2020. január 21., kedd

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (24)

131. nap – január 9. 

Ajándékuzsonna
Hosszú és némiképp kalandos utazás végén, a hajnali órákban átléptem az irán-török határt. Amint a határőr beütötte az útlevelembe a pecsétet, s beléptem a török felségterületre, óriási feszültség oldódott fel bennem, azonnal mosoly ült ki az arcomra. Iránt nyomasztó országként éltem meg, azóta pedig, hogy az amerikaiak likvidálták Kászim Szulejmáni tábornokot, szinte folyamatosan szorongás kínzott. 
Az utazásomat az tette kalandossá, hogy az autóbusz sofőrjét az iráni határőrizeti szervek nem engedték ki az országból, mivel nem fizeti rendesen a tartásdíjat. Részemről rendben van, ha egy gyermek jólétének az ára az, hogy bár kifizettem, nem szállítottak el az úticélomig, bár némi kétségeim vannak a módszer hatékonyságát illetően. Egy üzletember útitársam mondta, hogy nem lepődött meg a történteken, mivel amikor iráni vállalattal utazik külföldre, soha nincs olyan, hogy valami komoly probléma ne adódna. 
Tegnap délelőtt 11 órakor indultunk útnak Teheránból, s mivel sofőr hiányában reggel 8 órakor még mindig a dogubayaziti határátkelő nem éppen lakályos kávézójában vesztegeltünk, úgy döntöttem, elválok az útitársaimtól, akik arra vártak, hogy a cég új sofőrt küld a kb. 700 km-re fekvő fővárosból. Az úticélt Trabzonról Karszra, Törökország leghidegebb, de gyönyörű hegyvidéken fekvő városára módosítottam. Elképesztő változást tapasztaltam a lelkiállapotomban, az átvirrasztott éjszaka ellenére frissnek, energikusnak és optimistának éreztem magam. A vadregényesen kopár, sziklák borította kurdisztáni táj ismerős látványa felvillanyozott, az ellenőrző pontokban strázsáló, állig felfegyverzett török katonák látványa is örömmel töltött el, biztonságérzetet adott. 
Stoppoltam, s amikor három kurd aranyifjú vett fel a városi terepjárójába, szinte ujjongtam, majdnem olyan érzésem volt, mintha földijeimmel hozott volna össze a jószerencse. Később, amikor egy kurd benzinkutas nénike teával és süteménnyel kínált, már teljesen úgy éltem meg, hogy ismét hazai földön járok. Iránról az interneten szinte csak áradozó hangvételű útleírásokat lehet olvasni, melyek azt hangsúlyozzák, mennyire vendégszeretőek az irániak. Ezt magam is aláírom, hozzátéve, hogy ugyanez a tapasztalatom a törökökről és a kurdokról is. Ugyanakkor ezt nem kell abszolutizálni, a helyiek viszonyulása nagyban függ a turizmus fejlettségétől. Antalyában és Isztambulban senki nem fog megszólítani egy külföldit, hogy teára, kebabra invitálja, vagy ingyen szállást kínáljon neki, ellenben arról lehet hallani, hogy a vendéglősök, taxisok túlárazzák a szolgáltatásaikat.  Nekem azért voltak szinte kizárólag pozitív tapasztalataim, mivel olyan vidékeken jártam, ahova alig tévednek turisták. Iránban az idegenforgalom minimális, öt hét alatt kb. tíz külföldit láttam. Alireza, Husszein, Ali, Davood, Muhammad személyében olyan embereket ismertem meg, akiket túlzás nélkül nevezhetek a barátaimnak, de nem egy olyan teheráni taxissal találkoztam, aki szemrebbenés nélkül a normális viteldíj háromszorosát számolta volna fel, ha hagyom. Vendégszeretőek a közel-keletiek, de ez egyénfüggő, Iránban és Törökországban is vannak, akik az idegenben nem potenciális vendéget, hanem fejőstehenet látnak.

132. nap – január 10. 

Utolsó, Iránnal kapcsolatos bejegyzésemben olyan élményeimet akarom megosztani, melyeket, míg az országban voltam, nem mertem megtenni. Kereken egy tucat iránival beszélgettem a mindennapokról, az életükről, arról, hogyan befolyásolja azt a politika. Egyetlen kivételtől eltekintve, a kényes témát ők hozták szóba. Ismerőseim, kik közül néhánynak a nevére sem emlékszem már, nem képezik le hűen az ország társadalmát, mivel túlnyomó többségükben angolul beszélő fiatal férfiak, azonban az életérzésük felfedi Iránnak azt a visszataszító arcát, amiről a nyugati utazók nemigen szoktak beszámolni, lehet, nem is tudnak róla.   „Gyűlölöm ezt az országot” – jelentette ki egy iráni barátom szenvedélymentes hangon. Mivel hosszasan beszélgettünk arról, hogyan él, mire vágyik, egyértelmű számomra, hogy nem a hazáját gyűlöli, hanem a fennálló politikai rendszert, s azt, amilyenné az iszlám rezsim tette az országot. Azt is tudom róla, hogy nem hisz istenben, s megtisztelve éreztem magam, hogy megosztotta velem ezt a titkot, mivel az iráni diktatúrában ez istentagadásnak minősül, amiért halálbüntetés jár. Iránban egyébként az is halálos veszélynek teszi ki magát, aki más vallás követőjévé szeretne válni, például megkeresztelkedik, a hitelhagyás súlyos bűncselekménynek számít.  Annak a fiatalembernek, aki a fentieket elmesélte, leghőbb vágya, hogy örökre otthagyja Iránt, amit egyelőre nem tud megtenni, útlevelet ugyanis csak az kap, aki letöltötte a kétéves sorkatonai szolgálatot. Iráni ismerőseim túlnyomó többsége arról álmodik, hogy elmeneküljön a hazájából, számukra már Törökország is idilli helynek tűnik, s szerintem valóban az. 
Egy városkában, két újsütetű ismerőssel betértünk egy bisztróba, ahol több barátjuk is dolgozott. Amint meghallotta, hogy Romániából jöttem, egyikük azonnal megkérdezte, hogy lehet oda eljutni, ott élni. Ugyanúgy reagált volna Bulgária vagy Lengyelország hallatán, számára mindegy lenne, csak olyan országban legyen, ahol nincs állami terror, ahol az emberek normális társadalmi keretek között, szabadon élnek. 
„Ez egy roppant képmutató ország” – mondta egy másik barátom. Ő jó muszlimként akar élni, s mélyen elítéli az iráni rendszert, amiért az durva erőszakkal próbálja vallási előírások betartására kényszeríteni a népet. Szerinte a hit, a vallásos szellemben való élet csak önkéntes lehet. Egészségügyi szakembernek tanul, s figyelmeztetett, nagyon vigyázzak, mit iszom, mivel a teljes alkoholtilalom miatt rengetegen kotyvasztanak otthon szeszes italt, nagyon sokan vakulnak meg vagy kerülnek kórházba más, súlyos tünetekkel. Ő is ott akarja hagyni Iránt. „Ezek a társadalom kurvái” – jelentette ki, mikor az utcán meglátta a Forradalmi Gárda egyik tisztjét, hozzátéve, hogy a hadsereg elit alakulatának számító testület tagjai közutálatnak örvendenek. Ezen nem csodálkoztam, azt azonban kicsit furcsálltam, hogy miért pont prostituálthoz hasonlítják őket. Rövidesen kiderült, hogy a köznyelvben a társadalom piócáiként emlegetik őket, az angolban pedig a bitches és a leeches hasonlóan hangzik. Később másoktól is hallottam, széles körben elterjedt vélekedés, hogy a Forradalmi Gárda egy egyenruhás bűnszövetkezet, melynek egyik fő tevékenysége a csempészet. 
A nemek elkülönítésének és a női testtől való irtózatnak vagy félelemnek olyan megnyilvánulásait láttam Iránban, hogy mai napig nem tudom, sírjak-e vagy inkább röhögjek rajtuk. Egy barátom megmutatta az esküvője videófelvételét. A férfiak és a nők, bár szinte kizárólag rokonok voltak a meghívottak között, külön teremben lakodalmaztak, egyedül a vőlegény mehetett be a női részlegre. Ez hatósági előírás, a koedukált mulatozás szigorúan tilos. A teheráni rendőrségen láttam egy tisztviselőnőt, aki nem csupán kizárólag az arcát szabadon hagyó, rendőrségi emblémás leplet viselt, de mindkét kezét fekete kesztyűbe bújtatta a jól fűtött irodában. Sok fényképészet kirakatában csak kisfiúkat, kislányokat és felnőtt férfiakat ábrázoló fotók vannak. A tipikusan női pózokban, például menyasszonyi ruhában, kislányokat fényképeznek le. Nálam ez már az a kategória, ahol a szánalmas groteszk perverzbe fordul.  Amikor az indiai konzulátuson kijöttem az interjúról, visszaültem a székemre. Az időközben a szomszédos helyre telepedett, fiatal középkorú nő, szemmel láthatóan irritáltan állt fel, s ült néhány hellyel odébb. Belegondoltam, micsoda beteges elképzeléseket sulykolnak ezeknek az embereknek az agyába a másik nemről, a nemek kapcsolatáról. Iráni tapasztalataim fényében nagyon egyet tudok érteni mindazokkal, akik nem szeretnének az európai városokban fekete csadoros nőket látni, olyan férfiakat tudni maguk körül, akik az iszlám szigorú értelmezése alapján szabályoznák a társadalmi életet.  „Az irániak 99 százaléka gyűlöli ezt a rendszert” – állítja egy ismerősöm, aki maga is arra készül, hogy örökre otthagyja Iránt. Az arány mindenképpen rettentőn eltúlzott, egyetlen diktatúra sem maradhat fenn évtizedeken át ilyen minimális támogatottsággal, Iránban is vallási fanatikusok és képmutató, elvtelen haszonélvezők milliói állnak biztosan mögötte. Tapasztalataim alapján azonban abban is biztos vagyok, hogy milliók fulladoznak az iráni vallási diktatúra bigott levegőjében. Engem Irán a 80-as évek Romániájára emlékeztet. Nem mintha napjaink Perzsiájában nem lenne mit enni, és áramszünetek sincsenek, az épületek pedig jól fűtöttek. A kilátástalanság azonban közös jellemző, az élet kereteit szűk, merev, embertelen korlátok közé zárták mindkét államban, s aki feszegeti azokat, feketelistára kerül, ha pedig kitöréssel próbálkozik, halálos veszélynek teszi ki magát.  „Irán veszélyes ország, itt elnyomják az embereket” – mondta, szinte suttogva egyik útitársam a buszon, mellyel elhagytam Iránt. „Tudom” – válaszoltam, miközben arra gondoltam, hogy minden ottani barátomnak, s az ismeretlen senyvedő millióknak is azt kívánom, tudjanak emberhez méltó körülmények között, olyan életet élni, amilyet szeretnének. 

137. nap – január 15. 

Zichy rajza
Mióta elhagytam Iránt, nem gyalogolok, várom, hogy elrepülhessek Delhibe, ahonnan gyalogosan megyek majd tovább. Jelenleg Grúzia fővárosában, Tbilisziben vagyok. 
Az elmúlt hónapokban többen kérdezték, hogy a törökök, irániak mit tudnak rólunk, magyarokról. Törökországban sok emberrel találkoztam, akik szóba hozták a tudományos körökben egyelőre bizonyítottnak nem tekintett török-magyar rokonságot. A magyar szó hallatán a törökök két személyre asszociáltak, Attilára és Puskásra, utóbbira többen. 
Jónéhány turanistával találkoztam, olyan törökökkel, akik számára fontos a múlt, a hagyományok- és a rokoni kapcsolatok ápolása a közös eredetű népekkel, ők jellemzően többet tudnak rólunk az átlagnál. A turanistáknak általában tudomásuk van arról, hogy létezik egy Erdély nevű tartomány, ahol élnek magyarok, sőt, egyesek a Székelyföldről is hallottak, amit ők Szekelisztánnak neveznek. Egy turanista azt magyarázta nekem, hogy kedveli Orbán Viktort, ami érthető is volt, mivel a magyar kormány akkoriban torpedózta meg, hogy az EU elítélje Törökországot a szíriai agresszió miatt, majd kijelentette: „Nekünk ő a második Orbán”. Először csak bámultam rá, mivel nem tudok róla, hogy a magyar miniszterelnök dinasztiaalapításon gondolkodna, meg egyébként is, az egyes sorszám járna neki, aztán leesett a tantusz: beszélgetőtársam a törökök által Urbánnak nevezett magyar ágyúöntőmesterre gondolt, aki Konstantinápoly 1453-as ostromához hatalmas löveget öntött a szultánnak. Nem árultam el neki, egyáltalán nem vagyok büszke rá, hogy egy magyar verte be az egyik utolsó szeget Bizánc koporsójába. Nemrég egy Facebookos kommentelő közölte velem, vegyem tudomásul, az irániak többet tudnak a történelmünkről, mint sok magyar. Nem beszélem a fárszit, nem töltöttem el hosszú hónapokat az országban, s nem beszélgettem több száz, a társadalom legkülönbözőbb rétegeihez tartozó emberrel, ezért aztán nem tehetek ilyen kategorikus kijelentéseket az irániaknak a történelmünkkel kapcsolatos ismereteiről, azonban a tapasztalataim egyáltalán nem támasztják alá ezt a véleményt. Egyetlen olyan emberrel találkoztam Iránban, aki valamit tud a magyarságról, azon túl, hogy létezik egy ilyen nép, de ő nagyon nem átlagos iráni, mivel képzőművészként egy sor erdélyi alkotóval ismerkedett meg nemzetközi projektek keretében. A többi iráni ismerősnek azt is mondhattam volna, hogy Bergengóciából jöttem, fogalmuk nem volt róla, hogy van a világnak egy Erdély nevű szeglete. Nem is csodálom ezt, mivel mifelénk meg Golesztán vagy Szisztán-Beludzsisztán neve nem cseng ismerősen. Az átlagos irániaknak nem csak rólunk vannak minimális ismereteik, a nyugati kultúráról roppant keveset tudnak, az iskolában alig tanulnak róla. Ez nem csak a magaskultúrára vonatkozik, a popkultúra is ismeretlen számukra, egy értelmes, érdeklődő, a jövőjét Nyugaton elképzelő ismerősöm például tőlem hallott először a karaokéról. Grúziában ellenben van olyan magyar személyiség, aki szervesen beépült a helyi kultúrtörténetbe, mégpedig Zichy Mihály. A romantikus magyar festőnek, aki hosszú időn át az orosz cári udvarnak dolgozott, szobra áll Tbiliszi központjában, egy gyönyörű park kellős közepén, de utca és szálloda is viseli a nevét a grúz fővárosban. Zichy ezt azzal érdemelte ki, hogy illusztrálta a grúzok nemzeti eposzának, Sota Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című verses elbeszélésének az 1870-es években készült kiadását. A ma már ritkaságnak számító könyv egy példányát a Művészet Palotája nevű múzeumban őrzik. 
Mivel mondtam, hogy magyar vagyok, s kifejezetten azért jöttem a múzeumba, hogy megnézzem, a kedvemért előhozták a féltve őrzött, dedikált példányt. A kötet színes, nyitóillusztrációja a Sota Rusztaveli bemutatja költeményét Tamar királynőnek címet viseli. Tipikus romantikus alkotás, az egyik középkori grúz főúr ruházata megszólalásig hasonlít egy magyar mentére.

143. nap – január 21.

Tbiliszi
Végre-valahára Indiában, pontosabban annak fővárosában vagyok. Az ideút elég kacskaringósra sikerült, mivel a repülőm Bakuból, Azerbajdzsán fővárosából indult, azonban az azeri kormány online vízumszolgáltatása épp akkor nem működött, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, a készpénzem Iránban pedig vészesen fogyott, ezért úgy döntöttem, hogy biztos-ami biztos alapon Törökországba utazom vissza. Törökországból a grúz fővárosba buszoztam, onnan pedig Bakuba vonatoztam. Azerbajdzsánból Dubaiba vitt a repülő, ahol átszálltam egy Delhibe tartó járatra. Extra pihenőnapokra különösebben nem vágytam, annak azonban kifejezetten örültem, hogy ez alatt az idő alatt eljutottam Karszba, Tbiliszibe és Bakuba. Előbbi talán a legkevésbé tipikus török város, legalábbis az óvárosi része, amely tele van az oroszok által felhúzott, abból az időből maradt épületekkel, amikor Karsz a cárok birodalmához tartozott. A környezete sem jellegzetesen törökös, magas hegyvidék fenyvesekkel, igazi alpesi táj. 
Tbilisziben jártam már két évvel korábban, de szívesen mentem vissza. Grúzia sok szempontból egyedi ország: egyedi az építészete, az írása, a konyhaművészete, de még a borkészítési technológiája is, itt ugyanis a szőlő levét nem hordóban, hanem méretes agyagedényekben erjesztik, érlelik. Tbiliszi az egyik legszebb főváros, melyben mostanáig megfordultam, nagy óvárossal, tradicionális grúz stílusú épületek százaival, ráadásul kellemes hangulatú, nyugodt, nem érezhető benne az a zaklatott energia, ami a legtöbb nagyváros sajátja. 
 Az igazi meglepetés számomra Baku volt. A földgázban gazdag Azerbajdzsán fővárosa eklektikus hely, ahol egyidejűleg van jelen az elegáns modernség, a keleties egzotikum, a szovjet örökség pedig épületek, egyenruhák stílusában köszön vissza. Baku egy igazi XXI. századi város, extravagáns felhőkarcolókkal, széles sugárutakkal, melyeken még a hétfő reggeli csúcsidőben is tisztességes sebességgel lehet közlekedni, olyan reptérrel, amely mellett elbújhat a dubai-i, természetesen nem a méretét, hanem a dizájnját tekintve, míg az Unesco védelem alatt álló óvárosban ezer évnél idősebb épület is van. 
Leginkább mégis Baku általános állapota lepett meg, a szembeötlő rend, rendezettség, tisztaság, igényesség, melyek tekintetében akármelyik közép-európai fővárossal felveszi a versenyt, sőt. Az egységnyi közterületre kivezényelt rendfenntartók számát tekintve szerintem a világelsők között van, a belvárosban szinte minden sarkon láttam egy egyenruhást, de rendőrök vigyázzák a metróállomásokat is, mindenkinek ellenőrzőkapun kell átmennie. Az öltözetek és az embertípusok olyan kavalkádjával, mint amilyet dubai-i reptéren láttam, még nem találkoztam. A legérdekesebb egy három, világos bőrű, európaias arcú férfiből álló társaság volt, akikről az volt a benyomásom, hogy két-két fehér fürdőlepedőt tekertek maguk köré. Szandált viseltek, egy Jézus életéről szóló filmben azonnal felvették volna őket statisztának. Nők is voltak velük, ők nagyon hasonló, krémszínű, hosszú ruhát viseltek és fejkendőt, nem tűntek muszlimoknak. Sosem láttam képen vagy filmen hasonló öltözetű embereket, az olvasmányaim alapján sem tudtam semmiféle etnikai vagy vallási közösségre asszociálni, s a hangzása alapján a nyelvük sem nyújtott semmifélé támpontot. 

(Folytatjuk)

2020. január 7., kedd

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogútonn Zanglába (23)

126. nap – január 4.


Gigászi mecset épül
Az otthoniakkal beszélgetve rájöttem, hogy Iránnal kapcsolatos elterjedt téveszme, miszerint arab ország lenne. A valóság az, hogy Iránban nagyon kevés arab él, ők is a dél-nyugati országrészben. A perzsák és az arabok még csak rokonságban sem állnak egymással, bár utóbbiak, a valláson keresztül erős kulturális hatást gyakoroltak Iránra, ennek egyik következménye az arab írás használata. A perzsák és az Irán nyugati részén élő kurdok, bármily furcsa is, a legtöbb európai nyelvvel, így például az angollal, a némettel, a románnal vagy az orosszal éppúgy, mint a hindivel és a hinduk szakrális nyelvével, a szanszkrittal rokon nyelvet beszélnek. Perzsául a víz áp, ami nem véletlenül hasonlít a román ápára (apă) és a latin aqua-ra, az apa pedár, az anyát pedig hozzávetőleg mádernek ejtik. 
A nyugati világban az iszlámot általában egy homogén közösségnek képzeljük el, ami szintén távol áll az igazságtól. Az iszlámnak két nagy irányzata létezik, a többségi szunnita és a síita, ez utóbbinak hívei a muszlimok kb.15 százalékát teszik ki. A világon hozzávetőleg 40 muszlim ország van, a síiták csupán háromban vannak többségben: Irakban, Azerbajdzsánban és Iránban, utóbbiban a lakosságnak szinte 99 százalékát teszik ki. 
A szunniták és a síiták finomam szólva nem igazán kedvelik egymást, Kőrösi idejében nagyobb biztonságban utazhatott egy keresztény közöttük, mint egy síita – szunnita földön vagy fordítva.  Manapság persze már nem ez a helyzet, ugyanakkor a szunnita hátterű Iszlám Állam deklaráltan ellenséges a síitákkal, ezért az Irán által támogatott síita milíciák Irakban és Szíriában is aktívan részt vettek a vallási fanatikusok elleni harcban. Az iszlám ökuménia azonban még messze van, jelenleg is vannak olyan síita mecsetek, ahova szunniták nem léphetnek be, de természetesen keresztények vagy zsidók sem. 
Az iszlámon belüli szakadás röviddel Mohamed próféta halála után következett be. Miközben a korai keresztény teológusok olyan kérdésekről folytattak épeszű emberek számára nehezen értelmezhető vitákat, hogy a Fiú egylényegű-e az Atyával vagy csak hasonló lényegű, addig a muszlimok sokkal gyakorlatiasabb okból estek egymásnak: abban nem értettek egyet, hogy Mohamed után ki legyen a világi hatalom birtokosa. A jelenleg szunnitaként ismert többség szerint az utódot érdemei alapján a hívők közösségének kell megválasztania, míg az ellentábor úgy vélte, hogy az örökös csakis családtag lehet, pontosabban Ali, Mohamed veje. Innen ered a felekezet neve, a síita ugyanis körülbelül azt jelenti, Ali pártja. Az évszázadok során a két irányzat között teológiai különbségek is megjelentek, például a siíták körében fontos a szentek kultusza, míg a szunniták elutasítják azt. A kívülálló számára is érzékelhető fontos különbség, hogy míg a szunnitáknál napi öt kötelező ima van, addig a síitáknál csak három, pontosabban utóbbiak kettőt-kettőt összevonnak. Nem láttam semmiféle hivatalos statisztikát a mecsetek számáról, de határozott benyomásom, hogy a berendezkedését tekintve világi Törökországban jóval több van belőlük, mint Iránban. Persze, lehet, az téveszt meg, hogy a török mecsetek sokkal jobban ki vannak hangosítva, a müezzin imára hívó éneke rockkoncertekre jellemző hangerővel bömböl, az irániak lényegesen csendesebbek. 
Utam törökországi szakaszán rendszeresen megtörtént, hogy reggel 6-kor a dobhártyarepesztő kántálás ébresztett, Iránban ez egyszer sem fordult elő. Érdekes különbség a nyugati kultúrkör és az iszlám világ között, hogy az itteni emberek, ha a világnézetükről, a vallásukról kérdezem őket, mindig muszlimnak nevezik magukat. Az irániak utólag esetleg hozzáteszik, hogy ők síiták, olyan törökkel azonban nem találkoztam, aki a szunnita szót kiejtette volna. Nem hiszem, hogy sok olyan európai volna, aki kérdésre válaszolva magát elsősorban kereszténynek nevezné, s ne azt mondaná, hogy ő katolikus, ortodox, református stb. A leginkább kozmopolita és liberális iráni városnak számító Teheránban szerintem több az utcán rózsafüzért morzsolgató férfi, mint a vallási konzervativizmus törökországi fellegvárában, Erzurumban, ellenben eddig egyetlen embert láttam, aki a szabad ég alatt, a magával hordott imaszőnyegén borult le Mekka irányában, amikor eljött az ima ideje.

127. nap – január 5. 


Határozottan nem tett jót a biztonságérzetemnek, hogy Kászim Szulejmáni tábornok likvidálása miatt szintet ugrott az Irán és az Egyesült Államok közötti feszültség, ugyanakkor semmiféle ellenséges megnyilvánulást nem tapasztaltam, továbbra is mindenki barátságos velem és segítőkész.  Az iráni városok utcáit ellepték a háromnapos nemzeti gyász miatt kitett, a tábornokot ábrázoló molinók, csodálom, hogyan tudtak nagyon rövid idő alatt ennyit legyártani. Ismerősök kérdezték tőlem, hogy a Szulejmáni valóban olyan népszerű volt-e a lakosság körében, ahogy azt az iráni média állítja. Nem vagyok kompetens ezt megválaszolni, az tény, hogy az elmúlt két napban jó pár motorkerékpárt láttam, melynek a szélvédőjére fel volt ragasztva a tábornok képe. 
Többen kérdezték az otthoniak közül, hogy a kialakult feszült helyzet miatt nem vettem-e fontolóra, hogy a tervezettnél hamarabb hagyjam el Iránt. Az itteni tartózkodásom valóban megrövidül, de ennek nincs közvetlen köze az elmúlt napok történéseihez, előre nem látott kiadások miatt kezdek kifogyni a pénzből. Az USA által meghirdetett nemzetközi pénzügyi embargó miatt Iránban nem lehet pénzt felvenni külföldi bankszámláról, az embernek annyival kell gazdálkodnia, amennyi készpénzzel átlépte a határt.  A büdzsémet két nem várt kiadás is tetemes összeggel csapolta meg. Mivel egy hónapnál régebben tartózkodom az országban, nyilvántartásba kellett vetetnem a telefonomat, különben nem tudnám használni, nélküle pedig nehezen tudnék tájékozódni. A nyilvántartásba vétel 9 millió riálba, mintegy 70 dollárba került, ennyi pénzből egy hétig meg tudtam volna élni. Még nagyobb összeget, 100 dollárt vitt el az, hogy az indiai vízumot nem tudtam online megszerezni, ezért készpénzben kellett befizetnem az árát. Ma interjúra kellett mennem India teheráni követségére, keddre ígérték a vízumot. Amint kézhez kapom az indiai beutazásra jogosító dokumentumot, el is hagyom az országot, három-négy napig még kitart a pénzem. Iránból Azerbajdzsánba megyek, valószínűleg busszal. Jó két hónappal ezelőtt, az iszlamabadi magyar követség egyik munkatársa tájékoztatott arról, hogy Pakisztánnak az Iránnal határos, Beludzsisztán nevű tartománya a legveszélyesebb zónája az országnak, több szerparatista- és terrorszervezet hajt végre rendszeresen támadásokat, az emberrablások sem ritkák.  Emiatt letettem arról, hogy átutazzam a tartományon, arra gondoltam, Teheránból repülővel megyek majd Iszlamabadba, onnan pedig gyalogosan folytatom az utat. Időközben úgy döntöttem, inkább Delhibe repülök. Ennek alapvető oka az, hogy nem akarok egy órát sem eltölteni egy olyan barbár országban, mint Pakisztán, ahol nemrég istentagadás miatt halálra ítéltek egy tanárt, s napirenden vannak a vallási kisebbségek elleni atrocitások. Nagyon megviselne egy középkori mentalitások uralta országban lennem, nem akarom ennek kitenni magam. Másrészt Iszlamabadból Amritszárba mentem volna, ahol Kőrösi is járt, az pedig Delhitől még messzebb is van, az utamat tehát ezzel nem rövidítem meg, sőt. Az azeri fővárosból, Bakuból január 22-én repülök majd Delhibe.

129. nap – január 7. 


Örmény templom Teheránban
233 610 lépés, 3 306,67 km megtétele után, tegnaptól lezártnak tekintem utam első szakaszát. 
Ma ismét be kellett mennem India teheráni követségére, hogy az utazásomra vonatkozó további információkkal szolgáljak, ami hirtelenjében megemelte a vérnyomásomat, végül azonban elégedetten távoztam, mivel ígéretet kaptam rá, hogy a délután folyamán kézhez kapom a vízumot. Holnap délelőtt fel fogok szállni egy, a törökországi Trabzonba tartó buszra, amire a jegyet megvettem már. Ideje, hogy elhagyjam Iránt, már csak azért is, mivel a cipőm mindkét párján két, napról-napra terebélyesedő lyuk tátong, s amíg nem férek hozzá a bankszámlámhoz, nem tudok újat venni. 
A napokban egy nagyon rokonszenves istennél tettem tiszteletemet. Ahura Mazdának hívják, a japánok róla nevezték el az egyik autómárkájukat. A templomát véletlenül fedeztem fel Teherán egyik hangulatos mellékutcájában. A híveit zoroasztriánusokként szokás emlegetni, napjainkra alig 200 ezren maradtak. Neki is volt egy prófétája, Zoroaszter vagy Zarathusztra nevű, akiről nem lehet pontosan tudni, mikor élt, de minimum 700 évvel Krisztus előtt. 
 Szent könyvvel is megajándékozta az emberiséget, a címe Zend Aveszta. Nekem az egyik felettébb barátságos és angolul beszélő, nőnemű híve mutatta meg a templomot, s magyarázott a vallásról. Elmondása szerint Ahura Mazda a szeretet istene, mindenkihez kedves, nem fenyegeti örökkön tartó, a pokol nevű rémes helyen letöltendő büntetéssel azokat, akik nem tartják be a parancsolatait. Ez, mondjuk, nem vág pont egybe azzal, amit a zoroasztrizmusról olvastam, de gondolom, hogy egy hús-vér zoroasztriánus megbízhatóbb forrás egy lexikonnál. Ahura Mazda a fény istene, melyet a tűz szimbolizál, s minden templomában, építése óta folyamatosan lobog a szent láng, amit kizárólag a mubájnak nevezett pap táplálhat. Az általam felkeresett templomban több mint 100 éve ég folymatosan Ahura Mazda tüze, de van egy templom Yazd városában, ahol többezer éve nem aludt ki. 
Szerettem volna oda elmenni, az egyetlen hely Iránban, ahová igazán vágytam. A szent tüzet a hívek csak egy üvegablakon keresztül láthatják, nekem azonban megengedte a mubáj, hogy az ajtónyíláson át megszemléljem, szívmelengető pillanat volt, itteni tartózkodásom egyik legjobb élménye. A híveknek nem kell feltétlenül templomba menniük ahhoz, hogy Ahura Mazdához szóljanak, bárhol imádkozhatnak, ahol fény van, akár egy gyertya lángja vagy a nap felé fordulva. A muszlimok tűzimádóknak tartják a zorosztriánusokat, ami tipikusan esete annak, amikor valaki képtelen különbséget tenni szimbólum és mögöttes tartalom között, ugyanakkora ostobaság, mint az, hogy a hinduk a tehenet istenként imádják. 
Az Ahura Mazda hajlékában tett látogatást követően, az ökuménia jegyében bementem az utca másik oldalán álló örmény templomba, ahol épp miséztek, olyan buzgó tömjénezés mellett, hogy nehéz volt lélegeznem. A misét két pap celebrálta, a padokban egyetlen ember ült, úgy tűnik, a hívek itt sem ölik meg magukat a templomba járással, mondjuk, nem is lehetnek sokan. 
Az interneten lehet arról olvasni, az iráni hatóságok nem tolerálják keresztény vallási szimbólumok nyilvános térben történő elhelyezését. Az én tapasztalataim ezt nem igazolják, Teherán központi részein egy csomó bolt kirakatában láttam karácsonyfát, karácsonyi díszeket, olyan örmény kávézóban is jártam, ahol a tulajdonos az utcáról is jól látható karácsonyfát állított. Az persze kérdéses, hogy napjainkban a karácsonyfa vallási szimbólum-e vagy a vallásos köntösbe bújt merkantilzmus jelképe-e. Meglehet, az iráni hatóságok szemében az utóbbi.

(Folytatjuk)

2020. január 3., péntek

PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (22)

121. nap – december 30. 

Kétkerekű taxik Teheránban
Teherán messze a legérdekesebb, legkozmopolitább és legélhetőbbnek tűnő azon iráni városok közül, melyeken eddig áthaladtam. A főváros északi, az Alborz hegység lábánál fekvő kerületei számítanak a legelőkelőbbeknek, toronyházai nyugatias jelleget kölcsönöznek nekik, az életminőség errefelé közel van a kelet-közép-európai nagyvárosok szintjéhez. Az iráni főváros központi részén van az egykori óváros, keleties hangulattal, hagyományos iráni stílusú épületek tömkelegével. 
Ma megnéztem a perzsa uralkodók egykori rezidenciáját, a Golesztán-palotát. Lenyűgöző alkotás, sok ezer négyzetméter majolikával és remekbe szabott tükördekorációkkal. Miközben csodáltam a díszítésekben tobzódó termeket, ugyanarra gondoltam, mint a szentpétervári Téli Palotában és a szinajai Peleș-kastélyban: gyönyörű, de nem lehetett jó itt élni, nincs benne egy emberi léptékű, meleg zug. Teherán déli kerületeiben nem jártam, több ismerősöm figyelmeztetett, hogy ha kedves a testi épségem és ragaszkodom a pénztárcám tartalmához, jobb, ha nem megyek arra felé. 
Az iráni fővárosban nem csak gépkocsik működnek taxiként, hanem motorkerékpárok ezrei is. A motortaxik minden forgalmas téren, útkereszteződésben várnak az ügyfelekre, feltételezem, hogy olcsóbbak a klasszikus taxiknál. Elég sok pénzt kellene ajánljanak nekem azért, hogy felüljek egyre az őrült teheráni forgalomban. Egy helyi ismerősöm azt mondja, a hivatalos statisztikák szerint évente 1 millió közúti baleset történik Iránban, a halálos áldozatok száma 27 ezer körül van. Elnézve a helyi vezetési stílust, nem tűnik túlzottnak ez a szám. 
Bár már közel négy hete vagyok Iránban, még mindig nem érzem a riál értékét, megtörténik, hogy fogalmam sincs, mi mennyibe kerülhet. Ennek részben a kacifántos iráni pénzügyi rendszer az oka. Az irániak nem riálban, hanem tumánban számolnak, ami előbbinél tízszer többet ér. A tumán azonban egy virtuális fizetőeszköz, nem létezik ilyen pénz, az irániak azért találták ki, hogy kisebb összegekkel kelljen számolniuk. Számomra ez teljesen értelmetlennek tűnik, mivel egy 150 ezer riálos ár esetében tizenötöt mondanak, ami 15 ezer tumánt jelent, de ennyi erővel akár 150-et is mondhatnának. Az már az abszurdum netovábbja, hogy az újfajta félmillió riálos bankón 50-et ír, tehát már az Iráni Nemzeti Bank is tumánban számol, ami hivatalosan nem is létezik. 
Mióta Iránban vagyok, ma jártam először hivatalos valutaváltó irodában, beváltottam 100 dollárt. A tranzakciót sikerült negyed óránál valamivel rövidebb idő alatt lebonyolítani, ami, figyelembe véve a summa tekintélyes voltát, dicséretes. A túlzott bürokrácia miatt szintén nem panaszkodhatom, hiszen nem kértek tőlem háziorvosi igazolást arról, hogy be vagyok oltva kanyaró ellen, s azt sem kellett dokumentumokkal igazolnom, hogy nincs feleségem. Az adás-vételben a váltónak három munkatársa vett részt, nekem pedig csupán egy kérvényt kellett kitöltenem, természetesen beleírva a telefonszámomat és az e-mail címemet, illetve rákanyarítanom az aláírásomat három, kizárólag fárszi nyelvű, arab betűs papírra. Remélem nem íratták alá velem, hogy az elkövetkező tíz évben a jövedelmem tíz százalékát átutalom a cég tulajdonosának. 

123. nap – január 1.

Véget ért a teheráni vakáció, ismét gyalogolok, a legközelebbi úticélom Garmsar. Teljesen frissnek érzem magam, az év utolsó napját egy 41 040 lépéses etappal ünnepeltem meg. Ezzel sikerült igazán stílusosan lezárnom 2019-t, mivel elértem a 4 milliós szintet, 4 011 032 lépést tettem meg szeptember 1. óta, havi átlagban körülbelül 1 milliót. 
Brassai Sámuel naponta 5000 lépést tett meg egészségmegőrzési céllal, és 99, más források szerint 100 évet élt. Nekem 30 ezer körül van a napi átlagom, ha így folytatom, jó eséllyel hosszú öregkorra van kilátásom. A szilveszter estét egy szállodában töltöttem, pontosabban egy ablaktalan, de attól eltekintve kifejezetten civilizált szállodai szobában. Iránban alkoholtilalom van, ezért pezsgőt nem bontottam, de nem hiányzott, s magányosnak sem éreztem magam, mivel egy csomó új évi üdvözletet kaptam, s telefonon is sikerült beszélnem az otthoniakkal. 
Az év záróakkordját nekem az jelentette, hogy megnéztem az immár klasszikusnak számító magyar vígjátékot, az Egészséges Erotikát. Nagyon hálás vagyok a Nemzeti Filmintézetnek, hogy az ünnepek időszakára ingyenesen nézhetővé tett 66 magyar filmet, ez már a negyedik alkotás volt, amit megnéztem az elmúlt napokban. Bár jelenleg munkanélküli vagyok, 2020-ra ragyogóak a pénzügyi kilátásaim, ma ugyanis lencselevest reggeliztem. 
Az idei szilveszterem nem csupán pezsgő-, hanem petárda- és tűzijátékmentes is volt, aminek kifejezetten örültem. Iránban iszlám időszámítás van, s mivel a keresztények egy törpe kisebbséget alkotnak, a szilveszter egyáltalán nem volt érzékelhető, összesen három, Happy New Year feliratú molinót láttam az olasz- és a vatikáni diplomáciai képviseletek környékén. Az irániak nem csak, hogy nem velünk egyszerre ünneplik az új évet, de nem is 2020-t írnak. A muszlimok időszámításának kezdte a Krisztus utáni 622-ik év, amikor Mohamed elmenekült Mekkából, s Medinában telepedett meg. Náluk még javában tart 1398, az új év márciusban kezdődik majd. Az új esztendő első napján meglátogatják a rokonaikat, gyümölcsöt és hagyományos süteményeket fogyasztanak családi körben, s újonnan vett ruhákba öltöznek. Ez utóbbi szokást szerintem az európai kereskedők is szíves örömest meghonosítanák a nyugati kultúrkörben. 
Tűzijáték náluk nem az óév és az új fordulóján van, hanem az év utolsó szerdáján, az utolsó csütörtökön pedig szent helyeket és szeretteik sírjait látogatják meg. A muszlimok megadják a módját az óév búcsúztatásának és az új köszöntésének, Iránban az utolsó szerdától számítva 13 napos az ünnep, az egész hivatalos munkaszüneti időszak. 

124. nap – január 2. 

Törökországban egyértelműen az volt a benyomásom, hogy a társadalmi viszonyok a nyugati értékrend és az iszlám keveredésének az eredményei, előbbinek a jelenléte a legkonzervatívabbnak számító vidékeken, így például Erzurumban is tetten érhető. 
Iránban az iszlám kultúra dominanciája megkérdőjelezhetetlen, itt a világias attitűd, a kozmopolitizmus már csak nyomokban van jelen. Államformáját tekintve Irán iszlám köztársaság, az iszlám szabályrendszere az élet minden területére kiterjed. A nők nyilvános helyen nem mutatkozhatnak fedetlen fejjel, a kendő viselete kötelező. A kendő színe nincs törvényileg szabályozva, azonban feketéből van a legtöbb, hovatovább a nők jelentős része bokáig érő fekete leplet visel, ami szintén nem hatósági előírás. Miután átléptem a török–iráni határt depresszióba estem, persze nem a szó klinikai értelmében, kifejezetten rossz volt a hangulatom. Ehhez nagyban hozzájárult az, hogy folyamatosan feketébe öltözött embereket láttam magam körül, olyan volt, mintha egész települések borultak volna gyászba. Irán észak-nyugati, törökök lakta vidékein a nőknek kétharmada jár fekete lepelben, de a férfiak szintén előszeretettel öltöznek feketébe. 
Kelet- és Nyugat Azerbajdzsán tartományokban megszokott látvány, hogy egy férfi fekete cipőt, fekete nadrágot, fekete inget vagy fekete pulóvert és fekete dzsekit visel. A kislányokra fehér kendőt adnak. 
Adott pillanatban már figyeltem, hány olyan nőt látok, akin egyetlen fekete ruhadarab sincs, 1 százalékra becsültem az arányukat. Az egyik kisvárosban szembe jött velem egy idős asszony, aki színes kendőt, lila kabátot viselt. Számomra ő volt a nap hőse, a normalitás megtestesülése egy nyomasztó, bizarr világban. Tudatában vagyok annak, hogy a világot annak a kultúrának a szűrőjén keresztül értelmezzük, amelyben felnőttünk, részben ez az, amit a keleti filozófiák a mája fátylának neveznek. Ennek ellenére nehezen tudom elképzelni, hogy létezzen olyan kultúra, ahol a feketét, mely tulajdonképpen nem is szín, hanem a fény, a szín hiánya, nem szomorúnak, lehangolónak tapasztalják meg. Tebrizben megkérdeztem egy helybelit, mi az oka az általános feketeségnek. Azt mondta, ez a helyi hagyományban gyökerezik, senki nem kényszeríti az embereket arra, hogy feketébe öltözzenek. Hozzátette, számára szomorú szín, ezért nem engedi a feleségének, hogy fekete ruhákba öltözzön. Teherán már lényegesen tarkább, mint a nyugati végek városai, arányaiban lényegesen kevesebb a tiszta feketébe öltözött járókelő, a boltokban pedig mindenféle színű ruhát árulnak, sárga pulóvert éppúgy, mint piros kabátot. 
A nemek érintkezése Iránban, Törökországtól eltérően, nagyon közel áll az iszlámmal kapcsolatos nyugati sztereotípiákhoz. Az iskolák szegregáltak, koedukált oktatás csak az egyetemeken van. A konzervatív Nyugat-Iránban kézen fogva járó fiatal párt egyet sem láttam, Teheránban már igen, de itt sem gyakoriak. Az, hogy közeli rokoni kapcsolatban nem álló férfiak és nők puszilózzanak találkozáskor vagy elváláskor, ami Törökországban általános, itt szinte elképzelhetetlen, bár lehet, hogy iráni léptékkel szélsőségesen liberálisnak számító körökben van rá példa. Egy ismerősöm elmondása szerint, mivel a nemek érintkezése erősen korlátozott, a fiatalok többsége online ismerkedik. A vallási konzervativizmus egyik fellegvárának számító Tebrizben a buszokra férfiak és nők külön ajtón szállhatnak csak fel, a lényegesen szabadosabb Teheránban az ajtók közösek, ellenben az utastér hátsó része kizárólag nőknek van fenntartva. 
Az iszlám tiltja az alkoholfogyasztást, ezért Iránban nem lehet szeszes italt vásárolni. Alkoholmentes sörből rengeteg fajta van, meg is kóstoltam egyet, kifejezetten jónak találtam, bár inkább üdítő jellegű volt. Alkoholmentes pezsgőt szintén árulnak, ahhoz már nem volt gusztusom.

(Folytatjuk)