2013. február 27., szerda

BORSODI L. LÁSZLÓ: Gibraltári naplólapok (1)


2010. szeptember 14–15-én Gibraltárban tartotta éves konferenciáját a 2003-ban alapított Európai Máriás Háló. Európa 20 Mária-kegyhelyének képviselői azért találkoztak, hogy megoszthassák egymással tapasztalataikat, megbeszélhessék a zarándokok szolgálatával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket. A szerző - aki a fotókat is készítette - a Romániát képviselő csíksomlyói kegyhely akkori templomigazgatójának, P. Tímár Sándor Asztrik OFM ferences szerzetesnek a tolmácsaként vett részt a konferencián. 

(2010. szeptember 11.)

Repülés Bukarestből Malagába, még a gyalogláshoz szokott csíki székelynek is baljós napon: 2001. szeptember 11-ének, a világ biztonságérzete elvesztésének évfordulóján.
A román fővárosban nemcsak a repülő, a repülőtér is fapados: a szûk tér Spanyolországba készülõ román vendégmunkásoktól hangos, a kapuk számozása az ajtókra ragasztott fénymásolt lapokon olvasható. A balkáni káosz utolsó idegrángásai: rúzsos szájú nõ kiabálja, hogy „Aici la Malaga!”
Éjszakai repülés.A gép a világ fölé száll, csillagok között bolyong: nem evilági horizontok tárulnak fel, más módon vehető birtokba a föld. (A Föld?) Fénypontok derengenek a végtelen sötétségben, fénypontok vagyunk, pislákoló fények Isten tekintetében. Csak be ne hunyja a szemét! Körülvettenek engem az élet ördögei, árnyai, körülvettenek engem – körül hogy vettenek! S akkor: miatyánk, ki vagy a mennyekben, harcokban, bűnökben, szennyekben, bocsásd meg…

(2010. szeptember 12.)

A Gibraltári reptér most a gyalogosoké
A landolás szépségét Malagában taps követi: katarzis, öröm, hogy megbocsáttatott, és megengedtetett a földre szállás. A malagai vörösbor elmarad – innen még másfél órás út Gibraltár, a Gibraltári-szoros. Egy távoli világ tankönyvből ismert anyaga elérhető közelségben, éjszaka.

Ismerkedés vendéglátóinkkal, kedveskedő megjegyzések angolul, majd az autópályáról magából keveset mutató spanyol földön száguldva mindenki a maga nyelvén beszélget: én útitársammal a hátsó ülésen magyarul, az elöl ülő hölgy és úr kezdetben spanyolul, később, a spanyol-gibraltári határhoz közeledve angolul. Mégiscsak a briteké a Sziget, a „the Rock”, ahogy errefelé emlegetik, pedig még sehol egy majom. A határőr hajnali fél négykor túl fáradt, nem kerül gibraltári pecsét az útlevélbe, de máris megmutatkozik az első gibraltári unikum: az út a Földközi-tengerbe nyúló reptéren visz át, ahol csak most miénk az elsőbbség, mert nincs fel- vagy leszálló repülő. Szálláshelyünkig kanyargós, meredek sikátoron kapaszkodik autónk. A Szikla legmagasabb pontja felé tartunk: mindig afelé tartunk, még akkor is, ha most jólesik a langyos fürdõvíz és a pihenés a fényeket tapogató hajnali órákban!

Ablakaim a Földközi-tengerre nyílnak. Azt mondják, a legkékebb tenger a világon. A zsidók „nagytengere”, a görögök „tengere”, a rómaiak „mare nostrum”-ja most az enyém. Két és fél millió négyzetkilométer területéből, amelyből Nemo kapitány is csak ezer mérföldet érinthetett Nautilusával, én mennyit tudhatok magaménak? Töredéke is végtelen, nyugalma erősebb, mint a reggeli fény. A vasárnapi hajók mozdulatlanok, akár a Szikla, melynek lakói még alszanak. Európa és Afrika határán, két kontinens között álmodnak: a szorost látják, a közeledõ föníciaiakat és a karthágóiakat, Herkulest, amint Gérünosznak Erütheia szigetén legelõ bíborszínû teheneiért utazva emlékül két oszlopot állít a két kontinens határán. Pillanatokig rómaiak, barbárok, vandálok, gótok csapataitól zaklatott az álmuk, majd az 1160-ban a félszigetre betelepülő, erődöt építő mórokat látják. A végtelennek tűnő álomból még 1462 marad meg, a mórokat elűző spanyolok bejövetele, az 1830-as ébredés ugyanis máig érvényesen átírja az álmokat: azóta Gibraltár a brit korona felségterülete, és a majmoké.

Pózoló gibraltári majom, háttérben a Földközi-tenger
Tekintetem a tizennégy mérföldre levő Afrika fényeit kutatná, de szálláshelyem közelében egy majomra leszek figyelmes. Csak semmi metaforikus értelem: egy épület lépcsőkorlátján valóságos majom tornázik. Egyike a Gibraltárban szabadon kószáló közel 500 egyednek, amelyek a brit fennhatóság szimbólumai. A titokzatos eredetű „ape”-ek talán már azóta itt vannak, amikor Afrika és Európa még egy kontinens volt, de lehet, hogy titkos alagúton Afrikából jöttek át. Megtörténhet, hogy egy mór hajóskapitány hozta őket hajóján. Olyan feltételezés is van, hogy esetleg az angolok egykori házi kedvenceinek elvadult utódai járnak-kelnek a Sziklán. A legendaváltozatok alján meghúzódó DNS-vizsgálatok azonban mást mondanak: Marokkóból és Algériából származnak. Lehet azonban, hogy ez is legenda, a 21. századi tudományos színezetû legendaváltozat, és én hajlandó vagyok ebben hinni, hogy a titok titok maradjon. Az állatkerti majmokhoz szokott csíkinak egyelőre amúgy is elég nehezen hihető a szabadon mozgó makákó látványa.

A majmoknak mindenképpen közük van a brit hatalmi érdekekhez, hiszen azt tartják, hogy Gibraltár addig Nagy-Britanniáé, ameddig vannak rajta majmok. Nem csoda hát, hogy Churchill a háború idején különösen odafigyelt a megmaradt hét makákó szexuális életére, amelyeknek későbbi elszaporodása a spanyoloknak tartós elkeseredésre ad okot, hiszen nem övék a haszon az országukon áthaladó, Gibraltárba tartó évi 7000 turista után.

Délben ebéd Spanyolországban, útlevéllel természetesen. Szerencsére csak a gépkocsi ablakán keresztül kell felmutatnunk az okmányt: így legalább nem szembetűnő az autónkban ülő olasz, gibraltári, amerikai és romániai utasok útlevele közötti különbség, bár errefelé a nemzetiségek és a nyelvek sokfélesége nem kuriózum. Az amerikai útlevél tulajdonosa például egy olyan francia-kanadai, aki egy ideig az Egyesült Államokban, majd húsz évet Franciaországban élt, és most éppen Gibraltárban dolgozik. Anyanyelve a francia, ugyanolyan szinten beszéli az angolt, és jól tud olaszul, meg spanyolul is.

Latinos izgágaság  az algecíraszi templom belső udvarában
Algecírasban a lucullusi lakoma spanyolosan zajos étteremben folyik, majd a földi élvezetek után a léleknek is jut egy Mária-kegyhely, ahol éppen zarándoklat van. A szentélyig nem könnyű eljutni: az utcán árusok, szemeteskuka tetejéről ebédelő zarándokok, lovasbemutatót tartó fiatalok. A szentség teréhez közeledve a latinos izgágaság nem szűnik, ellenkezőleg: a templom előterét képező négyszögű, emeletes, körfolyosós zárt udvarban tolongó, evő-ivó hívők hangoskodása fogad. A kint és a bent között csak a Mária-szobor jelenléte a különbség. Az emberek a templomban sem csendesebbek – a beszéd profánnak tűnő hangereje tölti be a szentség terét. A kelet-közép-európaiak templomi viselkedése ehhez képest a trappisták néma fegyelmezettségét idézi, ugyanakkor tudom, a szentség iránti hódolat itt nem nélkülözheti a spanyolos temperamentumot, a couleur locale-t, amelynek megértéséhez, gyanítom, több időre lenne szükség. Ezekkel a gondolatokkal megyek vissza a Sziklára, amely nevét Dzsabal Tárik arab hadvezérről kapta.

Délután Európa legdélibb csücskének antropomorf vonásai mutatkoznak meg. Gibraltárban első nyelvként mindenki az angolt tanulja meg, az oktatás és a kisállam hivatalos nyelve szintén az angol, de mivel közel van Spanyolországhoz, az ott élők második nyelvként megtanulják a spanyolt is. Az „anyanyelv” két gibraltári között működik, amely a két világnyelv keveréke. A helyiek „spanglish”-nek nevezik. Itt nincs mit kezdeni a „Nyelvében él a nemzet” kijelentéssel. Igaz az, amit errõl Kiss Jenő ír Társadalom és nyelvhasználat című könyvében, hogy bár a nyelv Európában a nemzeti identitást megalapozó elem, nemzetté az emberek tömegét az együvé tartozás tudata, a közös származás, kultúra, vallás és történelmi múlt teszi; a nemzet kézzelfogható jele a nyelv, de nem szükséges feltétele valamely állam és nemzet létezésének. A gibraltári nemzeti identitás sem korlátozódik a „spanglish” kettősségére. Ennél jóval többről van szó: a félsziget sajátos földrajzi helyzetének, több száz éves történelmének, sikeres gazdaságának köszönhetően a „gibraltáriság” nyelvek, kultúrák találkozásának sokféleségét, a különbözõ nemzetiségek, kultúrák iránti nyitottságot és azok befogadását jelenti.

Gibraltár Európa gazdasági központja, ahol a lakosság megélhetését a kikötő, a kőolaj és az idegenforgalom biztosítja. Jelentős bevételei származnak a nemzetközi pénzügyi szolgáltatásokból és a nemzetközi konferenciaközpont státuszból. Mindez a magas színvonalú oktatási rendszernek, a kiváló tanárképzésnek és a jó szakképzésnek köszönhető. A legtöbb a közgazdász, a jogász és a pénzügyi szakember. Tanárképzés és más szakmák terén lenne mit tanulnia Romániának és általában Kelet-Közép-Európának! Gibraltárban rég felismerték azt, amit errefelé még nem: a társadalmi jólét és a működű gazdaság alapja a jól kidolgozott oktatási rendszer. Minden ott dűl el.
A Szikla

Akár gazdasági, akár szociális vagy kulturális értelemben: Gibraltár sok tekintetben Erdély utópiája (marad), vagy fordítva: szép Transzilvánia Gibraltár ellenutópiája, ha a Szikla tudna róla, rólunk, de ebbe ne menjünk bele. Én egyelűre azt igyekszem megmagyarázni vendéglátómnak, hogy miért vagyok magyar, és mégis miért élek Romániában. Elég nehezen megy, és valószínű a llanitos, vagyis a spanyol, portugál, olasz, máltai, marokkói és zsidó elemekből összetevődő délspanyol tájnyelvet is beszélő népcsoport tagjának érthetetlen, hogy kelet-európai kisebbségiként miért ragaszkodom csökönyösen az identitásbeli kérdések tisztázásához.

(2010. szeptember 13.)

Ma séta a Main Streeten. Itt minden alkohol- és dohánybolt duty free. Ruha- és parfümüzletek, vendéglők. Valami helyi jellegű italt, édességet, ruhafélét keresek. Csak a játékmajmok tekinthetők helyinek, minden más angol, skót, spanyol, a „Souvenir from Gibraltar” feliratú édesség török. Félek, a fiamnak vásárolt játék is nehogy kínai legyen, mint a Lourdes-ból származó dugaszolt gyógyvíz, amelynek az alján azt írja: „Made in China”. Ami kulturális pluralitás egyik vonatkozásban, az nemzetközi jelleg tradicionális sajátosságok nélkül más összefüggésben. Gibraltár karaktere valószínű szélesebb perspektívában, például természeti adottságaiban és sajátos államformátumában, társadalmi-gazdasági életében keresendő.

(2010. szeptember 14.)

Miközben Gibraltár természeti szépségeit csodálom, és társadalmi-szociális életének jól működő mechanizmusával, valamint a helyiek magas életszínvonalával szembesülök, négyéves fiam telefonon tett megjegyzése józanít ki: az óvodában ma nem adtak tejet, csak kiflit. Nemcsak ötezer kilométer a távolság a két ország között, ez nyilvánvaló. Az evidenciát a fájdalmas (újra)felismerés követi: Gibraltár csak ideig-óráig, csak néhány napig lehet az enyém, s ahová haza kell térnem, Erdély se a miénk, 90 éve gyarmat. Milyen kár, hogy nem brit!

Ma megkezdődik Gibraltár földrajzi terének felfedezése: bejárjuk magasságát és mélységét. A magasság és a mélység sem metaforák, csak annyiban, amennyiben a gondolkodás metaforikus jellegénél fogva a nyelv is metaforikus, s az a világ, amelynek természeti csodáiról szólni kellene, rá van utalva a nyelvre.
Lengőbusszal (cable car) megyünk fel a Gibraltári Szikla legmagasabb, 412 méter magas csúcsára. Több emeletnyi a mélység alattunk: utak, épületek, fák, sziklák, erdők fölött visz az utunk. A tériszony okozta belső szorongásért gyönyörű látvány kárpótol. Balra a Földközi-tenger, amelyet 14 mérföldre Afrika partjai határolnak, a közelben az eddig csak térképen látott Gibraltári-szoros, amelyen Nemo kapitány február 18-án már napfelkeltekor áthaladt. Most dél van: a Földközi-tenger partjainál és a szorosban a világ minden részéről érkező séta- és olajszállító hajók közelednek-távolodnak, vagy éppen pihennek. A Gibraltári Szikla legmagasabb csúcsa rálátást enged a félsziget egyik alacsonyabb pontjára, és arra, hogy miként képez falat a tenger és az Atlanti-óceán között, amelyen hajók indulnak a messzeségbe. Ez itt valóban a világ vége: a végtelen kezdete. A horizont mozdulatlanságában a tekintet nem keres fogódzókat, itt elmosódnak a hétköznapokban tagoltnak érzékelt tartományok, a mélyben kavargó nagy dráma pedig nem vesz tudomást a felszín fecsegéséről a hullámzás jelenében. A tenger barátságos kékségére az óceán hideg kékeszöldje felel, üzen a Sziklán át, hogy az örök itt és mostban menthetetlenül egyek vagyunk. Megérintve a végtelentől, tökéletlen a szó, a lélek mégis fogadkozik: elviszem, véled telve még, szikláid, öblöd, fényed, árnyad, beszédes habjaid neszét.
A Gibraltár magasságából szemlélt vizek mélységének és felszínének artikulálódó egyidejűségét viszem magammal a Szent Mihály-cseppkőbarlang félhomályába, a rómaiak által feneketlennek hitt, 700 láb mély üregbe. A nyirkos félhomályban érthető meg Isten mûvészete: micsoda kéz, művészzseni munkája a világ! A repülés szédülete után alászállva a mélybe, a föld belső alakzatainak esztétikája tart fogva. A gyönyör megteremtéséért és szemléléséért mi vállalható, mit szabad és érdemes vállalni? Van-e etikája a szépségnek, amely titokzatossága révén a pokol lehetőségével is kecsegtet? A mélységből kiáltok, Uram, hozzád…, de néma marad a száj: hozzám hűtlenek lettek a szavak.
Feljutva a fényre, perceken belül kisbusz száguld velünk a keskeny utcákon. A tömbházak és társasházak szegélyezte sikátorokban nehéz eligazodni, a gépkocsivezető azonban magabiztosan tájékozódik az egymásba szövődő utcákban. A bennszülött helyismerete az Ariadné-fonal, amelyért – a járműben található kiírás szerint – jogos elvárás a borravaló: „Tips are welcome”. Szívesen adja az utas a többletet: a sebesség és a szűk úttest miatt fennálló balesetveszély sikeres elkerülését jutalmazza.
A nem túl magas gibraltári lakóházak magatartása megnyugtató: nemcsak azért, mert sziklára építették, hanem azért is, mert csukott ajtóik nem a világtól való elzárkózást sejtetik, mint ahogyan azt a szász vidékek építészeti stílusa sugallja. Gibraltárban nyitott, barátságos emberek lépnek ki a házakból – egyenesen az utcára. A házak szelíd ablakai mögül felsejlik a gibraltári életet megérteni akaró kívülálló számára a megállított idő prousti-krúdys képzete, de a látványmozaikokból más kép körvonalai tapinthatók ki. A képzelet nem jut el például a csehországi Cesky Krumlov középkori időtlenségéig: nem engedi a közelben hullámzó tenger dinamikája.

Örök mozgás ez, akárcsak a most magyarul születő szöveg, amelynek rezdülései a késő esti vacsora litvánul, lengyelül, szlovákul, magyarul, horvátul, szlovénül, olaszul, franciául, angolul, spanyolul beszélő asztaltársaságának nyelvi sokféleségéhez mérten a világértés, a világ nyelvi megragadhatóságának és teremtésének viszonylagosságát jelentik: azt, hogy nem a világ van, nem Gibraltár van, hanem Gibraltárok vannak, amelyek annyiféleképpen jönnek létre, szólalnak meg, ahány nyelv, ahány beszélõ, észlelés és tapasztalat – szólamok egy utópisztikus összhangzattanban.

(2010. szeptember 15.)

Európa Nagyasszonya
Reggel Európa Nagyasszonyához száll a zsolozsma dallama: az otthon maradottakért, Európa egységéért, a világbékéért, de a konferenciát vezető francia püspök eufemizált etnocentrikussága (etnocentrizmusa?) a kétely disszonáns szólamait hallatja. A mikro tapasztalat azt sejteti, hogy bár – ha csak futballválogatottjuk nemzetiségi összetételét és Párizs lakosságának arányait nézzük – a franciák nemzetállam-eszménye átértelmezésre szorul, az új öndefiníció szükségszerűsége még nem artikulált belső igény, s ha artikulálódik is, tudatosan visszafogott folyamat, amely a francia világnyelvi státusához való csökönyös ragaszkodáshoz hasonlóan nem integrálható abba az eszmeiségbe, aminek a neve európaiság, de ami Gibraltárban már hétköznapi valóság. Jogos tehát, hogy Fiánál Európa Nagyasszonya legyen szószólója annak a kontinensnek, amely jól felöltöztetett ideológiai eufemizmusainak és nyilvánvaló gazdasági, erkölcsi, szociális csődjének nyűgében vergődik.
Ebédre Gibraltár főminiszterének vendégei vagyunk: a vele való kézfogás a gibraltári politikai életbe való bepillantás alkalma. A „chief-minister” a gibraltári politikai hierarchiában II. Erzsébet brit királynő és Gibraltár kormányzója után következik. A polgármester után ő a legrangosabb politikus, aki fogad minket. A sziklaország ugyanis közigazgatási értelemben is a tökéletes és oszthatatlan egység: állam (koronagyarmat) és (fő)város.

A fogadással szemben támasztott elvárás, valamint a rangos vendéglátó politikai státusa és a találkozás helyszíne közötti különbség enyhe csalódást okoz: a kapuban váró főminiszterrel és feleségével való – a diplomáciai protokoll minden merevségét és a világ más államfői esetében megszokott magas színvonalú biztonsági intézkedéseket nélkülöző – közvetlen hangulatú találkozás egy olyan épület udvarán történik, amelyről kívül lepattogott a festék, az ablakok a tavalyi portól ragyognak, a megrongált ajtók zárva. A látvány némiképpen árnyalja a gibraltári házakról írtakat, akárcsak azoknak az ingatlanoknak a siralmas állapota, amelyeket a nap folyamán láttam. Míg Kelet-Európában a pénzhiány, gyakran a politikai akarat hiánya vagy a bürokrácia útvesztője magyarázza a jelenséget, itt más okok húzódhatnak meg, amelyeknek megfogalmazásához illene gibraltárinak lenni, vagy néhány napnál több időt tölteni a Sziklán, és behatóbban tájékozódni a város-állam gazdasági életének hétköznapjairól.

Az épített környezet foltjait azonban felülmúlja a mediterrán állófogadás, a gibraltári főminiszter vendégszeretete, az a kötetlen beszélgetés szlovének, horvátok és magyarok között, amelynek során arról a szinte megmosolyogni való szokatlan politikusi magatartásról is szó esik, hogy bár egy kicsi állam mikrotársadalmának vezetésérõl van szó, a látszólag nem nagy hatalommal rendelkező politikus mégis nagyon komolyan veszi önmagát, rangját: a világ politikai elitjére jellemző gesztusokat gyakorol. Úgy vélem, ezen nincs mit csodálkozni: a csupán területre kicsi ország főminisztere ugyanis Európa egyik leggazdagabb államformátumának vezetője, akinek komolyságát a benne megbízó gibraltári emberek magatartása adja, és az a gazdasági, szociális és oktatási bázis, amelyet örököltek, és az örökösökhöz méltó felelõsségtudattal közösen tovább fejlesztenek. II. Erzsébet királynő méltóságáról nem is beszélve, akinek országa nem véletlenül ragaszkodik Gibraltárhoz, és fordítva. Már csak azon gondolkodom: miért nem vehetõ komolyan a román, a magyar, a szlovák miniszterelnök?

A kérdésre adható válaszlehetőségekkel Catalan Bay, Gibraltár egyik városrésze (és országrésze) felé indulunk: ismét kisbusz, száguldás, sikátorok. Gibraltár tetszetős és meghatározó arca. A Catalan Bay-i templomhoz szűk lépcső vezet le, a lépcsõk maguk is sikátorszerűen kanyarognak, és újabbak felé vinnének – csinos, szépen festett, estébe álmosodó emeletes házak felé. Az utcácskák színeinek szürkülödő látványa, csendességbe hajló hangulata ugyan csábító, de a kísértés hirtelen elmúlik: a Fájdalmas Anya temploma felé tartó csapat előtt az egyik lépcsőkanyarulatban egyszerre tárul ki a Földközi-tenger. A szenvedés és megváltás szakrális tere az égi magasságot sejtető vertikális és a mélység felszínén hullámzó horizontális végtelen határvonalán épült. Az emberkéz építette kőszentély fölött Gibraltár most éppen párába-ködbe burkolózó sziklái magasodnak – egy másik kéz munkája, a Nagy Kéz alkotása, amely úgy helyezte el az örök mozdulatlant és az örök hullámzót, hogy felülmúlja a töredékest, mindent, ami esetleges, emberi: a szavakat. Hát, bevallom, földig hajoltam, kezemet a vízbe mártottam, s ahová nem ér el a szó, a hullámzás ritmusára bízva magam, mindezt megköszöntem.

(2010. szeptember 16.)

Ma reggel végleg elbúcsúzom Gibraltártól, amely néhány napig az enyém volt, és most már enyém marad mindörökké. Még egy pillantás a kora hajnali tengerre, a pislákoló hajókra, amelyeknek fénye ezután bennem világít.

A csomagolás nem változtatja meg az elválás szomorú valóságát, ebben a pillanatban még az otthoniak távoli öröme sem, hogy végre hazatérek, a remény, hogy viszontláthatom a Hargitát, mert mit fogok mondani a fényről, a hajók és Gibraltár fényeiről, amelyek bennem világítanak? Tudok-e majd beszélni a fényekről, amelyek most azzal kecsegtetnek, hogy mielőtt hazamegyek, még megláthatom, megtapinthatom Afrika földjét, magamba szívhatom levegőjét, s ha csak néhány órára is, de beleshetek az arab világ hétköznapjaiba?

(Befejezése következik)

(Forrás: Székelyföld, 2013 / 1. szám)

2013. február 24., vasárnap

DEMETER JÓZSEF: Feneketlen magasság

Erőss Zsoltnak

A Hegy le-
Nézi az embert.
A legmagasabb
Hegyről is már
Sokszor lenézett az
Ember.

A vágy az igazi
Hegy. Csúcsa az ég,
De! Az élet, akár
A tó, csak a
Mesékben feneketlen -
Mennyei kaptató!

Erőss Zsolt fotója a Makalu expedícióból

2013. február 23., szombat

AJTAY FERENC: Üzenet Észak-Amerikából


[2000] Június 7-én Kolozsváron emlékezetes diavetítés zajlott le A VADNYUGAT NEMZETI PARKJAI címmel. A 300 diafelvétel megalkotója és a kísérőszöveg összeállítója a Calgaryban (Kanada) élő Bagossy László, az ENCYCLOPAEDIA HUNGARICA főszerkesztője, az Erdélyi Kárpát-Egyesület tiszteletbeli tagja. Mivel rendkívül szép és érdekes felvételeket láttunk, alább felidézünk néhány képet, illetve érdekességet Kanada és az Amerikai Egyesült Államok nyugati részéről, elsősorban a nemzeti parkok területéről. A nemzeti parkokat – mint megtudtuk – évente 32 millió ember látogatja meg. A turisztikán túl ezeknek óriási tudományos és biológiai jelentőségük van.

Az előadásból kitűnt, hogy Vadnyugaton mind az emberek, mind a politikusok szeretik és tisztelik a természetet. Ez abból is látszik, hogy mind Kanada, mind az Amerikai Egyesült Államok nyugati államai egy-egy virágot, fát vagy madarat választottak jelképükül. Így Alberta állam jelképe és jelvénye a vadrózsa, mely az autók rendszámtábláján is szerepel. Szép szokás!

A vetítés folyamán meggyőződhettünk Észak-Amerika természeti viszonyainak rendkívüli változatosságáról; hisz itt a sivatagoktól és prériktől kezdve az erdő borította magas hegyekig, hófedte, gleccser marta csúcsokig, a vulkánokig minden természeti táj és jelenség megtalálható.

Alberta államban Calgarytól nyugatra található a BANFF Nemzeti Park. Rengeteg látnivalóiból megemlítjük a Vermilion-tavakat, melyek Banff üdülőváros mellett terülnek el. Átfolyik rajtuk a Bow folyó, mely indián eredetű elnevezés; neve nyilat jelent, mert partjain rendkívül jó minőségű nyílvessző terem. Gyönyörködhettünk a hódok munkájában a tavak partjain: a letarolt fákból pazar hódvárakat építettek a vízben. Morénatavak és gleccserpatakok teszik érdekessé a tájat.
Banff felé

Szintén Alberta államban az előbbitől északra található a JASPER Nemzeti Park. A csúcsok itt jól meghaladják a 3000 m-t, ezért mindenfelé gleccserek látszanak. A legnagyobb az Athabasca gleccser, melynek mai kiterjedése 300 km2, a nyelv szélessége közel 1 km, hossza több mint 6 km. Legmélyebb pontja 305 méterrel van a jégszint alatt. A gleccseren pazar dízel-elektromos hatkerék-meghajtású buszok szállítják a látogatókat. Rengeteg itt a glaciális tó, ilyenek a Patricia és a Pyramid tavak.

A Takakkaw
Brit Kolumbiában a YOHO Nemzeti Parkban a lavinák miatt az utakat lavina-alagutakkal védik. Még érdekesebb a transzkontinentális vasútvonal átvezetése a Sziklás-hegység vízválasztóján. Itt a hegy gyomrában két spirál alagúton emelkedik a vonat egyre magasabbra. Az egyik felvételen az alagútból kibukkanó tehervonat vége beér az alagútba, csakhogy a vagonok ellenkező irányba haladnak. Az alagútrendszer neve Spirálalagút. Vasútról lévén szó, meg kell említeni, hogy ezeken csak teherszállítás folyik. Észak-Amerikában a légi, valamint a gépkocsis szállítás fejlettsége miatt az utasszállító járatokat a vasutakon fel kellett számolni. Vajon mi is e felé haladunk? Szintén itt található a Takakkaw vízesés, mely 380 m magasságával Kanada legmagasabb vízesése. A Yoho Nemzeti Park egyik gyöngyszeme az Emerald-tó. A környező erdők és a vízben oldott ásványi sók miatt vize smaragdszínű.

A KANANASKIS Park szintén Alberta államban található. Itt épült fel az 1988. évi Téli Olimpiai Játékok számára Kananaskis városa, amely azóta a téli sportok előkelő központja. Egész éven át üzemel, de ma már nem kizárólag sportolók számára. Három, különbözô osztályba sorolt szállodája van, éttermekkel, összejöveteli termekkel, uszodákkal és sípályákkal.

A GLACIER (Gleccser) Nemzeti Park az Amerikai Egyesült Államok Montana államában van. Hegyi tavak, vízesések, gleccserek világa ez, ahol nyáron is lehet hógolyózni, téli sportokat űzni. Az útvonal legmagasabb pontján, a Logen-hágó környékén található a medvefű, a vidék ritka és védett növénye. Nem tudjuk, hogy ez rokona-e az Erdélyi-Szigethegység egyes részein tenyésző medveszőlőnek? (Arctostaphylos uva-ursi.)

Az Ördögök Tornya
Wyoming államból négy nemzeti park került bemutatásra. A DEVILS TOVER (az Ördögök Tornya) Parkban egy kialudt vulkán lávadugóját (neck) láttuk, mely mai formáját a környező lazább anyagú kúp lepusztulásával kapta. Magassága 245 m, a tető átmérője 80 m. Itt található a Thermopolis nevű hőforráskúp, mely ma is működik. Minden irányban az utóvulkáni jelenségek sokaságát észlelhetjük.

Sokan vallják, hogy az Amerikai Egyesült Államok legszebb útja az, amelyik Thermopolisból a YELLOWSTONE Nemzeti Parkba vezet. Hossza 60 km. E nemzeti park egyike a leghíresebbeknek, területe 9000 km2. Úgy tartják, hogy a legmeglepőbb természeti szépségek és csodák áldott földje. Ez a világ legelső és máig legnagyobb nemzeti parkja, mely 100 évvel ezelőtt létesült. Északi részén húzódik a névadó 32 km hosszú Yellowstone Canyon, melynek legnagyobb mélysége 365 m. Az itt lévő vízesés magassága 93 m. A park területe vulkanikus, az utóvulkáni jelenségek következtében több ezer hőforrás működik itt, közülük mintegy 250 gejzír. Némelyik óránként tör ki, van amelyik naponta, mások hetenként. A vetítés alkalmával számos gejzírt megcsodálhattunk. A központi épületben egy nagyméretû óra az Old Faithful (az Öreg Hûséges) kitörési rendjét mutatja; a mutató mindig a következő kitörés idejére van állítva. Jelenleg 79 percenként tör ki. Egy kitörés alkalmával 1400-3200 l forró vizet lövell 30-35 m magasba. A közeli szálló minden terasza a gejzír felé néz, mégis a kitörés előtt sokan állják körül „az öreg hűséges"-t.

A GRAND TETON Nemzeti Park a Sziklás-hegység egyik legszebb részét védi. A hasonló nevű csúcs 4187 m magas, előterében a Jackson-tó vize csillog. A hegy jellegzetessége, hogy minden átmenet nélkül emelkedik ki a 2000 méter magasságban levő fennsíkból.

Utah államban van a LAST SPIKE Nemzeti Park, melynek területén található Promontory, a találkozás vasútállomása, az amerikai vasúttörténet nevezetes emlékhelye. A két óceánt összekötő vasútvonal 1869-ben ezen a helyen találkozott. Minden év májusában az évforduló napján (május 10) lejátsszák az egykori találkozás eseményét, az utolsó sínszeg beverését. A valódi eseményen a sínszeg aranyból volt; ma múzeumban őrzik. Nyugatról érkezett a „Jupiter", a Central Pacific vasúttársaság mozdonya, keletről a „119- es". Meg kell jegyezni, hogy az egymással szembeállított két mozdony ma is tökéletes műszaki állapotban van, sőt a „Jupiter" több történelmi filmben szerepelt, köztük a 80 nap alatt a Föld körül c. filmben is. A közelben vasúttörténeti kiállítás kapott helyet.

Utah állam déli részén van a BRYCE CANYON Nemzeti Park. A kanyon peremén 35 km hosszú gépkocsiút vezet végig, ahol egymást követik a kilátóhelyek. Ezekrôl különbözô színû sziklaalakzatok – falak, tornyok, oszlopok, kémények – láthatók.

Nem messze található a ZION Nemzeti Park, ahova egy másfél kilométer hosszúságú alagúton lehet eljutni. Itt él a magas hegycsúcsok lakója, a királysas, angol néven Bald Eagle, mely az Amerikai Egyesült Államok címermadara. Kiterjesztett szárnyhossza 1,8 m.

A GRAND CANYON Nemzeti Park Arizona államban van. A megdöbbentő méretű szakadékot a Colorado folyó mélyítette ki évmilliók alatt. A park területe közel 3000 km2. Ez egy kitűnően tanulmányozott vidék. A kanyon sztratigráfiájáról és élővilágáról bemutatott diapozitívből megtudtuk, hogy a Colorado átvágta a perm, karbon és devon időszak kövületekben gazdag rétegeit, és jelenleg a több mint egy és fél milliárd évvel ezelőtt lerakódott prekambriumi őskőzeteket fűrészeli. A felvételeken kitűnően látszott a fennsíkra jellemző táblás szerkezet. A kanyon növényei közül említésre méltók a jukkafenyő, a hegyi juhar, a douglas erdei fenyő, a törpe tölgy, a kékmagú fű és mások. A kanyonban él a kék fácán, a csillagos szajkó, a vattafarkú nyúl, a vadjúh, a hegyi rigó és a csörgőkígyó. A sok látogatási lehetőség között (sportrepülőgép, helikopter, öszvér) előkelő helyet foglal el a gumitutaj, mellyel lehet 3 és 8 napos sátorozással és kisebb gyalogtúrákkal összekötött kirándulásokat tenni. Szintén diapozitívrôl láthattuk egy gumitutaj keresztmetszetét. A jármű a kényelem és a biztonság minden vívmányával el van látva.

A MESA VERDE Nemzeti Park Colorado államban található, s itt láthatók „Amerika legrégibb bérházai". A vályogtéglákból nagy pontossággal összerakott házakat a pueblo indiánok építették az 1300-as évek elején, védelmi célból. A felsőbb lakásokba felhúzható kötéllétrákkal közlekedtek.

A JOSHUA TREE Nemzeti Park Új-Mexikó államban van. Ez egy botanikai rezerváció, mert itt nőnek Józsua-fái, melyek általában 12 m-es magasságot érnek el. Kisebb méretben a Las Vegas közelében elterülő Halálvölgy szélén is előfordulnak.

Az arizonai SAGUARO Nemzeti Park a kaktuszok birodalma. A többkarú kaktuszfák állítólag 2000 évesek, és 15 m magasságig nőnek.

Kaliforniában a Sierra Nevada hegységben a SEQUOIA Nemzeti Park a leglátogatottabb, hisz itt élnek a mamutfenyők (Sequoia gigantea) példányai, melyek mind méret, mind kor szempontjából különlegesek. Vannak 4000 éves példányok 100 m-t meghaladó magassággal. Ezek Krisztus születésének idején már fejlett fák voltak.

Az előbbitől északra, szintén a Sierra Nevada hegységben van a YOSEMITE Nemzeti Park, melyet évenként több mint 4 millió ember látogat meg. Itt lehet gyönyörködni a 745 m magas Yosemite vízesésben, ezenkívül az ún. Gigantikus Lépcsőben, amely két egymás alatt lévő – a Vernal és a Nevada – vízesés. A Malf Dome, vagyis a Félkupolának nevezett szikla egy monolit tömb. 1500 méteres magasságával túlhaladja Gibraltár sziklatömbjét. Előtte csillog a Tükör-tó.

A Sacramento termékeny völgye felett emelkedik a 3187 m magas Lassen vulkán. Ennek és környezetének védelmére alakították meg a LASSEN VULCANIC Nemzeti Parkot. A vulkán 1914-ben tört ki utoljára, de még a következő évben is nyugtalankodott. A csúcs 8 hónapon át hóval fedett.

Kalifornia óceánpartjáról egypár gyönyörû felvételt láttunk, amelyek MONTEREY környékén készültek. A hajdan spanyolok által alapított város ma mint a múzeumok városa ismert. Festői fekvése és földközi- tengeri kellemes éghajlata miatt az írók, művészek, festők kedvelt tartózkodási helye. Kiemelkedő nevezetessége a világ legnagyobb akváriuma, amely számos látogatót vonz.

A kaliforniai óceánpart északi végződésénél, a Mendocino-fokon túl van a REDWOOD Nemzeti Park. Ennek is legféltettebb természeti kincsei a mamutfenyők, melyek itt egy 12 km hosszú utat szegélyeznek. Az erdő mélyén áll két ritka példány; 108 méteres magasságukkal ezek a világ leghatalmasabb növényei. A Szentély nevezetű ún. átjárófa 5000 éves, törzsének átmérője 6,4 m, magassága 87 m, kerülete pedig 19,6 m. A fa törzse tövénél elkorhadt, ennek ellenére a fa tovább él. Az alapjánál keletkezett nyíláson egy személyautó is átfér. Egy kivágott fa törzsének keresztmetszetén, a megfelelő évgyűrűknél feltüntették a világtörténelmi események időpontjait.

Oregon államban található a CRATER LAKE Nemzeti Park. A Mt. Scott vulkán magassága 2721 m, a kráterében lévő tó 600 m mély; ez az Amerikai Egyesült Államok legmélyebb tava. A kráter meredek sziklafala magasan emelkedik a tó szintje fölé, s a peremen egy 56 km hosszú autóút vezet körbe, kilátóteraszokkal. A krátertóból kiálló különleges formájú lakatlan sziklaalakzatnak Szellemhajó a neve. Ide szép időben hajókirándulásokat szerveznek az érdeklődők részére. A szép idő viszont itt, 2000 m magasság fölött ritka. A kép nézése közben akaratlanul is eszünkbe jutott a Nagy-Csomád kráterében lévő Szent Anna-tavunk. Lám, mily nagyságbeli különbségek lehetnek a krátertavak között!

Ingó Szikla, Idahóban
Idaho államban van a BALANCED ROCK (Ingó Szikla) Nemzeti Park. Nevét annak a 45 t súlyú sziklatömbnek köszönheti, amely néhány ezer éve egyik csúcsán áll. A parkban számos emléktáblát láthatunk Lewis & Clark felirattal. Nekik az Amerikai Egyesült Államok Kongresszusa adott megbízást, hogy derítsenek fel egy útvonalat a Csendes-óceán felé. A két felfedező 1804-ben indult el, és több ezer kilométeres viszontagságos kutatóút után a feladatot három év alatt teljesítette.

Szintén Idaho államban található a CRATERS OF THE MOON (a Hold Kráterei) Nemzeti Park. Itt 15 000 évvel ezelőtt voltak az első vulkánkitörések, az utolsók pedig mintegy 2100 évvel ezelőtt. Lávamezők, bazaltoszlopok, kopár, különböző magasságú vulkáni kráterek teszik kietlenné, ugyanakkor érdekessé a tájat.

A továbbiakban az Oregon államban lévő Mt. HOOD Nemzeti Parkból láttunk képeket. Csodálatos a Mesa Falls vízesés, mely félkör alakú, s ha az ember az előrenyúló teraszra besétál, az az érzése, hogy innét nem tud szabadulni, bekerítették. A környéken 160 kisebb-nagyobb tó van, azok egyike az Elfelejtett-tó.

Teáskanna alakú benzinkút Zillah mellett
A nemzeti parkokban készített kitűnő diapozitívek megtekintése után az előadó bemutatta Zillah városát, mely Washington állam bortermelő vidékének egyik városkája. A táj a Szilágyságra emlékeztető hepehupás vidék. Feltételezhető, hogy a települést szilágysági emberek alapították. Bagossy úr kérdésére a lakók – anélkül, hogy említették volna Erdélyt – csak annyit tudtak, hogy őseik Európából vándoroltak ki. A Zillah címkével ellátott kitűnő bor egy részét az előadás után elfogyasztottuk, egy kis mennyiséget a nevezetes üveggel együtt a zilahi vendégeknek adományozott a kedves előadó.

Az előadás végén San Franciscóban készített felvételeket láttunk. Érdekes volt a kínai negyed, valamint a húzókábellel működtetett tömegszállítási eszköz, mely annak ellenére, hogy nagyon régi és technikai szempontból elavult, a helybeli lakosság ragaszkodása miatt ma is működik.

A kitűnően dokumentált előadás bizonyította, hogy mind Kanadában, mind az Amerikai Egyesült Államokban nagy gondot fordítanak a természeti kincsek és ritkaságok védelmére. Ez elsősorban a szigorúan védett nemzeti parkokban valósul meg. Ezekbe a parkokba csak vezetőkkel lehet belépni, vagy más ellenőrzési formákat (videolánc) alkalmaznak. Hála ezeknek az intézkedéseknek és az amerikai polgárok felelősségtudatának, a természet – összes élő és élettelen elemeivel együtt – a legnagyobb kíméletben részesül.

A vetítés alatt mindvégig úgy éreztük, hogy Amerika üzen számunkra, akik egyelőre csak álmodunk a látottakhoz hasonló természet-, és környezetvédelemről, emberhez méltó életről.

(Forrás: RMSZ, Színkép 2000 / 28. sz.)

2013. február 21., csütörtök

JÁNOSSY ALÍZ: Kiss Tivadar, a hegyimentő


Önzetlenségéért, illetve a több mint 30 éves, önkéntesen végzett hegyimentő tevékenységéért vehette át Hargita Megye Tanácsa kitüntetését a gyergyószentmiklósi Kiss Tivadar - baráti körben Csövem - hegyimentő és oktató. Kiss Tivadar nemcsak Hargita megyében elismert hegyimentő, országos viszonylatban is egyike a legelismertebb oktatóknak a hegyimentő-iskolákban. Hiszi és vallja, hogy a kitartó hegyimentő munkához a hegy szeretete és az őszinte segítő szándék a legjobb motiváció.

- Mit jelent az ön számára ez az elismerés?
-  Nagyon meglepett, olyannyira, hogy alig tudtam megszólalni. Ugyanis azon a napon volt a hegyimentők éves kiértékelő ülése Hargita megye szintjén, erre voltam hivatalos. Az ülés végén átadták a kitüntetéseket, elismeréseket a hegyimentőcsapatoknak. A legvégén Fekete Örs, a közszolgálat vezetője olvasni kezdett egy laudációt, és meglepve hallgattam, hogy minden rám illik. A legnagyobb meglepetés azonban az volt, amikor a nevemet is kimondta - alig tudtam néhány értelmes gondolatot összeszedni, hogy megköszönjem a kitüntetést. Aztán az is kiderült, hogy mindenki tudott a kitüntetésről, csupán én nem.

-  Hogyan kezdődött hegymászói karrierje?
-  Még középiskolás  koromban volt egy földrajztanárom, Páll Tibor, aki hamar felismerte, hogy amolyan „bódorgó", jövő-menő természetű ember vagyok, és ő próbált bevonni különféle iskolán kívüli tevékenységekbe, például elhívott turistajelzést festeni. Ezzel párhuzamosan kezdtem sportolni, vagyis sífutással foglalkozni, amit korban későn kezdtem, de hamar behoztam a lemaradást. Aztán eljött annak is az ideje, amikor tanárom megkérdezte, szeretnék-e hegymászással foglalkozni - óriási élmény volt, amikor a Likas-csúcs üregében leereszkedtünk. Az első hegymászókötelet rókagombagyűjtésből vettem - tudtam, hol van jó termése a gombának, leszedtem, beadtam, és az árából felszerelést vettem. Hegymászói tevékenységem 1978-ban vált hivatalossá, amikor tagja lettem a balánbányai hegymászócsapatnak - akkoriban Gyergyószentmiklóson még nem volt ilyen. Ezzel párhuzamosan kezdődött a hegyimentő tevékenységem is, ugyanis akkoriban a két tevékenység szorosan összefonódott. Néhány év múlva megalakult Gyergyószentmiklóson is a Vasas hegymászóklub, jöttek a versenyek, bajnokságok, mi pedig mentünk mindenhová a csapattársakkal, barátokkal, csak kint legyünk a szabadban, a hegyek közelében. Olyan hét is volt, hogy csak zsíros kenyeret és céklát ettünk, de ez sem volt akadály, ha hegymászásról volt szó. Egy idő után az országos szövetség is felfigyelt a gyergyói hegymászókra, mert minden versenyen ott voltunk az első három között, de ennél is fontosabb, hogy rengeteget tanultunk és kapcsolatokat építettünk.

- Hosszú időn át egyetlen magyar oktatója volt az országos hegyimentő-szövetségnek. 
-  Ez részben az addig elért  eredményeimnek, illetve a kapcsolataimnak köszönhető. Mindig jó viszonyban voltam a román hegymászókkal, aztán az egyik gyűlésen, amikor épp a képzést és az új oktatók felvételét tárgyalták, kedvező véleményezésben részesültem. Meghívtak oktatónak, és azóta ez is a feladataim közé tartozik.

- Hegyimentőként vett-e részt különleges, emlékezetes mentésben?
- Minden mentőakció különleges és a maga módján emlékezetes. Ilyenkor nagyon magas az adrenalinszint, és az ember csak a feladatra tud koncentrálni. A legmeghatóbb momentum viszont az, amikor úgymond a halálból sikerül visszahozni a bajba jutott embert. Az olyan pillanatokat, amikor egy ember újra lélegzeni kezd, helyreáll a szívritmusa és megszólal, soha nem lehet elfelejteni.


(Forrás: Hargita Népe, 2013. január 15.)

A szerkesztő megjegyzése: Kiss Tivadart 1984-ben ismertem meg Gyergyószentmiklóson, amikor a helybeli sportegyesület két tagja is halálos balesetet szenvedett egy országos kupaverseny keretében a Bucsecsben. A történetet, amelynek valamiképpen K.T. is részese volt, A bozót c. dokumentumregényemben írtam meg, amelyben Csövem Kún Benedekként (Zúzám) szerepel. Az akkor szertelennek, a szokványnak hátat fordító fiatalemberből azóta felelősségteljes hegyiember vált - annak bizonyságaképpen, hogy mit tesz velünk a tehetség, a kitartó munka és a múló idő...

2013. február 12., kedd

ROBERT KRAFT: Starke. Egy modern bőrharisnya (3)


Egy világcsavargó

A villa előtt megállt Sir Munro kocsija. A kocsis a bakon ült, a kocsi ajtaját komornyik tartotta.
– Hotel Alexander – szólt a beszálló utas, és a komornyik is felült a bakra.
Amikor egy komornyik felmászik a bakra, annak nincs túl nagy jelentősége, azonban ez az alacsony, vézna, livrét viselő ember nem felmászott, hanem felszállt, és ahogyan ezt tette, legalább is figyelemre méltó volt. Nem használta ugyanis a két hágcsót, hanem az egyik lábát emelte egyre magasabbra, egészen fejmagasságig, feltette felül a bakra, majd egy mozdulattal már fenti is ült. Ha valaki megfigyelte a mozdulatot, és otthon megpróbálta utánozni, rá kellett jönnie, hogy erre teljességgel képtelen.
Munro annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor a kocsi a hotelhez érkezett, és így a kapu előtt tolongó embereket sem vette észre, akik valamennyien az egyik fenti ablakra figyeltek. Amikor a kocsi megállt és a komornyik kinyitotta az ajtót, csak akkor tért magához, mire gyorsan kiugrott.
A portásfülke mellett szolga állt a pincérek közkedvelt, utánozhatatlan testtartásával, lábai szétvetve, amennyire lehet, előre meredő pocakkal, melyen kötény feszült. Ábrázatáról lesírt az öntelt gondolat: Én vagyok én, és belőlem még bármi lehet.
– Ha nem tévedek, ebben a szállodában lakik Mr. Stout [angolul: erős, izmos], a Földet körülutazó kerékpáros?
– Mr. Starke a neve, Kurt Starke [németül: erős], és nem szereti, ha másképen szólítják, igyekezett válaszolni a pincér, miután összecsapta bokáit. – Igenis itt lakik, és én vagyok a szobapincére.
– Itthon van? Szeretnék az úriemberrel beszélni.
– Sajnálom, Mr. Starke nem fogad látogatókat. Már nagyon sokan próbálták – eh – különösen hölgyek is – eh, egy sereg hölgy, de Mr. Starke senkit sem fogad.
– Na próbáljuk csak meg. Sir Munro beszélni szeretne vele. Jelentsen be neki.
A cím és a bejárat előtt álló kocsi megtette hatását, a pincér gyors lépésekkel elindult, Munro lassan lépdelve haladt utána. A lépcső felénél azonban utolérte.
– Sajnálom, eh – miközben a nyakkendőjét tapogatta – Mr. Starke megígérte, ha még egyszer zavarni merészelem, kitekeri a nyakamat. Ezt a viccet nem én találtam ki, tényleg ezt mondta.
– Próbáljuk meg másként, a szigorú úrnál audienciához jutni. – Tárcájából névjegyet vett elő, neve alá odaírt egy sort, a kártyát odaadta a pincérnek. – Kérem, adja át neki, és ha semmi hatást nem ér el, akkor nem is akarok beszélni vele.
A pincér újra a nyakát tapogatta. Egyre jobb kedvre derülve Munro egy koronát nyomott az aggodalmaskodó kezébe, mire az meggondolta magát, inkább mégis kockára teszi testi épségét.
– Ha nem is tudom használni semmire, mégiscsak érdekes lenne, ha megismerhetném ezt a faragatlan embert – gondolta magában a báró, miközben a küldött már vissza is érkezett a jó hírrel: – Uraságod szívesen fogadják.
Az első emeleten a pincér kinyitotta a lakosztály ajtaját, ahonnan minden átmenet nélkül az alábbi kérdés hangzott:
– Ön tehát egy Föld körüli kerékpártúrára szeretne beszervezni engem. Ez eddig rendben volna, de mennyit fizetne érte?
Munro elő pillantása egy nagy, sárga, hosszúszőrű agárra esett, amely a plüss díványon heverészett, a belépőre fittyet sem hányva. Második pillantásra egy férfit vett észre, aki az ablak közelében álló asztal mellett ült, és amint Munro megfigyelte, préselt növényeket ragasztott be egy növénygyűjteménybe. A kérdés tőle hangzott anélkül, hogy az ajtó felé tekintett volna. Csak most kezdett lassan felállni.
Mivel sajátos jellemvonásai az átlagembertől eltérőek voltak, érdemes külső vonásait közelebbről is leírni.
A szokásos testmagassági mértéknél maradva hat láb magasságot valamivel meghaladta, karcsú, azonban igen széles vállakkal, erőteljes izmos nyakán kicsi fej ült. Szokatlan testi ereje nagy, ámde mégis karcsú kezéről volt felismerhető, melyen minden izom, ín és ér megfeszült, jóllehet most semmiféle erőkifejtéssel nem volt terhelve. Körmei jól ápoltak voltak. Kezei mélybarnák éppúgy, mint arca nagy, erőteljes orrával, pisze orr amúgy sem illett volna ehhez az alkathoz. Szemei kékek, vékony bajusza valamelyest még világosabb, mint a világosszőke, egyszerűen elválasztott haj. Férfi esetében nem szokás sem szépről, sem csinosról beszélni. Feje jellegzetes férfifej volt.
Ahogyan ott állt, felegyenesedve, valamiféle mozdulatlanság jellemezte, nem csak azért, mert most éppen nem volt mozgásban, inkább egy bronzszoborra emlékeztetett, és nem csak bronzos bőrszíne miatt. Arcvonásai mélyen komolyak, de nem barátságtalanok, természeténél fogva mozdulatlan arc. Kék színű szemei hidegek, mint a jég, de mégis villogó, mint az élesre köszörült acél. Az egész alkat kész ércöntvény. Mozgott, beszélt, de az érces, mozdulatlan szobor képe nem akart meglágyulni. Hangja is olyan volt, mintha keményen csengő acél hangja lett volna. Nyugalmat, acélos, semmi által meg nem rázkódtatható, minden változáson át kitartó nyugalmat tükrözött külső megjelenése, és úgy tűnt, belső lényét is ez a nyugalom jellemezte. Beszéde éppen olyan volt, mint ahogyan mozgott, lassú és megfontolt. Hosszú szünet következett, mielőtt válaszolt volna, akkor is, ha megfontolásra semmi szüksége sem volt.
– Rendben van, tehát mennyit fizetne nekem?
Munro még mindig a bronz állóképre meredt. Jé, hiszen ez beszélni is tud? Vajon ez az arc nevetni és sírni is képes volna? Aztán összeszedte magát.
– A fizetés részemről teljesen mellékes…
– Számomra azonban ez a legfontosabb. Először is önnek kell, hogy valami fogalma legyen az igényeimről. Követelésemnek megfelelően a Globe Kerékpárművektől naponta egy font úti ellátmányt és naponta 10 shilling fizetést kaptam, és mindezt két évre, a cél ugyanis az volt, hogy két év alatt kerüljem meg a Földet. Érti? Részemről kockázatot nem vállalok, és semmiféle versengésben nem vagyok hajlandó részt venni. Ezzel szemben minden napért, amelyet megspóroltam a 730 napból, 5 font prémiumot kaptam. Ez volt a keresetem. A két évre szóló úti ellátmányt előre kértem, hogy előre szét tudjam osztani az egyes állomások között. A két évre szóló fizetést, azaz 365 fontot letétbe helyezték. Ez minden. Életbiztosítás nem volt. Írásbeli szerződést nem szokásom kötni. Akinek egyszerűen kimondott szavaiban nem bízok meg, azzal nem kötök megállapodást. A pénz letétbe helyezése egyszerűen üzleti ügy. Nos, ön most körülbelül megismerhette, hogy milyen feltételek mellett vagyok hajlandó megtenni egy ilyen utat.
– Igen szerénynek találom a feltételeit – válaszolta Munro. – El tudja képzelni, hogy ugyanazt az utat, amelynek a megtételére önnek 512 napra volt szüksége, 300 nap alatt is meg lehetne tenni?
Ezúttal érthető volt a hosszú szünet.
– Igen – válaszolt röviden az érces hang. – Ebben az esetben 30 shilling ellátmányra és egy font fizetésre tartok igényt, továbbá 20 font prémiumot minden megtakarított napért.8 Ez utóbbi csak abban az esetben, amennyiben önnek érdekes, egyébként betartom a 300 napot.
– Engedjen meg előbb még egy kérdést. Lehetségesnek tartaná, hogy egy egészséges és erőteljes fiatal hölgy 300 nap alatt megtegye ugyanezt a túrát?
– Nem.
– Miért nem?
– Nebraskában megskalpolják, Beludzsisztánban levágják a fejét. Emberevőkkel túrám során nem találkoztam, annál több volt a lélekkufár és a lánykereskedő. Tehát nem, a magam részéről nem tartom lehetségesnek.
– Abban az esetben sem, ha útján ön kísérné a hölgyet?
– Ezt eddig még nem említette. Ha csak önmagában a kerékpártúráról volna szó, úgy gondolom, hogy egy egészséges, erőteljes és valamelyest energikus lány, aki akarja, de tényleg akarja, képes 300 nap alatt ezt a távot megtenni, mivel a veszélyektől, és minden, ami még előfordulhat, megvédhetem a hölgyet, már amennyiben egy halandó ember ezt egyáltalán megígérheti. Ebben az esetben azonban napi 30 shilling fizetést kérek, az ellátmány ugyanannyi marad azzal a feltétellel, hogy a hölgy a költségeit saját maga fedezi.
– Tehát lehetségesnek tartja – vélekedett Munro tűnődve. – Igen, miss Howard kétségtelenül elég energikus. Azonban nem gondolja Mr. Starke, hogy egy lány, legyen bár energikus, végül is a terhek súlya alatt kétségek között összeomlik? Végül is rendkívüli teljesítményről van szó, ami igencsak idegőrlő lehet.
– Értem mire gondol, és hogy ne erőltesse meg magát, ne omoljon össze, ne essen kétségbe, éppen azért lennék vele. Hajtom, és féken tartom, ha kell, vannak megfelelő eszközeim, hogy egyre újabb erőt kölcsönözzek neki. A legjobb a saját példám, és éppen ez az, amiért különleges honoráriumra tartok igényt.
Munro egy nyugodt, megfontolt ember megfogalmazásában lehetőségként hallott arról a vállalkozásról, amelyet maga teljesen értelmetlennek tartott. Szinte nem is hallotta az egészet, a világutazót sem ilyennek képzelte, célja is egészen más volt, amiért felkereste.
– Engedje meg, hogy elmondjak még valamit, Mr. Starke. A hölgy, aki 300 nap alatt meg szeretné tenni az utat, miss Ellen Howard, akit úgy érzem, a menyasszonyomnak tekinthetek. Egy fogadásról van szó, amelyben a magam részéről nem vagyok érintett. Miss Howard kissé önfejű. Nekem teljesen mindegy, hogy a fogadást megnyeri-e, vagy sem. A 10 000 fontos tét számára egyáltalán nem jelent komoly veszteséget, sőt jómagam is szívesen átvállalnám. Inkább csak az volna a lényeg, hogy kigyógyítsam önfejűségéből. Gondolom érti, hogy mire célzok, Mr. Starke. Az ön feladata az volna, hogy elkísérje, megvédje, hogy egy haja szála se görbüljön meg. Számomra ő a legdrágább a Földön, jómagam is el fogom kísérni, ha nem is kerékpáron – de éppen azt szeretném elérni, hogy útközben kétségbeesve összeomoljon, szenvedésének okát, a kerékpárt elhajítsa magától, és ennek elérése az ön feladata
lenne.
A szokásos szünet következett, a kék acélszemek a báróra villantak.
– És miss Howard egyetért ezzel?
Ettől a balga kérdéstől Munro majdnem elvesztette béketűrését. Tárgyaló partnerét ennyire ostobának azért nem tartotta.
– Természetesen nem – válaszolta ingerülten. – Végül is szeretné megnyerni a versenyt.
Az ércszobor erre egy elutasító kézmozdulattal végre újra megelevenedett.
– Akkor másvalakit kell keresnie – hangzott hűvös nyugalommal – amit ön elvár tőlem, az számomra tisztességtelen játéknak számít.
Munro egy pillanatra lesújtva állt ott. Ezek a szavak, és ahogyan elhangzottak, úgy érezte, mintha súlyos ütések érték volna fejét.
– De hiszen nekem önnel szemben jó szándékaim vannak – kiáltott fel, miután összeszedte magát. – Mit érdekel bennünket egyáltalán a 10 000 font! És én mindent megfizetek önnek, amit ön…
– Ebből elég. Ebben az értelemben minden elhangzó szó teljesen felesleges. Mindenek előtt kíméljen meg pénzbeli ígéreteitől. Ha szereti a hölgyet, és férfinek tartja magát, akkor kérje meg, hogy ne vállalkozzon az útra. Tiltsa meg, ha úgy érzi, joga van ehhez, de a háta mögött ne állítson csapdát neki.
Ej, ez az ember ki is mondta az igazságot, amit gondolt! És Munro teljesen kábultan viselkedett vele szemben, képtelen volt arra, hogy védekezzen, csupán akadozva bocsánatot kért, egyre zavartabbá vált, elvörösödött, egyre inkább jó szándékáról dadogott.
Starke mozdulatlanul állva nyugodtan hagyta tovább beszélni, míg végre egy lélegzetvételnyi szünet alkalmával szóhoz jutott.
– Sok szót fecsérelt el teljesen feleslegesen. Rendben van, fogadjon fel engem, szívesen elkísérem a hölgyet, természetesen a magam részéről mindent meg fogok tenni azért, hogy megnyerje a fogadást. Azonban úgy gondolom, biztosíthatom önt arról, hogy a hölgynek a túra befejezése után nem egykönnyen fog megjönni a kedve arra, hogy ismét a szenvedéseit okozó kerékpárra üljön, mivel úgy látom, ön számára ez volna a lényeg.
Munro újra lemerevedett, arca ezúttal azonban kezdett felderülni. Kétségtelen, ennek az embernek igaza volt. Tényleg sohasem gondolt arra, hogy megalázza, azt azonban most sem hitte, hogy Ellen kibírná a rettenetes túrát. Ez az ember egyre jobban imponált neki. Ő az, akit kísérőnek be kell szerveznie.
– Pompás! Ezt egyébként előbb is mondhatta volna! Tehát szándékában áll miss Howard kísérőjéül szegődni?
– Természetesen. Azonban vajon a hölgy is egyet ért kíséretemmel?
Ó nem, már megint közbe jön valami. Ellen egészen pontosan elmagyarázta neki a feltételeket. Starke most végighallgatta ezeket. Tehát egyedül. Ha azonban Munro a saját pénzén beleegyezése nélkül mellé rendel valakit, ellenfele lady Barrilon ez ellen semmilyen kifogást nem emelhet. Vajon ez az ember, aki itt áll előtte, és akit jó adag büszkeség jellemez, belemegy ebbe a feltételbe?
Egy művelt hölgy kísérőjeként kellene tolakodnia. És be is következett, amitől tartott.
– Ha a hölgyet annak alapján ítélem meg, amit hallottam, úgy tűnik, miss Howard számára aligha lennék kellemes kísérő, pont én, Kurt Starke. A kétségtelenül büszke angol hölgy ugyanis azt akarja bebizonyítani, hogy lány létére 300 nap alatt képes véghezvinni azt, amihez egy professzionális vándornak, egy erős férfinek 512 napra volt szüksége. Nem így van?
Munro ezt őszintén beismerte, miközben óvatosan az óriásra pillantott.
– Az országút szabad, mint a préri vagy a sivatag – hangzott váratlan válasza – ami minden gondjától megszabadította Munrot. – Nem akadályozhat meg abban, hogy mellette haladjak és megálljak, amikor ő is megáll, ráadásul az általam választott úton akar végighaladni. Úgy van, kísérni fogom, érzékeny pedig nem vagyok, és az idő múltával minden bizonnyal jó barátok leszünk.
Starke az asztal felé fordult, bőrzacskóból megtömte fapipáját, és a maga megfontolt módján meggyújtotta. Szerződéskötés még nem jött szóba. Az angol bárónak most először jutott eszébe, mekkora jelentősége lenne egy szerződésnek. Vajon gondolatolvasó lehet ez az ember? A kérdés felvetése végül is igen indokoltnak tűnt, hiszen utóbb elhangzott szavaival ő maga terelte rá figyelmét. Félig elfordult Munrotól, pipázva egy olajfestményt nézegetett, amely ősi témát örökített meg, egy szerelmes pár kerti padon üldögélve csőreikkel egymásnak udvarló gerlepárt nézeget.
– Még semmiben sem állapodtunk meg – szólt nyugodt, mély hangján. – Sir Munro, tudja ön egyáltalán, hogy ki vagyok? Tehát egy ifjú hölgyet kellene végigkísérnem Föld körüli útján, aki az ön menyasszonya. 300 napon át én lennék állandó társasága, holnaputántól kezdve. A hajó fedélzetén még nem kerülünk közelebbi kapcsolatba. Azt követően azonban a szállodákban egy fedél alatt fogunk aludni, legalább is szoba szoba mellett, erről gondoskodnom kell. Hiszen mindentől védelmeznem kell őt. Olykor szerény, mindössze egyetlen helyiségből álló kunyhóban kell majd éjszakáznunk. Gyakran fogunk magányos tábortűz mellett táborozni. Mindezt gondosan megfontolta, sir Munro?
A fiatalember kinyújtott kézzel fordult felé.
– Éppen ezekkel a nyílt szavakkal hárított el minden bizalmatlanságot. Itt a kezem.
– Nem, nem fogadhatom el. Hiszen fogalma sincs róla, hogy kezét nem egy gazembernek nyújtja-e. Ezért nem fogadom el.
Munro kénytelen volt kezét visszahúzni. Újabb rejtéllyel állt szemben.
– Akkor hát mesélje el kérem, hogy végül is ön kicsoda!
– Ennek semmi akadálya.
Az ablakhoz lépett, háttal az ablakpárkánynak támaszkodott, karjait széles mellén keresztbefonta.
– Mi történt? – kérdezte Munro, amikor élénk hangzavar hallatszott fel az utca felől.
– Kicsit megmutatom magam a tömegnek, hadd csodálkozzanak a hátamon. Apraja, nagyja éjjel-nappal itt tolong. Nos hát: Nevem Harry Kurt Starke. Nowawes faluban születtem Potsdam mellett. Születésem bizonyára nem érdekli. 34 éves vagyok. Anyám mosónő volt, apám elitta a keresetét. Kezdettől fogva semmirekellő csavargó voltam. Legalább is ezt állították rólam. Tényleg, ha csak tehettem, az iskola mellé mentem. A grünewaldi erdőben vadorzással töltöttem az időt. Szöcskékkel és gyíkokkal kezdtem, vaddisznóknál hagytam abba. De akkor még gyerek voltam, és semmi rosszra nem gondoltam. Egy szép napon, úgy 12 éves lehettem, amikor elkaptak, de megléptem, és meg sem álltam Hamburgig. Elrejtőztem egy hajón, és csak a nyílt tengeren merészkedtem elő. Hajósinas lettem egy amerikai szkúneren. Amint látja, elég korán kezdtem. A kapitány eredetileg bálnavadász volt, New-York felé tartott, hogy visszatérjen régi szakmájához. Magával vitt. Sok mindent eltanultam tőle. Már akkor is csontos, vállas legény voltam. 15 évesen, amikor korombeli fiúk pályát próbálnak választani, már első szigonyos voltam. New-Yorkban megkértem a magam árát. 50 dollár fogási prémium alatt nem voltam hajlandó szigonyozni. Rövidre fogva annyi pénzt kerestem, mint a pelyva. Mindezt csupán azért említem meg, nehogy azt higgye, azért csavarogtam a világban, mert semmihez sem értettem. Egyébként vagyonos ember vagyok. Többet akartam azonban látni, mint jeges tengert és hómezőket. Így aztán körülbolyongtam az egész világot, meglehetősen sokféle elfoglaltságom volt, részt vettem háborúkban, átverekedtem magam valamennyi földrészen.
Újra meggyújtotta kiégett pipáját, és ugyanazon a nyugodt hangon folytatta:
– Valamikor eszembe jutott hazám, ahol kötelezettségeim vannak. Hazautaztam Németországba és jelentkeztem a katonai hatóságnál. Állampolgárként azonban nem ismertek el. Hontalan. Igen gonosz fogalom. Átkot esküdtem, mivel úgy éreztem, valamiféle átok terhel engem. Nyugtalanul kell vándorolnom, mint az örök zsidó, vándorolni, mindig vándorolni. Miért? Kérdezze meg a cigányt, vagy a vándormadarat, hogy miért. Amikor foszlányokban szakad le rólam a ruházat, akkor érzem magam a legjobban. Se haza, se kunyhó, se barlang, se fészek. Alig bírom ki, ha fedél alatt kell aludnom. Nem szeretem az ágyat, éjszakánként a csupasz padlón szoktam aludni…
Munro kutakodó szemekkel nézte a beszélőt. Semmi mozgás, semmi bánat, a hangja meg sem rezdült. Megingathatatlan volt, mint egy bronzszobor. Elhallgatott, rövid időre kis szünetet iktatott közbe, majd folytatta elbeszélését.
– … Rászoktattam magam arra, hogy az átkot áldásként fogjam fel, és azóta elégedett vagyok, ide-oda vándorlok, és igyekszem összekötni a kellemest a hasznossal. Vadász- és kutató expedíciókat vezetek, a közelmúltban egy kerékpárgyárat reklámoztam. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ők csinálnak reklámot velem, és nem én őnekik. Röviden összefoglalva ez volt eddigi hosszú életem. Büntetett előéletű vagyok, gyakran üldögéltem börtönök falai között, azonban eddig mindig sikerült kitörnöm. Megértheti, hogy itt-ott egy-egy pasa lyukba dugja az embert. Egyébként eltekintve legfiatalabb éveimtől, amikor vadorzással múlattam az időt, ahogyan az ifjúságnak is az elcsórt alma ízlik a legjobban, sohasem csaltam vagy loptam. Nos, ezek után döntse el magának, hogy szerződtetni akar-e vagy sem.
Munro szívesen tudott volna meg még többet erről a különleges emberről, először azonban válaszolnia kellett, ami meg is történt.
– Ezennel szerződtetem önt az ön által megszabott feltételek szerint.
– Rendben. Az ön kimondott szava elegendő számomra. Akkor most beszéljük meg a továbbiakat.
Starke újabb pipát tömött magának. Munro ásítást hallott a háta mögött, és amint hirtelen hátrafordult, még látta a rémítő állkapcsot a perzsa agár kicsi, de igen hosszú fejében.
– Pompás példány.
– Ő Hassan el Seba, Jussuf ben Nadir és Fatime fia.
Munro körülnézett, tekintetével az asztalon egy arab képét kereste, akiről Starke beszélhetett.
– A perzsa agárra gondoltam.
– Én is. Ő azonban nem perzsa agár, nem is orosz, amint itt mindenfelé emlegetik, hanem arab antilopvadász a líbiai sivatagból.
– Úgy, úgy – mormolta Munro. – Pompás egy állat. Mennyit fizetett érte?
Starke odalépett hozzá a díványhoz.
– Ilyen kutyát nem lehet megvásárolni. Eladni, és elajándékozni sem lehet. Beni-Surs sejk idomítás céljából adta át nekem.
Munro a válaszról megint gondolhatott, amit akart. Végigmérte a kutyát, az pedig őt.
– Három éve kísér utamon – folytatta Starke – már jó néhány mérföld van a háta mögött, most majd ismét követni fogja kerékpáromat. Újabban kerékpározás közben megállított egy rendőr, megkérdezte, hogy ez az én kutyám-e, és állatkínzás miatt tekintélyes büntetést fizettetett velem. El tudom képzelni, miféle kutyaismerő lehet az, aki megalkotta ezt az angol törvényt, amely szerint egy kerékpáros nem vihet kutyát magával.
– Megsimogathatom?
– Hát bizonyára nem harapná meg. De mégis kérem, ne tegye. Én sem szeretem, ha idegenek a testemet tapogatják, minden bizonnyal önnek sem tetszene.
– Nos, mr. Starke – nevetett fel ekkor Munro – kérem magyarázza meg végül is, miféle rejtély lapul meg e mögött a lény mögött. Valóban kutya, vagy valami magasabb rendű élőlényről van szó!
– Amint már említettem, arab agár. Látom, nem ismeri a viszonyokat, sir Munro. Ön báró. Európában nincs olyan angol lord, főnemes, fejedelem, akinek a családfája olyan régi és tiszta volna, mint ezé az állaté, egyáltalán általában ezeké a sivatagi kutyáké. Ennél csak az arab lovak nemessége ismertebb. Amint ön is bizonyára tudja, Mohamed prófétának öt kancája volt – Tayes, Manekeye, Koheye, Saklawy és Djulf – ezekből indultak ki az első családfák. Ezen kutyák családfája azonban még több évszázaddal öregebb, és valódi családfájuk van, pergamenre feljegyezve. Minden arab, amikor hazájának lovait elvezetik előtte, fel tudja sorolni: ez egy Koheye, amaz ott egy Djulf – és éppígy azt is tudja, ha itt ezt a kutyát meglátja, hogy Nadir el Seba unokája – és a földig meghajol előtte.
Munro erre azért nem szánta rá magát, azonban valamivel több tisztelettel nézett a kutyára, amelyhez képest saját nemesi mivolta egészen friss eredetűnek számított. Hassan, az oroszlán mélyet sóhajtott, megvető pillantást vetett feléje, pofáját hátsó lábai közé dugta – amire az angol báró szintén nem lett volna képes.
Mielőtt rátértek volna az út részleteinek megbeszélésére, Munronak még valami eszébe jutott. Ő maga is szeretett volna csatlakozni, állomásról állomásra vasúton vagy egyéb más alkalmatosság segítségével előre utazott volna, hogy gondoskodjon a kerékpárosokról stb., röviden: A lehetőségekhez képest szerette volna egyengetni a két utazó útját, amiről Ellen felismerhette volna odaadó hűségét is. Nem kívánta azonban, hogy Ellen megtudja, hogyan szervezte be számára kísérőjét. Ismerte Ellen önállóságát, élénken el tudta képzelni magának, legalább is a kezdetben hogyan fogná fel a dolgot. Mi, egy gondnokot? Egy védelmezőt? Arra nekem semmi szükségem. Starkénak tehát titkolnia kell majd megbízóját. Később aztán minden magától elrendeződik.
Starke most is, mint mindig, türelemmel hallgatta végig.
– Ezt nem tehetem – ellenkezett végül. – Ha megkérdezne, sir Munro rendelte mellém, hogy árnyékként kövessen? – Kérdésére igennel válaszolnék. Mivel nem szokásom hazudozni. Ellenségeimet természetesen néha megtévesztem, a rablót is nyugodtan rossz irányba küldöm, ha ezzel megmenthetem barátomat. Ilyen értelemben nem követek kategorikus belső parancsokat. Egyébként azonban nem szoktam hazudni. Miért vándorlok, miért alszok a csupasz földön? A vándorcigányt ne kérdezze, erre én jobb választ adhatok Önnek. Azért, mert szabad akarok lenni, és ne legyen szükségem arra, hogy hazudjak. Ez az igazi válasz. Lehet, vannak emberek, akik mindig igazat mondanak – én ilyenekkel azonban még nem találkoztam, és úgy gondolom, nem kell, hogy Diogenes hordója legyen az ember lakása, hogy következmények nélkül merje kimondani az igazságot.
– Én megengedhetem magamnak, mivel már semmi elveszíteni valóm nincsen, miután elveszítettem a hazámat. Sir Munro talán merész, nagy szavaknak fogja tartani, bár hűvös megfontoltsággal mondom: Egy teljesen megelégedett embert lát maga előtt, akinek a boldogságát semmivel, egyáltalán semmivel nem lehet megrázkódtatni. Lemondtam a világról, és éppen ezért tarthatom magaménak az egész világot. Nem hazudok, mert nincs szükségem arra, hogy hazudjak, mivel nehéz küzdelmek árán szereztem meg a jogot arra, hogy kimondhassam az igazságot. – Tehát hazudni nem fogok.
Fotó:nana1
Ezúttal tényleg tiszteletteljes volt a csodálkozás, amivel Munro végigmérte a hatalmas szónokot. Nem hazudok! Az én számból nem hangzik el igaztalan szó! Hol van egyáltalán olyan ember, aki megengedheti magának, hogy így beszéljen? Egy ilyen ember társadalmi lehetetlenség lenne. Remeteként kellene elvonulnia a sivatagban, vagy legalább is úgy kellene élnie, mint ennek az embernek. Munro titokzatos varázslat hatása alá került. Formálisan érezte a nyugalom, erő és igazság hűvös leheletét, amely ebből az emberből áradt. Ilyen legyen az ember barátja! Ez a hűvös lehelet megnyugtatta az idegeit.
Igen, úgy van – sajátos módon a kis szobapincér jutott eszébe, aki szintén ennek az embernek a hatása alá került.
– Egy szót se többet mr. Starke. Mindennel egyetértek.
– Akkor beszéljünk magáról az utazásról, az egyes állomásokról, miként fogjuk értesíteni egymást, és gondoljon bele, ha már holnap este Liverpoolba kell utaznom, mindössze csak 30 óránk van hátra, és meg kell tennem még néhány előkészületet, ellenőriznem kell a kerékpáromat.
– Ismét Globe-kerékpárt fog használni?
– Ettől tartózkodnék. Az idő előrehaladtával fél centnernyi alkatrész jött össze, amelyet magammal kellett cipelnem. Naponta általában öt órányi időt töltöttem a nyomorult gép javítgatásával, de mit tehettem volna ez ellen, mikor velem akartak reklámot csinálni. Nem lázadtam fel a helyzet miatt. Tény, hogy csak ezt az egy gépet használtam. Tehát a válaszom: Nem. Londonban van még egy kerékpárom, amelyet két évvel ezelőtt építettem magamnak, kezdetben azt fogom használni.
Beszéde nem minden esetben volt annyira komoly, mint amilyennek látszott, olykor igen humoros megnyilvánulásai voltak. Csupán külsőleg nem változott, és sohasem mosolygott.
Munro kinyitotta az ablakot. Kocsija még lent várakozott.
– Dick – kiáltott le – hajts haza és pakold be utazásra készre a két tengeri bőröndöt.
Ezt követően kiteregették a térképeket. 8 500 mérföldet kellett szakaszokra felosztani, állomásról állomásra. Közben beesteledett, megvacsoráztak, és lámpafény mellett folytatták a munkát.
Még csak a mormonok nagy Sóstó melletti földjéig jutottak el, és Starke legalább San Franciscoig szerette volna átgondolni az utat, amikor Monro kijelentette, hogy többre már nem képes, lecsukódnak a szemei. Rögvest lefeküdt, itt ebben a szobában az ágyra, és amikor másnap reggel meglehetősen későn felébredt, Starke még mindig az asztalnál ült a nyitott ablak mellett, menetrendekben lapozgatva, jegyzetelve és dohányozva, és Munro már elvégzett munkája alapján is megállapíthatta, hogy egy percet sem aludt. Úgy tűnt, alvásra egyáltalán nincs is szüksége.

Az izgalmasan kalandos történet folytatását megtalálhatjuk a Magyar Elektronikus Könyvtárban, ahonnan a szerző könyvének teljes szövege letölthető.