LAWRENCE DURRELL: Sziciliai Körhinta

 Lawrence Durrell angol írót a magyar olvasók az Alexandriai négyes című híres régénytetralógia szerzőjeként ismerték meg -és mint a népszerű Gerald Durrell humoros könyveinek kötekedő Larry bátyját. Az idősebbik Durrell nem csak számos regény és útikönyv szerzője; egész felnőtt életét mint kultúrdiplomata élte le a Földközi-tenger mellékén és szigetein, elsősorban Görögországban, Jugoszláviában, Egyiptomban, Franciaországban. Megszállottja és kiváló ismerője a mediterrán világnak. Szicíliába csak hetven felé járva, egy társasutazás keretében jutott el. A jelenleg Provence-ban élő író egy amerikai lap megbízatásától ösztönözve vett részt a Cataniától Taormináíg tartó utazáson, amelynek főbb állomásai: Catania, Siracusa, Agrigento, Selinun-te, Erice, Segesta, Palermo és Taormina; valós (vagy fiktív?) szereplői a társasutazás résztvevői. Remek figurák és epizódok tarkítják az antik tájon tett érzelmes utazást. Az apró epizódokból, mozaikokból lassan kialakul a különféle csodabogarakból összeverődött útitársak könnyed humorral megrajzolt portréja: van köztük angol püspök és londoni felszolgálónő, amerikai fogorvos, veterán angoi katonatiszt, öreg francia házaspár és japán turista.

Könyvében keveredik az útleírás, a memoár, a líra, a mitológia meg a történelem. A szerző útikalauza nem holmi bédekker, hanem a hajdan Cipruson megismert (és azóta már halott) Martine több levele, amelyet ez a rokonszenves és nagyon okos asszony Szicíliából írt Szicíliáról. A Martine-motívum át- meg átszövi a könyvet. A szellemes és érdekes levelek tele vannak régészeti és kultúrtörténeti információkkal.

x

Eljutottunk a sík vidék torkolatáig, ahonnan már egyenes út vezetett a hegyek közé. és megéreztem Agrigento völgyének előszelét - tisztára attikai volt, ugyanolyan száraz és poros, sőt úgy középtávon ott lebegett előttünk még a halványlila párafátyol is, amely csalafinta módon elködösíti a körvonalakat. Mégpedig oly hatásosan, hogy mire észbe kaptunk, a fölfelé keskenyedő völgyek egész sorát hagytuk magunk mögött, valamennyi dugig volt érett, de helyenként még betakarítatlan gabonával. Képtelenség leírni a sárga valamennyi árnyalatát, a csaknem fehéren izzó kadmiumtól az okkerig, és a napszítta elefántcsontszíntől a sötét citromsárgáig. Szalmatörek szállt a levegőben, és mint valami hatalmas kemencéből, amelyben az istenek kenyere sült, zúdult le ránk a forróság. Minden percben vártam, hogy egyszer csak megpillantjuk Argoszt. Az attikai hőségben a legpompásabb az, hogy tökéletesen száraz - mint egy nagyon száraz pezsgő. Meleged van, persze, lihegsz és szomjazol, mint a kutya; de nem verejtékezel, vagy ha mégis, akkor éppen csak annyira, hogy azonnal megszárad a bőrödön. Ilyen hőségben csodálatos dolog nyakig merülni a jéghideg tengerbe - a garatod úgy hasogat tőle, mintha jeges bort ittál volna.

De itt messze jártunk a tengertől, most kezdtünk fölfelé kapaszkodni a pávakéken tündöklő égbolt és a sárgán izzó gabonatáblák négyszögei között. A forróságban valósággal zengett fejünk fölött a nap, mint a kovács üllője, és boldogok voltunk, ha Mario léghűtője időnként ránk is fújt egy kis hűs levegőt. Portölcsérek táncoltak végig a síkságon, és a finom, fehér por belepte azt a néhány teherautót, amelyik a főútvonalak helyett ezeket a falusi mellékutakat választotta. Roberto félúton bejelentette, hogy rövid „egészségügyi pihenő" következik, majd megálltunk egy benzinkútnál, hogy feltöltsük és egy füst alatt kiürítsük, amit kell.
Büfé is volt, ahol bor meg valami különleges, fehér színű mandulatejből és tejből kevert aperitif mellett eltölthettünk néhány kedélyes, nyugalmas percet. Az italt agyoncukrozták, mint Szicíliában mindent, de kellőképpen jegelve azért jó ízű volt. Petremands-ék láttak vendégül, és Mikroszkópné ismét elég jó formában volt ahhoz, hogy egy-két pohárral lenyeljen, amíg Marjo meg nem szólaltatta a kürtöt. Visszasereglettünk a buszhoz. £s folytattuk utunkat fölfelé a kapaszkodón, amely a síkságot elhagyva egyre meredekebb lett. Kellemes volt nézni a távolodó, szép tájat, amelyet innen a hegyek között kígyózó útról, váltakozva, más-más szögből láthattunk.

Ahhoz a római villához igyekeztünk, ahol a régészek legutóbb valami pompás mozaikpadlót tártak fel. Ennek a leletnek igen nagy fontosságot tulajdonítottak - következésképpen fontos volt, hogy a Körhinta kíváncsi utasai is lássák. A támaszpont Piazza Armerina lesz. Onnan megyünk a Villa Imperialéhoz, majd ebéd után átkelünk a hegygerincen, és a lenyugvó nappal együtt leereszkedünk mi is Ciela és Agrigento irányába.

SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (5)

A „SZEZÁM" NEM NYÍLT MEG


Azon a napon, amelyen a segített-légiúszás sokat ígérő terveinek és leírásának nagy munkájával elkészültem, kidagadt mellel, büszkén hajoltam a papirosok fölé. Soká gyönyörködtem a rajzokban, átéreztem, micsoda jövő vár reájuk, önfeledt pillanatok voltak ezek. Rózsaszínben láttam a világot és minden csalódás ellenére, átengedtem magamat a jóleső ábrándozásnak. Önérzetem rendkívül megnőtt. Olyan erős és nagy embernek képzeltem magamat, hogy a büszkeség majd szétvetette keblemet. Úgy éreztem magamat, mint egy győztes hadvezér. Azt hittem, hogy hamarosan meghódítom a világot. Arra is gondoltam: ha én ezeket a terveket majd bemutatom, tárt karokkal fogadnak az emberek. Szóval ezen a napon kitűnő hangulatban, a hetedik égben éreztem magamat.


De másnap, kialudottan és hidegen mérlegelve a lehetőségeket, igen kijózanodtam az illúziók mámorából.


Visszagondoltam a korábbi évek sikertelen pénzes támogatásszerzési kísérleteimre, mire a rózsás álomképek azonnal szétfoszlottak. Korholtam magam, hogy még mindig ilyen hiszékeny vagyok és gyerekesen gondolkozom. Hogy bízhatok még mindig az emberek megértésében? Hiszen a helyzet egy csöppet sem változott! Mennyivel volna most több esélyem, mint néhány év előtt? Hisz alig múlt két éve, amikor botor fejjel azt hittem, hogy néhány kérvénnyel vagy levélbeli meghívással elintézhetem a támogatás súlyos kérdését. Micsoda délibábot hajszoltam, amikor azt hittem, hogy leveleim után azonnal népvándorlás indul hozzám meglátni a csodát, de főként — alkotóját!... és boldog lesz, aki pénzét zsákszámra lábam elé öntheti. Most sincs a homlokomra írva, mit csináltam, mennyire jutottam. Hát milyen alapon hinnék el az én eget-földet rengető fölfedezésemet, a repülés problémájának megoldását? Hiába állítanám, erősítgetném, micsoda világboldogító dolgaim vannak: senki se hinné el, senki se venné komolyan. Bizonyos, hogy ismét csak bolondnak néznének és kacagnának rajtam ...


Amikor mindezt átgondoltam, újra elfogott a világfájdalmas búskomorság s heteken át rágott a tehetetlen kétségbeesés. Ez az idő alatt nem csináltam semmit ...

Valóban nagy ember volt... Kisfaludy Stróbl Zsigmond szonra Rákosi Jenőről

Hűséges famulusom, a derék Klafka jól tudta, mi bajom van. Óvatosan akcióba lépett. Eleinte csak tapogatódzott, példálózgatott, milyen jól járt egyik-másik feltaláló, amikor „személyesen" kereste fel a szerkesztőségeket stb. Látta, hogy ebből nem származhat rája nyakleves formájában közvetlen veszély: tehát bátrabb lett és újra tanácsokkal szolgált. Próbáljam meg mégegyszer és utoljára: de ne levelekkel, hanem személyesen keressem fel az újságok szerkesztőit. Ennek biztos sikere lesz!

SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (4)

Leonardo repülője

SEGÍTETT LÉGIÚSZÁS


Ha künn jártam a szabadban és elnézegettem a sólymok, sirályok mesterkedését, mintha csak nyitott könyvből olvastam volna. Tisztán állt előttem a légiúszás feltételeinek minden apró részlete. Ugyanígy egész biztosan meg tudtam határozni a szélerő láthatatlan munkálkodását is.


Legnagyobb figyelmet a sirályok ügyeskedésére fordítottam. Ezért igen sokat őgyelegtem a budai főcsatorna körül, ahol az élelmet keresgélő sirályok mindig nagyszámmal tartózkodtak. Csöndes szemlélődésem nem zavarta őket. Alig néhány lépésnyire tőlem mutogatták művészetük titkait, szárnyuk és farokfelületük alakítását repülés közben. Mindig irigykedve néztem mesterkedésüket. Még a szigorú tél se tartott vissza, hogy a szerintem legtökéletesebb repülésben órákon át ne gyönyörködjem.


Elbizakodva képzeltem ilyenkor, hogy mindezt egyedül én ismerem. Csak én látom tisztán és helyesen, mit művel a madár, miként fogja igába a szeszélyes és rakoncátlan széllökéseket, gyönge szellőtől a süvítő szélviharig. És milyen engedelmesen, hűségesen, alattvalókhoz illően segítik és szolgálják őket. Láttam a ravaszkodó madáron, miként sodortatja vagy hajítja magát célja felé, de úgy, hogy a munkát ne ő, hanem a szél végezze. Láttam, miként emelteti magát, ha fel akar jutni a magasba. Láttam, keringés közben hogyan ütközik össze a szélerővel, hogy ezt az összecsapást testsúlyának lendítőerejével megerősítse és így ingyen, munka nélkül tartsa magát továbbra is a levegőben. Láttam, hogy ezt a körmozgást is csak azért végzi, mert a magasba-törekvéshez a szélnyomás gyöngébb, mint amilyenre szüksége van. Tehát a keringés se más, mint szélnyomást erősítő mozgás. Láttam a mesterkedést, miként rohan oldalazva káprázatos sebességgel, amikor ezt a gyorsaságot szintén a viharos szélerőtől csikarja ki.


A szelek kihasználását tehát teljes egészében ismertem már. De azzal is tisztában voltam, hogy a szélerőt ösztönös vagy tudatos kezelés nélkül értékesíteni nem lehet. így a művészethez elsősorban rátermettség és hozzá kiváló repülőberendezés kell!... És én érzem, hogy mindkét feltételt ki tudnám elégíteni. Milyen jó volna ezt megcsinálni... 
Kétségtelen, hogy én is tudnék így repülni...


Mennyire fájt a szívem ilyenkor. Mindent látok, tudok és mégse versenyezhetek velük. Az ég madarait nem utánozhatom.


A töprengés ideje alatt folyton azon gyötrődtem, miként küzdhetném le az elém. tornyosuló anyagi akadályokat, hogyan tudnék magamnak hamarosan ilyen gépet építeni? Az előzmények már megtanítottak, hogy csupán a magam erejére támaszkodhatok. De ez a támaszték igen gyönge; recseg, ropog és ingadozik. Az olyan okoskodás, hogy addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér — nem célravezető, mert a takaró bizony nagyon rövid... Eszközeimből még ilyen egyszerű repülőgépet se lehet építeni, még akkor sem, ha apránként vásárolom be az anyagokat... Nem ér semmit az olyan munka, amit minduntalan félbe kell szakítani. De az is bizonyos, hogy sorvadásban szenvedő pénztárcám mellett, övig érő szakállam lenne, amikorra elkészülnék... Az egyetlen megoldás tehát — várni. Közben pedig a gép és kezelés minden részletét — legalább elméletileg — úgy kidolgozni, hogy semmiféle meglepetés ne érjen ... Úgy rémlik, hogy valami még hiányzik belőle: — az önállóság.

SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (3)

MESTERSÉGES LÉGI-ÚSZÁS

Svachulay modelljei

Az aeroplánok és  helikopterek sikerei annyira föllelkesítettek, hogy most már elhatároztam a légi-úszás kérdését is véglegesen tisztázni.


A nekibuzdulást az a körülmény váltotta ki, hogy a megfigyelésekkel szerzett látköröm e téren alaposan kibővült. Elsősorban az tűnt fel, hogy az úszóképesség nem minden madárfajta tulajdonsága, hanem csak azoké, amelyek megfelelő repülőberendezéssel rendelkeznek. Ezt a berendezést tehát nekem ismernem kell!


Így minden alkalmat megragadtam, hogy a légi-uszás (ma vitorlázásnak nevezik) láthatatlan feltételére világosságot derítsek. Amint felismertem azt a természeti szabályszerűséget, hogy a madarak repülése egy határozott fejlődési útvonalon halad a kiválóság felé, amely a robajlóan gyors szárnyveréstől a mozdulatlan szárnyú légi-úszásig terjed, akkor már megtaláltam törekvésem kiinduló pontját is. A fejlődés ilyen megnyilatkozásából azt a következtetést vontam le, hogy a szárnycsapkodás csak olyan kényszermozgás, amelyet a túlterhelt felület kényszerít a madárra, ha nem elég fejlettek a szárnyai. Minél jobb, tökéletesebb ez a repülő szerszám, annál kevesebb csapkodásra van szüksége a madárnak.


A szárnycsapkodás tehát csak egy kényszerkörülményekből kialakult tökéletlen repülés, mert pótmunkát végez. A túlterhelt apró szárny ilyenkor nagyobb ellenállást termel magasak. Alapjában véve tehát nem más, mint vergődés vagy kapaszkodás a levegőben. Minél rosszabb a természetalkotta konstrukció, annál sűrűbb és állandóbb a szárnyverés, a szükséges kapaszkodás (pl. fürj, vadkacsa). Ebből viszont azt a következtetést vontam le, hogy minél tökéletesebb a szárny, annál kevesebb lesz a szárnycsapkodások száma. Ezen az úton tovább haladva azt is tapasztaltam, hogy amilyen mértékben fokozta a természet a dimenziókat (azaz nagyobb lesz a madár), úgy tér át lassan, fokozatosan a légiúszás felé. Majd megállapodván az anyagszilárdság és izomerő szempontjából megengedett legnagyobb fesztávolságnál (saskeselyű, albatros: kb. 4 méter), ezek repülését végül is a szárnycsapás nélküli légiúszásra rendezte be.


Ugyanilyen fejlődési utat láttam meg az energia fogyasztás tekintetében is, amely a gazdaságos, a  „munkanélküli" repülés felé vezet és ahol a fogyasztás csupán a szárnypár feszítve tartását és a rajta függő testsúly hordását igényli. Feltűnt ugyanis, hogy ez a fejlődési irány kezdetben igen nagy erőfogyasztással indul, majd mindjobban közeledik az   erőmegtakarítással járó működés felé. Az ezrekre menő szárnyrezgések fokozatosan lassulnak, átalakulnak verdeséssé, csapkodássá, majd lengésekké és végül a leggazdaságosabb működésben, a teljes megállított szárnyú légitartózkodásban nyer kifejezést. A kiindulási pontot így a rovarvilágban, a fejlődés színvonalát pedig a madarak, de ezek között is csak a „nagyszárnyú" halász és ragadozófélék között találom. A lényegek és feltételek megismerését tehát, csakis ezektől a madaraktól várhatom. A gyakorlati kísérleteket ennélfogva ebben az irányban kell folytatnom.

SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (2)

Lilienthal 1894-ben

CSALÓDÁS


Tört szárnyak, letört remények... Tóth Béla nyugodtan alhatott. Egyelőre nem repülhetek a balkonjára, nem verhetem be az ablakát... De nem került rá sor még később sem. Nagy bánatomra a jeles ember meghalt anélkül, hogy téves nézetéről s arról, hogy kételkedése mennyire indokolatlan volt, meggyőzhettem volna. Nem láthatta már, mit hagyott parlagon, pedig érdekemben talán ő tehetett volna legtöbbet. Nem láthatta meg az én, anyagiak hiányában tíz évet késett aoélmadaraimat... De nem érthette meg, hogy az általa is tagadott repülés micsoda sorsdöntő tényező lett a nemzetek életében. Az én szomorú esetem mutatja, micsoda áttörhetetlen sziklafalként meredeztek a kételkedés, a pénztelenség és a megértés hiánya minden aviatikái törekvés  elé ...


Balesetem után a denevéralakú szárnypárt már ki sem javítottam. Kicsinynek és gyengének bizonyult. Kicsiny volt a fesztávolsága és gyönge a szárny váza, azért tört el még a levegőben, ujabbra, erősebbre pedig már nem tellett. De leginkább egy hír vette el kedvemet a hasonló kísérletektől. Megtudtam, hogy néhány év előtt Ottó Lilienthal német kísérletező hasonló próbálkozás közben az életét vesztette. A jövő terveim érdekében ennyit már mégsem mertem kockáztatni. Ha én is így járnék és csak ilyen kezdetleges tákolmánnyal verném agyon magamat, akkor sohasem csinálhatnám meg azokat a valóságos repülőgépeket, amelyeknek kivitele csak alkalomra vár...


A zuhanás okozta fájdalmam így kétszeres volt. Vajjon melyik volt nagyobb? Az-e, amely sajgó testemet kínozta, avagy az, amely lelkemet marcangolta, arra a felismerésre, hogy nem tudok komoly munkát végezni. Azt hiszem, az utóbbi jobban kínzott. Be kellett látnom, hogy senkire se számíthatok... Se Tóth Bélára, se másra. Minden további erőfeszítés hiábavaló. Pénz, erkölcsi támogatás és megértés nélkül, egyetlen lépést se tehetek már előre ... Mindez szörnyen lehangolt.


A tudat hovatovább egészen búskomorrá tett. Nem bírtam dolgozni, nem csináltam semmit. Kimerült, elgyötört idegeimmel már-már céltalannak találtam az életet...


Klafka mindezt észrevette. A jó fiú mindent elkövetett, hogy visszanyerjem bátorságomat. Vígasztalt, buzdított és addig érvelt, amíg sikerült belém lelket öntenie.

SVACHULAY SÁNDOR: Repülőéletem (1)

Svachulay Sándor egyik tervrajza

A szerző (1875-1954) nem csupán a magyar repülés, hanem a Repülés történetének meghatározó személyisége. Kamaszkorában szánja rá magát, hogy feltalálja a repülőgépet. Nem az ő hibája, hanem a mostoha társadalmi körülményeken múlt, hogy felfedezései szerre asztalfiókban rekedtek, s egész fiatalsága azzal telt, hogy figyelte: hogyan aratják le mások a babért, ami akár az ő fejét is koronázhatta volna. Az 1942-ben megjelent, könyvritkaságnak számító memoárjából válogatott fejezetek az első kudarcairól számolnak be. (A csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, személyesen Kelemen Katalin jóvoltából)

ELSŐ REPÜLÉSEM


...Kísérleti gépeimhez mintául használt rovar és egyéb repülőállat gyűjteményemben volt egy deszkára feszített denevérem is. Úgy határoztam, hogy ennek szárnyberendezését és működési formáját nagyítom meg olyan terjedelmes kivitelben, amely az én testsúlyomat elbírja.


Serény munkámban hűséges famulusom, Klafka Ernő József is segédkezett (azt hiszem, ma is él valahol). Ő volt az egyetlen ember, akit fáradozásaim titkaiba beavattam. Minthogy már több eredményes kísérletemet látta, nagy örömmel állott rendelkezésemre. Mindenesetre komoly igéretét vettem, hogy rajta kívül senki sem fogja megtudni, mi készül és tulajdonképen mit művelek műhelyemben.


Ma már ugyan mosolyogni való az ilyen, túlzottnak látszó titkolódzás, de akkor, a repülés problematikus korában még olyan világot éltünk, amelyben holmi repülőkísérlettel kérkedni nem volt tanácsos. Sőt még a hírének sem volt szabad kiszivárogni. Az még a jobbik eset volt, ha csak nevetségessé vált az ember. Akiről megtudták, hogy repülésen töri a fejét, a komoly, megbízható emberek soraiból feltétlenül kiesett. Fáradozásaimat titokban tartani, nagyobb feladat volt, mint egy repülőgépet elkészíteni.


Ilyen viszonyok között lázasan folyt a reményteljes munka. Hamarosan befejezéshez közeledett az acélcsőből, bambusznádból, vászonból készült denevérszárnypár, amelyet erős, 6 mm vastag bőrvértre szereltem, amelyet magamra szíjjaztam. Fesztávolsága 5.5 méter, hossza a hátranyúló farokkal 3 méter, röpfelülete kb. 7 négyzetméter, súlya pedig 6.5 kg volt.


Befejezése után izgalmas, türelmetlen órák, napok és nagyrészt álmatlan éjszakák következtek. Most jött ugyanis a munka legnehezebb része, amit nagy elfoglaltságomban eddig nem is mérlegeltem. Hol és hogyan fogom kipróbálni? Ha csupán egyetlen ember meglát a felszíjjazott, különös szerkezettel — végem van. Mint a futótűz fog elterjedni, hogy megbolondultam. Láttam magamat, amint az emberek nevetve, újjal mutogatnak rám, a gyermeksereg pedig lármázva, gúnyolódva szalad utánam. Borzasztó volt elgondolni, hogy velem ilyesmi megtörténhet, hogy én is belekerülök a szaracénok, vagy a repülő csizmadiák sorába. Akit eddig mindenki komoly, higgadt és egyébként rendes embernek ismert, most futóbolondnak nyilvánítják. Irtózattal gondoltam arra, hogy mindez milyen hamar bekövetkezhet. Mi tevő legyek, hogy ezt elkerüljem? Végre mentő ötletem támadt.


Mint már említettem, abban a kis földszintes házban, amelyben műhelyemet berendeztem, hátul, az udvar végén, terjedelmes kert volt. Benne lugas, kuglizó, egy része pedig ültetvény nélküli gyepes terület. Úgy határoztam, hogy éjnek idején, amikor a házban mindenki alszik és mindenki csendes, teljesen egyedül, itt fogom elvégzeni első szárnypróbáimat.


Az egyik napon, amikor minden előkészületet megtettem és az időjárás is elég csendesnek ígérkezett, este kapuzárás előtt visszatértem műhelyembe és a sötétben türelmetlenül, izgalommal vártam, lestem az órák lassú múlását.                                                          


Nagynehezen elérkezett éjfélutáni óra. Kikémleltem az udvarra. Teljes csönd és nyugalom honolt. Fogtam a készítményt és szerencsésen kisurrantam a kertbe. Rögtön magamra csatoltam a szárnyakat és előbb egy kerti asztalra hasaltam, hogy kipróbáljam a szárnyak mozgatását, illetve csapkodását s meggyőződjem, jól működik-e. (Kis műhelyemben ezt a próbát nem tehettem meg.) A szárnyak lecsapása nagyszerű ellenállást fejtett ki a levegőben. Szinte ujjongtam örömömben, miként fogok én mindjárt repülni!...

HEGEDŰS ZSOLT: Stockholm-Hardangervidda sárga Post-it lapokon

Verőfényes nyári délelőtt indulunk Stockholmból Európa legnagyobb kiterjedésű magaslati fennsíkjára, az Oslo melletti Hardangerviddára. Terveink szerint három nap alatt tesszük meg a 6-700 kilométeres utat.  


Hogyan fogalmaznád meg Norvégia lényegét? Gyönyörű fjordok, meredek hegyfalak, hatalmas vízesések, fenséges gleccserek. égszínkék tengeren úszó hajók, napfényben sütkérező házak. Legelésző rénszarvascsordák, nyílt, barátságos emberek. (Eidsfjordi ismertető.) Grieg, Ibsen, Heyerdahl, Nansen, Amundsen, Sonia Hennie és Knut Hamsun. (Legjobb emlékezetem.)  


A norvégok 1814-ban cserélték svédacél láncra a kalmári unió óta viselt dán igát. Jean Baptiste Bernadotte, a svéd trónörökös a győztes lipcsei csata (1813) után kerülővel Dánia ellen vezette a százezres létszámú kölcsönhadseregét. A dánok kapituláltak, és egymillió birodalmi tallér, valamint a svéd-Pomeránia ellenében lemondtak Norvégiáról. A derék norvégok a tulajdonosváltozásra nemzeti felkeléssel válaszoltak és 1814 május 17-én - ez a nap nemzeti ünnep Norvégiában - Keresztély Frigyest kiáltották királyuknak. A függetlenség rövid életűnek bizonyult. A svédek bevonultak, és annektálták a rebellis szomszédot. Norvégia 1905-ben felmondta a svéd házasságot, és a két világháború alatt semleges maradt. 1940-től - amikor a németek elfoglalták Norvégiát - a háború végéig ellenálló mozgalom harcolt a megszállók ellen. 


"A norvégek Európa új németjei: épp úgy hangoskodnak a repülőtereken, a nyaralóhelyeken, mint a hatvanas években az erős D-márkát lobogtató, tolakodó, kövér németek. Ugyanazzal az újgazdagsággal a hangjukban. Vajon mi is így csináltunk, amikor a leggazdagabbak voltunk a világon? Azt kurjongtuk, hogy "Svédország a legjobb?" Nem, hanem azt mondtuk, hogy hálásak vagyunk a sorsnak, és azt, hogy az ember ne bízza el magát. úgy, ahogy az egy igazi svédhez illik. és ha lett volna olajunk, akkor biztosan elajándékoztuk volna." (Svéd újságcikk). 

A svédek szerint az egyedüli okos emberek Norvégiában a turisták. A "hegyes sipkás hegylakó" norvég a svéd viccek szenvedő figurája. Zsebre dugott kézzel jár, mert szégyelli, hogy az ujjai nem egyformák. Amikor villámlik, kiöltözik, mert azt hiszi, hogy őt fényképezik.


Két hivatalos, írott norvég nyelv van: a dánból kialakult bokmål és az 1800-as évek közepén Ivar Aasen által a tájszólásokból kidolgozott nynorska, az új-norvég. Szótárra nem lesz szükség, mert a svéd nyelv megfelel mind a dán, mind a norvégekkel való beszélgetéshez. Barátaink szerencsére oslóiak, ráadásul enyhe magyar (lónai) kiejtéssel beszélik a norvég nyelvet.  


Az egykor tormaültetvényeiről híres Enköping előtt letérünk az Oslóba vezető E 18-as országútról, és befordulunk a mező közepén árválkodó Härkeberga templomhoz tartozó harangláb melletti parkolóba. Az 1300 körül épült templom falait és boltozatos mennyezetét a "Biblia pauperum" - a szegények bibliája - fametszeteiből inspirálódott, bibliai jelenetek díszítik. A lübecki képfestők nyomdokában járó Albert Målare vagy, Albertus Pictor festette az 1480-as évek táján. A reformációt követően a falakat lemeszelték, de a boltozatot érintetlenül hagyták. Az évszázadok alatt a sárga másszikot és a vörös cinóber megfeketedett, de a kék azurit, a zöld malachit, és az indiai vörös - vagy ahogy annak idején nevezték, a caput mortuum (a halott feje) - ma is élénken virít.  


A terjedelmes útirajz további részeit a Romániai Magyar Szó Kalandozó c. melléklete digitális változatában - itt olvashatják.

KREBSZ JÁNOS: Bálványos

A Székelyföld újraírása

(Napló) Az úgy volt, hogy csak eldöntöttük a kollégákkal: a tanév fáradalmai után pihenünk egyet közösen. Az államvizsgák utolsó mozzanatát letudva, magunk mögött hagyva az öltöny-nyakkendős hivataloskodást, keresünk egy csendes helyet a világban, ahol oda tudunk figyelni egymásra, főzünk, eszünk, iszunk, fürdünk, túrázunk, élünk. Mindenkinek tetszett az ötlet, sőt, többen lelkesedtek. Baráti kapcsolatok révén került egy bálványosi vállalati üdülő, az enni-innivalót összehordjuk, a társaság adott, lehet hozni házastársat, gyereket, a program meg majd adódik. Aztán egyikünknek ösztöndíjat hozott a jószerencse erre az időpontra, másikunknak vizsgakötelezettsége támadt a másik egyetemen, a harmadiknál ekkor jöttek ajtót-ablakot cserélni az építők. A körültekintő és hónapokig tartó szervezés eredményeképp hárman töltöttünk néhány napot Bálványoson. Megnéztük a látnivalókat, fényképeztünk, és egyszer csak kipattant az ötlet: azt meg kell írni, ami itt van.


(Hypertext) A szövegnek egy olyan számítógépes formája, amelyet a szerző mint társasjátékot nyújt át az olvasónak. A szövegben vannak aláhúzott szavak, amelyekre csak rákattint az olvasó, s máris megjelenik előtte egy fénykép, egy lexikoncikk, egy irodalmi részlet, avagy ábra, hangillusztráció, bármi. Itt és most segítene néhány részlet Orbán Balázs munkájából, Jókai Bálványosvár című regényéből, az elkészült fényképek, adatok tengerszint feletti magasságokról, vizek vegyi összetételéről, s ezekhez kapcsolódhatna az a szubjektív emléksor, amit fölidézünk ezeken a hasábokon. Az újságolvasás évszázadok alatt kialakult technikája közelít a hypertext-formához, ugyanis az egész újságot ide-oda lapozva, címeken átfutva, egy-egy bekezdést elolvasva fél óra alatt átlapozzuk s a számunkra fontos lényeget kiszedjük belőle. Itt is hasonlóval próbálkozunk, szerényebb igénnyel, csupán dőlt betűs és vastagon szedett szavakkal, fogalmakkal jelöljük a bekezdések tartalmát, a későbbiekben visszatérő, kapcsolódó gondolatokat.


(Sepsiszentgyörgy) Kisebb székely fővárossá vált az urbanizáció következtében. Az utcákon gyönyörűséggel hallja a fül a nyíltnál nyíltabb és a zártnál zártabb "e"-ket. Apuka viszi nyakában apró gyermekét, mellettük az anyuka aggódik: lá ne áss te! (le ne ess, te!). A piacon szinte csak románok árusítják a zöldséget, gyümölcsöt, virágot, a vevők szinte csak magyarok.


Két kollégát is meglátogatunk a városban. Az egyik blokkban éppen ajtókat és ablakokat cserélnek a fűtés hatékonyságának növelésére, a másikban gázvezetéket hegesztenek a lépcsőházban. A tömbházak lakói Románia-szerte leválnak a távfűtés rendszeréről, átállnak az olcsóbb gázra. Igaz, nagy beruházás, de négy-öt év alatt megtérül a takarékosabb fűtésszámla révén. Ha nem emelik a gáz árát. Rendesen megtanították nekünk a kapitalizmus politikai gazdaságtanát, a piac meg a kereslet-kínálat törvényét, tehát biztosra vehetjük, hogy lesz gázár-emelés. Addig egy kicsit föllendül a fűtésszerelői vállalkozások üzletmenete.


Örömmel tapasztaljuk, hogy szinte minden üzleten, utcanévtáblán magyarul is, románul is olvasható a tájékoztatás. Ahol egynyelvű a felirat, az rendszerint román. S a mi ökonomikusabb nyelvi érzékünk számára kicsit sok a magánhangzó ebben az újlatin nyelvben.

CSEKE GÁBOR: Búcsú a hegyektől

(John Ionescu emlékére)

Emlékkép az utolsó kalandok egyikéről

Szerdán, [2002.] szeptember 10-én egy bukaresti lapban (Curentul) egy rövid hírre bukkantam: egy román alpinista az első szeptemberi hét végén halálos balesetet szenvedett az Egyesült Államokban, a Sziklás Hegységben. Egy kilazult sziklaszeg miatt mintegy 40 méternyit zuhant, néhány percig elvesztette az eszméletét, majd mire a hegyimentők megérkeztek, kiszenvedett. A hír egy Calgaryban megjelenő, kanadai újság közléseire támaszkodva megállapítja: a helyi rendőrség nem járult hozzá ahhoz, hogy az áldozat személyazonossagát felfedje... És arról sem feledkezik meg beszámolni, hogy az idén a Sziklás Hegységben ez már az ötödik, halállal végződő baleset...


Rosszat sejtve, de gyanúmat elhessegetve rövid hírben még akkor említést tettem a Romániai Magyar Szóban a távoli földrészen történtekről. És akár csak több esetben már nem egyszer, baljós sejtéseim hamar beigazolódtak. Tudtam ugyanis, hogy a Kalandozóban nemrég megjelent Perui levelek szerzője, John Ionescu Calgaryban lakik, s az is fölötte meggondolkoztatott, hogy az eredeti híradás éppen egy odavaló lapban látott napvilágot. Arra gondoltam szorongva: olyan sok román alpinista csak nem él Kanadában, pontosabban Calgaryban, hogy ne lehessen igaz az, amire tulajdonképpen nem is akartam gondolni, illetőleg csak olyan értelemben, hogy gyanúmat csupán véletlen egybeesés táplálta...


Nem telt bele sok idő: Torontóban élő lányom, akinek férje John testi-lelki jóbarátja még itthonról, és akik révén a perui útibeszámoló a birtokunkba juthatott, még aznap éjjel (náluk nappal) e-mailezett: "Ma reggel érkezett a nagyon szomorú hír, hogy John Ionescu barátunk Calgaryból meghalt. A barátnője, Sandy írt, szombaton történt, egy nagyon elhagyatott sziklarészen másztak ketten, 20 métert zuhant és 3.5 órába került, amíg a hegyimentők megjöttek... Egész nap rá gondoltam... Még nem tudjuk, hol lesz a temetés. Sandy írta, lehet, hogy Romániába viszik a holttestet. Itt az a szokás, hogy egy banknál megnyitnak egy számlát, amire a rokonok / barátok adományozni tudnak, és abból fedezik a temetési költségeket. Ha Calgaryban is lesz a temetés, Gabi [a vejem - csg] azt mondta, hogy ő nem akarja Johnt holtan látni, úgyhogy nem megyünk el, inkább adományozunk. Még mindig hihetetlennek tűnik, és szeretnénk tudni, hogy miért kellett ennek így történnie?"


És mintha az élet még tetézni akarná az összejátszások kavalkádját, ugyanaznap - végre! - megjelentek a John honlapján [a cím azóta már nem él] a júliusi-augusztusi perui túra alkalmával készített fényképek, amelyek nyomán, az ottani túratárs jóvoltából még egy utolsó képi fogalmunk lehet arról, milyen a hegymászó örökkévalóságba fagyott boldogsága.


Itt vallom be: a Perui levelek legutolsó darabját, az ötödiket kézen-közön elsinkófáltam, úgy ítélve, annyira személyes üzenetet hordoz, hogy nincs miért az olvasók elé tárjuk.


Az élet ezúttal is túllépett a józan emberi számításon, s az utolsó levél most hirtelen más fényben ragyog föl. Ide írom, minden változtatás nélkül, mintegy jelezve, hogy e gesztussal tulajdonképpen tisztelegnék egy kettétört sors előtt, amelynek áldozata - valamikor - magam is szívesen lettem volna...


A folytatás - az ötödik perui levél - a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének internetes oldalán olvasható - itt.

JOHN IONESCU: Levelek Peruból

John Ionescu: Kilátás a sátorból

1.

Szerencsésen Huarazba érkeztünk. Calgaryból a repülőút, Houston érintésével 11 órát tartott. Limáig semmi különös nem történt velünk, ott ahány taxisofőr, mind ránk vetette magát. Éjfélkor meglehetősen kockázatos egy Lima nagyságrendű városba érkezni, lefoglalt szálláshely nélkül. A sofőrökkel való hosszas alkudozás után végül kaptunk egy tűrhető ajánlatot, a hapsi egy motelig szállított bennünket (bár túlzás lenne motelnek nevezni), ahol átvészeltük az éjszakát. Másnap autóbuszra ültünk, amely 8 órai út után Huarazba furikázott velünk. A táj mindegyre változott: kezdetben az óceán partján, egy sivatagon vágtunk át, majd felkapaszkodtunk a hegyekbe,. 4000 méter magasságban átkeltünk egy hágón és túloldalt leereszkedtünk a Cordilliera Blancához, amelyet hó borított.


Huaraz 80 ezer lakosú városka, benne rengeteg butikszerű üzlet, a házak nagy többsége befejezetlennek hat, hiányzik róluk a tető, az utcák teli vannak kátyúval és a sofőrök megállás nélkül tülkölnek. Ma lazítottunk és ismerkedtünk a várossal, de holnap remélem, felkerekedünk a hegyekbe, néhány bemelegítő túrára. A Huarazt éltető völgy roppant érdekes: a nyugatra elnyúló hegyeket zöld növényzet borítja, mintegy 5000 m magasságig terjednek, odafent ugyan már nincs növényzet, de hó sincsen  (Cordilliera Negra); a keletre találhatók sokkal érdekesebbek, meredek lejtőkkel és 4500 méteren felül hóval borítva (Cordilliera Blanca). A város mintegy 3000 méter magasságban fekszik (magasabban, mint a mi otthoni legmagasabb hegycsúcsunk), nappal viszonylag meleg van, de éjszaka 10 fok körülire hűl a levegő... (2003. július 7.)

KERTÉSZ RÓBERT: BBC-nyomozás Almásy gróf után

Almásy gróf

A múlt század egyik nagy romantikus hősének címétől készül hivatalosan is megfosztani Almásy László "grófot" a BBC egy volt külpolitikai tudósítója, aki hamarosan könyvet jelentet meg a brit piacon a magyar sivatagi vándor valós személyiségéről. Almásyról a kanadai Michael Ondaatje azonos címmel, 1992-ben megjelent regénye alapján készítette el Az angol beteg (The English Patient) című filmjét a brit forgatókönyvíró és rendező, Anthony Minghella. Az alig 22 millió fontból - a hasonló kiállítású hollywoodi megaprodukciók árának ötödéből - kihozott alkotás minden idők legsikeresebb brit filmje lett: 1997-ben kilenc Oscart söpört be, megdöntve az addigi brit rekorder, az 1982-ben nyolc Oscar-díjjal jutalmazott Gandhi csúcsát.


A Ralph Fiennes alakította Almásy filmbeli személyiségének és történetének hitelességét azonban már annak idején sokan megkérdőjelezték. A Mail on Sunday egyik korabeli számának kritikája még az Oscar-aratás előtt azt írta: a film "érdemtelenül kedvező fényben állítja be Almásy László grófot, aki meggyőződéses magyar náci kém volt, ráadásul a háború után Sztálinnak is eladta lelkét".


A sztori megihlette a BBC rádió egyik volt külpolitikai tudósítóját, John Biermant is, aki elhatározta, hogy végleg eloszlatja a magyar sivatagkutatót övező mítoszt. A The Sunday Times friss tudósítása szerint Bierman éveken át kutakodott levéltárakban, és interjúkat készített olyanokkal, akik még emlékeztek a valódi Almásyra.


Mindezek eredményeként született meg az újságíró új könyve, amely még ebben a hónapban megjelenik a brit piacon, Almásy László titkos élete címmel.


A cikk folytatása a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének digitális gyűjteményében - itt olvasható.

AJTAY FERENC: Az "Angol beteg" igazi története

Egy viszonylag friss sikerfilm és egy könyv ürügyén idézzük fel egy legendákkal övezett ember alakját. A pilóta és Szahara-kutató Almásy László nevét az Oscar-díjas Angol beteg c. filmből ismerte meg a világ. Mindenképpen örvendetes, hogy egy magyar, a második világháborúban a Szaharában lezuhant pilóta lett a film főhőse, csakhogy a film sok valótlanságot tár a néző elé. Így már elöljáróban le kell szögezni, hogy a filmben lelőtt és súlyosan megsebesült pilóta nem Almásy László. A forgatókönyvíró és rendező a film fő cselekményét és eseményeit Almásy László Rommel seregénél Líbiában c. könyvéből vette, amely 1943-ban jelent meg. Ebben a következőket olvassuk:


"Az angol repülőtiszt sebei eleinte szépen gyógyultak. Aztán magas lázba esett, és néha félrebeszélt. A német orvosok mindent megtettek, hogy megmentsék az életét. Nap nap után  hallottam, amint tanakodtak a beteg állapotáról, azzal a páratlan szaktudással, amellyel az orvos tekintet nélkül annak kilétére, minden paciensét kezeli (...) A negyedik napon beállott az orvosok által előre látott komplikáció. A főorvos távirati úton egy másik kórházból specialistát hívatott, hogy azzal konzíliumot tarthasson. Csak néztem ezeket az orvosokat, akik lelkileg kívül állnak a háború gyilkos pusztításán és emberi kötelességüket teljesítik mindenütt, ahol emberéletről van szó. (...) A sebesült nem élte túl a krízist. A hatodik nap estéjén a főorvos kéretett, hogy legyek kéznél, ha a betegnek esetleg valami utolsó kívánsága lenne. Másnap délután a kis oázisváros katonatemetőjében örök nyugalomra helyezték a lelőtt bombázógép pilótáját."


Dr. Kubassek János írja: "Aki a fenti sorokat elolvassa, és megtekinti az Angol beteg című filmet, egy pillanatig sem lehet kétséges számára, hogy a film főhőse, Almásy László egyben ihletője is volt a világhírű regény írójának". Az igazi Almásy László szerencsésen túlélte a világháborút és 1951-ben hunyt el...


Az írás további része a Kalandozó archívumában (Romániai Magyar Szó internetes melléklete) - itt olvasható.

MERKL GÁBOR: Almásy nyomán...

Az expedíció megtalálta Almásy 1933-ban elhagyott
motorháztetőjét is

 Sivatagok. Vöröses, hullámzó homokdombok, vad, kopár hegyek, szélfaragta sziklatornyok, monoton síkságok, pálmafák, oázisok, tevék, fejüket a szálló homok ellen bebugyoláló emberek. Ezeket a kissé közhelyes képeket, rajzokat láttam különböző könyvekben Észak-Afrikáról. Vigasztalanságuk éles ellentétben állt a buja brazíliai őserdők, hóborította alaszkai fenyvesek, kókuszpálmás Csendes-óceáni szigetek hívogató képeivel, geológiai érdeklődésemnél fogva mégis kíváncsi voltam erre a világra, a Szahara világára.


Tizenöt éve aztán a valóságban is találkoztam vele, mikor külföldi kiküldetésem kapcsán több évig Líbiában dolgoztam... Az őserdőkbe nem jutottam el, Alaszkában és Óceániában azóta sem jártam, de a homok, a kő, a szél és a csend világa azonnal megfogott és többé nem is engedett el. Minden lehetőséget megragadtam, hogy szabadnapjaimon kisebb-nagyobb utakat tegyek a Szaharában, azonban még így is csak csekély részét láttam ennek az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig terpeszkedő hatalmas területnek, ráadásul azt is csak az aszfaltútról. Időm szűkössége, az útvonalat ismerő vezető, a tapasztalat és a megbízható térképek hiánya, no meg autóm szerény képességei nem engedték meg, hogy letérjek az életet jelentő országútról és belevessem magam a délibábos végtelenbe. De a vágy megmaradt: összegyűjteni a szükséges felszerelést, vizet, élelmiszert, üzemanyagot, megismerkedni egy sivatagi vezetővel, beülni egy rendes terepjáróba, aztán csak előre a meleg levegőben reszkető látóhatár felé.


Minden jónak vége szakad azonban egyszer. Munkám végeztével hazatértem és a nagy, közép-európai nyüzsgésben a sivatag hamar emlékké vált. Barátaimmal néha nézegettük az utakon készített, nem igazán sikerült diáimat, sok ismerősömmel próbálgattam megértetni - kevés eredménnyel -, hogy mi a vonzó abban a halottnak tűnő tájban. Később már úgy voltam vele, hogy aki érti, annak nem kell magyarázni, aki meg nem, annak hiába is magyaráznám.


A Múzeum körúti antikváriumban bogarászva rábukkantam bizonyos ALMÁSY LÁSZLÓ által még a múlt század harmincas éveiben írott könyvekre. A név ismerős volt: hallottam már róla, tudtam, hogy Egyiptomban kutatta a sivatagot, elolvastam a felfedezésekről szóló könyvekben a róla írt nyúlfarknyi szövegeket, de nagyjából ez volt minden. Még messze volt az "Angol beteg" kétes világhíre, talán ezért is tudtam rövid idő alatt, viszonylag olcsón megvásárolni a könyveket. Ezekből aztán kibontakozott egy nem mindennapi ember nem mindennapi élete, kutatásai, felfedezései és kalandjai egy feltáratlan és ellenséges világban, az egyiptomi Nyugati Sivatag ismeretlen vidékein. Ha valaki, akkor azt mondja, hogy 2001-ben legalább részben én is láthatom majd azokat a területeket, nehezen hittem volna el.


Aztán váratlanul elémhozta a sors a lehetőséget. Felbukkant egy hirdetés az Interneten, hogy szervezés alatt áll egy Almásy nyomán haladó expedíció és visszamondás miatt megürült két hely az útra. Sokat nem gondolkodtam. Felvettem a kapcsolatot a szervezővel, kaptam egy jó leírást az útitervről és természetesen a költségről is szó esett. Ez utóbbi nem volt kevés, viszont cserébe mindazt ígérte, amire tizenöt éve vártam: a sivatagban való utazás szabályai alapján megtervezett terepjárós expedíciót. Nem a fellengzősség mondatja velem ezt a szót, hiszen a Nyugati Sivatagba vezetett utakra még ma is úgy kell felkészülni, ahogy expedíciókra szokás, ugyanis a terület lakatlan, vízforrás nincs, élelmiszert, vizet, üzemanyagot beszerezni az utolsó oázis után már lehetetlen.


Az út célja egy Almásyról szóló, magyar nyelvű film elkészítése volt, az eredeti helyszíneken forgatva. Mert - és ez kicsit valahol szégyen - az egyetlen jelentős magyar Szahara-kutatóról még nem készült tudományos igényű film. Sajnos a körülmények úgy hozták, hogy ezt a célunkat nem sikerült elérnünk.


A szervezés buktatóin és előre nem látható nehézségein túljutva 2001. április 11-én éjszaka három órakor leszállt velünk a gép Kairóban, beültünk a reptéren várakozó terepjárókba és elindultunk dél felé.


A 2001. április 10-20. között tett retró-utazásról a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének elektronikus rovatában olvashatják Merkl Gábor izgalmas helyszíni tudósítását - itt.

ALMÁSY LÁSZLÓ: Egy expedíció kudarca (4)

A Taurosz gerince

A korai start ellenére - 5 órakor hagytuk el a földet - 1000 méter magasságig már most is elég nyugtalan volt a levegő. Félóra alatt elértük az Ak-Geul tavát és elrepültünk a körülfekvő mocsarak fölött. A térkép szerint még a fennsík fölött kellene lennünk, de valóságban már 1000 méteres ormok fölött járunk. Zichy kormányoz és én fokozott figyelemmel navigálok. Jobbkéz felől, mint egy áthághatatlan, komor fal, mered az ég felé a Taurosz hatalmas tömege. Kutatom a láthatáron a szaggatott bérceket, hogy vajjon hol lesz az a híres hágó, amelyen majd keresztül kell jutnunk. Ellenszelünk van és Zichy ügyesen használja ki a széllökéseket, hogy magasabbra emeljék a gépet. A motor beállításában most már megbízom, 2220 méteren járunk és még mindig szépen, egyenletesen húz. A kanyargó vasútvonal mélyen alattunk nagy ívben jobbra fordul a hegyek közé. Kezdjük megkerülni a Bulgar-Dagh 3500 méteres ormát. Egyideig még elég széles völgy fölött haladunk, előre nézve azonban már látom, hogy a völgy alja mindjobban emelkedik és hogy mi egyenesen ennek a ferde síknak tartunk. Kétoldalt egyre szűkül a völgy. A vasút merész szerpentinákban emelkedik a jobboldali lejtőn fölfelé. Most már nincs is olyan mélyen alattunk és igyekszem a sziklafalba tört szabályos vonalat szemmel követni legmagasabb pontjáig. 


Hátraszólok Zichynek, hogy még húzza a gépet, de csak addig, amíg egyenletes marad a motor fordulatszáma. Most hirtelen jobbra meglátom azt a mély rést, amelyen keresztül vezet a hágó, bemondom Zichynek az új irányt, és amint jobbra fordulunk, felragyog körülöttünk a Taurosz teljes fenségében. Szinte merőleges, kopár sziklafalak, mély hasadásokkal, elővillan belőlük itt-ott a hó. A hegyszoros teljesen összeszűkül, kétoldalt, alig párszáz méternyire a komor sziklák, köröskörül magas ormok, ezeken már nem emelkedhetnénk felül. A motor hangja mintha keményebb lenne, 2500 méteren járunk és Zichy szól, hogy a gép már nem emelkedik. Érzem azonban, hogy hátszelünk van, azért nem jutunk följebb és nem is szeretném tovább erőltetni a motort, azért meghagyom társamnak, hogy csak maradjunk egyelőre így. 


Katlanszerű nyílásba értünk, látom, hogy a vasútvonal balra fordul és ott eltűnik egy keskeny szakadékban. Körülöttünk a hegyek gerincei még mindig magasabbak nálunk, de ott elől, balra, mintha egy éles hegyhát egymagasságban lenne velünk és a mögött már nem látok bérceket. Közeledünk a katlan túlsó oldalához, mindjárt meg kell látnom a kivezető szakadékot, néhány türelmetlen másodperc és... egy pillanatra elszorul a torkom: a szűk sziklaszakadékból koromfekete felhők gomolyognak felénk! 

ALMÁSY LÁSZLÓ: Egy expedíció kudarca (3)

Térképünk hátlapjain minden stációnkra megadták Londonban a hozzáve-
tőleges kommen-
tárt. Konia úgy szerepelt, hogy szálloda híjján jobb lesz ott nem éjszakázni. 


Annál kellemesebb meglepetés volt, hogy teljesen új kis szállodát találtunk, még egészen tiszta is volt. De ennél még kellemesebb meglepetés is ért. Miközben mosakodtunk és átöltöztünk, kopogtak az ajtón és belépett a szolgálólány. Hiányos öltözetünk láttára kapkodta is hamarosan kötényét az arca elé (a fátyolviselés el van tiltva a mai Törökországban) és mélyen meghajolva, félig hátat fordítva, átnyújt egy névjegyet: Horváth Dezső, okleveles gépészmérnök. 


Honfitársunk itt lakik a szállodában és amint hamarosan megismerkedünk a mérnökkel, megtudjuk, hogy ő építette a helybeli villanyvilágítást. Persze tökéletesen beszél törökül és így meg van oldva minden további nehézségünk. 


Konia, Anatoliának egyik számottevő városa és az utóbbi években szépen fejlődik. A régi vár terraszán elfogyasztott vacsoránk alatt a kis zenekar török indulókon kívül még olyat is produkált, amiről határozottan rá lehetett ismerni európai jazz-melódiákra. 


Az automobilt hajnali 4 órára rendeltük, de amikor felkeltünk és megreggeliztünk, a kocsinak még híre-hamva sem volt. Horváth mérnök nem restelt ily korai időben felkelni, s mindent megkísérelt, hogy autót szerezzen, de amióta már nem hallatják a müezinek hajnali kiáltásukat a minaretek erkélyéről, hanem csak sípszóval jelzik az időt, nem olyan könnyű egy alvó török várost felébreszteni. Elmúlt másfélóra is, míg végre megjött a soffőr. Azzal védekezett, hogy ő tegnap délben már egyszer kint volt a repülőtéren és várt bennünket (Sztambulból táviratoztak Shellék), most hát ne haragudjak, hogy ma nekünk kellett várnunk őreá! 

ALMÁSY LÁSZLÓ: Egy expedíció kudarca (2)

Augusztus huszonharmadikán hajnalban startoltunk Konstantinápoly repülőteréről. A török mechanikusok mind kijöttek az esemény tiszteletére. Valóságos Bábel volt körülöttünk, volt aki németül, franciául, angolul és arabusul beszélt. Sőt az egyik altiszti pilóta még magyarul is énekelt tiszteletünkre és felsorolta azoknak az ismert hazai politikusoknak nevét, akik őt a forradalmi idők után visszasegítették Törökországba. 


Erős ellenszéllel vágtunk neki a Boszporusznak. Elhaladtunk Sztambul, Pera és Galata egymás hegyén-hátán zsúfolt háztengere fölött és fokozott figyelemmel tartottam a kurzust a Sztambul városát körülvevő tilos katonai zónák között. Az Aranyszarv szorosát messze meg kell kerülni és az egyedüli engedélyezett útvonal a Fekete tenger partjára vezet. Kietlen, hegyes, szakadékos vidék fölött haladtunk Keletnek. 


Magamban épp azon gondolkoztam, hogy itt bizony lehetetlen volna kényszerleszállásra alkalmas helyet találni, amikor Zichy hangja hirtelen izgatottan megszólal a telefonban: «Az olajnyomás manométere ingadozik és alászáll!» 


Harminc percnyire voltunk a repülőtértől, azonnal kiadom a vezényszót: vissza! Mire megfordultunk, Zichy már jelenti is, hogy az olaj mérőmutatója leesett nullára, a motornak tehát már nincs is olajnyomása. Alig negyedgázzal, a gépet erősen nyomva, siklunk vissza Sztambul felé. Most hátba kap a szél és aggodalmas tizenkét perc múlva alattunk a jesil köy-i repülőtér. Még mielőtt földet érünk, kikapcsolom a gyújtást, hogy az olaj nélkül járó motor az utolsó pillanatban be ne süljön. Persze, arról szó sincs, hogy beguruljunk a hangárokhoz, katonák tolják be a gépet. A törzs alja csupa olaj, a gépház belseje még inkább, nyilvánvaló, hogy valahol «szökik» az olaj. 

ALMÁSY LÁSZLÓ: Egy expedíció kudarca (1)

Sok tervezgetés, fárasztó és költséges előkészület után, 1931 augusztus havában végre útnak indulhattam, hogy repülőgéppel folytassam kutatómunkámat a Libyai Sivatagban. 


Az előző években már három expedíciót vezettem a Szahara keleti részének ismeretlen területébe. Mindannyiszor könnyű automobilokat használtam, amit abban az időben még kockázatos kísérletnek tartottak azok, akik sivatagkutatással foglalkoztak. A Szahara középső részén már sikeresen átkelt a francia Citroen-expedíció hernyó-talpas terepjáró autóival. A keleti, libyai részben, Kemal Ed Din egyiptomi herceg ugyanilyen kocsikkal három felderítő utat végzett, de rajtam kívül csak Beadnell L., a Kharga oázis gazdasági főfelügyelője és Bagnold R. őrnagy kísérleteztek könnyű személyautókkal. 


Abban az időben még nem  találták fel az óriásméretű, alacsonynyomású pneumatikot, amely azóta játszva küzdötte le a sivatag minden terepnehézségét. Az alkalmas gépkocsi-típus megválasztása sem volt könnyű dolog. Tapasztalataim arra a meggyőződésre juttattak, hogy olyan autókat kell használni, amelyeken a súly_ és lóerő-arány a legkedvezőbb, vagyis aránylag erős motorral ellátott könnyű  kocsikat. Valamennyi világmárka közül a Ford-autók feleltek meg leginkább ennek a feltételnek. 


A Szahara keleti része, a Libyai-sivatag, akkor még nagyrészt ismeretlen volt. A közel 2.000,000 négyzetkilométernyi területnek alig egynegyede volt térképezve. Nemcsak Afrika térképén, hanem az egész földtekén ez volt a legnagyobb «fehér folt». Valóban, az Északi és Déli Sark vidékéről többet tudtunk, mint a Libyai-sivatag belsejéről. A sivatag szélén fekvő oázisok lakóitól csak megbízhatatlan információt lehetett szerezni. Beszélték, hogy itt is, ott is karaván vagy szudáni sátoros pásztorok érkeztek a sivatag belsejéből, de ezek a híresztelések többnyire valótlannak bizonyultak. 

OLÁH ISTVÁN: Utazások versben

Teleki karavánja

TELEKI SAMU AZ UTAZÓ


Öltél meg macskát mert nagybeteg 
Lőttél kakadut tigrist bálnát 
Megszalasztott a kafferkirály
Ráztál meg már villamos ráját


Hajadból hurkot keselyűnek 
Pintyőnek csíznek vetettél 
Birkóztál dühös vízilóval 
Farkassal ha megjött a tél


Noé nagy bárkája kikötött 
Valahol sötét Afrikában 
És elszabadult a sok állat 
És szaporodott zabált Nyár van

XÁNTUS JÁNOS: Alpesi ösvényeken (5)

A hercegi Duna-forrás * Fotó Xántus

A „Kék Duna" bölcsőjénél


Igazat szólandó, bizony be kell vallanom, hogy én először láttam a németországi Schwarzwaldot, s csak egy évre reá a hazai Fekete-erdőt, aminthogy előbb láttam a Duna deltáját s csak aztán a forrását a messzi Donaueschingen városában.
Dehát megtörténik az ilyesmi. Most, hogy mindkét „fekete erdőt" láttam, azzal kell kezdenem, hogy csodálatos módon hasonlítanak egymáshoz.


Amikor Konstanz városából elindultam vendéglátó sógorommal a Svábföld egyik legszebb látnivalója, a Duna forrása felé, meglepett a tájnak sötét tónusa. A komor fenyvesek, melyek itt-ott százados bükkösökkel keveredtek, a tisztásokon csillogó tavacskák és a lápok, melyet ezüstös szegéllyel vont körül a gyapjas sás, az Eriophorum.

XÁNTUS JÁNOS: Alpesi ösvényeken (4)

Rekonstruált cölöpfalu Überlingenben * Fotó Xántus

A rettegett „Föhn-
wetter"


A tónak rendkívül kedvező környezet-éghajlata van. A párás levegő és az erős napsütés uralmát csak olykor-olykor töri meg az Alpokról lebukó föhn-szél, amely aztán kiváltja a híres vagy inkább a hírhedt „Föhnwettert".


Ez a különleges, és az Alpok északi peremtájaira jellemző időjárási helyzet akkor áll elő, amikor a Földközi-tenger medencéje fölött magas, az Alpoktól északra ellenben alacsony légnyomású góc vagy gócok helyezkednek el. A mediterrán jellegű, tehát meleg és nedves légtömegek átbuknak az Alpokon előzőleg megszabadulva a bennük lévő nedvességtől, mely eső vagy hó formájában válik ki a déli lejtőkön. A csúcsokon átbukó föhn-szél már igen száraz, s mivel lefelé zúdul, erősen felmelegszik, s az északi oldalon valósággal "megeszi" a havat. Ezért hívják „hófalónak" is. Megjelenését különleges felhőfajták jelzik, melyek zászló vagy éppenséggel csészealj formában jelennek meg. Utóbbiak csalódásig hasonlítanak valamiféle lencse alakú kozmikus járműhöz, különösen akkor, amikor a Nap már lement, de visszasütő sugarai rnég megaranyozzák a több ezer méter magasban lebegő, szaknyelven szólva „lenticularisokat", lencsefelhőket.

XÁNTUS JÁNOS: Alpesi ösvényeken (3)

A konstanzi kikötő a Boden-tó partján (Fotó Xántus)

A Boden-tó gyöngye


Kora délelőtt érkeztem meg Konstanz városába, pontosabban annak svájci részébe. Az állomásépület egyik folyosóján van a határ. Útlevelemet felmutattam, és már meg is ölelhettem rég nem látott rokonomat. Az, látva kimerültségemet, mely a hosszú útnak volt egyenes következménye, autóba tuszkolt és máris suhantunk Reichenau felé, mely amolyan szatelit városa Konstanznak. Gyors villásreggeli s csekély tízórai alvás után ébredtem fel, persze azonnal kifejezve abbéli óhajomat, hogy városnézésre szeretnék indulni.

XÁNTUS JÁNOS: Alpesi ösvényeken (2)

Hofer András tiroli hős kufsteini szobra

Kufsteini grádicsokon


Komor, szinte fekete esőfelhők kulisszái között rohant velem a nemzetközi gyors a bajorországi Rosenheimből a már osztrák területen levő Kufstein felé. A Tiroli Alpok varázsa szólított arrafelé, de nem utolsó sorban a híres kufsteini vár is, amelyben annyi, de annyi szabadsághős raboskodott a hajdani monarchia minden tájáról. És a természet tragikus díszletének esőíüggönye csak sejtetni engedte a Wilde Kaiser mészkőszikláinak merész kontúrjait, gigászi kőgörgetegeit, kétezres csúcsainak sziluettjeit.


És amint éles csikorgással fékezett a kúpmellű acélkolosszus, elsőnek a vár, a komor és impozáns „Festung" magasodott a lábainál zsibongó kedves és hangulatos kis városka fölé. Az állomástól keskeny vashíd vezet át az Inn túlsó partjára, egyenesen a hegyfokra kiugró erősség felé. Gyalog, de liften is fel lehet jutni oda. Magam az utóbbi — több látnivalót nyújtó megoldást választottam, s néhány perc múlva már ott állottam az Újudvar kedves kis terecskéjén, ahol a vár egyik nevezetessége, a Hősök orgonájának klaviatúrája van elrejtve egy kis szobácska falai mögé. Az óriás hangszer vezérlőasztalától 220 kábel fut a 80 méter magasban lévő Bürgerturm felé, ahol 26 regiszter szólaltatta 1813 sípon csendülnek fel legnevesebb osztrák és vendégművészek kezei alatt Handel, Bach és Mozart ünnepi miséi, motettái, vagy külön ünnepi alkalmakra szerzett kompozíciói. És a mélyzengésű sípok futamait csodálatos akusztikai hatásokkal veri vissza a Tiroli Alpok természetes amfiteátruma, a sziklák és robajos  szurdokok  akusztikai  függönye.

XÁNTUS JÁNOS: Alpesi ösvényeken (1)

Frauen Insel csodálatos szigetén

A Jégkirály birodalmában

Alpenvorlandnak, az „Alpok előterének" hívják azt az érdekes tájegységet, amely Ausztriát Bajorországgal összekötő mészkővonulatnak a lábainál terül el. Geológiai múltja egészen más, mint a hazai tájak földtörténete. Az Alpenvorland mai képe hajdani gleccserek ökölcsapásainak nyomát viseli az arculatán. Diluviális jégárak nyúltak itt le sok százezer évvel ezelőtt az Inn és a Salzach folyók között. Óriás mennyiségű törmelékük, melyeket sziklákból őröltek és amelyeket moréna néven ismer a tudomány, ma beborítja a piedmont déli tájait. Ott, ahol a jégárak alacsonyabb szintekre érkezve elolvadtak, óriási morénagátak emelkednek. Ma komor fenyőerdők koszorúzzák e gátakat, mögöttük pedig megejtően szép, kékvizű tavak sorozata húzódik. Egyikük, a híres Chimsee ma a Bajor-tenger néven ismert turistacélpont. A többi szétszórva csillog az úgynevezett Moréna-tájon vagy éppen a Sókamra-földjén, a Salzkammerguton. A tóvilágtól északra aztán kavicsmezők földje húzódik, mely szintén glaciális eredetű.