KÖVETKEZTETÉSEK
AZ ERETNEK útja véget ért. Most már azért kell harcolnom, hogy eretnekségem megértésre találjon, s a jövendő hajótöröttek ortodoxiájává váljék.
Bármelyik hajótörött legalább olyan fizikai állapotban érhet partot, akárcsak én. Ugyanolyan hajótörött voltam, mint a többi. Fizikai adottságaim nem kivételesek. Életemben három sárgaságon estem át, s a háború után átszenvedtem a hiányos táplálkozás súlyos következményeit. Nincs semmi tehát, ami különösképpen alkalmassá tett volna erre az átkelésre. Lefogyva, kimerülten érkeztem meg, de életben maradtam.
Ismétlem, nem arról van szó, hogy jól él az ember, csupán arról, hogy életben marad, míg földet nem ér vagy össze nem találkozik egy hajóval.
Most már kijelenthetem, hogy a tenger elgendő „enni- és innivalót" biztosít ahhoz, hogy a hajótörött bizalommal nézzen a menekülés elé.
A Kanári-szigetek és az Antillák közti átkelés hatvanöt napja alatt nem volt különösebb szerencsém, s utazásom semmi esetre sem tekinthető rendkívülinek, valamiféle vakmerő hőstettnek.
Lefogytam huszonöt kilót, s számos rendellenességet kellett elviselnie szervezetemnek. Nagyfokú vérszegénységet kaptam (induláskor ötmillió, megérkezéskor kétmillió ötszázezer vörösvérsejt), és a vér hemoglobintartalma a biztonság határáig süllyedt.
Az Arakaka fedélzetén elfogyasztott könnyű étel utáni időszak csaknem az életembe került.
(...)
Tizennégy napon át, november 26-tól december 10-ig tartó erős bélhurutomat komoly vérzés kísérte. Kétszer csaknem elveszítettem az eszméletemet: november 23-án, a vihar előtti baljós előérzetek közepette, és december 6-án, végrendeletem összeállításának napján. Kiszáradt bőrömön pattanások ütöttek ki, melyek az egész testemre kiterjedtek. Lábujjaimról leestek a körmök. Komoly látási zavarokkal küszködtem; fizikai erőm kifejezetten csökkent, és állandóan éhes voltam. De élve megérkeztem.
Hatvanöt napon át kizárólag a tenger termékeiből éltem. A magamhoz vett fehérje- és zsírmennyiség elegendő volt. Nyilván a cukorhiány miatt fogytam, de bebizonyosodott, hogy az indulásom előtt elképzelt biztonsági határ nem volt irreális.
Ismételtem beigazolódott a pszichikai tényezők elsődlegessége a fizikaiakkal szemben: az Arakakával való találkozás után érzett pszichikai éhség sokkal inkább megtámadta az egészségemet, mint az organikus éhség, amelyet a földközi-tengeri nagy koplalás időszakában Palmerrel együtt elszenvedtünk. Az előző nem igazi éhség, inkább vágyakozás valami más után, s a kielégíthetetlen vágyakozás mindig veszedelmes. A második fajta éhség az első negyvennyolc óra alatt görcsszerű fájdalmak formájában jelentkezik; e fájdalmak később elcsitulnak, s aluszékonyságnak, legyengültségnek adják át a helyüket.
A szervezet az első esetben saját magát égeti ei, a másodikban csökkentett üzemre áll át.
A megérkezés után megejtett orvosi vizsgálat során semmiféle IQO avitamínózisból fakadó betegség jelét nem észlelték. A plankton tehát biztosította a C-vitamin-szükségletemet.
Esővízhez csak az első huszonhárom nap elteltével jutottam. E huszonhárom nap során bebizonyítottam tehát, hogy a hal kellőképpen oltotta szomjamat, s hogy a tengerből igenis meg lehet szerezni a szükséges folyadékmennyiséget.
Monacóból való elindulásom után tizennégy napig tengervízen, negyvenhárom napig halhúsból kipréselt folyadékon éltem. Legyőztem tehát a szomjúsagot.
Azt mondották, hogy a tengervíz hashajtó hatású. Nos, a földközi-tengeri koplalás hosszú időszaka alatt tizenegy napig nem volt székletem, sem nekem, sem Palmernek. A mérgezésnek semmiféle jelét nem tapasztaltam. Nyálkahártyáim sohasem száradtak ki.
Orvosi következtetéseimet megfelelő indoklással, dolgozatomban fogom kifejteni. Kísérletem tapasztalatait a tengerészeti szervekkel együtműködve a hajótöröttek használatára írott könyvben fogom összegezni és szabályokba foglalni.
Szeretném kijelenteni e helyütt: egy mentőcsónak tíz napnál jóval tovább fennmarad a tengeren. Kormányozni is lehet kellőképpen, s a hajótörött megmenekülhet. Az Eretnek ezt ragyogóan bebizonyította. Továbbá meg akarom fogalmazni a hajótöröttek életmódjának szabályait, időbeosztást is akarok készíteni nekik, hogy tevékenyen tölthessék a napot, s akaratukat egyetlen célra: életbenmaradásukra összpontosítsák.
Ha valaki úgy érzi, hogy eljutott a kétségbeesés mélyére, mindig talál valamit, amiből kitartást meríthet, és talpra állhat, miként Anteus, akibe erőt öntött a föld érintése.
A mentőcsónakok aljára - belül - rá kell nyomtatni a Föld valamennyi tengerének szél- és áramlat-térképét. Hiszen ha az afrikai partok mentén történik is a baleset, a hajótöröttnek esetleg Amerikába kell eljutnia, akármilyen nagy a távolság.
Szeretném, ha emlékeztetőül és biztatásul ez a sor is itt lenne a szeme előtt: „Gondolj arra, hogy 1952-ben valaki megtette azt, ami lehetetlennek látszott."
De e kísérlet arra is tanít, hogy csak hasznos dologért érdemes kockáztatni az életet.
A remény nem egyéb, mint vágy valami jobb után. A hajótörött, mindentől megfosztva, nem tehet egyebet, mint hogy reménykedjék, s kell is reménykednie. Kíméletlenül szembe kell néznie az élethalál nagy problémájával; s az életbe vetett hitének minden szikrájára szükség van, hogy bátran megküzdhessen a reménytelenséggel.
Gyermekek, fiatalemberek, akik azt hiszitek, hogy egy csapásra híressé válhattok, vagy ingyen, csónakon eljuthattok Amerikába vagy akárhová, kérlek benneteket, gondoljátok meg előbb, vagy jöjjetek el hozzám. A délibábtól, a könnyű kaland reményétől megcsalatva, csak akkor tudjátok felmérni az életért vívott harc súlyosságát, amikor már késő, s amikor már nem tudjátok összeszedni a bátorságtokat. Kétségbeeséstek csak növekedni fog, ha rádöbbentek, hogy haszontalanul kerültetek életveszedelembe. Annyi alkalom van rá, hogy szép és nemes ügyre tegyétek fel az életeteket!
És te, hajótörött sorstársam, ha tényleg akarsz hinni és remélni, meglátod, hogy a napról napra elért apró eredményekből milyen önbizalmat meríthetsz, miként Robinson Crusoe tette a maga lakatlan szigetén. S akkor nem lesz okod rá, hogy elveszítsd hitedet.
Forrás: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964.
Fordította Nagy Géza
Ui. Az 1924-ben született Bombard 2005-ben hunyt el, öt gyermek atyjaként, a touloni katonai kórházban.
 |
| Az elindulás |
Az expedíciónk körüli hírverés igen rossz feltételeket teremtett indulásunk számára. Nem vitás, hogy a rendes hírszolgálatnak tájékoztatnia kell a közönséget, de hát a legtöbb embert a puszta tényeknek nem az elmondása, hanem a tálalása érdekli. Igy viszont igen sokan teljesen hamis képet kaptak vállalkozásunk szelleméről, mások szemében pedig le is rontották hitelünket. Az indulás „szenzációja" közepette elfeledkeztek arról, mi is volt a tulajdonképpeni célunk a Földközi-tengeren: semmi egyéb, mint saját magunk és a felszerelés kipróbálása. Igy aztán természetes, hogy minden látszólagos ellentmondás azzal, amit mondottunk, vagy amit - s ez a súlyosabb eset - a szánkba adtak, teljesen lejárathatta expedíciónkat. Nem gondoltak arra, hogy minden kísérletnél először tétovázik és próbálkozik az ember. Akaratunk ellenére vastagbetűs újságcímekben szerepeltünk. A Földközi-tenger, mint már mondottam, nem lehetett egyéb, mint főpróba, és nem is akartuk, hogy más legyen. Ha a gyöngeség legkisebb jelét mutatjuk, el lehetünk készülve arra, hogy ócsárolnak, leköpködnek bennünket. A sajtó idő előtti közbeavatkozását meg súlyosabbá tette az a körülmény, hogy kísérletünk ellentmondott az általánosan elismert normáknak és a józan észnek. Eretnek voltam, méghozzá több okból is. Először: egy kormányozhatatlannak tartott vízijárművel előre meghatározott pontra akartam eljutni. Ez az első eretnekség felháborította a tenger- és a hajózás szakembereit. Több specialista kijelentette, hogy még az Hyéres-szigeteket sem fogjuk elhagyni. Még súlyosabb bűnömül azt rótták fel, hogy szembeszegültem a közhiedelemmel, amely szerint lehetetlenség kizárólag a tenger termékeiből megélni, hiszen már a sós víz is ihatatlan. Végül pedig hadd idézzek az egyik „nagy tekintélyű" újságban megjelent cikkből: „A tapasztalt tengerészek sem érzik magukat biztonságban a tenger, a szelek és az áramlatok szeszélyeitől, s ugyanakkor egy újonc rá meri bízni a maga és társa életét egy törékeny dióhéjra, amelyet ráadásul még hajózási szakember sem ellenőrzött."
Igy aztán csónakunkat az Eretnek névre kereszteltem.
Szerencsére igen sok hivatalos személy támogatott bennünket. Jacques Gavini, francia tengerészeti államtitkár személyes beavatkozására megkaptam a hajózási engedélyt. Ezek után az Eretnek, francia lobogó alatt, útnak indulhatott Amerika felé.
(...)
Nincs szél. Teljesen letört ez a szörnyű hasmenés és a vérzés. Nem merek enni; ha így megy tovább, a csónak megérkezik, de csak a holttestemmel. Már nem értem és nem is tudom, hol vagyok. Csak egy dolgot kívánok, ha a csónak célhoz ér: valaki keresse fel nevemben a hajótöröttek részére írott könyv szerzőjét, és jól pofozza fel, mert könyve csak arra jó, hogy tönkretegye a lelkierejét annak a szerencsétlennek, aki olvassa. Igy ír a jóember: „Számos fregattmadár feltűnése arra utal, hogy a föld nincs messzebb 100 mérföldnél." Hát már nyolc napja számos fregattmadarat láttam, és megtettem vagy 300 mérföldnyi utat. Tanulság: a szerző becstelen, amikor olyasmit állít, amiről tudja, hogy valótlanság; ha pedig nem tudja, akkor ne írja meg. Ugyanez vonatkozik azokra is, akik a passzátszélről értekeznek: a napnál világosabb, hogy ők maguk sohasem győződtek meg állításaik helyességéről. Az Antillák szomszédságában két nap szél jut tíznapi teljes szélcsendre.
Apró probléma: ha óránként körülbelül száz métert teszek meg, mennyi idő alatt futom be azt a 150 kilométert, amely elválaszt a szárazföldtől? - ha van ilyen egyáltalán.
El fogok pusztuni, a melegtől, a szomjúságtól, az éhségtől: valóban minden összefogott ellenem. Ma reggel óta a saját levemben fövök: szörnyű a hőség, egyetlen felhő sem enyhíti, s ugyanakkor tőlem 800 méterre vastag felhőtakaró borítja az eget. Érdekes, menynyire gyötri az embert az üldözési mánia, ha a tengeren van; az az érzése, mintha minden ellene esküdött volna, mintha nem bírná tovább. A könnyű szellő lassan hajtja előre az apró felhőfoszlányokat:, inkább megkerülik a napot, semmint elébe menjenek és védelmet nyújtsanak nekem.
Erőm fogytán. Ha nem sikerül, akkor tényleg az az oka, hogy minden összefogott ellenem: nincs szél, csak velőtforraló hőség. Tegnap zuhogott az eső körülöttem, s rám egy csepp sem esett - kegyetlenség. Vitorlám balfelé csapkod, nyilván a passzát. A passzátszelek zónájának meghatározása szerintem: zóna, ahol gyakorlatilag soha sincs szél. Még az a vigaszom sincs meg, hogy a zavaros szelek zónájába jutottam; az ugyanis ebben az évszakban csak az 5°-ig terjed. Ezen a szélességen pedig már rég földet értem volna. S mindezek tetejébe ez a borzasztó hasmenés . . . Most már tisztán látok: ha vihar támadna, istenemre, nem vetném ki az úszóhorgonyt! Sorsomra bíznám magam. Mit tettem, mit tettem! Miért is nem álltam meg a Kanári-szigeteken!
Harminckét napja már, hogy nem láttam hajót, s huszonegy napja repülőgépet; teljesen kétségbe vagyok esve, már csak azért is, mert Jack kijelentette: nem fog sikerülni az erős szelek, a viharok és a tájfunok miatt, s valójában a teljes szélcsend miatt vall kudarcot a vállalkozásom. Legalább S. O. S. jeleket tudnék leadni! De sajnos! esztelen próbálkozás volna, hisz nincs, aki felfigyeljen rájuk! Egyetlen felhő sem takarja el a napot, pedig bőven van belőlük! Egyáltalán nem értem: most meg egészen alacsonyan szálló, apró felhők haladnak el sebesen, idelenn pedig olyan tökéletes szélcsend van, amilyet még a Földközi-tengeren sem tapasztaltam. Ó, ha meg tudnék fürödni!
Szombat, december 6. - Eléggé erős északi szél kerekedett, ez is jobb a semminél. Reggel még három „fehérfarkú trópusi madarat" láttam: ilyenkor a partnak 60-80 mérföldnyire illik lennie. Azért mégiscsak lehetetlen, hogy egy hajótöröttek részére írott könyv szerzője mindenben tévedjen: holnap vagy holnapután mégiscsak meglátom talán a földet? Leírom utolsó akaratomat, mert hátha nem érkezem meg élve!
í. Azt kívánom, hogy a feljegyzések alapján állítsanak össze egy könyvet, amelynek jogai feleségemet, Ginette Bombard-t illessék meg.
2. Intézkedések feleségem és gyermekem élete felől.
3. Szükségesnek tartom kijelenteni: semmiképp sem szabad, hogy más hajótöröttek is áldozatul essenekegyes amorális szerzőknek, akiknek a hajótöröttek számára írott könyveiben egyetlen adat sem pontos a szárazföld közelségének jeleire vonatkozólag, s akik az emberek önbizalmát letörve, halálukat okozzák. Halálomért azok is felelősek, akik hibájából most nincs adókészülékem.
Végül a következőkkel fejezem be: kísérletem ötven napra érvényes; ha holtan érkezem is, a hajótöröttek ne veszítsék el a reményt. Kívánatos volna, hogy a közép- és szakiskolákban a csillagászati és földrajzi ismeretek tanítását gyakorlati hajózási oktatással is egészítsék ki.
Vasárnap, december 7. - Még mindig sehol semmi, de már nem lehetek messze (írásom itt újra lendületesebb lett). Ginette-ért, Nathalie-ért, Renaud-ért és Anne-ért kell, hogy élve érjek partot, de szörnyű nehéz. A nap kegyetlenül tűz, szomjas vagyok. Vizem erősen fogy, legfeljebb 5 liternyi van még: borzasztó rágondolni, mennyit öntöttem a tengerbe! Literszámra!... Keveset halászom, de a zsákmány elegendő: szörnyű volna, ha újra tengervizet kellene innom, meg hallevet - ráadásul ez a kimerítő hasmenés! Valóban sokat szenvedek. A tegnapi északi szél 18 mérföldnyit délre sodort, így hát eltávolodtam Désirade-tól, a legközelebbi parttól. Most újra alábhagyott, kétségbeejtő. A tengerészeti útmutató mindenesetre megállapítja (Antillák, 2. köt., 8. old., 9-14 sor): „A passzátszél decembertől március-áprilisig a legerősebb és legrendszeresebb. Ekkor hatol a legészakabbra, és átlagosan 4 Beaufort körüli erővel, kelet-északkelet és északkelet felől fúj." Megáll az ember esze, mi minden zöldséget ki tudnak nyomtatni! Ha leghamarabb holnap vagy holnapután nem pillantom meg a földet, akkor már semmit sem értek, s nem érdekel többé az egész. Induláskor, 150 20' körül, 12 óra 10-kor végeztem a helymeghatározást; most pedig, vagyis a mai napon 15 óra 10-kor. A különbség 3 óra, tehát a nyugati hosszúság 60° 20'-e körül lehetek - Désirade a 61. fokon van, azaz 38 mérföldnyire nyugatra . . . Dominique és Marie Galante a 61° 20', illetve 61° 12'-en vannak, vagyis 56, illetve 49 mérföldnyire. Tehát? Még ha 30 mérföldet teszek meg egy nap alatt, holnap akkor is 28, illetve 19 mérföldnyire kellene lennem a parttól. Ha mindezek után sem látok semmit, akkor leteszem a lantot. Már rettenetesen elegem van az egészből. Folyton csak szegény Ginette-emre gondolok, aki nyilván félholt az aggodalomtól.
16 óra 30. - Nyugodtan elmondhatom, hogy minden összeesküdött ellenem, A szél feltámadt, de dél felé hajt. Nem valami óriási szerencse. Üsse kő, megyek délnek: a 240 mérföldnyire levő Grenadáig van helyem bőven: csak éppen túlságosan lelassítja előrehaladásomat ez az elsodródás.
Az előjelek mind a szárazföld közelségére utalnak. Itt-ott kis fadarabkák úszkálnak a vízen, pérhalakra emlékeztető halak követik az Eretneket: mind olyan jel, amely a nyílt tengeren nem figyelhető meg. De én a szárazföldre volnék már kíváncsi!
Hétfő, december 8. - Még mindig sehol semmi, újra elült a szél. Nehezen hihető, hogy olyan fráterek, akik könyvet írnak az amerikai tengerészet részére, minden egyes pontban tévedjenek. A szerző kijelenti, hogy a parttól legfeljebb 300 mérföldnyire látni fregattmadarat; ha feltesszük, hogy a legutóbbi, amelyet szerdán láttam, tényleg az volt, akkor jóval messzebb repült 300 mérföldnél.
Szombat reggel újabb három trópusi madarat látok: róluk a könyv egészen félreérthetetlenül nyilatkozik: egyszerre három annyit jelent, hogy a part 60-80, na nem bánom, 100 mérföldnyire van. Ha felteszem, hogy szombaton meg vasárnap 40, és utána is 40 mérföldet tettem meg, akkor maximum 20 mérföldnyire kell lennem. Ezzel szemben nem látok semmit, s újra kíméletlenül meleg nap készül. Az ötvenedik napja vagyok tengeren, vagyis átlagban napi 54 mérföldet tettem meg, eleinte jóval többet, azóta pedig - egy nap kivételével - tartom a 30 mérföldes átlagot. Újra elült a szél, egy árva szellő se rebben.
A Kanári-szigetekre (550 mérföld) tizenegy nap alatt értem el. Ezúttal ötször akkora távolságot kell megtennem: ha az időnek is az ötszörösét veszem, ötvenöt napot, akkor szombaton kell megérkeznem
Már nagyon kevés a vizem, a tengervizet pedig nem bírom az erős hasmenés miatt; keveset halászom, a halak bizalmatlanok. De hát nem törődöm velük, mert bőven van repüíőhal. Végszükség esetére meg itt az egész élelemtartalékom: megeszem, s aztán elpusztulok. Ha valaki a tapasztalataim alapján könyvet írna a hajótöröttek számára, az jól vésse eszébe, hogy a különféle madarak jelzik ugyan a szárazföld közeledését, de már jó pár száz mérfölddel előbb. Kétségbe vagyok esve; mégis ki kell tartanom. Szörnyű! Bárcsak pontosan meg tudnám határozni a hosszúságot! Az az érzésem, hogy ha tudnám, hol vagyok, egészen más lenne a hangulatom, még ha a véltnél jóval keletebbre volnék is. Azt hiszem, a szigetekről valamennyi hajó nyugatra, az Antilla-tenger felé indul, így hát egyáltalán nincs eshetőség rá, hogy akár eggyel is találkozzam. Eszembe jut, hogy még az utam kezdetén egyszer erős szélben kivetettem az úszóhorgonyt! Most már egy életem, egy halálom: fennhagyom a vitorlát, bármi történjék is. De hát szélnek nyoma sincs! Istenem, mit csináljak, hogy megszűnjék végre ez a kibírhatatlan bizonytalanság?
Gyalázatosán meleg napra van kilátásom. Egyetlen felhő sem takarja el a napot. Minden elképzelhető nyomorúságot lehetségesnek tartok. Zuhoghat körülöttem, de rám egy csepp sem esik; köröskörül beborulhat, de rám változatlanul tűz a nap; a szabályos passzátszél időszakában egy szeles nap után egy szellős nap, majd két-három teljesen szélcsendes nap következik. A csónak gyakorlatilag mozdulatlan: már három napja, hogy vízbe dobtam, de még mindig látom a hátam mögött a fluoreszcein zöld foltját; így van ez 22-e, szombat óta. Húsz napja tart a szinte teljes mozdulatlanság. Hogyan lehettem olyan ostoba, hogy hittem egy „szakemberek" által írott könyvnek! Ezt nem felejtem el nekik! Csak éppen nem maradok életben - szerencséjükre! -, hogy a fejükhöz vághassam megállapításaikat! Húsznapi szélcsend, amikor a „passzátszél a legszabályosabb és a legerősebb!" Ha ilyen marad az idő, lehetetlen, hogy élve érjek partot, pedig nem lehetek messze.
14 óra 30. - Na tessék! Úgy kezdődik, mint pénteken: teljes szélcsend, petyhüdten csüngő vitorla! Éljen a passzát! Azt fogjuk majd mondani: ez a jele annak, hogy közel a szárazföld. Nos, mutassák nekem azt a földet! Semmi remény, még holnapra sem, hiszen egy tapodtat sem mozdulok előre.
16 óra. - Jó volna megfürödni és alaposan megvizsgálni a hajó víz alatti részeit. Az Eretnek épségben meg fog érkezni, még ha egy hónapig tart is az út - föltéve, hogy egy kardhal közbe nem avatkozik !
16 óra 30'. - A tenger hullámzik, jeléül annak, hogy valamerre fúj a szél, de itt még gyenge szellő sem érzik. Melegem van, gyötör a szomjúság.
17 óra. - 40 mérföldnyire sem vagyok Dominique-től, mégsem fogok soha odaérni, mert nincs szél (s olyan rendetlen írással, ahogyan soha az életben nem írtam, hozzáfűzöm): micsoda kegyetlen nap ez is!
Hosszas számításokát végeztem a helymeghatározás időpontjával kapcsolatban:
Október 19: 15°-nál voltam, helymeghatározás 12 óra 15-kor;
November 14: helymeghatározás 14 órakor, 1 óra 45 perckor később. Tehát a 41. foknál voltam, vagyis eddig az időpontig 1568 mérföldet tettem meg, 59 mérföldes napi átlagsebességgel;
December 8: helymeghatározás 15 óra 10-kor. Helyzetem 59°, vagyis 14-e óta 1044 mérföldet tettem meg, 43,; mérföldes napi átlagsebességgel. 116 mérföld van még hátra, vagyis híres madaraim 300, illetve 200 mérföldre repültek a parttól. A térkép szerint szerdán vagy csütörtökön, esetleg pénteken kell megérkeznem, ha lesz szél. De hát vajmi gyengén fújdogál.
A teljes szélcsendnél rosszabbat el sem tudok képzelni. Az Eretnek farán ülve figyelem a vérszegény barázdát, amelyet maga mögött hagy, midőn messziről észreveszek egy fekete, reszkető lapos tömeget. Amint egyre közelebb ér, mind jobban meg tudom különböztetni rajta a villogó, fehéres foltokat. Amikor vagy tizenöt méternyire ér, rádöbbenek, hogy ez a monstrum egy hatalmas rája. Minden józan megfontolás ellenére megnyugodom, mihelyt felismerem ezt az „élvezhető" állatot, s hidegvérrel elkezdem fényképezni, nem is gondolva arra, hogy ezúttal engem fenyeget az „elfogyasztás" veszélye. A rája nem jön közelebb, tartja a távolságot.
Vagy két óra hosszat követ, majd elnyeli a mélység, mint valami feketén fénylő fémlemezt. Jóval később egy dakari halász kijelentette:
„Ekkor fenyegette a legnagyobb veszély: a rája egyetlen mozdulatával felboríthatta volna a csónakját, vagy pedig a levegőbe felugorva rázuhanhatott volna!"
Kedd, december 9,15 óra. - Az első gyenge fuvallat tegnap este hét óta; bárcsak kitartana! A nap továbbra is kegyetlenül tűz; egész éjjel rémképek gyötörtek. Még mindig sehol semmi, az volna a csoda, ha látnám a partot, hiszen tegnap alig haladtam valamit. Ma reggel ismét három trópusi madarat láttam: rikoltoztak, márpedig nem valószínű, hogy a madarak a parttól távol rikoltoznak. Összeállítottam magamban annak a vacsorának a menüjét, amelyet egy ismerősöm - aki fogadott, hogy nem fogok megérkezni - fizet majd nekem. Két változatot gondoltam ki. Az első: libamáj szarvasgombával, rákfelfújt, roueni kacsa, szalmakrumpli, különféle sajtok, omlett gyümölcsízzel, pezsgővel hűtött gyümölcs. A második: homár Thermidor-módra, gombás fogoly pirított kenyéren, zöldbab, különféle sajtok, Suzette féle palacsinta (legalább egy tucat), pezsgőben hűtött gyümölcs. A borok: Muscadet, Pommard 1928, Vosne-Romanée 1930, Mouton-Rotschild 1947, Cháteau-Yquem 1929, Vieille Cure és szivar.
(Folytatjuk)
Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza
