Gróf FESTETICS RUDOLF: Emberevők között (2)

Ettől a pillanattól fogva végtelen fontossá vált reám nézve az, hogy el ne feledjem az órámat felhúzni. Most már csakis ez és zsebdelejtűm voltak egyedüli vezetőim a véghetetlen tengeren.
Az iránytű ellenőrzésére is megtanítottam a feleségemet. Ily módon helyettesíthetett a fedélzeten, mialatt én néhány órát pihentem.
— A kormányos olyan megbízhatatlan és lusta — magyaráztam a feleségemnek, — hogy szüntelen szemmel kell őt tartani. Észrevettem, hogy valahányszor kijövök a hídról, a hajót a helyes irányból elfordítja. Ha így haladunk, soha nem érünk Honoluluba. Azért ha észreveszed, hogy az iránytól eltérünk, ne szólj semmit, ne mutasd, hogy észrevetted, csak jöjj le nyugodtan és költs fel. Én azonnal, mintegy véletlenül fölmegyek a fedélzetre és helyes irányba terelem a hajót.
Eme intézkedés folytán, amely néhány napig kitűnően bevált, elég rendesen haladtunk célunk felé. Minden reggel módomban volt megállapítani, hogy tisztességes utat tettünk meg, és hogy a helyes irányban haladunk. Már-már azt hittem, hogy győzedelmeskedtem.
— Az én gazfickóim alkalmasint belátták, hogy még sem oly könnyű egy hajót útjából eltéríteni és kapitányát egy puszta szigeten kitenni, — okoskodtam. — Bizonyára megszeppentek és elment a kedvük ettől a fényes tervtől.
Szép idő járta. Erős és kedvező szél mellett sónerünk úgy röpült hullámról-hullámra, mintha lepke lett volna. A hajón mindenki tudta, hogy ha így haladunk, nemsokára Honoluluba érünk. WICKMANN olyan dühösen járt-kelt, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Lecsüggesztett fővel órákig járt föl s alá a hídon, az ember szinte azt hihette, hogy szüntelen a híd deszkáit olvassa. Olykor láttam, hogy keze ökölbe szorul és dühös pillantásokkal néz engem, PEPPERKORN-nal félhangon hosszasan tanácskoztak: arcukról, a kezük járásából kivettem, hogy a következőket mondják:
— Mintha az ördög űzné velünk játékát! Nem tehetünk semmit, amióta mind a ketten utánunk lesekednek S valami módon értesülniök kellett tervünkről! Láttad, a grófné mennyire figyeli mindig az iránytűt? Tegnapelőtt, mikor ott őgyelgett a hídon, intettem TOM-nak, hogy változtassa meg az irányt. Három perc múlva a grófné már nem volt a hídon, de helyette — álmosan dörzsölve szemeit — nyomban megjelent a gróf és az iránytűt nézte.
Jót nevettem a bosszankodásukon, melynek oly kevéssé sértő módon adtak kifejezést. Nagyon tévedtem azonban, amikor azt hittem, hogy WICKMANN beéri az efféle ártatlan kifakadásokkal. Dühében pokoli tervet eszelt ki s azt csakhamar meg is valósította. Feleségem terhére volt, elhatározta tehát, hogy elteszi az útból.
A paszátszelek eme zónájában — ahol épen voltunk, — a hajó állandóan hátulról kapta a szelet. WICKMANN meghagyta PEPPERKORN-nak, oldja fel a fővitorla átfutó köteleit
a vitorlarúdon s oly módon eressze meg a köteléket, — mely a vitorlarúdat az árbochoz erősíti, hogy a vitorla alja embermagasságra kerüljön. Megállapodtak, hogy egy WICKMANN által adott jelre mindazok, akik az összeesküvésbe beavatva voltak, szélnek fordítják a vitorla rúdját oly módon, hogy a vitorla hirtelen megdagad és végigsöpri a hidat. Igaz, hogy eközben könnyen elszakadhat a kötelék és elpusztulhat a hajópárkány; feleségem esetleg a tengerbe is eshetik. Sőt WICKMANN várta is az utóbbit és megtett min den előkészületet arra, hogy rögtön kihalásszák feleségemet a sós vízből. Szóval: ő nem akart komoly bajt okozni, csakis ártalmatlanná tenni a feleségemet azáltal, hogy ágyba kerüljön és ne őrködhessék a hídon. Azután módot talált volna arra, hogy engem is a szobámba száműzzön és akkor — anélkül, hogy nyilt ellenségeskedéshez folyamodnék, — teljesen a saját akarata szerint kormányozhatja és oda viheti a „Tolná"-t, ahová neki tetszik.
Másnap reggel, mikorra az összeesküvés tervezve volt, ködös idő járta. Friss szellő fújt északkelet felől és a „Tolna" óránként tíz mértföldet haladt egyenesen Honolulu felé. Egész éjjel virrasztottam. Délelőtt úgy tíz óra felé a feleségem feljött a hídra. Megkértem, vigyázzon az iránytűre, magam pedig a szobámba mentem és lefeküdtem. Menten el is aludtam.
Hirtelen nagy zajra ébredtem fel; mintha villám csapott volna a fedélzetre és ízzé-porrá zúzott volna mindent. Lélekszakadva felrohantam és megláttam a feleségemet, amint eszméletlen feküdt a földön, a hajófelszerelés roncsai között. Azonnal megértettem a történteket. Feleségemet megvizsgáltam és láttam, hogy nem sérült meg; a lökés ereje csak lesodorta a hídról. Miután levitettem szobájába és néger komornájának gondjaira bíztam, megtöltöttem pisztolyomat és e szavakkal közeledtem WICKMANN-hoz:
— Ki volt a kormánynál, amikor ez megtörtént?
— TOM, uram.
— Azonnal verjétek vasra, vagy halomra lövöm valamennyiőtöket!
— Kapitány úr, nem a TOM hibája okozta...
— Szót se! Két perc múlva az az ember vasra legyen verve, vagy főbe lövöm magát, mint egy kutyát!
Erre WICKMANN szó nélkül fogta a bilincseket és bűntársához, TOM-hoz ment. Mialatt vasraverte, valamit súgott neki. Bizonyára azzal bíztatta, hogy büntetése nem lesz tartós, majd ő megszabadítja . . .
Az átvett kulcsot a tengerbe dobtam, és így szóltam:
— Most már csak Honoluluban, egy ügyes lakatos segítségével szabadulhat ki. Ti pedig ide hallgassatok! A legelső, aki bármi hibát elkövet, ennél sokkal keservesebben fog bűnhődni. Hajómon olyan dolgok történnek, amelyek előre is megadják nekem azt a jogot, hogy szó nélkül lelőjjelek benneteket! Egy óra múlva fölmegyek a hídra; követelem, hogy addig minden a helyén legyen, a kár pedig teljesen helyreállítva.
Ezzel óriás munkát szabtam rájuk. A hidat teljesen elborították a hajóroncsok s ezer szerencse, hogy a vitorlarúd és az árboc is meg nem sérültek, akkora halom törmelék hevert mellettök. A matrózok szó nélkül munkába fogtak, de látszott rajtuk az elfojtott düh. WICKMANN annyira a maga pártjára hódította őket, hogy egyetlen szavára képesek lettek volna azonnal fellázadni ellenem. Sőt, ha az összeesküvők feje — revolverem előtti rettegésből — meg sem adná erre a jelt, attól lehetett tartani, hogy a Hawai szigetek puszta látása veszedelmes forrongást fog kelteni a legénység körében. WICKMANN bizonyára tetemes részt igért nekik a hajóból, ha azt elfoglalniuk sikerül. Ez a gondolat rendkívül felizgatott, különösen mikor láttam, hogy a láthatáron sötét párák emelkednek, a vihar előjelei.
Van eset, amikor a vihar szívesen látott vendége a kapitánynak. A természet tombolása józanító hatással van a matrózok lázongó agyvelejére és ezt a hatást mi nagyon meg tudjuk becsülni. Nem kívánunk föltétlen szép időt és állandó jó szelet, mert ez már sok hajó vesztét okozta.
Tengeri veszedelmek nélkül nem képzelhető olyan fegyelem, amely a különböző fajú és természetű legénységet — legyen az bármily megbízható — teljesen uralni tudja, amikor hosszú hónapokon át egy deszkaalkotmányon fogva tartjuk őket.
Ezért örömmel üdvözöltem az első villámot, amely a déli égbolton alácikázott a sötét felhőtömegből. A vihar tombolt, rettenetes zápor csapott le a fedélzetre, melyet azonfelül szüntelen elöntötték a hullámok. Tele hordták hófehér tajtékkal, felborították a matrózokat. Bőrig ázva, a hajót érő hatalmas lökések által egymáshoz ütődve, a matrózok velem együtt hűségesen küzdöttek a vihar ellen.
Három napig tartott a veszély s ezalatt mindegyikünk annyi kitartással dolgozott, mintha a hajó megmentése egyedül tőle függne.
Mikor a bennünket környező felhőfüggöny eloszlott, vékony és kékes ködben Honolulu hegyeit, magas csúcsait láttuk magunk előtt. A szél most is állandóan Oahu felé röpített bennünket, már csak fél mérföldnyire voltunk tőle. Ekkor már nem kellett lázadástól tartanom. A vihar elég kárt okozott a hajóban, de egyszersmind lehűtötte a legénység forrongó vérét és lázongásra hajló agyvelejét azzal, hogy kifárasztotta őket. Boldogan, hogy megszaba­dulnak a hajóról, nem gondoltak másra, minthogy mielőbb elérjék a zöldelő, virágillatos szárazföldet.

*

Az arisztokrata és kannibáljai: Festetics-kiállítás Párizsban

Az arisztokrata és kannibáljai címmel látogatható a gróf Festetics Rudolf (1865-1943) óceániai utazásairól szóló nagyszabású kiállítás a tavaly megnyílt párizsi Musée du Quai Branlyban.

Az Eiffel-torony tőszomszédságában, a Szajna-parton lévő, Afrika, Ázsia, Óceánia és Amerika civilizációit bemutató több mint 40 ezer négyzetméter alapterületű múzeum és kutatóközpont idei időszakos slágerkiállítása a Franciaországban született magyar arisztokrata műgyűjtő Tolna nevű hajóján, a XX. század elején ősi törzseknél tett kalandozásainak állít emléket.

A kiállítás a magyar gróf amerikai feleségével, Eila Hagginnel tett nyolcéves utazásának kronológiai sorrendjében, kettejük kalandjain és találkozásain keresztül mutatja be - a hajótérképeken jól követhetően - a Csendes-óceán történelmi, néprajzi, ideológiai és romantikus kontextusának legjellemzőbb oldalait a XIX. és XX. század fordulóján...

Bécsi tanulmányait és az osztrák-magyar hadseregben letöltött katonai szolgálatát követően a párizsi magyar háromszor nősült. Két első felesége amerikai újgazdag családból származott, s Festetics San Franciscóban építtette meg a 76 tonnás Tolna nevű hajóját, amellyel első felségét vitte csendes-óceáni nászútra. Ennek vége egy nyolcéves felfedező kalandtúra, két francia nyelvű útikönyv, számos cikk és egy válás lett.

A gróf az útról 1460 tárgyat és négyszáz üvegnegatívon őrzött fotót küldött a budapesti Néprajzi Múzeumnak adományként. A tárgyak többségét a gróf és felesége vagy ajándékba kapta a helyi törzsfőnököktől, vagy pedig a magukkal vitt szövetekért és más árukért cserélte el. Az első világháború kitörésekor azonban az osztrák-magyar állampolgárságú, így francia földön ellenségnek számító gróf teljes vagyonát és több száz darabból álló műgyűjteményét elkobozta Franciaország, s az az ország múzeumaiba került, melyből a 357 legszebb tárgy - maszk, szobor, ékszer és használati tárgy - látható most a párizsi kiállításon.

Festetics szenvedélyes fotós volt, így a kiállítás műtárgyak, a szigetek lakóinak életét egyedülálló forrásként bemutató korabeli fotók, naplórészletek és egyéb dokumentumok keveréke, amely az 1889-es Párizsi Világkiállítás hangulatát idézi. (National Geographic Magyarország, 2007)

PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (2)

Chilei konzul egy lyukban

Amikor Neruda még születési nevét
viselte: Ricardo Reyes

Egy diákirodalmi díj, újabb könyveim és hírhedt köpenyem bizonyos népszerűsége, a szűkebb szakmai körökön túlmenően is, a tiszteletreméltóság kis sugárkoszorúját vonták körém. De a mi latin-amerikai országaink kulturális élete a húszas években, néhány ritka és hősies kivételtől eltekintve, csakis Európától függött. Minden dél-amerikai köztársaságban egy kozmopolita clitréteg működött, ami pedig a hatalmon lévők íróit illeti, ők Párizsban éltek. Nagy költőnk, Vicente Huidobro nemcsak franciául írt, hanem még a neve írásmódját és kiejtését is Vicentéről Vincent-ra változtatta.

Egy biztos, alighogy valami ifjúkori hírnév körvonalai kezdtek összeácsolódni körülöttem, egyre-másra kérdezgettek ismerőseim az utcán:

– De mit csinál maga itt? Magának Párizsba kell mennie.

Egy barátom beajánlott a Külügyminisztérium egyik osztályvezetőjéhez. Ez azonnal fogadott. Már ismerte a verseimet.

– Azt is tudom, hogy mik a céljai. Üljön le ebbe a kényelmes karosszékbe. Innen jó a kilátás a térre, a tér nagy vásárára. Nézze az autókat. Ez mind csak hiúság. Boldog lehet, hogy fiatal költő. Látja azt a palotát? Az én családomé volt. És nézzen rám, most itt vagyok ebben az odúban, és nyakig ülök a bürokráciában. Amikor pedig egyetlen dolog van, ami ér valamit: a szellem. Szereti Csajkovszkijt?

Egy óra hosszat csevegtünk a művészetről, majd amikor a búcsúzásnál kezet nyújtott, közölte, hogy ne is törődjek tovább semmivel, ő a konzuli osztály igazgatója.

– Máris úgy tekintheti, hogy ki van nevezve egy külképviseleti posztra.

Két éven keresztül jártam fel rendszeresen az előzékeny és egyre barátságosabb diplomáciai igazgató irodájába. Alighogy meglátta, hogy jövök, magához intette egyik titkárát, és, szemöldökét felvonva, így szólt hozzá:

– Nem vagyok itt senkinek. El akarok feledkezni egy kicsit a prózai hétköznapokról. Ebben a minisztériumban az egyetlen szellemi esemény a költő látogatása. Bárcsak soha itt ne hagyna bennünket.

Őszintén beszélt, ebben biztos vagyok. Ezután azonnal rátért a fajkutyákra, szóhoz sem hagyott jutni. „Aki nem szereti a kutyákat, nem szereti a gyerekeket sem.” Aztán az angol regény következett, majd áttért az antropológiára és a spiritizmusra, hogy később a címertannal és a családfakutatással folytassa. A búcsúzásnál, mintha csak egy kettőnk által tudott félelmetes titokról tenne említést, ismét közölte, hogy külföldi kinevezésem teljesen biztos. Noha annyi pénzem sem volt, hogy vacsorát vegyek, aznap este már ismét úgy vettem levegőt, mintha követségi tanácsos volnék. És amikor barátaim kérdezgettek, hogy most éppen mit csinálok, fontoskodva válaszoltam nekik:

– Az európai utamat készítem elő.

Ez addig tartott, amíg Bianchi barátommal össze nem találkoztam. A Bianchi család nemes klán Chilében. Népszerű festők és zenészek, jogászok és írók, felfedezők és Andok-kutatók, minden Bianchi nyugtalan lélek és sebes gondolkodású értelem. Barátom, aki már volt nagykövet és jól ismerte a minisztériumi útvesztőket, megkérdezte:

– Nem jött még ki a kinevezésed?

– Bármely pillanatban megkaphatom, efelől biztosított az a magas rangú és művészetkedvelő protektorom, aki a minisztériumban dolgozik.

Mosolygott, és így szólt:

– Menjünk föl a miniszterhez.

Karon fogott és elindultunk felfelé a márványlépcsőkön. Jöttünkre gyorsan utat nyitottak a tisztviselők és kézbesítők. Annyira meg voltam lepve, hogy szólni sem tudtam. Életemben először láttam igazi külügyminisztert. Alacsony termetű volt és hogy ezt némiképpen enyhítse, egyetlen ugrással fölült az asztal sarkára. Barátom elmondta neki, hogy heves vágyat érzek a külszolgálat iránt. A miniszter megnyomott egyet az előtte lévő sok csengőgomb közül és hogy zavaromat még csak növelje, csakhamar megjelent szellemi protektorom.

– Milyen szolgálati posztok vannak betöltetlenül? – kérdezte tőle a miniszter.

A makulátlanul elegáns főtisztviselő, aki most nem beszélhetett Csajkovszkijról, kezdte sorolni néhány város nevét, szerte a világon. A nevek közül sikerült kihalásznom egyet, amelyet még soha nem is hallottam, de nem is olvastam róla: Rangunt.

– Hova akar menni, Pablo ? – kérdezte a miniszter.

– Rangunba – feleltem habozás nélkül.

– Nevezze ki – utasította a miniszter protektoromat, aki már futott is, és jött is vissza a kinevezéssel.

A miniszter szobájában volt egy földgömb. Bianchi barátom meg én megkerestük rajta a számomra mindeddig ismeretlen Rangunt. Ázsia egyik pontján, az öreg glóbusz mély üreget alkotott, és ebben a mélyedésben fel is fedeztük az említett várost.

– Rangun. Itt van Rangun.

Ám amikor órákkal később költőbarátaimmal találkoztam, és ők meg akarták ünnepelni kinevezésemet, kiderült, hogy a város nevét tökéletesen elfelejtettem. Csak annyit tudtam elmagyarázni nekik örömmámorban úszva, hogy a mesés Keletre neveztek ki konzulnak, és hogy jövendő állomáshelyem egy lyukban van a térképen.

Montparnasse

1927 júniusának egyik napján elindultunk a távoli birodalmak felé. Buenos Airesben átcseréltük elsőosztályú jegyemet két harmadosztályúra, és felszálltunk a Baden nevű hajóra. Ezen a német gőzösön csak egyetlen osztály volt, de ez az egyetlen valószínűleg az ötödik osztály volt. Az utasokat két turnusba osztották be, az egyikben a portugál és spanyol-galíciai hazavándorlókat látták el, a másikba a többi előkelő utast, elsősorban a latin-amerikai bányákból és gyárakból hazainduló németeket sorolták. Társam, Álvaro, tüstént elkezdte minőség szerint osztályozni a nőnemű utasokat. Aktív donjuán volt. Két csoportba osztotta őket. Az egyikbe azok tartoztak, akik megtámadják a férfiakat, a másikba azok, akik csak a korbácsnak engedelmeskednek. Ezek a formulák nem mindig váltak be. Minden trükköt ismert, amivel meghódíthatta magának a hölgyek szerelmét. Amikor a fedélzeten néhány érdekesnek látszó nőutas bukkant fel, azonnal elkapta a kezem, és titokzatos mozdulatok közepette úgy tett, mintha a tenyerem vonalait olvasná. A második fordulónál a sétáló hölgyek megálltak és könyörögni kezdtek neki, hogy az ő tenyerükből is olvassa ki a sorsukat. Ő azonnal megragadta a kezüket, forrón simogatni kezdte, és a jövő, amit a tenyerükből kiolvasott, mindig azt rejtette, hogy hamarosan látogatást fognak tenni a mi hajókabinunkban.

A hajóút az én számomra igen hamar megváltoztatta jellegét, már nem láttam az utasokat, akik zajosan tiltakoztak az ellen, hogy az étlapon örökösen csak „kartoffel” szerepel, már nem láttam a világot és az egyhangú Atlanti-óceánt, nekem már csak arra volt szemem, hogy egy ifjú és elmondhatatlanul szép brazil lány nagy és sötét szemét nézzem. A lány Rio de Janeiróban szállt fel a hajóra szüleivel és két fivérével.

Azoknak az éveknek a vidám Lisszabonja (az utcán halászok, és nem Salazar ült a trónon) bámulattal töltött el. A kis hotelben ízletes és finom volt az étel. Az asztalt hatalmas tálak koronázták, teli gyümölccsel. Ezerszínű házak; ódon paloták, boltíves kapuval; a monstrum katedrálisok, mint kiszáradt kagylóhéjak, amelyekből az Isten mintha már századokkal ezelőtt máshova költözött volna; ódon palotákban működő játékbarlangok, a gyerekesen kíváncsi sokaság a sugárutakon, Braganca hercegnője, amint eszét vesztve fönségesen lépdel egy köves utcán, nyomában száz bámuló utcakölyökkel; ez volt a megérkezésem Európába.

És aztán Madrid, a zsúfolt kávéházaival, a kedélyes Primo de Rivera, amint éppen az első leckét adja egy országnak, amely e tárgyból megkapja majd a teljes leckesorozatot. Az Ittlétünk a földön című kötetem első versei, amit a spanyolok eleinte nem nagyon akarnak megértem; csak majd később értik meg, amikor Alberti, Lorca, Aleixandre és Diego nemzedéke lép a porondra. És Spanyolország volt nekem a végeérhetetlen vasúti utazás is és a világ legkeményebb harmadosztályú vagonja, amelyen Párizsba érkeztünk.

Eltűntünk a Montparnasse füstölgő sokaságában, argentinok, brazilok és chileiek közt. A venezuelaiak, akkor még Gómez uralkodása alatt eltemetve, még csak nem is álmodták, hogy itt megjelenhetnek egyszer. És távolabb a hinduk, talárszerű öltözékükben. És asztalszomszédnőm, aki nyaka köré tekert kis kígyójával mélabús lassúsággal szürcsölgette a café-créme-et. Dél-amerikai kolóniánk konyakot ivott, tangót táncolt, és csak a legkisebb alkalomra várt, hogy valami kolosszális csetepatét provokáljon és a fél világgal összeverekedhessen.

Nekünk, dél-amerikai vidékieknek, Párizs, Franciaország, Európa nem volt több, mint kétszáz méter és két utcasarok: a Montparnasse, a Rotonde. a Dôme, a Coupole és három-négy másik kávéház. Kezdtek divatba jönni a néger boite-ok. A dél-amerikaiak közt az argentinok voltak legtöbben, ők voltak a legverekedősebbek és a leggazdagabbak is. Bármely pillanatban támadhatott egy tumultus, amelyből négy pincér kiemelt egy argentint, aki aztán az asztalok fölött elsuhanva keményen ért földet odakint az utcán. Buenos Aires-i unokafivéreinknek persze cseppet sem tetszett az efféle erőszak, hiszen közben összegyűrődött a nadrágjuk, és ami még ennél is súlyosabb bántalom volt, kócos lett közben a hajuk. A hajlakk a kor argentin kultúrájának lényeges kelléke volt.

César Vallejo

Az az igazság, hogy ezekben az első párizsi napokban, miközben repültek az órák, egyetlen franciát, egyetlen európait és még kevésbé ázsiait, afrikait vagy óceániait sem sikerült megismernem. A spanyol anyanyelvű amerikaiak, a mexikóiaktól a patagónokig, csapatosan jártak, szidták egymás hibáit, egyik lekicsinyelte a másikat, de képtelenek voltak egymás nélkül élni. Egy guatemalai, hogy remekül töltse az idejét, szívesebben időzik egy paraguayai csavargó társaságában, mint akár a Pasteurében.

Ezekben a napokban ismertem meg César Vallejót, a nagy indián félvér költőt. Költészete csupa gyűrődés, tapintásra érdes, mint az erdei bőr, de mégis nagyszerű, emberfeletti kiterjedésű költészet.

Voltaképpen alighogy összeismerkedtünk, mindjárt nézeteltérés is támadt köztünk. A Rotonde-ban történt. Bemutattak bennünket egymásnak, és ő, miután üdvözölt, tiszta perui kiejtésével ezt mondta nekem:

– Ön a legnagyobb az összes költőnk közül. Csak Rubén Daríóhoz lehet önt hasonlítani.

– Vallejo – feleltem neki –, ha azt akarja, hogy barátok legyünk, ne mondjon nekem többé ilyet. Nem tudom, hova jutnánk, ha mindjárt irodalmárokként kezdenénk kezelni egymást.

Úgy éreztem, megbántódott szavaimtól. Irodalomellenes nevelésem ösztönzött arra, hogy udvariatlan legyek. Ő viszont, az enyémnél ősibb faj fia volt, múltjában elevenen élt az alkirályság és az udvariasság. Amikor rájöttem, hogy megbántottam, úgy éreztem, lehetetlen és faragatlan alak vagyok.

De ez a nézeteltérés eloszlott köztünk, mint könnyű felhő. Ettől a pillanattól kezdve igazi barátok lettünk. Évekkel később, amikor hosszabb időt töltöttem Párizsban, naponta találkoztunk. Akkor ismertem meg egyre jobban belső életét is.

Vallejo termetre alacsonyabb volt nálam, soványabb is és csontosabb. Több volt az indián vonás is benne, szeme nagyon sötéten fénylett, homloka magas volt és boltozatos. Szép inka metszésű arcát valami kétségtelen méltóságteljesség tette szomorúvá. Hiú volt ő is, mint minden költő, szerette, ha valaki megemlítette ősi vonásait. Felemelte a fejét, hogy megcsodáljam, és így szólt:

– Van bennem valami, igaz? – aztán kis, rejtett nevetéssel ő is nevetett saját magán.

Az effajta lelkesedés nála nagymértékben különbözött attól, ahogy Vicente Huidobro juttatta kifejezésre önimádatát. Huidobro számos téren a Vallejóéval homlokegyenest ellentétes költőtípust képviselte. Huidobro hajtincset fésült a homloka közepére, mellénykivágásába dugta az ujját, kidüllesztette a mellét és megkérdezte:

– Észreveszik, hogy mennyire hasonlítok Bonaparte Napóleonhoz?

Vallejo csak külsőleg tűnt komornak, mint az olyan ember, aki sokáig élt sarokba szorítva, a félhomályban. Természettől fogva ünnepélyes volt, arca olykor rezzenetlen főpapi maszkhoz hasonlított. Belső igazsága azonban másképp festett. Én sokszor láttam (különösen, ha sikerült kiszabadítanunk feleségének, egy zsarnoki és beképzelt volt francia házmesterlánynak uralma alól), én láttam őt úgy ugrálni örömében, mint egy iskolás kölyköt. Azután visszasüllyedt ünnepélyességébe és alárendeltségébe.

A párizsi árnyak közül hirtelen felbukkant az a mecénás, akire mindig is vártunk, de nem jött el soha. Chilei író volt: Rafael Alberti barátja, a franciák, a fél világ barátja. Ezenkívül – és ez volt a legnagyobb érdeme – Chile leghatalmasabb hajóstársaságának tulajdonosát mondhatta apjának. Sőt, mi több, a bőkezűségéről is híres volt.

Ez az égből pottyant mecénás mindenáron meg akarta ünnepelni Párizsba jöttömet, és elvitt mindannyiunkat egy fehérorosz éjszakai mulatóba, a Kaukázusi Pincébe. A falakat kaukázusi viseletek és tájak díszítették. Tüstént orosz vagy álorosz lányok vettek körül bennünket, mind cserkesznőnek öltözve.

Condón – mert így hívták vendéglátónkat – olyan volt, mint a dekadens oroszok utolsó leszármazottja: törékeny, szőke, rendelte a pezsgőt kimerülésig, és bolondos bakugrásokkal utánozta az általa sohasem látott kozák táncosokat.

– Pezsgőt és még pezsgőt! – kiáltozta sápadt és milliomos házigazdánk, majd teljesen váratlanul összecsuklott, lecsúszott az asztal alá, és olyan mély álomba merült, mint egy medve agyonütötte, vértelen kaukázusi hulla.

Fagyos félelem markolta meg szívünket. Barátunk se a jeges pri-nicektől, se az orra alatt kidugaszolt szalmiákszeszes üvegek maró szagától nem volt hajlandó magához térni. Látván kétségbeesésünket és reménytelen helyzetünket, egy kivételével az összes táncosnő eloldalgott a közelünkből. Vendéglátónk zsebeiben csak egy csinos csekk-könyvet találtunk, amelyet persze e holttesti állapotban képtelen volt aláírásával érvényesíteni.

A mulató főkozákja azonnali fizetést követelt, és lezárta a kijárati ajtókat, nehogy elszeleljünk. Az egérfogóból csak úgy tudtunk kijutni, hogy előkelő diplomáciai útlevelemet hagytuk ott zálogul.

Eszméletlen milliomosunkat kicipeltük a mulatóból, majd roppant fáradságos műveletek árán taxit szereztünk, begyömöszöltük a kocsiba, kitettük előkelő szállodája bejáratánál és otthagytuk két hatalmas, piros libériás portás kezében, akik úgy vitték magukkal, mintha egy hajója hídján hősi halált halt tengernagy volna.

A taxiban várt ránk a mulatóbeli lány, az egyetlen, aki nem hagyott el bennünket balsorsunkban. Álvaro meg én meghívtuk, fogyasszon el velünk egy hajnali hagymalevest a Nagyvásárcsarnok környékén. A piacon virágot vettünk neki, és irgalmas szamaritánus magatartásáért hálából meg is csókoltuk. Így jöttünk rá, hogy egész vonzó. Nem volt se szép, se csúnya, de a párizsi nőkre jellemző fitos orra egész kellemes látványt nyújtott. Ekkor meghívtuk, jöjjön velünk nyomorúságos szállodánkba. Nem kérette magát.

Álvaróval ment be annak szobájába. Én kimerültén zuhantam az ágyba, de csakhamar azt éreztem, hogy valaki felráz. Álvaro volt. Szelíd-őrült arca egy kissé furcsának tűnt nekem.

– Valami történt – mondta. – Ebben a nőben van valami különleges, szokatlan, nem tudnám neked megmagyarázni, hogy mi. Azonnal ki kell próbálnod.

Néhány perccel később az ismeretlen lány álmoskásan és engedékenyen bebújt az ágyamba. Miközben szeretkeztünk, magam is meggyőződtem titokzatos adottságáról. Valami leírhatatlan erő tört fel mélységeiből, valami, ami a gyönyör ősforrásaiból fakadt, egy hullám születésének pillanata, a nemzés vénuszi titka testesült meg benne. Álvarónak igaza volt.

Másnap, reggeli közben, Álvaro, hogy a lány ne értse, spanyolul szólt hozzám:

– Ha ezt a nőt nem hagyjuk el azonnal, az egész utazásunk csődbe jut. Nem a tengeren fogunk hajótörést szenvedni, hanem a szex feneketlen mélységű oltáriszentségében.

Úgy döntöttünk, hogy kis ajándékokkal halmozzuk el: virágot, csokoládét vettünk neki, és odaadtuk megmaradt frankjaink felét is. Bevallotta, hogy nem a kaukázusi mulatóban dolgozik; aznap éjjel járt ott először és utoljára. Aztán taxiba ültünk vele. A sofőr egy ismeretlen városnegyeden hajtott át, amikor szóltunk, hogy álljon meg. Nagy csókokkal búcsúztunk el a lánytól és otthagytuk, zavarban volt, nem tudta, mit tegyen, de mosolygott. Sohasem láttuk többé.

(Folytatjuk)

VERESS ALBERT: Kórlap helyett útiképek

"JÁRJUNK NYITOTT SZEMMEL és hozzunk hamuba sült pogácsát!" - búcsúztattak barátaink, miközben ismerőseik címeit tukmálták reánk. Csomagokat bíztak gondjainkra: vigyétek csak el, címzettjeik majd ellátnak kajával, szállással. Kóstoljatok meg mindent, hogy visszatérve (ők még hitték visszatértünket, mások már régen elparentálták azt), mesélhessetek nekünk a szemtanúk hitelével. Jó utat, és járjatok szerencsével! hallottuk még a startoló kocsink után röpített jókívánságaikat.

Sorozatos kihallgatások féléves bizonytalansága után, már „útilapuval” kezünkben sem hittünk utazásunk lehetőségében. Nyugatra? Ketten? Férj és feleség? Gyerekek nélkül, de mégis: KETTEN? 1988-ban? Kegyeltjei lehettünk a Sorsnak! 

Aranyosgyéresen szervízelés. Tovább! A feleki tetőn szélvédőnk törése juttatta eszünkbe azt a banális banánhéjat, amellyel az alkatrészellátás hiánya keresztezhette volna határátlépési szándékunkat. Szervizkapuk kopogtatásának nemtudomhányadik kísérletét koronázta végül is siker Nagyváradon, egy határ melletti kis műhelyben, hogy kicserélt szélvédővel rajtolhassunk határátkelőhelyünkre. Rogyásig pakolt Daciával. Ellátásunkról, szűkös valuta kereteinkre gondolva, itthonról kellett gondoskodnunk. Ezért feszültek roppanásig kocsink rugói.

Budapesten csak pár felvétel erejéig időztünk, mint később kiderült, bécsi felvételeinkkel együtt ezek is csak fekete-fehér szalagra kerültek. Bízva emlékező tehetségemben, nem jeleztem gépemen a benne lévő film milyenségét. Emlékezőm cserbenhagyott, így történhetett a félreértés.

Óvás

A már meglévő és a „bérbe adott” címek megkeresésével töltöttük időnk hátralévő részét. Voltunk valakik! Számukra sem mindennapi eseményt jelentett egy párizsi út. Barátok, újdonsült ismerősök, nosztalgiás könyv és filmemlékek felidézésével hangolták érdeklődésünket a várható élményekre, útikönyvekkel, elemózsiával, kevéske valutával segítve továbbhaladásunkat. "Z" (zarándok) betűs jelzést akartak szerezni számunkra, hogy a magyar-osztrák határon, a többi zarándokhoz hasonlóan, zöld folyosó segítse akadálytalan áthaladásunkat. Nem fogadtuk el. Terveink szerint bécsi tartózkodásunk idejébe nem fért be a pápai látogatáson való részvétel, sem darázsfalvi miséjének meghallgatása. Hogy mégsem így történt, az a francia hugenották kései utódaira, akikkel utunkon találkoztunk, semmiféle hatást nem gyakorolt. Érzéketlenek maradtak ama kijelentésünkre, hogy jelen voltunk II. János Pál pápa hivatalos bécsi bevonulóján, ott szorongva az utcán összegyűlt tömegben. Fohászkodva az ablakokban megbúvó antiterroristákhoz, nehogy gyanús mozdulatot látva, messzelátós csodafegyvereikből véletlenül belénk trafáljanak egy sorozatot. Kommandós filmek jelenetei nyertek életszagú igazolást a Stefan-dom terén. Senki sem tiltotta a fényképezést. Mégis, féltem, nehogy telepuskás készülékem lőfegyver benyomását keltse a rejtőzködő éber szemekben. Kerültem a fotózás mozgásainak hirtelenségét, váratlanságát. Balettszerű koreográfia lett igyekezetem eredménye. Nem is volt semmi baj. A hivatalos kocsisor, közepén egy golyóálló üveggel ellátott ketreces-kocsiban (Papa-mobil) a Pápával, akadálytalanul, terrorcselekmények nélkül gördült be a térre. Ha igaz, hogy a Pápa egy szentéletű, akkor ez alkalommal II. János Pál kalitkába zárt szentként jelent meg a kíváncsiak előtt. Feje tetejére állított világban élhetünk, ahol már Isten földi helytartójának is kijár a merénylők golyója. 1979-ben, lengyelországi utunkon látogatásának nyomdokain jártuk a letarolt virágoskertek, fonnyadó gally-díszek, esőverté pápai és nemzeti zászlók szegélyezte utat. Dehogyis gondolta volna akkoriban valaki, legkevésbé maga a Pápa, mi vár reá pár évvel később, amikor egy törők terrorista tört életére. 

Nehezen szántam el magam élménybeszámolóm megírására. Különböző kiadók könyvtárnyi úti élményt jelentettek meg. Neves és kevésbé neves írók kézjegyével. Mit tudnék még hozzáadni az általuk látottakhoz? Én, akinek alapvető foglalatossága mégiscsak a kórlapszerkesztés, nem a szépírás volt és marad. Mégis elfogadtam a felajánlott lehetőséget, arra az újdonságra gondolva, amit egyéni, egyedi nézőpontom segítségével vethetek papírra, tehetek olvasóim asztalára. Nem az olvasók képzeletében, tudatában már kialakult franciaföldi képről akarok írni, hanem az általam megismertről, látottról. Összevetve saját előzetes ismereteimet a frissen nyert élményanyaggal, személyes élményekkel.

Bécsi szállásunk a Gürtel-en volt. Pesten a Rákóczi térre nem tudtunk elmenni, különleges, számunkra szokatlan jellegét, hírhedtségét szemtanúként nem láthattuk. E "veszteségért" bőségesen kárpótolt a Gürtel! Szállásunk közvetlen közelében volt a prostituáltak egyik főhadiszállása. Az „arisztokráciáé!”.

Június végére nem jellemző rideg, szeles, hűvös idő, szemerkélő eső volt a járdán posztoló, cigarettázó, „palikra” leső lányok társalkodója. Felhős éggel felettük. Csínosak voltak, vonzóak, gyönyörű külsővel megáldva. Talán, ha pénze van az embernek, nem tud ellenállni bájos rábeszélésüknek és elmegy velük a szállóba, vagy elviszi magával, mint tették sokan a járda mellé húzó úrvezetők közül. Az emberi léleknek minő feneketlen poklát takarhatja e külső! Emberi nyomort, kitaszítottságot, a társadalom szélére csúszottak kizártságát, kilátástalanságát. Kiszolgáltatottságukat. Még az AIDS sem riasztja őket. Szakmai betegségnek, mesterségükkel együtt járó kockázatnak tekintik, mint hajdanán, a szifiliszt vagy bányászok a szilikózist. Ebben is, abban is meg lehet halni. Bekövetkezhető "munkabalesetnek" fogják fel, akár egy bányarobbanást. Pillanatnyilag egyetlen kenyérkereseti lehetőségüknek. Sokan hajlanak az irigykedésre, hallván a "szolgáltatásokért" igényelt összegek nagyságrendjét. Könnyen szerzett, "munkanélküli" jövedelemként róják fel nekik. Jaj lenne nekik, ha ki kellene próbálniuk, mint keresik kenyerüket a pillangók! Amint meleg felöltőmbe gubózva is fázva elnéztem a lányokat, menthetetlenül jött a képzettársítás: kurva életük lehet a kurváknak! Irigyeik csak egy hétig tegyék, amit ők tesznek - elegük lesz belőle egy életre!

A birodalom hajdani császárvárosa sokat vesztett már ama fényéből, vonzkörébő1, amelyre hajdani tündöklése, hatalma feljogosította. Nyújtani tudta mindazt a látnivalót, amelyre a kevés idővel rendelkező vagy a kiadós látogatásra is felkészült turista kíváncsi. Schönbrun parkja, császári udvartartások életének színpada ma turisták ezreit fogadja. A város múzeumai, templomai, vendéglői, olcsóbb és drágább üzletei naphosszat ostromállapotban vannak. Modern népvándorlás színterei.

A Bécsbe szakadt külföldiek ragaszkodnak itthoni hagyományaikhoz, zenéjükhöz, kultúrájukhoz. Lakásukba menekítik a magukkal vitt, vagy később beszerzett falitányérokat, szőtteseket, faragásokat. Bőséges, márkás italválasztékuk nem hiányolja a hazai kisüstit sem. Hagyományápolásuk igényét átörökítik gyerekeikre. Erre (is) hívatottak a cserkészcsapatok. Sokágú, lelket-elmét-testet fejlesztő műsoraikkal. Együvé tartozásuk érzésének kialakításával. Táborozásaik alatt pótolják azt, amit az iskola nem nyújthat nekik. Ellentmondásos helyzet lehet magyarnak maradni nyugaton. Emlékképeik, vágyaik valósággal való ütközőpontjában élve, beolvadásuk ellen küzdve. Vagy éppen a beolvadásért?

Egyetlen nyugatra átplántált ismerősben sem találtam reá a Nagy Haza irredentizmust súroló ideológiájára, de igen arra az útkeresésre, célba találásra, ahol majd éppúgy csukott szemmel is eltalálnak megyényi távolságra levő kedvesebb helyeikre. Kopoghatnak ismerősök, barátok kapuján. Összeülhetnek egy-egy kiadós dumapartira. Ahol értik-ismerik szavainknak, szavaiknak rejtett élcét. Ahol egy ragadványnév bosszantó varázsát is élvezni tudják. Ahol tudni lehet, mi rotyog a szomszéd fazekában, ki kivel és kihez jár, esetleg mennyit csent el a közösből. Tenni szeretnék mindezt egy olyan munkaritmusban, időkrízisben, amelyben alig jut leheletnyi idő saját személyükre. Ezekre a jelenségekre gondolva tudtuk igazán becsülni azt a meleg vendégszeretetet, amellyel mindenhol fogadtak, segítettek szebbé, élvezetesebbé, maradandóbbá tenni utunkat. Új ismeretségek, barátságok születtek. Tágítva körülöttünk a világot. Hiszen ha igaz a szűkebb pátria azonosítása a szülőfölddel, akkor a tágasabb értelme azonosul azzal a földrajzi határral, területtel, amelyen barátaink élnek. Erre gondolva jutott eszembe ott, Bécsben, hajdani körorvosi éveim színhelye, otthonom a moldvai Botesti községben, amelynek ablakait országnyira nyithattam. Fügét mutatva Hitetlen Tamás típusú kollégáimnak, akik kihelyezésünk idején azzal akartak eltántorítani moldvai kihelyezésem vállalásától, hogy begubózásomat, begubózásunkat jósolták. Matematikai tételként akarván, levezetni az istenháta mögötti falvakba került értelmiségiek elkallódását, begyepesedését, parlagiasodását. Igazuk nem lett! Tapasztalhattam: ember szentesíti a helyet! Sem község, sem megyehatárok nem tudnak gátat emelni az ország különböző vidékein, de akár külföldön élő barátok közé.

Belénk szuggerált, untig emlegetett autósztráda rémét kerestük Bécstől Salzburgig. Kitűnő állapotban tartott, jó képű, tiszta WC-vel, mosdóval, asztalokkal ellátott pihenőhelyekkel szegélyezett sztrádákon robogtunk nyugat felé. Mind nyugatabbra - Párizsig! Csak az út és a pihenőhelyek minősége változott országonként. A kocsik sűrűsége, a vágtató lóerőké. Leginkább a nyugatnémet utak tetszettek. Legkisebb megállójuk mosdójából sem hiányzott a csapvíz, papírtörülköző (amit nem lopnak el!) vagy a meleg levegőt fújó kézszárító, esetenként a zuhanyozó. Végig az út mentén nagyobb benzinkutak falatozókkal, motelekkel, üzletekkel csalogatták a turisták pénzét, nyújtottak számukra lazítási, pihenési lehetőséget.

Az éberség, amelyet megkövetelt a sztráda, az idő teltével, párhuzamosan a megszokás adrenalin szint csökkentő hatásával, lankadni kezdett. Ilyenkor féltük nagy ellenségünket, az elálmosodást. Sarkalt az idő, ezért feleségemmel gyakran cseréltük a kormányperecet, hogy az anyós ülésén bóbiskolhassunk egy-egy negyed órát.

Ijesztésnek bizonyult a türelmetlenkedő előzők, a hátunknál hirtelen felbukkanó behemót teherkocsik rémképe. Volt bőven hely az előzésre. Élt is e lehetőséggel mindenki, aki csak tehette. Kiskocsik közül egyetlen Trabcsi megelőzése csökkentette valamennyire frusztrációnkat. Egyike volt ama négy keleti rendszámú kocsinak (cseh, keletnémet, magyar és lengyel), amellyel utunkon találkoztunk, végig az atlanti partokig.

Gondolkodók (1)

Benzinvásárlásainkat a német kutaknál végeztük. Ausztriában és Franciaországban csak a legszűkösebben nyittattuk meg a kutasokkal a csapokat. Akkoriban egy márkáért vehettük a legjobb minőségű benzint. Hogy tudtunk örülni 2-3 márkás megtakarításoknak, ha olyan helyre akadtunk, ahol pár pfenniggel olcsóbban adták! Az a tartálynyi ajándék benzin, amit menet és jövet kaptunk addig csak levelezésünk révén ismert "Varga Gyula bátyámtól" (ahogyan szerette magát szólíttatni) mennyei mannaként hullott ölünkbe, alaposan tehermentesítve pénzügyi gondjainkat. Sok pénz az a 110 márka, amibe került. Dacára 36 éves orvosi múltjának, 56-os menekült németországi barátom költségvetésében sem jelentett elhanyagolható tételt. Hogyne örültünk volna! Mégis, mennyire eltörpült eme érzés amellett, amit közvetlen baráti viszonyulásuk váltott ki. Úgy fogadtak, azzal az emberséggel, "mintha csak tegnap váltunk volna el" hangulattal, hogy önkéntelenül a Kárpátok közé szorult emberek vendégszeretetét juttatták eszünkbe. Elkerülhetetlenül adódik az összehasonlítás az otthoni emberekkel, tájakkal, bárhol is bolyongjon az ember. Igaza volt Szász Jánosnak, igaza Ádám Erzsébet színésznőnek, amikor utazásaikról hazatérve erről beszéltek előadásaikon. Akkoriban állításukat még nem tudtam átérezni, nem voltam személyes átélője ennek az érzésnek. 

Közös jellemzője volt e segítőkésség, otthonnyújtó vendégszeretet mindazoknak a házigazdáinknak, akikkel utunk során összehozott a sors. Ki lakással, koszttal, ki útravalóval segített, de mindannyian itthoni ízeket idéző barátsággal, ragaszkodással enyhítették az idegenség érzését. Viszonzásul mi sem feledtük magunkkal vinni házukba az itthon melegét, a szülőföld fenyves illatú levegőjét. Páran közülük nemrégiben még Kárpát lankák levegőjén edzették tüdejüket, viháncoltak betörés előtt álló csikókként itthoni réteken.

Honvágyukat néhányan rejtették, állították: vissza se térnének. Elképzelhetetlennek tartják a lemondást új életformájukról, visszaigazodásukat a régibe. Megkérdeztek bennünket: visszatérünk-e vagy sem? majd határozott igenünket hallva úgy helyeselték döntésünket, mintha az szívük szerint is a leghelyesebb cselekedet lenne. Így érezték-e vagy előbbi állításaik tagadása csendült ki helyeslésükből? Ma sem tudom eldönteni!

Amerikába kivándorolt Ábelekként igyekeznek az emberek gyökeret ereszteni, létformát, megélhetést teremteni maguknak. Nálunk sosem tapasztalt meg,- vagy felfeszítő életritmussal viaskodva. A konkurencia kegyetlen farkastörvényeivel. Hogy hajójuk, zátonyokat kerülve, befuthasson a biztos anyagi révbe. Beolvadási kényszerük (óhajuk?) mellett is vigyázva nemzetiségi hovatartozásukra, hagyományaikra.

Mozart szülővárosánál, a nyári daljátékok szabadtéri színhelyén léptük át az osztrák-nyugatnémet határt. Miután 4 órán keresztül bolyongtunk Salzburg szűk utcáin, szimatoltuk ódon hangulatát, csodáltuk a sziklafalba épült, atombunkernek is beillő lakóházakat, parkolókat, üzleteket. A pesti utcák után itt láttunk először magukat az utcán produkáló, megélhetésüket kereső fiatalokat, diákokat. Figyelmünket hirtelenében a komandóihoz hasonló sikló vonta magára. A várba lehetett feljutni vele. Idő és pénz hiánya miatt oda nem mentünk fel. Csak elképzeltük, miként mutathat a város odafentről. Az a város, amelyet mi csak béka szemszögből láthattunk.

A parkolóban ismerős hangzású felszólítással fogadott egy kocsijából kiszálló férfi: "na, megjöttetek, jövevények?" A "bozgorilor" általam fájdalmasan jól ismert kifejezés hallatán esküdni mertem volna, hogy osztrák rendszámú kocsija dacára csak hazánkfiával találkozhattam. Nem tévedtem. Pár hónappal azelőtt landolt Bukarestből, most pedig földijeivel vagánykodott. Kanadai befogadó papírokra várva alkalmi munkákból tartotta el magát. 240-es Volvojával kérkedett. Egy rozsdahalmazzal! Engem sem engedett nyugodni az a szemenszedett kis ördögöcske, aki ott bujkál minden emberben, szót kérvén akkor, amikor tyúkszemére taposnak. Rákérdeztem a kocsi megszerzésének körülményeire. Hét éves behemót volt. 12. 000 shillingért tukmálták rá. (Az autótemető többe került volna gazdájának!) Kénytelen volt beismerni: nem a kocsi megvétele került sokba, hanem a kezelési költségek, biztosítás, javítások, adók. Könnyű így "saját kocsi" előtt készített képet küldeni itthon maradt családjának, azok megnyugtatására: lám, mégis csak jól megy a sora csemetéjüknek! Még kocsira is futja! És még szerencsés helyzetben lehet az a dicsekvő, aki nemcsak egy parkoló idegen kocsi előtt fotóztatja magát, hogy azt sajátjának tüntesse fel.

Saját, új kocsival rendelkező barátomat faggattam a felől, miként volt lehetősége ilyen hamar fél milliót érő Toyotát vennie? Semmi sem egyszerűbb, válaszolta. Ha hitelképes vagy, vagyis munkahellyel vagy más jövedelmi forrással rendelkezel, a bank azonnal kölcsönöz. Később havi részletekben nyögöd a tartozást. Ha elakadsz, jön a bank embere, lefoglalni kocsidat, házadat, ingó-bingóságodat. Nem egyszer megtörténik, hogy kocsidat már jócskán lehurboltad, és részletei még nincsenek kifizetve. Így haladnak kölcsönből kölcsönbe.

Beszélgetésünk miatt kávéfőzésnyi ideig hagyta abba munkáját, majd bocsánatot kérve visszatért ahhoz. "Az idő pénz" szállóige valósággá ott és akkor vált számomra. Meg akkor, amikor a délutáni közös műsorunk után vissza kellett mennie műhelyébe, hogy éjszakába nyúló munkájával pótolja a mulasztottakat, elkészítse a másnapra beígért cipőket. Nehogy kuncsaftjai máshoz pártoljanak. Hirtelen felvillant emlékezetemben itthoni üres, fedezet nélküli jelmondataink képe, amelyekről a "mindent a vásárlóért" nagystílű, szöveg vigyorog azokra a vásárlókra, szolgáltatást igénylőkre, akiket a pult mögött lévők szinte levegőszámba sem vesznek.

Akkor értettem meg, miért nem akar átjáróházat berendezni lakásában ismerős-ismeretleneknek, akik az "óhazából" érkezve, kiszakítsák őt megfeszített ritmusú életviteléből. Egészséges elzárkózásnak tartottam elhatározását. Olyannak, amely nyitva hagyta az ajtót mindazoknak, akik nem csak egy ingyen szállást óhajtottak, hanem baráti érzésekkel is feltöltötték otthonát, lelkét (2013-ban, barátunk halála után, fia viszi tovább a műhelyt, két leánya az élet más pászmáin keresi megélhetését, nem is rosszul).

ROSENHEIM-ZSÖGÖD testvérvárossá nyilvánítását indítványoznám, ha erre felhatalmaznának. Ismerőseink unszolásának engedve éjszakáztunk takaros mezővárosukban. A házak ablakaiban muskátlik virítottak. Sétálgattunk, barátkozva a városképpel. Hirtelenségében tárult ki előttünk a zsúfolt főtér. A környék népviseletbe öltözött csapatai zenéltek, táncoltak, énekeltek. Produkálták magukat a körkörösen elhelyezett asztaloknál falatozó, söröző nézők előtt. Ahogyan az minálunk, Zsögödön is történni szokott a Tavasz a Hargitán fesztivál idején. Ismerős, otthonos ezért volt hát a kitárulkozó kép. Egyvalami zavart csupán. Hosszabb idő után eszméltem a rejtély nyitjára: hiányzott a papírtányérokkal, üres üvegekkel, törött üvegcserepekkel és egyéb szeméttel teleszórt környék képe. Amely Zsögödön, már tekintélyes távolságból magára vonja a Szentkirályról Szeredába utazók figyelmét. Nem számítottak elnökük látogatására, a teret mégsem tarkította eldobott söröskupak, sem cigarettacsikk vagy más szemét.

Gondolkodók (2)

Kerestük azt a sörárust, aki, hírek szerint reklámcélból ingyen osztogatja sörét, hogy az ugyancsak ingyen kolbászt leöblíthessük. Vagy itthoni elbeszélők lódítottak, vagy nekünk nem volt szerencsénk, mert ott csak pénzért árultak. Bukszánkhoz mérten eléggé borsos áron. Meghagytuk másoknak azokat a kívánt finomságokat! Kirakatok ártételeit raktározgattuk emlékezetünkben, hogy felmérhessük, hol a legelőnyösebb a szükséges megélhetési és ajándék cikkek beszerzése. Később, Párizsban sem volt ez másként. 10 napig semmit nem mertünk vásárolni, mindig olcsóbbra vártunk, számítottunk. Félve, nehogy híján maradjunk a belépti díj, közlekedés, megélhetés igényelte minimális összegnek.

Rosenheim-i pihenőnk másnapján kora hajnalban lendültünk neki a Párizsig hátralévő 900 km-es útnak. Együltünkben akartuk végigkarikázni, hogy betarthassuk a magunkra kényszerített, előre beidőzített érkezési időpontot. Így aztán csak madártávlatból láttuk Münchent, Saarbrückenben pedig a Neue Bremm volt náci koncentrációs tábor meglátogatása helyett inkább az addig csak levélből ismert Gyula bácsink meglátogatására szorítkoztunk. Nem bántuk meg. Embernyi Emberekre leltünk benne és feleségében, Ágiban, aki az itthonról ismert tárkonyos pityóka levessel hozta vissza azokat a kellemes ízeket, illatokat!

Csodáltuk a tábor létét. Hallomásból úgy tudtuk, a nyugatnémetek nem szívesen emlékeznek múltjuk gázosítással összefüggő tényeire. Érthetőnek találom menekvésüket egy történelmi emlék frusztráló kísértésétől. Néha ismerősöknél, betegeimnél is fellelem ezt a jellemvonást: nem emlékszem reá, tehát más sem emlékszik. Dedukció ad absurdum: az a valami nem is létezett.

(A folytatáshoz kattintson a További bejegyzések-re!)

VIDA VILMOS: A párizsi Gyarmatügyi Kiállítás, 1931

1931-ben magyarországi cserkészcsapat utazott Párizsba, hogy részt vegyen a Francia kalandozás-nak nevezett nemzetközi cserkésztúrán. Az utazás nyomán született cserkésznapló még abban az évben napvilágot látott Temesi Győző szerkesztésében. Ebből idézzük a párizsi gyarmatügyi kiállításon szerzett benyomásokat, sok-sok képi dokumentummal színesítve.

Exposition Coloniale, Paris. Három szó, mely bejárta az egész világot, általános érdeklődést keltett mindenütt és az emberek százezreit vonzotta a francia fővárosba.

A Franciaországban kalandozó magyar cserkészcsapat, mint csemegét, a végére tartogatta Párizs megtekintését. Párizs fogalom, ami kíváncsiságot és vágyakozást ébreszt minden emberben, de ugyanezt mondhatjuk el Kelet misztikus világáról, Dél exotikus népeiről, Nyugat kalandos hírű szigeteiről is. És most mindez megtalálható Párizsban, összegyűjtve annyi művészettel, ízléssel, hozzáértéssel, technikai felkészültséggel, hogy nem találsz elég szót csodálatod kifejezésére. Szinte fáj tudni, hogy mindez múlandó, hamar múlandó szépség, amit talán többé nem lesz módunkban látni, szinte fáj arra gondolni, hogy mindez beton, fa, papírmasé, hogy jövőre ilyenkor csak megritkított erdőt fogsz itt találni, meg egy csendes tavat; esténkint pedig mély csend fog borulni a tájra...

— A Nemzetközi Gyarmatügyi Kiállítás a béke eredménye, munkája! — mondotta Maréchal Lyautey, a Kiállítás Comissaire Généralja, és valóban a földmívelés és állattenyésztés, az erdészet és bányászat, a háziipar és gyáripar, a kereskedelem és művészet mind a béke jegyében hozta el a produktumát. Az őrséget adó színesgyarmati katonaság, színpompás ruháiban, humuszaival, csupán az exotikus regények hőseit juttatják eszünkbe.

A kiállítás gondos előkészítését jellemzi az a körülmény, hogy már 1919-ben felvetődött a gyarmati kiállítás gondolata, s azt mégis csak 1931. május 6-án nyitotta meg M. Doumergue köztársasági elnök. Franciaország, Olaszország, Hollandia, Portugália, Belgium, Amerika természeti kincsekben mesésen gazdag gyarmatai sorakoznak itt a világ minden tájáról.

Az információs központ

Nézzünk hát körül tágranyitott szemekkel, és lássunk minét többet, mert mindennek meglátására hetek kellenének.

A kiállítás a Bois St. Vincennes helyén épült a Daamesnil-tó partján. Külön metro-vonalat építettek ki erre az alkalomra, mely közvetlenül kapcsolja össze a város belterületeivel. A főkapu, éppen úgy, mint az lnformations épület, ahol az igazgatóság, bankok, irodák vannak elhelyezve, egyenesvonalú, modern stílusban épült s hófehéren emelkedik a bizony sokszor borús, szürkés háttérbe. Előtte pálmák, exotikus növények. Az egyenruhás jegyszedők udvariasan igazítják útba a be- és kiözönlő emberek tömegét.

A kiállítás tervrajza

A belépődíj 3 frank, aránylag nem drága (kereken 70 fillér). Odabenn azután ezer módon szabadulhat meg az ember a pénzétől. Alighogy beléptél, megrohannak a kis Peugeot-autók gyarmati sisakos sofőrjei s hárman magyarázzák egyszerre, hogy a kiállítás területe 250 hold, hogy azt gyalog nem lehet bejárni, hogy ők mindent megmagyaráznak. Külön ez alkalomra készült miniatűr karosszériák ezek, melyek százával jönnek-mennek a gyalogjárók tömegei között. Vannak kis autocarok is e célra építve. Ezeket is ajánlgatják. Fülsiketítő tülköléssel a villamos vonat jelenik meg, hosszan húzva maga után kanyargós pályáján a kocsik sorát. Gigászi sárkánykígyóra emlékeztet. És körülmehet a látogató riksán, amit nagy szalmakalapos kínai kuli vontat, szamárfogaton, amit burnuszos, fezes török vezet, himbálózhat a sivatag hajóján, amin a kócos arab legény is ott kapaszkodik.

A széles út elején Somalia fehér, kőerkélyes minaretje tör a magasba. Vele szemben Óceánia szalmatetős, cölöpökre épített ültetvényes házában terményei és növényvilága ügyes elrendezésben. Szembe néznek egymással, mint hazáik az Óceán két partján.

A francia India pavillonja előtt két hatalmas kőelefánt, odabenn kicsiny udvar körül futó oszlopcsarnok.
Guyane faoszlopos kapuján nagy terembe jutunk, ahol inkább árulnak, mint mutogatnak. A trópusi lepkék szivárványszínben pompázó szárnyaiból készült dísztárgyak, karkötők, nyakfüzérek nemes fákból vagy kövekből, mesés illatú trópusi parfőmök: Rose Guyane, orchidea stb. az árucikk.
Calédonie három termében állítja ki a terményeit. Nikkelbányászata keretében a világ összes nikkel pénzeit kiállította. Megtaláltuk a magyar 10, 20 és 50 filléreseket is.

A gyarmati missziók sem hiányoznak a kiállításról. Testvéri egyetértésben áll egymás mellett a katolikus és protestáns misszió. A katolikus misszió templomkülsejű, magas tornyú épületében meglepő adatok vannak összehordva a missziók nehéz munkájáról és örvendetes eredményeiről. A protestáns missziók nagy irodalmi anyaggal, érdekes bibliafordításokkal, beszélő statisztikákkal szerepelnek. A gyarmati cserkészetnek is külön helye van itt.

Angkor

Quadeloupe és a Kis Antillák szigetvilágát egy világítótorony szimbolizálja. A pavillon mögött táncterem, ahol néger zenére négerek és a közönség táncolnak. Ennek a színes mulatságnak mindig sok bámulója akad.
Így jutunk az Angkori templomhoz. Hű másolata ez a Hátsóindiában, Kambodzsa és Sziám délkeleti határdsungeljeiben a franciák által 1861-ben felfedezett hatalmas templomnak, amely a 8—9. században épülhetett. Hét kupolája van, a középső   55  m  magas.

A főépület alaprajza szabályos négyzet, egyik oldala 70 m. Az egész épület homlokzata kb. 150 m. Udvar van előtte, mesterséges tavakkal, amelyek mozdulatlan színében szépen tükröződnek a csipkeszerüen díszített süvegalakú kupolák. Buddha temploma ott távol keleten ez a csodálatos építészeti alkotás; sehogysem illeszthető bele a nyugati népek építőmüvészetének fejlődéstörténetébe. A titokzatos Kelet titokzatos erői építették ezt a káprázatos palotát s még ezen a másolaton is ott lebeg valami miszticizmus, ami megcsapja a szemlélőt, aki a folyosók labirintusait járja. Éjszaka sárgásvörös fényben fürdik az egész épület s kupoláiból kékeszöld fénycsóvák törnek az ég felé. Az épületet nem fogják a kiállítás bezárása után úgy lebontani, mint a többi pavillont. Ne gondolj arra, hogy kegyelmet kapott. Kérészéletű ő is, mint társai. De ő rá nemesebb vég vár. Egy amerikai filmtársaság megvette olyanformán, hogy a kiállítás után lebontás helyett egy nagy film díszletéül fog szolgálni s ennek a során tűzvész áldozata lesz. Így remélhetjük, hogy filmen még találkozunk vele.

Mellette hatalmas vörös agyagból készült épülettömb. Francia Nyugat-Afrika. Egész kis ország. A főépület a Djennéi nagy mecset mása. Djenné szudáni város, a Nigerbe ömlő Benue folyó partján. Bensejében körülfutó galéria, ebből nyílnak a kiállítási termek. Minden vidéknek külön-külön terem jut. Művészi életképek levegős háttérrel, viaszbábukkal az előtérben varázsolják elénk az őserdei fatermelés, a sivatagi karaván-, a kávé-, cukornád-telepek, a kikötők életét.

Tunis és Marokkó vidéke a teljes keletet varázsolja ide. Tunis karcsú minaretje, félgömkupolás bazárja körül szőnyegárusai, ötvösei, kígyóbűvölői éktelen lármát csapnak. Egyik ütött-kopott ház ajtaján bepillantva, szmirnai szőnyegekkel borított teremben keleti táncosnők táncolnak valami vonagló táncot. Fölöttünk színes arab lámpa ég, a füstölők bódító illata áthatja az egész helyiséget.

Légifelvétel a kiállításról

A nagybazár belsejében a középen török kávéház, alacsony török asztalokkal és székekkel. Három zenész húros szerszámát pengeti és énekel hozzá valami egyhangú melódiát. Kívülről behallatszik a kígyóbűvölők dobjának puffogása és egy síp sivító hangja. Erős, zamatos török kávét szolgál fel egy bugyogós, fezes suhanc. Köröskörül rézművesek kopácsolják nagy tálaikat, füstölőiket, kancsóikat. Cukrászok keleti édességeket kínálgatnak hangos szóval. Az egyik boltban szíves szóval karonfogva invitálnak be mint magyar testvért, leültetnek, cigarettával kínálnak és elénk raknak egy halom szebbnél-szebb selyem-brokát szövetet. Nagy alkudozás után megkötjük az üzletet. Arrább török hímzett papucsokat, szép bőrmunkákat, agyagkorsókat, tálakat, illatszereket, füstölőket kínálgatnak nagy lármával, amiből bábeli zűrzavar keletkezik.

Meglepő ezzel szemben a marokkói árusok keleti nyugalma. Mozdulatlanul ülnek szőnyegeiken, portékáik között, nem kínálnak és alkudni sem lehet velük. Nekik nem fontos az üzlet. Nyugalmuk vetekszik azzal a vizével, mi előttük csillog a marokkói palota udvarán virágokkal övezett medencében. Az ajtóban őrséget álló kétméteres bronzarcú arab is mozdulatlan, mint egy szobor. Csak akkor mozdul, ha be akar lépni valaki a kijáraton. A pavillon kapuját is hatalmas szál, fehér burnuszos, vörös fezes zuávok őrzik. Szerettük volna lefényképezni őket. Tárgyalásba bocsátkoztunk nagy ravaszul, dicsértük Marokkót s azt magyaráztuk, hogy a világ legszebb földje és a kiállítás legszebb pavillonja Marokkó. Cigarettával is megkínáltuk azt, aki a legbarátságosabban felelgetett kérdéseinkre. Mikor már nagy volt a barátság köztünk, bejelentettük, hogy szeretnénk lefényképezni. A vitézünk kapható rá, letelepszik a kapu elé, mi körülálljuk, a fotográfusok kukucskálnak a masinákon. De ekkor egy kis zavaró körülmény lép közbe, szakállas, pocakos őrmester képében, aki kergeti a fényképészeket s rákiált a barátunkra valami érthetetlen nyelven, valószínűleg megtiltja a fényképezést. De jól választottuk barátunkat, mert ő talpig gentleman. Felkel, arrébb megy három-négy lépéssel, közénk áll s felszólítja a fényképészeket, hogy: rajta! Sőt az első után nem mozdul addig, míg a második is csettent. Kezet fogunk vele s elbúcsúzunk. Komoly méltósággal visszamegy társai közé.

Algéria fehér, karcsú tornya szemben emelkedik, kupolás épületében terményeit halmozta fel művészi elrendezésben. Gabona, olaj, gyümölcs, dohány, szőlő stb. látható itt.
Tonkin és Cochinchine épületei eredeti kínai pagoda-stílusban épültek, a sarkain felkunkorodó tetővel. Faluk fehér, a tető gerendázata dúsan aranyozott, színes. Előttük fantasztikusan nyírt bokrok. Cochinchine pavillonjában egy nagy aranyozott Buddha-oltár. A másik teremben egy gyönyörű ú. n. Ősök oltára a felkelő nappal. A mennyezet gerendáiról kínai írásos pergamenek függnek alá.

Cambodge terrakotta vörös, sok arany díszítésű palotája előcsarnokában szövőszéken dolgozik 6—8 gyorskezű javai nő. Az épület nagy terme Buddha temploma. Amint a terem félhomályából a napsugárra érünk, a fák sötétzöld koronái és a kisebb-nagyobb tornyok felett megpillantjuk Madagaszkár hatalmas vörös tornyát, mely uralkodni látszik az egész vidék felett. Csúcsát négy egymásba illesztett, a világtájak felé néző hatalmas ökörfej merészen ívelő szarvai képezik. Mellette egy madagaszkári templom mása, nagy lépcsős feljárattal.

Togo és Camerun, a két volt német gyarmat is gazdagon mutatkozik be. Cölöpkerítéssel körülvett udvarban több szalmával fedett, magastetős gerendaház. Bennük a középafrikai dsungel rejtett szépségei tárulnak elénk. Panoráma: tigrisek fészke az őserdő mélyén, a liánok és indák, páfrányok és korhadó, kidőlt fatörzsek között.

Szemben Togóval hasonlatos, szalmatetős, alacsony ajtajú gerendaházak, de sokkal nagyobb arányúak. Előttük magas árbocon fekete-sárga-piros lobogó. Belgium színei. A Belga-Kongó területén vagyunk. A gyarmat területe kétmillió négyzetkilométer. Nagyon gazdag anyaggal vonul fel. Művészi elrendezésben sok panoráma, modell, A látható fegyverek és házi eszközök nagyrésze a Brüsszel melletti, világhírű Tervuren Kongó-múzeum gyűjteményéből valók. Gyönyörű a főépület kupolaboltozata belülről. Kívülről ez is feketedö szalmával fedett nagy kúp, s így belül sötét gerendaszerkezetre számít az ember. És amikor felpillant: egy merész, művészi vonalú kupolát lát. A csillagos ég szimbólumát. Egy nagy arany csillagból indul ki az aranyozott bordázat, közeit mélykék mozaik tölti ki csillagokkal tarkítva.

A sok gyarmati épület után új színt ad Itália pavillonja. A nemrég feltárt Leptis-Magna-i bazilika — amit Septimius Severus építtetett — rekonstrukciója. Előtte márványkút obeliszkekkel. Ez itt fog maradni, Olaszország adja Párizsnak a kiállítás emlékére. A fő-csarnok antik szobrokkal van díszítve s egy római templom hangulatát lopja a nézőbe.
Szomszédos vele Hollandia. A főépület magas deszkakerítéssel van körülvéve. Kapujához magas, délceg holland katona támaszkodik, őrködik. Odabent nagy kopácsolás, munkások hada sürög-forog. A kis Hollandia harcol a sorssal. A holland pavillon ugyanis a nyár folyamán kigyulladt, a tűz felbecsülhetetlen értékeket pusztított el. És ők újra felépítik a szumatrai stílben épült hatalmas épületet. A két 50 méteres, impozáns torony azonban már nem készül újból. A kiállított értékes anyag nagyrészben a tűz martaléka lett. Hiába vonult ki percek alatt Párizs tűzőrsége, a tomboló elemmel nem bírt. A tűz pusztításáról beszélnek a körüllévő fák megpörkölődött sárga leveleikkel és a barnára cserződött kaktuszok. De a virágágyak helyén ismét szorgos hollandi kertészek dolgoznak és sok kitartással már üde pázsitot varázsoltak a hamu, a korom, a tűzoltóautók keréknyoma helyén. A kiállítandó új anyagot maga Vilma királynő ajánlotta fel magángyűjteményéből. Vidámabb képet ad a holland Restaurant, ahol a kiszolgáló személyzet a kedves, tiszta németalföldi viseletben sürgölődik.

Sétánk során a Luxe Metropolitaine csarnokához érünk. Elkápráztat azzal, amit a 20. század világvárosa kíván és produkál. Ami ipari gyártmány csak elképzelhető, azt megtalálod itt. Női és férfi ruhák, selymek, szövetek, brokátok, a szivárvány minden színében, bútorok, fém- és üvegáruk, minden a legnagyobb luxussal. Egyik ajtón ha belépsz, meglepődve tekintesz körül, egy óceánjáró fedélzetén találod magad. Hajószalón, első osztályú kabinok, majd kijutsz a sétafedélzetre. Kikötőben áll a hajó. Lent ringva hullámzik a kék tenger. A hajótest mellett karcsú lélekvesztőkön malájiak kínálgatják az Indiai óceán szigetvilágának terményeit, gyümölcseit. Távolabb trópusi kikötő, talán Singapore, bizarr képe.

Érdekesen szemléltette egy hajóstársaság a hajói útvonalát. Tejüveg-lapra volt a térkép festve olyan módon, mint a légi felvételek ábrázolják a földet. A kicsi vashajókat alulról valami elmés szerkezettel és mágnesrendszerrel mozgatták az üveglapon. Maguktól látszottak menni a piciny hajók. Mintha repülőgépről pillantott volna le a néző.

A gyarmati szépmüveszeteknek is volt egy pavillonja. Tárlat ez, festményekkel, szobrokkal, melyek témáját a gyarmati tájak, a benszülöttek és az ő primitív életük adja. Ennek a pavilionnak a közelében jelzik a táblák és térképek az Északamerikai Egyesült-Államok kiállítását. Mindenki valami grandiózus nagyot vár és kap három földszintes, kis fehérre mázolt deszkaházat, szimmetrikus elrendezésben. Egyszerű kis kertecske övezi a házakat. A két szélső pavillonba Kuba, Florida és a Bahama szigetek természeti kincsei vannak bezsúfolva. A középsővel Amerika Washington emlékének áldoz. Washington a szabadságharc után elvonult a közéletből, és a Mount-Vernon-i házában élte csendesen az életét. Háza ma is áll, szent hely, ahová napról-napra a zarándokok nagy tömege járul. Ennek a háznak hű mását állították ki itt.

Mögötte a Hindosztáni pavillon. A kaputól balra két lepányvázott indiai elefánt nyugtalankodik, nem szívlelik a nagy népszerűséget. A bazárszerű pavillonban nagy meglepetés ér. A sok keleti holmi között matyó-terítőre akadunk! Vitánkat, hogy matyó-e az vagy tényleg keleti kézimunka, az árusító asszony dönti el, aki nem éppen mezőkövesdi magyarsággal szólal meg: „Matyó munka az, kérem, sohasem látta az Hindosztánt! De hát itt áruljuk, mert itt van keletje." A magyar népművészetek ilyetén propagálásához, úgy gondolom, nem kell sok kommentárt fűzni.

Dánia gyarmata a fehér Grönland. Kis pavillonjában a Jeges tenger fehér világa elevenedik meg. Jegesmedvék a vörösen izzó nap gyenge fényében, kutyaszán, eszkimók primitív élete kis kunyhóikban; ez a látnivaló.

Festmények, szobrok a kiállításon

A bokrok között a tó tükre csillan meg, amikor egy tornyos, lovagvárra emlékeztető épületcsoporthoz érünk. Portugália. A történelem nagy gyarmatosítóihoz, a közép- és újkor vakmerő tengeri kalandoraihoz egészen illő ez az épület. Szinte keresi az ember a hullámzó tengert, a rengő, dagadó vitorlájú büszke gályákat . . . Hiába. A kiállítás tava, mint nagy ezüst tükör, sima és fényes. Csak néha zavarja meg nyugalmát egy-egy fatörzsből vájt kenu, egy kecses vonalú, gondolára emlékeztető indiai csónak. Este motorcsónakok is berregnek végig rajta, de csak az éj leple alatt, hogy ne rontsák a hangulatot és összhangot. A tó közepén lévő kis szigeten van az állandó színház, ahol minden nap más-más világ számol be művészetéről. A tó este veszi fel — mint a királynő — ékes, színes ruháját. A víz kékesfekete. A partszegély körül piros-sárga, kék-zöld fénypontokkal van kétsorosan kirakva. Lampionok és a pavillonok színes lámpái a tükörképükkel. Az 50 méteres szökőkút, a „Le grand signal" tornya sárgás fényben ragyog, a róla porzódva hulló víz a reflektorok fényében fehéren felhőzik. A „Híd" a tó egy keskeny részén van. Ez is szökőkút. Szembe ívelő vízsugársor ez, ami a váltakozó fényben tündérien ragyog, Alatta egy kis eső árán a csónakok tovasuhannak.

A harmadik nagy vízi attrakció a „Víziszínház". Csak a neve színház, voltaképpen ez is megvilágított szökőkút. A sziget csúcsán a vízbe van építve a lépcsőzetesen emelkedő építmény, melynek ezernyi vízsugarát sokszínű, változó reflektor-rendszer világítja alulról. Olyan különlegesen szép ez, hogy semmihez sem lehet hasonlítani. Nem is látható ez mindenkor, hetenként csak egyszer-kétszer. Amikor mi láttuk, az időjárás, amely általában irigykedett a kiállítás sikerére, rendezett olyan vízijátékot a százezernyi nézőközönség nyaka közé, hogy utána talán napokig szárítgatták az átázott ruhákat. A felhők leszállottak megnézni, hogy min is csodálkozik az a sok ember? Mérgükben egész pirosak lettek, s kezdték önteni a jó langyos vizet. Lehetett azután csodálkozni azon, hogy hová tűnt el a rengeteg ember a tó partjáról? Az éttermek, terraszok, nyitva lévő pavillónok, ereszek alatt gubbasztott az egész közönség. De álltuk és aztán egy óra hosszáig gyönyörködtünk a szivárvány minden  színében  ívelő  színjátékban.

Ősz van. Idestova bezárul a kapu az utolsó látogató mögött is. Csattogni fognak a csákányok, csikorogva, recsegve fognak összedülni a karcsú minaretek, a merész kupolák. A kis aranyozott templomocskákat talán filmgyárak vagy gazdag pénzemberek fogják megvenni, hogy kertjük exotikus díszéül szolgáljon. Most hűvös őszi szél forgatja a hulló faleveleket. Közeleg a vég. Mintha a nevető bálványok arcán is valami szomorú mosoly húzódna végig ... A gyarmati emberek borzongva húzzák össze magukon humuszaikat, mozdulatlanul merednek Kelet felé, vágyva gondolnak napsugaras hazájukra.

Forrás: Francia kalandozás 1931, Budapest. Szerkesztette Temesi Győző. Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár diokumentációs osztálya, kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.

Oláh Gábor: Keletiek Nyugaton (8)

XIII.

Alfred de Musset síremléke a pere
Lachaise-ben

Nem vagyok babonás, de a képzeletem olyan ördögi, hogy mozgó árnyékban kísértő alakot, lámpafénynél pattogó fekete koboldokat, holdvilágos éjszakán ezüst esőhullást, kis névtelen neszben orgyilkos tőr szisszenését dobja be feszült érzékeim tavába. Rémes mesék, rejtelmes színdarabok ráfeküsznek lelkemre napokig, mint a lidércnyomás. Egy pénteki napom Párisban is a rejtelmek és borzongások napja volt.

Már délután találkoztam egy üres halotti kocsival; század katonaság marsolt utána díszben, két koszorút és díszlövésre szánt patronokat vittek harcát megharcolt bajtársuknak. Milyen szomorú Párisban az ilyen halotti menet, jaj annak, akit Páris temet el!  Vagy örökké  háborgatják a hálás utódok, vagy kitörlik  emlékezetükből  nevét  még  az angyalok is.
Estefelé Aladárt megszállta a versírási szent őrület; rám parancsolt, hogy egy órahosszáig ne merjem háborgatni. Jó. Kimentem a luxemburgi kertbe. Téveteg ösztönöm besodort egészen ultima Thule-ig; oda, hol sűrűn összehajló lombok alatt szerelmes párok tapadnak egymáshoz mindentfelejtő boldogsággal. Kiválasztottam egy magános, elhagyott padot s hanyatt terűlve rá merengettem, feloszolva a sötétszürke Csöndességben. Az Alkonyat világotbeborító szárnyú madara szállt, szállt alá, reánk, a lombokra, a Városra. Már abban az édességes magamfelejtkezésben ringatóztam, mikor nincs gondolatom, nincs határozott öntudatom, csak az ösztönöm él homályos életet... egyszerre fütty, sípszó jajdul föl kétfelől s két paprikanadrágos katona bukkan rám, meg egy öreg, Flambeau-forma őrmester. Elkezdenek beszélni, integetni, mutogatni; nem értettem semmit, csak tudtam, hogy mennem kell. Közrefogtak és kísértek katonásan. Nagyon megijedtem. Azt gondoltam: a katonaság razziát tart s most engemet is megcsíptek az apacheokkal. Óh, én büntetlen előéletem, kiálts vétót e kimosott katonafülekbe ! Szerettem volna igazolni magamat, de gyermekes ijedtemben sehogysem jutott eszembe a „katona" szó franciául. Valami rettenetes képzettársulással emlékezetembe ront egyszer Napóleon és a Grand Armée katonás képzete s elkezdtem hebegni: „Pardon, monsieur Grand Armée, j'oublie, quelle direction est la porté..." A többi nem tudott kijönni belőlem. A katonák beszéltek, én hallgattam, de mentünk mindaketten. Sötét volt, a luxemburgi kert lélektelen. Lelkem előtt gyűjtő fogház, rongyalakok, lobogó gyertyák és rendőrkardok szegdelik a levegőt. Nekem ugyan megesett. Egyszer csak arra ocsúdok fel réműltömböl, hogy kint vagyok a kapun, előttem az Odeon, hátam megett senki. A katonák elmaradtak. Udvariasságból kikísérik az elfelejtkezett barbárokat, hogy be ne zárják őket éjszakára. Röstellettem mucsai voltomat. Ha megtudnák, hogy okleveles tanár vagyok! Csak el ne árúlt volna már a pápaszemem. Tisztán hallottam, hogy a luxemburgi szobrok halk kacagással kacagtak utánam.

Az egy óra letelt, bezörgettem Aladárhoz. A vers már kész volt, bepólyázva hevert, mint a ma született gyerek; a fiúk épen dédelgették a körülményekhez képest jó kondícióban levő szülőt. Én kettőt-hármat ikrezek, ha rám süt a nap, Aladár beéri eggyel. A Szajnát énekelte az új vers, sötéten, komoran, titokzatos forrongással. Arra lelkesíti nagy társam ezt a piszkos folyamot, hogy ömöljön bele az ő rémséges szívébe, szorítsa ki belőle a Tiszát és mossa át mocsaras magyarságát világvárosias franciává. A hideg verejték gyöngyözött rólam. Ez az ember vagy őrült, vagy romantikus; kész volna keresztülbocsátani magán a Szajnát minden szennyével, minden pöffedt halottjával, csakhogy kulturabbá öblögesse kárhozatos vérét. Legyen neki az ő kívánsága szerint.

Ez a vers, a fekete-borzalmas Szajna révén, rejtelmes képeket vert föl képzeletünkben. Aladár egy erdélyországi rémhistóriát regélt el izgató zöngésű hangján; bezárt és tetten kapott szerelmesekről, vértivó oláh hangokról, fejszéről, pislogó mécsesről, vasdorongokról volt benne szó. A hideg szelíden rázott bennünket. Mécsesünk halványan pislogott, mint Brutusé a Caesar szellemének jelenésekor; kis hotelszobánk reves bútorai babonásán meg-megpattantak . .. kint, a szűk udvaron, ébredező denevérek kezdettek visongani. Hogy teljes legyen a Balzaci rejtelmekkel csodás diáktanya: valahonnan, a földből vagy az ágy alól, csak előterem egy roppant ordas macska; felugrik az Aladár ágyára, villódzó zöld rémszemét belekapcsolja szemünkbe s néz. Ha ez nem valami elátkozott lélek: nincs isten a Szent István bazilikának a szentélyében sem. Tőrös bot volt éppen  a kezemben, kirántom a gyilkot, hogy beledöfjem a kandúralakot öltött boszorkányba — a fiúk rám ordítanak, megkapják kezemet, dermedten szétnézünk: a zöld macska nincs sehol. Elnyelte a föld. Valamelyikőnknek vacogni kezd a foga. Iszonyatos csend. A szemközti folyosó börtönablakából titokzatos fény villan át szobánkba. S egyszerre, mint a kárhozat poklában égő lélek jajongó siralma, fölzokog leírhatatlan babonássággal az udvarunkbeli háborodott ismeretlen hármas rémkiáltása : Máji, Máji, Máji. .. Tovább nincs isten, aki szobánkban tartson bennünket. Ilyen rémületet még nem éltem át debreceni lelkemmel. Égő lámpával kíbotorkálunk a hosszú, vaksötét folyosón; fúladozva dobbanunk az utcára. Odakint csillagos az ég, hűs a levegő; zaj, kiabálás, lámpafény, élet! Hála istennek, idekint már emberek is vannak.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)