rendszeres deportálása.

Az aranymezőket 1839-ben fedezték fel, hírük azonban csak 1851-ben repült világgá. Ekkor indult meg a tömeges bevándorlás. Az 1890-es évekig kitermelt, Angliába beözönlő arany értéke 400 milliárd mai magyar forint nak felelt meg.

Az Ausztráliában kitört „aranyláz'1 megmozgatta a kalandor hajlamúakat. Az ausztráliai Kék Hegyek, a Blue Mountains völgyeit nagyrészt bűnözőkből összeverődött népség árasztotta el.

Az ausztráliai aranyláz híre eljutott a londoni magyar emigránsokhoz is. Ottani életük politikailag reménytelen, anyagilag kilátástalan volt.

Több londoni emigráns magyar elhatározta, hogy az ausztráliai aranymezőkön próbál szerencsét. Mindnyájan tisztességes, rendes emberek voltak, de igen keservesen tengődtek. Prihoda János ezredes Londonban fotografusságból tengődött. Véksy Zsigmond százados 1848-1849-ben a pesti német lap ,a Pester Zeitung szerkesztője, a szepesi születésű Mauks Bence az aradi forradalmi Freiheitsbote (A Szabadság Hírnöke) szerkesztője volt. Velük együtt indult el Ausztráliába a lengyel Alexandr Schubert, a magyarországi lengyel légió hidászmérnök századosa. Útitársuk lett báró Mednyánszky Cézár.

Mednyánszky 1824-ben született a Trencsén megyei Beckón, pap volt, 1848-ban tábori lelkész Görgey seregében, később hadügyminisztériumi osztályfőnök, az egész hadsereg főpapja. Világos után Franciaországba menekült. 1851-ben kilépett a papi rendből. Haynau pesti vésztörvényszéke távollétében akasztófára ítélte, a nevével ellátott fekete táblát a császári hóhér képletesen (in effigie) akasztotta bitófára. Mednyánszky ezután rövid időre a dél-amerikai Rio de Janeiróba emigrált. Ott volt az Ausztráliába készülők között Farkas Márton, Rochlitz Albert és Rochlitz Kálmán százados, Udvardy József főhadnagy és még több más emigráns.

A társaság két csoportban indult el Ausztráliába. Vékeyék az angol Liverpool kikötőjéből Dél-Afrika, illetőleg a Jóreménység foka megkerülésével, öthónapos úttal jutottak el Ausztráliába, és ott találkoztak a második csoporttal.

Mednyánszky emlékirata ezt írja az 1850-es évek Ausztráliájáról:

„Melbourne körül a nagy lapály nem hangol örömre. Minden sivár. Néhány kaktusz közt, vagy egyedül csak itt-ott emelkedik egy óriási Eucalyptus az égnek. A város csupán tervrajzban van meg. Csak ideiglenes faházakat látni szanaszét. Mindez lehangolja a különben is bánatos utast, ki néhány hét előtt Rióban gyönyörködött a pompás természetben. A lehangoló vidék láttára az a gondolat támadt agyamban, hogy Ausztráliában a teremtés munkája talán megakadt. Mintha ott csak félig emelkedett volna ki a föld a káoszból! Talán kimerült volt a nagy természet ? Legifjabb gyermeke olyan, mint egy koraszülött.

Alighogy partra szálltunk, szállás után néztünk. Csak nehezen találni a városban hajlékot. Még néhány év előtt alig volt ott egypár juhtenyésztő, kiket a sors odavetett a szomszédos tartományokból. Amint 1851-ben felfedezték a közeli aranybányákat, évenkint tízezrével tódult oda a sok szerencsevadász. Többnyire az aranybányák körül helyezkedtek el, de a város lakossága is hirtelen százezerre nőtt. Nagy lett a lakáshiány.

Nemcsak lakás után kellett járnunk, cserekereskedés céljából hozott áruink értékesítésére is kellett gondolnunk. Átvételig elég idő kínálkozott, hogy megismerkedjünk az ottani kereskedelmi viszonyokkal.

Amire csak az út végén volt szükség, azt hajónk fenekén helyezték el Liverpoolban. Áruink is ott rejtőztek. Csak néhány nap múlva adták tudtunkra, hogy átvehetjük a raktárban. Amint megláttuk ládáinkat, gyanús külsejük aggasztott, bár nem sejtettük a valót. Kibontásuk után magunk előtt láttuk a csapást. A hosszú úton hajónk fenekébe víz hatolt. Minden árunk (szövet és óra) tönkrement. Sok viszontagságom után hozzászoktam a szenvedéshez. A csapás mégis rettenetes volt. Most a világ másik végén álltam alig néhány száz francia frankkal zsebemben. Angolul csak törve beszéltem. Két, nem rokonszenves társamon kívül nem ismertem ott senkit. Magamba fojtottam bánatomat, csak hogy társaimat bátorítsam. Egy shillingjük se volt. Azt ajánlottam, hogy maradjunk együtt, és dolgozzunk. Menjünk mi is a bányákba, és keressünk aranyat. A talált kinccsel visszatérhetünk Európába, vagy valamit kezdhetünk a legújabb világrészben. A honvédszázados kész volt rá, hogy kövessen. A lengyel Schubert jajgatott. Nem akart a pusztaságban éhen veszni, vagy a vadak martaléka lenni. Inkább Melbourne-ben maradt, ahol honfitársaira akadt. Adtam neki néhány frankot, hogy valami kis pénze legyen. Farkassal bejártam a boltokat, hogy az aranykereséshez megvegyük a fölszerelést. Vásároltunk egy kis sátort, néhány fegyvert és szerszámot, ruhaneműt és élelmet. Amint felkészültünk, az aranymezőkre indultunk.

Sziklás dombok és völgyek folyói alkotják (száz mérföldnyire Melbourne-től) az ausztráliai aranyvidéket. (Nyugaton Ballaarat, északon Bendigo a központ.) Három évvel odaérkezésünk előtt elhagyatott volt ott minden, de az arany felfedezése után minden országból és népből tódultak oda az emberek. Húsz telepen hetvenezer aranyásó kereste szerencséjét. Mindannyian ásóval, de körmükkel is vájták a földet. Az így készült üregből kiszedték az aranyrögöket, vagy ha nem találtak benne semmit, mást vájtak mellette. Voltak, kik a folyók fövényét mosták, szitálták. Aranyra éhesen kutatott aranyér és aranypor után mindenki.

Reggeltől estig görnyedtem én is a nehéz munkában. Sártól-földtől piszkosan, felhorzsolt kézzel és holtfáradtan tértem este a sátramba. Én társammal Ballaarat körül dolgoztam. Jó ideig alig volt szerencsénk. Sokszor vigasztaltak, bátorítottak szerencsésebb társaink. Ha néha-néha találtunk kevés aranyszemet, és ebből idővel kis mennyiség összegyűlt, elküldtem Farkast a városba, hogy élelmiszert vegyen. Egy alkalommal társam tíz napra távozott mellőlem. Egyedül nem dolgozhattam, s így felszedtem sátorfámat, és az egyik folyó partjához vonultam. Ide-oda tekintve andalogtam, mikor hirtelen magyar szó ütötte meg a fülemet. Körülnéztem. Néhány lépésre magas termetű férfit pillantottam meg, bányászruhában. Katonás volt a tartása, hosszú és hegyes a bajusza, őszes a szakálla. Nem lehetett más, csak magyar huszár. Legott ráismertem. A felém tartó bajtárs Prihoda János, az egykori honvédhuszárezredes volt.

Mint atyámat karoltam át, ő pedig fia gyanánt szorított szívéhez. A huszárezredes nálamnál előbb érkezett oda, s egy bányászcsapattal Bendigo körül próbált szerencsét. Amint meghallották, hogy felénk több az arany, ők is a mi vidékünkre jöttek. Az egyik bányásztól meghallotta, hogy erre is vannak magyarok. Keresett, és megtalált. A váratlan találkozás után sátramba vezettem, és megosztottam vele, amim volt. Mikor a magam készítette papagájpástétomot látta, újra könnybe lábadt a szeme. . .

Amint Farkas százados megjött Melbourne-ből, mindhárman visszatértünk a munka színhelyére. Az ezredes tovább dolgozott csoportjával, de velem együtt lakott sátramban. Én és Farkas is újból üregeket vájtunk a földbe. Szerencsét hozott az ezredes. Addig csak annyi aranyat találtunk, hogy valahogyan megéltünk. Most akkora mennyiségben akadtunk rá, hogy néhány heti munka után megvolt az útiköltségem. Legott elhatároztam, hogy visszautazom Parisba. Fölszedtük sátorfánkat és Melbournebe mentünk. Egy hónapig kellett várnunk, hogy az Angliába induló hajóra szállhassak. Az aranyszívű harcos velem akart maradni, míg elutazom. Hogy takarékoskodjunk, a város kültelkein túl egy kis viskót béreltünk, s egyetlenegy szobájába húzódtunk.

Egyik napon a városban voltam, hogy megtudjam pontosan, mikor indul a hajó. Több más dolgot is kellett elintéznem. A nap már lenyugodott, és még mindig az utcákat róttam. Csak néhány shilling volt nálam. Nem kockáztatok semmit – gondoltam magamban –, ha még éjszaka visszatérek a viskómba. Gyorsan lépek, és fél óra alatt elérem. 11 óra körül távoztam. Koromsötét volt, csak egy-két csillag pislogott az égen. Az erdőnél megbántam vakmerőségemet, de megfordulni röstelltem. és tovább siettem. Amint az erdő közepébe értem, egy sötét alak felém ugrott, rám kiáltott: »Pénzt, vagy lelőlek! « »Részedre nincs semmim!« — feleltem, és tovább rohantam. Lövés dördült el, bal karomat érte. Nem törődtem vele, s a banditára vetettem magam. Mielőtt újra tölthette volna pisztolyát, jobb kezem boxütéseivel földre terítettem. Otthagytam, s szállásom felé tartottam. Az ezredes a lövésre felébredt, és elém sietett. Sejtette, hogy bajba jutottam. Már égő fájdalmat éreztem karomban. Nem tudtam mozgatni. A jó ezredes fölfegyverkezett, és a városba sietett orvosért. A sebész a lehető leggyorsabban jött segítségemre. Magával hozta műszereit, és megvizsgált. A golyó könyökömbe hatolt, és szétroncsolt minden csontot. Bal karomat tövéből le kellett vágatnom."

A magyar aranyásók általában csalódtak reménykedésükben: 1854 áprilisában Mednyánszky, Szumrák és Prihoda elvitorlázott Amerika felé. Vékey ott maradt, egy ideig folytatta az aranyásást. Ő lett az ausztráliai szőlőművelés úttörő megalapítója. Az 1870-es évek végén nem tudta leküzdeni honvágyát, hazajött Budapestre, itt halt meg 1889-ben.

(Régi magyar világjárók. Gondolat, Budapest, 1969, harmadik kiadás)