Hires Neruda-idézetek (1) |
Azokat
a napfény perzselte napokat hirtelen megzavarta egy esemény.
Házammal szemközt váratlanul megjelent burmai szerelmem, a
fergeteges szenvedélyű Josie Bliss. Távoli hazájából utazott
ide. Azt hitte, hogy rizs nem létezik másutt, csak Rangunban, ezért
egy zsákkal hozott belőle a hátán, elhozta kedvenc Paul
Robeson-lemezeinket és egy hosszú összetekert szőnyeget is.
Lecövekelt a szemközti kapu előtt, és onnan figyelte, majd
szidalmazta és megtámadta mindazokat, akik hozzám jöttek
látogatóba. Mardosó féltékenységtől lángolva, Josie Bliss
azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja a házat, amelyben lakom.
Emlékszem, egyszer egy hosszú késsel rontott egy édes euráziai
lányra, aki engem jött meglátogatni.
A
gyarmati rendőrség úgy vélte, hogy jelenléte rendbontást okoz a
nyugodt utcácskában. Közölték velem, hogy ha nem fogadom be a
házamba, kiutasítják az országból. Napokon át szenvedtem, hol a
szerencsétlen szerelme nyomán fellobbanó gyöngédség lett úrrá
rajtam, hol pedig a rettegés egy ilyen nőszemélytől. Nem
engedhettem, hogy betegye a lábát a házamba. Josie mindenre képes
szerelmes terrorista volt.
Végül
egy napon elszánta magát a távozásra. Kért, hogy kísérjem el a
hajóig. Amikor az már indulni készült, hirtelen kitépte magát
kísérői közül, és a fájdalom és szerelem kitörő rohamában
csókkal és könnyekkel borította el az arcomat. Mintha szertartást
hajtana végre, a karjaimat csókolta végig, a ruhámat, majd
hirtelen, meg sem tudtam akadályozni benne, a cipőm fölé hajolt.
Amikor ismét felegyenesedett, a fehér festékkel tisztított
cipőmtől lisztfehér foltok voltak az arcán. Nem kérhettem, hogy
ne utazzon el, hogy jöjjön le velem a hajóról, amely örökre
elviszi tőlem. Az értelmem tiltotta meg, de a szívem soha el nem
múló sebet kapott ott. Zajgó, zavaros fájdalma, a lisztfoltos
arcán végigcsurgó szörnyű könnyek még ma is élnek
emlékezetemben.
Már
csaknem befejeztem az Ittlétünk a földön első kötetét. A
munkám mégis csak lassan haladt. A távolság és a csönd
választott el az én világomtól, az engem körülvevő világba
pedig képtelen voltam igazában beilleszkedni.
Könyvem
természetes epizódok formájában tükrözte az ürességben függő
életemet: „Közelebb a vérhez, mint a tintához.” Ám stílusom
tisztult és szárnyakat kapott a mámorig fokozott mélabú
folytonos ismétlődésétől. Ezt gyúrtam, hajtogattam, a versek
anyaga az igazság és a retorika volt (mert ezek lisztjéből készül
a költészet kenyere), a keserű stílus pedig mindenáron azon
igyekezett, hogy önmagam pusztítsam vele. A stílus nemcsak az
ember. Az is, ami az embert körülveszi, és ha a környezet nem
hajlandó belépni a versbe, a vers belepusztul, belehal, mert nem
jutott levegőhöz.
Sohasem
olvastam olyan élvezettel és olyan bőségesen, mint ott,
Colombónak abban a külvárosában, ahol hosszú ideig éltem
magányosan. (...)
Szingapúr
Mi
tagadás, a colombói magány nemcsak súlyosan, hanem bénítóan
nehezedett rám. Akadt néhány – kevés – barátom a kis
utcában, ahol éltem. Különböző bőrszínű barátnőim
váltották egymást tábori ágyamon, és nem hagytak maguk után
egyéb nyomot, csak a testi villámcsapásét. Testem éjjel-nappal
lobogó magányos máglya volt azon a trópusi partvidéken. Patsy
barátnőm gyakran állított be hozzám néhány társnőjével,
akik napbarnítottak és arányló színűek voltak, búr, angol és
dravida vér folyt az ereikben. Sportszerűen és önzetlenül
feküdtek le velem.
Egyikük
elmesélte a chummery-kben tett látogatásait. Ez volt a neve
azoknak a bungalóknak, ahol fiatal angolok, az üzletek és a
társaságok kistisztviselői laktak. Közösen és csoportban, hogy
így takarékoskodjanak gombostűvel és élelemmel. A lány cinizmus
nélkül, mint valami természetes dolgot mesélte, hogy egy
alkalommal tizennégy fiúval szeretkezett.
– És
hogy csináltad? – kérdeztem tőle.
– Egyedül
voltam velük aznap éjjel, és éppen ünnepeltek valamit. Felhúzták
a gramofont, én pedig mindegyikükkel táncoltam néhány lépést,
aztán tánc közben valahogy betévedtünk valamelyik hálófülkébe,
így mind meg volt elégedve.
Nem
volt prostituált. Inkább gyarmati terméknek nevezném, ártatlan
és adakozó kedvű gyümölcs volt. A történet, amit mesélt, mély
benyomást tett rám, és sohasem éreztem iránta egyebet, csak
rokonszenvet.
Magányos
és elszigetelt bungalóm távol volt minden városi közművesítéstől.
Amikor kibéreltem, kerestem, merre lehet az árnyékszék, mert nem
láttam sehol. Valóban nagyon messze volt a zuhanyozótól, valahol
a ház legvégén.
Kíváncsian
vizsgálgattam. Egy fából készült doboz volt, közepén egy
lyukkal, nagyon hasonlított azokhoz a szerkezetekhez, amilyeneket
hazámban, paraszti gyerekkoromban ismertem. De a mieink egy mély
gödör vagy egy vizes ér fölött helyezkedtek el. Itt a tartály
csak egy egyszerű vödör volt a kerek nyílás alatt.
A
vödör minden reggel tiszta volt, és nem tudtam rájönni, hogy
tűnt el belőle a tartalma. Egy reggel korábban keltem fel a
szokottnál. Ámulva néztem, hogy mi történik.
A
ház hátsó bejáratán, mintha egy lépegető sötét szobor volna,
belépett a legszebb nő, akit eddig Ceylonban láttam. Tamil volt, a
páriák kasztjából való. A legdurvább szövetből készült
piros és arany szárit viselt. Meztelen lábán súlyos karikák
csörögtek. Orra két oldalán két piros pontocska csillogott.
Bizonyára közönséges üvegdarabkák lehettek, de rajta olyannak
tűntek, mintha rubinból volnának.
Ünnepélyes
léptekkel vonult az árnyékszékhez, rám sem pillantott, mintha
észre sem vette volna, hogy ott vagyok, majd – fején az undorító
tartállyal – istennőhöz méltó léptekkel távozott.
Olyan
szép volt, hogy alantas-foglalkozása ellenére is nagy érdeklődést
keltett bennem. Mint egy dzsungelből jött titokzatos állat, egy
másik fajta léthez, egy külön világhoz tartozott.
Megszólítottam, de hiába. Később olykor kisebb ajándékokat
hagytam az útjában, selymet vagy gyümölcsöt. Ö azonban jött és
ment, mintha nem hallana és nem látna. Sötét szépsége a léptei
által bejárt nyomorúságos útvonalat egy közönyös királynő
kényszerítő szertartásává változtatta.
Hires Neruda-idézetek (2) |
Egy
reggel, mindenre elszántan, erősen megragadtam a csuklóját, és
szembenéztem vele. Nem volt nyelv, amelyen szólni tudtam volna
hozzá. Hagyta, hogy vezessem, mosolytalanul, és csakhamar
meztelenül feküdt az ágyamon. Roppant vékony dereka, telt
csípője, melleinek túlcsorduló kelyhei Dél-India ezeréves
szobraihoz tették hasonlóvá. Egy férfi egyesült egy szoborral.
Szemei egész idő alatt nyitva voltak, rezzenetlenül. Joggal vetett
meg. A kísérletet nem ismételtem meg többé.
Csak
nehezen tudtam kibetűzni a sürgönyt. A Külügyminisztérium
közölte velem új kinevezésemet. Megszűntem konzul lenni
Colombóban, és Szingapúrban és Batáviában kell ellátnom
ugyanezt a feladatot. Ez a kinevezés kiemelt a szegénység első
köréből, és belépést biztosított a másodikba. Colombóban
jogom volt felvenni az ellátmányból (ha megérkezett)
százhatvanhat dollárt és hatvanhat centet. Most, hogy két
gyarmaton leszek konzul egyszerre, majd felvehetek az ellátmányból
(ha megérkezik) kétszer százhatvanhat dollárt és hatvanhat
centet, azaz háromszázharminchárom dollárt és harminckét centet
(ha megérkezik). Ami hirtelenében annyit jelentett, hogy nem kell
tovább tábori ágyon aludnom. Nem voltak túlzott anyagi igényeim.
De
mit csináljak Kiriával, a mongúzommal? Azoknak az utcámbéli
tiszteletlen kölyköknek ajándékozzam, akik már nem hisznek
benne, hogy feltétlen hatalma van a kígyók fölött? Még
elgondolni is rossz. Nem gondoznák, nem hagynák, hogy az asztalnál
egyen, pedig nálam ezt szokta meg. Szabadon engedjem az őserdőben,
hogy visszatérjen eredeti életformájához? Soha. Semmi kétségem
felőle, hogy már elvesztette természetes védekező ösztönét,
és a ragadozó madarak minden előzetes figyelmeztetés nélkül
felfalnák. De hogy tudnám magammal vinni? A hajóra nem engednének
fel ilyen különös utast.
Úgy
döntöttem hát, hogy magammal viszem az útra Brampyt, a szingaléz
boy-t. Ez egy milliomos zsebére szabott kiadást jelentett, és
egyben a legnagyobb őrültség is volt, mert olyan országokba
mentünk – Malaysiába, Indonéziába -, amelyek nyelvén Brampy
egy szót sem értett. A mongúz azonban így inkognitóban utazhat a
fedélközön, láthatatlanul, egy kosár belsejében. Brampyt éppoly
jól ismerte, mint én. Már csak a vámvizsgálat okozott gondot, de
Brampy majd gondoskodik róla, hogy kijátssza.
Igy
aztán szomorúan, vidáman és mongúzzal elhagytuk Ceylon szigetét,
és elindultunk egy ismeretlen világ felé.
Talán
nehéz megérteni, hogy miért volt Chilének ennyi konzulátusa
szerteszórva mindenfelé. Valóban furcsa is, hogy egy kis
köztársaság, beékelve a Déli-sark közelébe, hivatalos
képviselőket küldjön szigetcsoportokra, partokra és
korallzátonyokra a földgömb másik oldalán.
Alapjában
– én ezzel magyarázom – ezek a konzulátusok annak a
fantáziának és self-importance-nek, tehát fontosságtudatnak
voltak termékei, amely annyira jellemző miránk, dél-amerikaiakra.
Másrészt, már említettem, hogy ezekről a végtelenül távoli
helyekről indultak hajórakományként Chilébe az olyan áruk, mint
a juta, a szilárd paraffin a gyertyagyártáshoz és főleg a tea,
sok-sok tea. A chileiek napjában négyszer isznak teát. Egy
alkalommal hatalmas sztrájk tört ki a salétrommunkások közt
ennek az egzotikus árucikknek a hiánya miatt. Emlékszem, egyszer
néhány angol exportőr megkérdezte tőlem pár pohár whisky
elfogyasztása után, hogy mit csinálunk mi chileiek ilyen irdatlan
mennyiségű teával.
– Megisszuk
– feleltem.
(Ha
azt hitték, hogy kiszedik belőlem a tea valamely ipari
felhasználásának a titkát, sajnos, csalatkozniuk kellett.)
A
szingapúri konzulátus már tíz éve működött. Kiszálltam hát
a hajóról huszonhárom évem minden bizakodásával, Brampy és a
mongúz társaságában. Egyenesen a Raffles Hotelbe mentünk. Ott
kimosattam nem kevés ruhámat, majd leültem a verandán. Lustán
elnyúltam egy karosszékben, és kértem először egy, majd még
egy, végül összesen három ginpahit-ot.
Minden
olyan volt, mint egy Somerset Maugham-regényben, amíg csak eszembe
nem jutott, hogy a telefonkönyvből kikeressem a chilei konzulátus
címét. Nem szerepelt benne, hogy az ördög vinné el! Azon nyomban
felhívtam az angol kormány helyi szerveit. Utánanéztek a
dolognak, majd közölték velem, hogy Szingapúrban nincs chilei
konzulátus. Ekkor magáról a konzulról, Mansilla úrról kértem
tájékoztatást. Nem ismerték.
Elképedve
és letörten álltam ott. Alig volt annyi pénzem, hogy a szálloda
egynapi árát és a ruhamosást ki tudjam fizetni. Arra gondoltam,
hogy ennek a kísértetkonzulátusnak a székhelye bizonyára
Batáviában van, és úgy döntöttem, hogy folytatom az utat
ugyanazon a hajón, amelyen jöttem, és amely még a kikötőben
horgonyzott. Intézkedtem, hogy szedjék ki ruháimat az üstből,
amelybe már beáztatták őket, Brampy nedves göngyöleget csinált
belőlük, aztán rohantunk a kikötő felé.
A
hajófeljáróhidat már kezdték behúzni. Lihegve másztam fel a
lépcsőfokokon. Volt útitársaim és a hajóstisztek csodálkozva
néztek rám. Beköltöztem a kabinba, amelyet reggel hagytam el, és
az ágyon hanyatt fekve behunytam a szemem, miközben a gőzös
kifutott a végzetes kikötőből.
A
hajón megismerkedtem egy zsidó lánnyal. Kruznak hívták. Szőke
volt, kövérkés, a szeme színe akár a narancsé, és csak úgy
áradt belőle a vidámság. Elmondta, hogy jó állás várja
Batáviában.
Az
átkelés végét jelző ünnepségen mentem oda hozzá. Poharazgatás
közben elvonszolt táncolni. Én ügyetlenül követtem lépéseit
az akkoriban divatos lassú tekergések közepette. Azt az utolsó
éjszakát azzal töltöttük, hogy az én kabinomban szeretkeztünk,
baráti alapon és abban a tudatban, hogy a sors véletlenül és
erre az egyetlen alkalomra sodort egymáshoz bennünket. Finom
sajnálattal kezelt, és futó gyöngédsége mélyen meghatott.
Kruzi
bevallotta, hogy valójában mi is az az állás, amely őt
Batáviában várja. Volt egy többé-kevésbé nemzetközinek
nevezhető szervezet, amely európai lányokat helyezett el
tiszteletreméltó ázsiai férfiak ágyába. Ő választhatott egy
maharadzsa, egy sziámi herceg és egy gazdag kínai kereskedő közt.
Ő az utóbbi mellett döntött, mert az fiatal volt, de csöndes
természetű.
Amikor
másnap partra szálltunk, megláttam a kínai mágnás
Rolls-Royce-át, sőt, a tulajdonos arcélét is ki tudtam venni az
autó virágos ablakfüggönyei közt. Kruzi eltűnt a sokaság és a
csomagok forgatagában.
Én
a Der Nederlanden Szállodában vettem ki szobát. Éppen az ebédhez
készülődtem, amikor láttam, hogy Kruzi jön be. Karjaimba vetette
magát, a hangja elcsuklott a zokogástól.
– Kiutasítanak
innen. Holnap már el kell mennem.
– De
ki utasít ki, miért utasítanak ki?
Szaggatottan,
töredezetten mesélte el, milyen baj érte. Már éppen be akart
szállni a Rolls-Royce-ba, amikor a bevándorlási tisztviselők
letartóztatták, majd kegyetlen kihallgatásnak vetették alá.
Mindent be kellett vallania. A holland hatóságok súlyos bűnnek
tekintették, hogy egy kínaival akart ágyastársi viszonyban élni.
Végül mégis szabadon engedték, de meg kellett ígérnie, hogy nem
látogatja meg a lovagját, és azt is, hogy másnap felszáll
ugyanarra a hajóra, amelyikkel jött és azon visszatér nyugatra.
Az
fájt neki a legjobban, hogy a férfinak, aki várt rá, csalatkoznia
kellett benne. Ebben az érzésben bizonyára szerepe volt a fényűző
Rolls-Royce-nak is. Lelke mélyén azonban Kruzi valóban érzelmes
teremtés volt. Könnyei sokkal többről árulkodtak, mint csupán a
meghiúsult érdekeiről: megalázottnak és megbántottnak érezte
magát.
– Tudod
a címét? Ismered a telefonszámát? – kérdeztem tőle.
– Igen
– felelte. – De félek, hogy letartóztatnak. Megfenyegettek,
hogy börtönbe csuknak.
– Nincs
veszteni valód. Menj és keresd meg azt a férfit, aki ismeretlenül
is annyit gondolt rád. Legalább néhány szavas magyarázattal
tartozol neki. Mit törődsz te már a holland rendőrökkel? Állj
bosszút rajtuk. Menj, látogasd meg a kínaidat. Légy óvatos,
játszd ki azokat, akik megaláztak, és mindjárt jobban fogod magad
érezni. Azt hiszem, akkor majd nyugodtabban távozol ebből az
országból.
Aznap
éjjel barátnőm későn ért haza. Meglátogatta levelezés útján
szerzett bámulóját. Elmesélte találkozásukat. A férfi franciás
műveltségű, olvasott keleti ember volt. Könnyedén és
természetesen beszélt franciául. Nős volt, betartotta a
tiszteletreméltó kínai házasság normáit, és szörnyen
unatkozott.
A
sárga vőlegény egy kertes bungalót rendezett be nyugatról
hozatott fehér mátkája számára, rácsos ablakokkal,
szúnyoghálókkal, XIV. Lajos korabeli bútorokkal és egy nagy
ággyal, amelyet aznap éjjel mindjárt ki is próbáltak. A ház ura
mélabúsan mutogatta Kruzinak az apró, finom figyelmességeket,
amelyeket neki szánt, az ezüst késeket és villákat (ő maga
pálcikákkal étkezett), az európai italokkal feltöltött bárt, a
gyümölcsökkel megrakott hűtőszekrényt.
Aztán
megállt egy gondosan lezárt nagy utazóláda előtt, nadrágzsebéből
kis kulcsot vett elő, kinyitotta a ládát és feltárta Kruzi
szemei előtt a kincsek legfurcsábbikát. Százával voltak a
ládában a női alsónadrágok, könnyű kis pantallók, aprócska
bugyik. Csupa intim női holmi, százával vagy ezrével – ezt
tartalmazta a szantálfa csípős illatával beszentelt bútordarab.
Együtt volt ott mindenféle selyem és mindenféle szín, az
ibolyalilától a sárgáig, a sokféle rózsaszíntől a titkos
zöldekig, a vad vöröstől a szikrázó feketéig, az elektromos
égszínkéktől a nászi fehérig. Egy fétisimádó férfi
kéjsóvárságának teljes szivárványíve, és semmi kétség
afelől, hogy e virágos kegyszereket a maga kéjes gyönyörei
számára gyűjtötte össze.
– A
szemem is káprázott belé – mondta Kruzi, és ismét feltört
belőle a zokogás. – Találomra kiemeltem a ládából egy
marokkal, és most itt vannak.
Engem
is megrendített ez az emberi misztérium. Ez a kínai, komoly
kereskedő, importőr vagy exportőr úgy gyűjtötte a kis női
nadrágokat, mint egy lepkevadász a gyűjteménye egyes darabjait.
Ki gondolta volna róla?
–.
Hagyj itt egyet nekem – mondtam a barátnőmnek.
Kiválasztott
egyet, amely fehér és zöldszínű volt, aztán mielőtt
átnyújtotta volna, gyöngéden megsimogatta.
– Dedikáld
nekem, Kruzi, kérlek.
Óvatosan
szétfeszítette a kis bugyit és a selyemre ráírta az én nevemet
és a magáét. De néhány könnycsepp azt is áztatta.
Másnap
elutazott, anélkül, hogy találkoztunk volna, és nem is láttam
soha többé. A lenge, habos kis nadrág, a dedikációval és a
könnyek nyomával, ruháim és könyveim közt elkeveredve,
hosszú-hosszú évekig mindig ott volt valahol a bőröndjeimben.
Sem azt nem tudom, mikor, sem azt, hogy hogyan történt: valamelyik,
bizalmammal visszaélő hölgylátogatóm fölhúzta és távozott
vele.
(Befejezése
következik)