Szokásos böngésző körutamat végezvén a Magyar Elektronikus Könyvtárban, egy felsorolásban az alábbi könyvcím ugrott a szemembe: Kiszely István A svájci "Hun Völgy" . Gyanítva, hogy itt nem holmi közismert dologra derülhet fény, letöltöttem a testesnek ígérkező könyvet, de kiderült, csak a hozzácsatolt illusztrációk miatt oly tekintélyes dokumentum, amúgy alig 25-30 nyomtatott oldalnyi a szöveg.
A füzetet valamikor, az elmúlt század végén adta ki az unitárius egyház, szerzője az az elhíresült - szakmai körökben elismert - antropológus, aki Petőfi feltételezett szibériai maradványait is azonosította.
Kiszely professzor amúgy a magyar őstörténet is kutatja, s Honnan jöttünk? (Elméletek a magyarok őshazájáról) című, 1992-ben a Hatodik Síp Alapítvány kiadásában megjelent, gazdagon dokumentált kézikönyvében elsőként összegzi az e téren kidolgozott elméleteket és végzett kutatásokat, amelyeket saját tapasztalataival egészített ki. A könyv születéséről a Budapesten élő kutató így ír:
"A nyolcvanas évek végén - Clevelandban - résztvettem egy magyar őstörténeti találkozón, ahol belsőázsiai útjaim eredményeiről számoltam be. A kongresszus után tizenöten elhatároztuk, hogy összefoglaljuk mindazon nézeteket, amelyek a magyarság eredetével foglalkoznak. Hazai kutatóink nemigen vállalkoztak a téma boncolgatására, hiszen köztudott, hogy itthon nem jó szemmel néztek az e téma körül kutakodókra. A tizenöt önként vállalkozóból tizennégyen a lelkesedésig jutottak el: jómagam pedig megírtam a kötetet. Olvasóim bizonyára csodálkozni fognak, hogy hányan és hányszor foglalkoztak származásunkkal, néha meglepő eredeti gondolatokat fogalmazva meg; fiataljaink pedig jó, ha kettőről hallottak".
Említett füzetében is hasonlóan járt el a szerző: összegezte mindazt, amit a svájci Wallis tartományi Val d’Anniviers-i völgyben élő furcsa, a környéken semmilyen lakossággal nem rokonítható, mondhatni titokzatos eredetű népcsoportról összeírtak. Nem kétséges, hogy a Nyugat-Európát kalandozva s fegyverrel felkereső hunok ott letelepedett maradványainak leszármazottjai ők, derül ki a tanulmányban összegyűjtött információkból, történelmi dokumentumokból. Kiszely szerint a Val d’Anniviers völgyben a magyarság testalkata, élettani jellemzői (mongolfoltja, mongolredője, markerjegyei stb.), rovásírása, népművészete (életfái, tulipánjai, kopjafái), ételkultúrája (húspácolása) és nyelve átvészelte az évszázadok viharait, ma is tanulmányozható, dokumentálható. Az Anniviers völgyi „magyarság” nem kuriózum, hanem egy csodálatos tanúságtétel fennmaradásunkról is vitalitásunkról.
Val d’Anniviers ma már nem az az elzárt, ridegségében magába forduló, már-már megközelíthetetlen völgy, mint egykor a történelmi Svájcban. Egyik központja, Grimentz közismert síparadicsom, ami a betelepedéseknek kedvez, s a folyamat úgy tűnik, visszafordíthatatlan. Ezért igen fontosak azok a kutatások, melyeket az elmúlt évtizedekben egy Bernard Savioz nevű svájci kutató tevékeny segítségével magyarok végeztek a térségben. Savioz 1985-ben könyvet publikált (Valasians descendents d’Attila) a völgybeliekről, maga is odavalósi, s élénken foglalkoztatják származásának kérdései. Ő volt a kalauza ama expedíciónak, melyet egy magyar forgatócsoport tett a svájci Hun Völgyben, miután egy helybeli körorvos megdöbbentő eredményekre jutott a legidősebb lakosok vérmintáit elemezve. Kiszely professzor maga is járt a helyszínen, őszerinte a völgy lakóinak eredetkutatását illetően a 24. óra után vagyunk, már csak morzsákat lehet itt-ott összecsipegetni e kétségtelenül érdekes kapcsolatokat mutató emberekről. A mai napig egyetlen néprajzkutató, családkutató, antropológus, nyelvész, történész vagy bármilyen "hivatásos" kutató nem dolgozott köztük. A legújabb szerológiai és fizikai antropológiai vizsgálatok (az ősi lakóknál erőteljes "mongoloid" jellegek figyelhetők; meg; a gyermekek egy része mongolfolttal születik, jelentős részüknek ma is van mongolredője, mások a "klasszikus" vércsoporttulajdonságaik, mint környezetüké stb.) azt mutatják, hogy az ősi hagyományoknak és a homályba vesző forrásoknak - ahogy a modern történettudomány egyre inkább megállapítja - az eddigieknél nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk. Mivel pedig a helvét svájciakat nem igen érdekli déli tartományuk e maroknyi idegen népessége, azért nekünk magyaroknak kell számba venni népünk minden távoli töredékét és esetleges rokonát.
A genfi születésű J. J. Rousseau a XVIII. században ezt jegyezte föl a völgylakókról: Az anniviardok igen egyszerűek, különlegesen szorgalmasak, a tétlenség ismeretlen náluk. Nagy szerénységükben is igen vendégszeretőek és rendkívül szimpatikusak. A legnagyobb jogtalanságot is képesek derűsen elviselni. Régóta megvan ez a képességük, melyet nyilván az ősidők óta velük ellenséges környezethez való kényszerű alkalmazkodás alakított ki. (Vendégszeretetüket külön kiemeli, mert a környező népekre ez a tulajdonság nem nagyon jellemző.)
A magyar szakirodalomban Toldy Schedel Ferenc közöl cikket a kérdésről 1834-ben a Tudománytár c. folyóiratban, s német nyelvű útibeszámolót ismertetve megállapítja: A közvélemény azt tartja, hogy ők ázsiai eredetűek. Attila hadának maradékai, melyek rabló szándékkal bekalandozván e tartományokat, Piemont síkjain az anyaseregtől elvágatván kénytelenek voltak a magas hegységbe, az akkor lakatlan völgybe elvonulni. Még ma is egy barlang, a nevezett falu szomszédságában, hunnok barlangjának (Hunnengrotte) neveztetik, melyet a nép babonás hite szerint gonosz szellemek laknak.
Horváth Mihály 1848-as emigráns magyar lelkész volt az első, aki nem mendemondákra alapozva foglalkozott a völgybeliekkel, hanem személyesen elutazott hozzájuk, s Vissoe községben megtalálta a legrégibb anyakönyvet, mely a völgy családneveit őrizte meg. Ebben legalább 50 olyan névre figyelt fel, mely a magyar rokonságra utalt (pl. Bartha, Bond, Rua, Kállo, Savián, Visszó stb.). De az ott lakók életmódjának mindennapi megfigyelése is érdekes eredménnyel járt. Az alábbiak kiragadott, jellemző idézetek 1868-ban megjelent munkájából:
"Az Anniviers völgy lakói a kanton többi népességétől még mintegy száz év előtt is csaknem teljes elszigeteltségben éltek, s azoktól mind termetre, mind nyelvre, mind szokásokra nézve most is különböznek... A völgy nyílása vagy torkolata néhány száz lábbal magasabban fekszik a Rhône nyílt völgyénél, s ebből tekintve, egy hegyhát által teljesen elfödöztetik... A torkolatot Navizsencz szilaj patak görgeteges, meredek ágya képezi, melyet kissé több száz ölnyi magasságú sziklafalak érintenek... Az út egyre emelkedik s a völgyet tulajdonképp csak két hegyhát lejtője, s annak hogy úgymondjam, vályúját a szilaj patak medre képezi. De mennél magasabbra megyünk a völgybe, annál inkább szelídül e hegyhátak lejtője, szélesebbedik a völgy; míg végre a torkolattól mintegy kétórányira, Viszój helység mellett, egy beszögellő hegyorom által két ágra szakad, melyek mindegyikének alján egy-egy patak tajtékzik alá... Az egész völgyben, melynek hossza mintegy két mérföldnyire nyúlik, s melyet Délről a magas Weisshorn teljesen elzár, összesen nyolc helység létezik, s ezekben mintegy négy-ötezer lélek lakik. A fő s legnagyobb helység Viszój, mintegy 1200 lelket foglal kebelében; általában földműveléssel s baromfitenyésztéssel foglalkozik. A beljebb fekvő Ájer és Gremencz helységekben néhány év óta kobalt-, horgany- és czinkbányák is műveltetnek (...) A házak falait féllábnyi vastag, a szegleteknél egymásba eresztett, s hogy jól egymásba illjenek, gyalult gerendák képezik; a hézagok, mint a hajónál, mohával tömetnek be; a falak belseje pedig, szintúgy, mint a felső és alsó padolat, deszkával van kibélelve... A szobák, minthogy falaik nem meszeltetnek, a kor által megbarnult deszkázattal komor tekintetet nyernek (...) Helységeik nevei, úgy, miként a nép nyelvén hangzanak, de magyar hangjegyekkel írva... Penszék, Viszój, Ajer, Grimencz, Prász, Major, Külmez, Luk... Penszék, mint mondák a legrégibb helység, amelyet egyébiránt útjában legelébb, a völgy torkától mintegy másfél órányira ér az utas, egy igen emelkedett, az útnál sokkal magasabb hegyfokon fekszik úgy, hogy e magyar elnevezés: fenszék, sőt az is: benszék teljesen kifejezi a helység fekvésének jellemét. Tudjuk, hogy a székelyek máiglan szék-nek nevezik számos lakhelyeiket. Viszój, a főhelység a Navezsencz patak jobbpartján, míg Penszék a balon fekszik, egyik a másiktól mintegy félórányira. Grimencz vagy Gremencz, a völgy legtávolabbi, szintén nagyobb helysége, közel azon két hegygerinchez, melyek hegyes szögbe összefutva, érintkezési pontjukon, a Weisshornná emelkednek. Külmez, csak néhány házból álló kis tanya, melynek lakosai a meredek hegyháton földjeiket nem igen művelhetvén, baromtenyésztésből élnek, mert legelőjük, mezejök elég van. Ha valaki e szóban külmezőt, vagy kü-, kő-mezőt látna, ám én nem ellenzem. Luk, egy igen elrejtett, nehéz bejáratú völgyágyban fekvő helyecske, melyre neve, magyar értelemben teljesen ráillik."
Dr. Kiszely István munkamódszere: ne vess el semmiféle hipotézist, gyanút, azért vagy tudós, hogy járd végig a gondolkodás és a bizonyítás stációit. Könyve nem ad nyílt választ arra nézvést, miszerint minden kétséget kizáróan ősrokonaink élnek e turisztikailag ma már egyre népszerűbb és ostromoltabb völgyben, de határozottan sugallja, hogy a kutatásokat ebben az irányban igen is, érdemes folytatni.
Illusztráció: A Svájci Hun Völgy térképe
Érdekes olvasmány. Csak jelezni szeretném, hogy nem éppen hiábavaló a kutakodás.
VálaszTörlés