RONALD MILLAR: Tonhalászok közt Bretagne partjain (2)

Második napunkat töltöttük a tengeren, amikor Erry elhatározta, hogy szardíniát kapunk. Kedvelem a szardíniát, nem az unalmas dobozosat, bár a maga nemében az sem rossz, de mégis inkább a nagyobbfajtát, frissen, vajban ropogósra sütve.
A brit szigeteken ritkaság az ilyesmi, ezért ha külföldön járok, semmilyen fáradtságot nem sajnálok, csak minél többet ehessek belőle. Emlékszem egy spanyol kikötőre, Caamano volt a neve.
Hogyan kerültem oda, már nem is tudom, de írni akartam valamit, és nyugalmas helyet kerestem. Caamanóról pedig még sohasem hallottam. Nagy volt a hőség, szél alig-alig jutott át a Sierra Babanzán, és az is csak sápadtan izzó forróságot hozott. A kávézókból teljesen kifogyott a sózott garnélarák meg a hideg sör. Mintha mindenki elköltözött volna a városból.
Visszamentem a szállodába, ahol az izgalomtól félájultan találtam a főpincért.
– Mi történt, Enrico ? – kérdeztem.
Nem Enrico volt a neve, hanem valami sokkal evilágibb, Joseph vagy hasonló, de annyi pénzt kapott tőlem, hogy készségesen hallgatott bármilyen névre, ami éppen az eszembe jutott.
– Sardanas lesz estére – jelentette.
– Sardinas? – kérdeztem vissza, máris jobb kedvre derülve.
– Si, sardanas – ismételte.
Alig bírtam aludni aznap délután, annyira fentem a fogam az ízletes vacsorára, ami ezúttal is a szokásos tojássalátából és karikára vágott olajos paradicsomból állott. A sardanast egy tánccsoport tálalta fel, azaz inkább előadta, a pókhasú férfiak és az inas, sápkóros nők nyilvánvalóan azért süllyedtek idáig, mert másutt már nem szerződtették őket. Így tudtam meg, hogy a sardanas ennek a vidéknek a népi éneke és tánca.
Elmeséltem ezt a kalandot, vagy legalábbis egy részét, míg Erry szardíniáit majszoltuk, nagy mennyiségű vajas kenyérrel és sűrűn kortyolgatott vörös borral könnyítve a nyelést. Jean nagyon mulatságosnak találta a történetet és harsányan nevetett. René egypár semmitmondó füttyentést hallatott. Erry rövid, éles vakkantását a legjobb esetben is csak diplomatikusnak lehetett volna nevezni. Martial azonban komolyan fogta fel az ügyet.
– A maga hibája volt, senki másé – kommentálta élesen.
Megfigyeltem, nem evett.
Annál dühödtebben tömte magába Jean az ételt, két kézzel és késsel. Azután, még az utolsó falatot nyeldesve, cigarettára gyújtott, és száguldott föl a létrán, hogy felváltsa Michelt, aki hamarosan meg is jelent. Kért, hogy mondjam el neki is a sardanas-esetet.
Martial egy kivégzőosztag áldozatára emlékeztető, merev arckifejezéssel elvégzett egy gyors sapkaigazítást, én azonban nem zavartattam magam, hanem készségesen újból hozzáfogtam a meséléshez. A második fogás főtt rák volt, majonézzel bőségesen leöntve. Mesélés közben jó étvággyal nekiestem ennek is. Közben azonban fokozódó erővel nyomult a tudatomba valamilyen, a megszokottaknál is testesebb szag. Az ülőkének használt ládák szorosan a magánélet kedvéért elfüggönyözhető fekhelyek alatt álltak. A szag mintha Erry fekhelye felől szállongott volna, onnan, ahová támaszkodtam. Föl is fedeztem rajta a Takarót.
Jól emlékeztem, hogy akkor találtuk ezt az undorító holmit, amikor a halraktárt sikáltuk. Ázott volt és mocskos. Megpróbáltam fölemelni egy bottal, hogy átlódítsam a hajó korlátján, René azonban megakadályozott, azzal, hogy jó lesz az még tisztítórongynak, noha elképzelni sem tudtam, mit lehetne megtisztogatni ezzel a félig elrothadt vacakkal. Most ismét felbukkant a Takaró, mint Erry ágyneműjének tartozéka, de ettől sem lett tetszetősebb jelenség. Sürgősen behúztam a függönyt.
A szag azonban fölkavart valamit. Úgy éreztem, nem bírok másra gondolni, mint sült szardíniára és rákmajonézre. Mintha évek óta csakis ezen a kettőn éltem volna. A jövőt is szardíniával és rákmajonézzel telítve láttam. Hirtelen nagyon melegem lett, és homlokomon jéghideg verítékcseppek gyöngyöztek.
Fél karommal kíméletlenül lesöpörtem Michelt a szomszédos ládáról, és szinte egyetlen lendülettel fönt termettem a vaslétrán, átnyargaltam a konyhán, és kiadtam mindent. Azt hittem, napokkal azelőtt megszabadultam már sok olyasmitől, ami most a nyomdokvizünkben kavargott. Fölhúztam egy vödör tengervizet, megmostam az arcom, azután a kormányosfülke tövéhez erősített rekeszből kivettem a vizespalackot, és ittam egy kortyot.
Mire visszamentem, a társaság elcsöndesedett, ki-ki gondolataiba mélyedt.
– Rosszul lettem – jelentettem fölöslegesen. Azt hittem, mondanom kell valamit. Kitűnően éreztem magam, és újabb adag szardíniát vettem a serpenyőből. Martial leplezetlen írtózással nézte, majd egy keserves nyögéssel felhúzódzkodott a fekhelyére, és összevonta a függönyt.
– Ne hülyéskedj – mondta René komoran. – Tudod, hogy fekélye van.
Tökéletesen rendbe jöttem és olyan gyorsan, hogy mindenki azt hitte, kutyabajom sem volt, csak megrendeztem a komédiát, fizetségképpen a tegnapi ugratásért, a zsineggel. Később, amikor a bosco ismét előkerült a vackáról, igyekeztem, nehogy az útjába akadjak. Jean a nap hátralevő részében arra tanítgatott bennünket, hogyan kell feltűzni a tonhalnak való csalétket. Legalábbis Renét meg engem tanított, mert Erry rövidesen eltűnt mosogatni, és gyufát számolni. Michel pedig folytatta soha véget nem érő beszélgetéseit az Elfe des Mers, a Fan Cri Luce és a Le Cap kapitányaival.
Mathieu a Men Brialon egy tucat emberre főzött és mosogatott, mégis talált időt arra, hogy segítsen a halbelezésnél, ahányszor csak fölhúzták a hálót. Errynek, noha mindössze feleannyi embert kellett ellátnia, ritkán jutott ideje a konyhán kívül bármi másra. Mindig akadt valami tennivalója, a legközelebbi étkezést készítette elő, vizet forralt, vajat olvasztott, vagy más effélét művelt. Erry számára a hagymatisztítás legalább olyan bonyolult művelet volt, mint az agysebészet.
Nem mintha a konyha fényűző fölszerelése ekkora figyelmet követelt volna. Valójában a főzőeszközök és a berendezés puritánsága még egy ludditát /géprombolót/ is örömkönnyekre fakaszthatott. Még mosogatótál sem volt, csak egy vödör és egy kétlyukas gázfőző, amelyiken egy lángot mindenkor a napi kávéadagot tartalmazó csapos kanna foglalt el. A főzés lényegében az „egyfazekas" módszer jegyében folyt, hús, zöldség egyszerre behajigálva, boldoguljanak egymással, ahogy tudnak. A burgonyát, amit a bretonok óriási mennyiségben fogyasztanak, itt sohasem hámozták, csak leöblítették.
Sok mosogatnivaló sem volt. Az égvilágon mindent olyasféle szilkékből ettünk, mint amilyenből a zabkását szokás, és ez valamiféle tündérmesébe illő hangulatot kölcsönzött az étkezésnek. Pontosan hat ilyen szilke volt a hajón. Ki-ki gyorsan kitörölte egy falat kenyérrel, és a tálkák máris tisztán várták a legközelebbi étkezést. Az evőeszköz villára és kanálra korlátozódott, vágó-, szúrószerszámnak mindig kéznél voltak a zsebkések.
Erry ezért többnyire nem moccant, s ha nagy ritkán megmozdult, olyan hatást ért el vele, mint amikor más bukfencet vet. Ez a szöszmötölés a konyhában a tonhalfogás rejtelmeivel való ismerkedés rovására, később, amikor a többiek vészkiáltásai és Michel hatalmi szava mégis a fedélzetre parancsolták Erryt, sok zűrzavart okozott.
A dupla halhorgokat csupaszon illesztik fel. Mindegyiken van egy nylonhurok, amelyet úgy rögzítenek, hogy a végével szorosan körültekerik a dupla nyelvet. Utána gyorsan száradó festékkel bevonják a körülkötözött darabot, majd száradás után még egy réteget visznek rá, mert az elsőt beszívja a tekercs.
Az összesodort, piros, fehér, zöld, kék és sárga nylonszálakból készült csalétket acéldrót cserkére kell föltekerni. Fájdalmas művelet, mert a cserke, ez a négy méter hosszú, vékony zongorahúr, ide-oda kígyózik az ember markában, és a végei összevissza szurkálják a gyakorlatlan ujjakat. A cserkéket fölerősítik a nylonhurokra, a színes csalit lecsúsztatják a horog nyelén úgy, hogy a fonatok eltakarják a körülcsavart és befestett szárat.

A mérettől eltekintve – egy-egy csali éppen elfér egy férfitenyéren – az eredmény feltűnően hasonlít a pisztráng- vagy lazacfogáshoz használt műlégyhez. Az egyetlen szembeötlő különbség, hogy a horognak nincs szakálla, hanem csupasz, mint a henteskampó. Jean elmagyarázta, hogy amikor a tonhal a fedélzeten csapdos, nincs idő hosszan piszmogni, hogy a horog szakállát kiszabadítsák a tonhal állkapcsából. Ime, az egész művelet az ő szavaival:
– ... egy rántással fel, és ha bent van... puff... és vissza a vízbe.
A tonhalcsalik kötözésének avatott szakembere ugyanolyan igényes, mint skót vetélytársa, és ugyanolyan gonddal válogatja a színes szálakat is. Nincs két egyforma csali. Az Egyesre fehér csalit kötöznek, éppen csak leheletnyi kékkel keverve. A Kettesé is fehér, de kékkel és zölddel tarkázott. A Négyesen a fehér, a kék és a zöld mellett már felbukkan egy kevés narancsos árnyalatú piros is. A tonhal színre való tekintet nélkül felfal bármit, amit meglát. A jelek szerint a tiszta fehér csalit kedveli talán mindenekfölött a legjobban, de észre is kell vennie valahogy a hajó sodrától és a hajócsavartól felkavart vízben. Így azután minél közelebb libeg a csali a hajó törzséhez, annál rikítóbb színeket kell alkalmazni.
Minden zsineg végére hurkot kötnek, s a hurokra erősítik a dupla horoggal és csalival fölszerelt drótcserkét. A drótcserke végét egy nyolcassal átfűzik a hurkon, azután ügyesen megpödrik egypárszor, hogy ki ne fűződjön. A maradék darabkát sohasem vágják le csípőfogóval, mert az éles tüske beleakad a ruhába, és úgy hasítja a húst, mint a sebészkés. A drót végét kézzel kell lecsípni. A drótot félkörben visszakunkorítják, és jó erősen megrántják. Ezt a fogást csak igen nagy kitartással és még nagyobb vérveszteséggel lehet ellesni.
– Mutatok még valamit – mondta Jean.
Kivetett egy teljesen felszerelt zsineget, majd kezdte befelé szedni. Inas, izmos karja közben olyan simán járt ide-oda, mint a gőzgép dugattyúja. Amikor a drótcserke megjelent a hajóperem fölött, akkor jött a meglepő mutatvány. Jean nem kapta marokra a cserkét, hanem két alsókarját széttárva, mintegy felkanalazta a drótot. Csípőből rugózva, szinte úszótempókkal szedte karikába a cserkét. A horog pengve pattant ki a vízből.
– Érted, miért csináltam így? – kérdezte, még izzadtan az erőfeszítéstől.
– Nem.
– Mert ha a kezemmel rángatom fel a drótot a hajó oldala mellett, és hal is van rajta, akkor még az ujjamat is levághatja. Láttad már, hogyan vágja a fűszeres dróttal a sajtot? Hát ez éppen olyan. Soha, de soha ne fogd meg kézzel a cserkét.
Már fölcsaliztuk a horgászzsinegeket, lemehettünk egy kicsit pihenni, mert lehetséges, hogy holnap már a tonhalrajok előőrseinek a körzetében leszünk. Ezek az első, „pélerin" vagy „zarándok" névvel illetett halak északi irányban úsznak a fő rajok előtt, és a néphit szerint valamiféle kifürkészhetetlen, halmódra működő „bozóttávírón" küldik hátra híreiket a táplálékhelyzetről. Michel is lemászott.
– Meghallgattam az An Drí Lam meg a többiek jelentéseit – kezdte komor képpel.
– Nincs tonhal ? – érdeklődtem.
Michel egy képzeletbeli késpengét húzott el a gégéje előtt, és a fejét rázta.
– De kifogták a rossz időt. És ne felejtsétek el, hogy körülbelül kétszáz mérfölddel vannak délebbre, mint mi. Boulot, he?
Engedelmesen visszacaplattunk a fedélzetre.
A tonhalász figyelmét állandóan leköti a félelem a tangonoktól, mert ezek a felszerelés legveszedelmesebb darabjai. Folytonosan ellenőrizni kell, nem mozog-e valamelyik, ezért hol itt, hol ott megpendítik a kötéseket, hogy azonnal észleljék a halk, basszushangú rezgést, amely elárulja, hogy nem elég feszes a kötés. A legkisebb lazulás is katasztrófát okozhat, mert a mozgó tangon lassanként megnyújtja a kötéseket, kezelhetetlenné válik, és könyörtelenül aprófát hasít a hajó törzséből.
Ez a félelem ad erőt ahhoz a szinte dühös küzdelemhez, amellyel minduntalan megszorítják a kötéseket. A még szilárd ponton megcsavarják, azután az egyik ember fölszedi a megereszkedett darabot, a többiek meg, ahányan vannak, teljes erővel húzzák, amíg csak bírják. Az új kötél mindig nyúlik, és a bosco úgy szólaltatja meg a vészjelzést, mint művész a hangszerét. Sohasem elégedett, és mindig van újrázás.
Un couppour le bon – a parancs, hogy „no még egyet, ez az igazi", olyan bizonyosan elhangzik, mint az ámen az imádság végén.
Még el sem kezdődött a halászat, amikor az ember már észreveszi, hogy életereje, kitartása megcsappant. Nemcsak a tangonok okozzák, hanem az is, hogy a hajó szüntelenül hintázik, az izmok megfeszülnek, folyton kapaszkodni kell, nehogy elessen, mindez együtt okozza a fáradtságot. A kisebb zúzódások következtében a kidomborodó testrészek sárgászöld színt öltenek. Mindenki egyre tudatosabban húzódozik bármiféle munkától, ami nem teljességgel halaszthatatlan. A fáradtság külső jelei a barlanglakókéra emlékeztető morcosság és az elernyedő arcizmok, mintha kábítószerrel élnénk valamennyien. Lassanként sírjukból kikelt rézbőrű hullákhoz hasonlítunk.
A test sohasem pihenhet el teljesen, még a koporsóhoz hasonló fekhely viszonylagos kényelmében sem. Ha az ember nem akar egyik oldaláról a másikra gurulni, akkor egy sarokba be kell ékelnie a bal lábát, és úgy körülbelül a fekhely félhosszánál az oldaldeszkához kell nyomnia a másik térdét. A bretonok az energiatakarékosság nagymesterei. Levetkőzni, mielőtt ágyba fekszik az ember, fölösleges dolog. Akárhányszor amúgy csizmástól alusznak. Behúzódtak a vackukba az összevissza dobált takaróik közé, és esztelenségnek tartották az én gondos ágyvetésemet meg az ágyneműm takaros rendezgetését. Fölfedeztem, hogy Louise becsempészett egy pizsamát is a fölszerelésembe, de sürgősen eldugtam a matracom alá, nehogy megtalálják.
Pedig a hajóút első szakasza a tonhalmezőkig, fejenként mindössze egy-egy kétórás éjszakai őrséggel, színtiszta fényűzés volt ahhoz képest, ami ezután következett. A zsinegeket kevéssel szürkület előtt vetettük ki, vagyis a földrajzi szélességnek megfelelően, körülbelül hajnali öt órakor. Reggelire megettük az esti étkezésből maradt sült halat hidegen, hozzá egy kis doboz sertéshús pástétomot és egy-egy karéj kenyeret. A legízletesebb fogás igazi breton tengeri csemege, a kig sal volt – sós lében pácolt sertéshús. Nagyon zsíros, az íze hasonlít a gyenge sonkáéhoz, és úgy eszik, hogy a kés hegyére szúrt darabokat egyenest lenyomják a torkukon. Nagy bögre tejporral kevert, forró kávéval öblítettük le. Utána mindenki cigarettára gyújtott, és egy pohár száraz fehér borral köszöntöttük a hajnalt.

(Folytatjuk)

Forrás: Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain. Világjárók sorozat. Gondolat, 1984. Fordította Detre Zsuzsa

RONALD MILLAR: Tonhalászok közt Bretagne partjain (1)

Ronald Millar angol író egy hajóútja alkalmával Bretagne partjaihoz vetődött, ahol annyira lebilincselte a hely szelleme, a bretagne-i halászok nehéz sorsú élete, hogy elhatározta: maga is belekekóstol ebbe a létbe, elszegődve egy tonhalászhajóra. Tapasztalataiból izgalmas, kalandos könyv született, ebből válogattam két jellemző fejezetet.

Az első fogás

A tonhalászhajó tangonjaival felfordított piramisra hasonlít, és ugyanolyan bizonytalan az egyensúlya is. Első perctől világosan láttam, hogy még szárazdokkban is dülöngélne. Teljes szélcsend volt, a tenger selymes szürke, mégis szinte nyomban elkezdődött a kellemetlen hinta-palinta. A dülöngélés valami különös okból ötszakaszos ciklusokban ismétlődött. Az első, még enyhe, szelíd billenést fokozatosan egyre hevesebbek követték, egészen az ötödikig, de akkor meg kellett kapaszkodni, hogy talpon maradjon az ember. Ezt igen szemléletesen igazoltam is, mert váratlanul és keményen lehuppantam a hátsó felemre. Hátulról segített fel a legénység hatodik tagja, Jean Marie la Naour.

Jeant akkor láttam először a Jacques et René fedélzetén, amikor a tangonjainkon dolgozott, és csöndesen fütyörészett közben. Az első benyomásom az volt, hogy Jean valószínűleg vízen és fogpiszkálón él, mert ösztövér alakján egy gramm fölösleges hús sem akadt. Nemsokára mégis inkább úgy láttam, hogy a munka emészti fel minden húsfölöslegét, mert szinte sohasem pihent. Szürke szeme egyfolytában azt fürkészte, hol találhatna kezének valami tennivalót. Azt hittem, erősen közeledik a nyugdíjas korhoz, és alig akartam elhinni, amikor megmondta, hogy éppen negyvenesztendős. Ez a szórakozott mosolyú ember azonban nehéz időket élt át, könyörtelen, balszerencsés idényeket, amelyek végül is tönkretették, megfosztották a hajójától, és matrózsorba süllyesztették.

– A szürke ruhás öreg hölgy nem fizet senkinek – mondta, és válla fölött a tenger felé bökött hüvelykujjával.

Pillanatnyilag komolyan gondolta, amit mondott, hiszen keserves dolog lehetett megválni a vidám kis Jeannine et Christianne-tól, amely Jean két kislányának a nevét viselte. Jean emlékei elől menekült az eszeveszett munkába. Később helyesbített. Mégsem gondolta komolyan a megjegyzését, hiszen azért megmaradt a háza, és az is a tenger fizetsége, „huszonöt év után...”, tette hozzá szinte akaratlanul. Általában derűs volt és élénk, gyakran valami dalfoszlányt is dúdolgatott.

Legalábbis addig, amíg el nem veszítette a hangját. Azt mondta, mindig így jár az első úton, és hogy valószínűleg az izgalom teszi, meg a rengeteg cigaretta, amit emiatt elszív. Azt hiszem, igaza lehetett, mert Jean sohasem élvezte breton módra az ételt, csak behabzsolta, hogy minél előbb rágyújthasson. Még éjszaka, a fekhelyén is dohányzott. Reggel előbb cigarettára gyújtott, csak azután húzta fel a csizmáját.

Dühös kiáltás harsant fel az előfedélzetről, ahol Martial önvizsgálatba merülten nekidőlt a kis emelvénynek, karóráját bökdöste, és igen mérgesnek látszott. Talán eltörött az órája.

– Háromnegyed négy – kiáltottam segítőkészen.

Nem köszönte meg, hanem lejött a hintázó hágcsón, és egyenest felém tartott. Pillantása végigfutott az arcomon, de nem nézett a szemembe. Fehér festékmaszat éktelenkedett az óraszíján.

– Ezt magának köszönhetem ?

– Eltalálta.

– Több esze lehetne, mint hogy indulás előtt egy nappal szétfröcskölje a festéket!

– Nagyon sajnálom... – kezdtem, de Martial rám vetette vicsorgó mosolyát.

– Sose búsuljon. Semmi baj – mondta, meglepő gyorsasággal máris lehiggadva.

– Talán egy kis Diesel-olajjal... – ajánlottam.

A Diesel-olaj a mindenes tisztítószer a breton halászhajókon.

– Persze, persze, semmiség. Igazán semmiség. Ne is gondoljon rá. Hogy van a lába?

– Egy kicsit még fáj – válaszoltam, miközben megmozgattam nagyujjamat a csizmában, hogy erezzem, van-e még benne élet.

– Megérdemelte – csattant fel Martial. – Micsoda ötlet, húzni valamit és elébe állni.

Furcsa volt a bírálata, hiszen Martial parancsolta, hogy húzzam a lábat. Meg is mondtam neki.

– Persze, persze, ezt valamennyien tudjuk – ordított –, így történnek aztán a balesetek, de idekint nincs kórház! Mondja csak, ez a felesége csizmája?

Megpróbáltam felhúzni a hosszú szárú gumicsizmámat, de szorított egy kicsit, s ráadásul a forró fedélzeten úgy bemelegedett, hogy valósággal felpuffasztotta sérült nagyujjamat, mintha dunszt-kötést tettem volna rá. Ezért inkább a rövid vadászcsizma mellett döntöttem, és határozott könnyebbséget éreztem benne. Emellett könnyebben fel is húzhattam a fűzős csizmát, nem kellett erőltetni, sem toppantani vele, ami szintén nem használt az ujjamnak. Ezt elmagyaráztam Martialnak is, ő azonban teli szájjal vigyorgott, és valami olyasmit motyogott, hogy „az ilyesmi jachtra való”, azután dölyfösen elvonult. Kétségkívül ellenséget szereztem magamnak.

Meghökkentő felismerés volt, annál is inkább, mert nekem első látásra megtetszett ez az ember, ő azonban, ki tudja, miért, elhatározta, hogy nem kedvel, és ennyiben maradtunk. Jean le Naour figyelmeztető pillantást vetett rám. Rosszat sejtett ő is.

Martial a kötekedésnek nem fizikai, hanem lélektani változatát űzte. A legénység kis létszáma és a szűk hely nemigen kedvezett az igazi, amolyan Horn-fokot is megjárt másodkapitányok fizikai erőszakoskodásainak, és Martial mindig megérezte, mikor jutunk el ahhoz a ponthoz, ahol a válasz már nem lehet más, csakis egy orrbavágás. Ezen a ponton sürgősen visszavonult, esetleg megjátszotta még a csodálkozást is, amiért annyira szívemre vettem a dolgot, és égre-földre esküdözött, hogy semmi mást nem akart, csak azt, hogy örökre emlékezetembe véssem a leckét, de hát ilyen a természete. Hiába, az efféle oktatás csak idegesített és elvette a kedvem. Jobban szerettem Jean csöndes modorát és türelmét, még ritka zsémbeléseit is, amikor a szokottnál nehezebb felfogásúnak bizonyultam.

Még mélyebb kétségbeesés fogott el, amikor előnedvesítés céljából kivetették a tangonokról a horgászzsinegeket. Fölmentem a fedélzetre, és csak azt láttam, hogy zsinegek szabdalják összevissza az eget; az egész olyan volt, mintha egy háromdimenziós gumi pókháló mértani szerkezetét akartam volna kibogozni a szeszélyesen fújdogáló szélben. Ha megpróbáltam szemmel követni egy-egy zsineget, abban a reményben, hogy talán rábukkanok majdani rendeltetésére, a hajó billent, a tangon bókolt, és halk ostorpattintással máris odább lódította a kiszemelt huzalt, belekeverte a légi spagettikupacba.

– Bullharst! – csakis ezt a szót éreztem az alkalomhoz illőnek, és Jean leültetett a főfedélzeti nyílásra, azután ceruza meg az egyik élelmiszeres dobozból letépett kartonpapírdarab segítségével igyekezett eligazítani és megvigasztalni. (Remélem, hogy az én ábráim ugyanilyen segítségére lesznek az olvasónak.)

A két tangon rendszerét, a millió zsineggel, legjobban talán egy hasonlat világosíthatná meg, a hasonlathoz pedig, ha tetszik, ha nem, szükségünk lesz egy horgászra, aki a folyóparton áll, és figyeli, amint a víz sodra vagy a szél ár irányában lefelé viszi az úszót, de abban a szent pillanatban, amikor valami óriási szörnyeteg akad a horogra, jobb könyökében egy váratlan köszvényroham megakadályozza, hogy magasabbra emelje a botot, és partra húzza az értékes zsákmányt. Horgászunk, aki némi találékonyságnak sincs híján, rávesz egy éppen arra járó vízitündért, hogy kössön még egy zsineget az úszóra, hátha akkor bal karral is partra húzhatná a halat. No már most, tegyük fel, hogy köszvényes halászunk egy kissé mohó is, ezért ugyanarra a botra, bizonyos távolságra egymástól, további öt zsineget erősíttet, és a vízitündér minden esetben teljesíti a kérését. Most mindegyikből vissza kellene csavarni egy darabot, hogy az első zsineg akadálytalanul megközelíthesse a partot. Vagy pedig, ha a horgász nem csupán köszvényes, hanem előrelátó is, akkor úgy rendezheti a dolgot, hogy a bot vastagabb végéhez közelítve mindegyik zsineg rövidebb legyen egy kicsivel az előzőnél, és akkor megtakaríthatja a visszacsavarást.

A bretagne-i tonhalászok a három módszert kombinálják. A vízisellők zsinegei a behúzókötelek, amelyekkel a horgászzsinegeket odahúzzák a hajó oldalához. Rövidíthetik is a közbülsőket, oly módon, hogy fölhúzzák őket a tangonig. Továbbá minden zsineg olyan hosszú, hogy csakis a hajó felőli szomszédja lehet az útjában. A tangon csúcsára erősített nagy Egyes akadálytalanul bevonható a hajó oldalához, csak a Kettest kell kurtítani hozzá, mert elég hosszú ahhoz, hogy a sodrás irányában elmenjen a Hármas és a Négyes mellett.

Az új matróz számára, aki most próbálja felfogni a zsinegek működését, mindehhez még egy további bonyodalom is járul. A tangon csúcsára fölszerelt Egyesnek irdatlan hosszúnak kellene lennie, nehogy a bevonáskor összeakadjon a többivel – ne feledjük: a legrövidebb zsineg is legalább negyvenöt méter, mert mindenképpen túl kell érnie a kavarodáson, amelyet a vizet hasító hajó okoz –, márpedig az ilyen zsineg súlya, a hallal együtt, amely tíz kilót is nyomhat, no meg a kettőnek a húzóereje a két-három csomóval pöfögő hajó ellenében, még egy hordómellkasú bretonnak is sok lenne, aligha húzná fel a fedélzetre. Ezért van mindegyik tangonon még két zsineg – a Grand Plomb és a Petit Plomb — ezekre egy-egy láncdarabot akasztanak nehezéknek, amitől másként lengenek, mint a többi, és amazoktól függetlenül halászhatnak velük, illetve húzhatják őket a fedélzetre. Ezzel az egyszerű megoldással mindegyik tangonra hat, aránylag rövid zsineget lehet fölszerelni, és a húzáskor minimális erőt kell kifejteni. A húzókötelet beleszámítva, az Egyes azért még így is száz kemény méter.

Ennyit a rendszerről, és most lássuk, hogyan működik. A behúzó-köteleket – hasonlatunkban ezeket erősítette fel a vízisellő – a hajó egész hosszában a peremre fölszerelt kötélszarvakhoz rögzítik. A horgászzsinegek, ha elhagyják a vizet és fölhúzódnak a tangonra, az úgynevezett szemeken, azaz réz kötélgyűrűkön át lefutnak a tangon lábáig és ott a hajóperemhez szíjazott vas csődarabba, az Egyes és a Grand Plomb kivételével, ezt a kettőt ugyanis nem kell visszahúzni. Minthogy nem zavarják a többit.

– Húzd meg azt ott – rendelkezett Jean, és a jobb oldali Négyesre mutatott.

Tanulmányoztam a kartondarabkámat. Minthogy más zsineg a Négyes és a hajóperem között nem állt az utamban, úgy láttam, nincs szükség arra, hogy előzőleg még egy másikat is felhúzzak a tangonra. De azért remegtem egy kicsit.

– Ez az – biztatott Jean. – Nem kell biztosítani az Ötöst, mert olyan nincs is. A Négyest mindig egyenest meghúzhatod.

– Tonhal van rajta ? – kérdeztem tágra nyílt szemmel.

– Talán – mondta Jean. Martial egyik kezét a homlokához illesztette, és lebandzsított a zsinegre. A zsineg megfeszült a ránehezedő húzóerőtől. Igazán úgy éreztem, mintha lenne valami rajta. Remegtem izgalmamban.

– Akadt valami ? – kérdezte Martial.

– Nem tudom biztosan, de lehet.

– Hát persze... talán egy bébi. Kell segítség ?

– Nem, azt hiszem, magam is győzöm.

– Akkor jó. Győzi maga is, azt hiszi — jegyezte meg Martial a többieknek. – Akkor csak rajta.

A húzókötelet már sikerült a fedélzetre szedni. Nehéz dolog egyenletesen húzni a dülöngélő fedélzeten, az ember mindig a legrosszabb pillanatban billen ki az egyensúlyából. Ahol a húzókötél összeér a hozzá tartozó horgászzsineggel, ott van a gumi ütközőszalag. Körülnéztem, mit tegyek.

– Ez az! Emeld át a hajó peremén. Most kösd a húzókötél végét a kötélszarvra – oktatott Jean. – így – egyetlen csuklómozdulattal rácsavarta a kötelet a bilincsre.

– Köszönöm, nem mertem elengedni.

– Ne is, csak húzd egyfolytában, különben elszalad. Egyenletesen szedtem befelé a kötelet, és a lábamnál szépen tekeredett, nőtt a csomó. Azt hittem, sohasem érek a végére. A kátrányozott kötél még új volt és kemény, ráadásul vékony is, legfeljebb három-négy milliméteres. Nehéz az ilyet jól megfogni, gyakran meg is csúszott a markomban. Máris pirosra dörzsölte a tenyeremet. Karizmaim sajogtak a szokatlan megerőltetéstől.

Amennyire meg tudtam ítélni, a hal körülbelül öt kilót nyomhatott, de holt teherként, ellenállás nélkül jött befelé. Azután kételyeim támadtak. A súly minden húzással csökkent. Már láttam is a zsineg végét, amint a víz színén szánkázva közeledett a hajó oldalához.

– Elveszítette! – jajdult fel Martial műfelháborodással. – Odanézzen, még a horgot is magával vitte, mon Dieu.

Hátrafordultam, és köröskörül vigyorgó arcokat láttam. Üres kötelet húztam be. Mégpedig a legrövidebbet, ötven méternyit, nem többet. Rémülten gondoltam rá, mi lett volna egy húszkilóssal a nagy Egyesen?! A tréfát azonban mindenki nagyon élvezte. A kormányosfülke alatt, a szállás sűrű levegőjében jól érett gorgonzola sajt tömény illata szállongott. Mintha ócska zoknik, nedves és halszagú ruhadarabok, mosdatlan, verejtékes testek több nemzedéke impregnálta volna a favázat, ez a gyilkos kigőzölgés már a vaslétrán leereszkedőben megcsapta az orrot. A kevéske levegő, ami ide beférkőzött, magával hozta Erry főztjének esszenciáját, elmaradhatatlan összetevőivel, a hagyma, a fokhagyma és az égett zsír bűzével. Az apró kerek ablakok kicsik voltak ahhoz, hogy enyhítsenek a helyzeten, és egyébként is szorosan becsavarozták őket. A lejtős fedélzetre fölcsapódó víz egyenesen ide folyt le a kerek hajóablakokhoz, és noha a tengervíz természetes eleme a bretonnak, mégis határozottan viszolyog attól, hogy alkalmanként a nyaka közé kapja. Didi a Men Brialól itt alighanem megfulladt volna.

Mi azonban odalent ettünk és aludtunk, és ez elől nem volt menekvés.

(Folytatjuk)

Forrás: Ronald Millar: Tonhalászok közt Bretagne partjain. Világjárók sorozat. Gondolat, 1984. Fordította Detre Zsuzsa

CSEKE PÉTER: Izland képekben

A blogon egyszer már szerepelt érdemben ez az északi óriás-sziget: László Herbert Márk írta meg autós kóborlásainak élményeit évekkel ezelőtt. Azóta semmi érdemleges nem akadt horogra...
Most fiam, Cseke Péter, a fotográfiában műkedvelő, ám rámenős természetfotós indult el egy héten át körbejárni Izland tájait. Szavakkal nem tudósított, ám képei beszélnek. Egy heti terméséből válogattam, erősen küszködve a bőség zavarával...

A gejzir szelleme

Izlandi alkony

Vizesés

Izlandi erdő

Dolgozik a meleg viz

Gleccser

Halfeldolgozó

A tengeri szikla lába

Ikon

Izlandi Figaro

Őrszemek

Jelzőlámpa

Pipál a hegy

Architektúra

Reykjavik

A madár felszáll

Sarki fény

A sszivárvány látogatói

Kőerdő

Tengeri szirtek

Templom a fővárosban

Turisták a meredélyen

HORNYÁK MÁRIA: Beethoven, aki eljött Martonvásárra

A martonvásári kastélyban nemcsak építészetünk, a parkban pedig nem csupán a magyar kertépítészet, hanem nemzeti történelmünk sajátos „műkincseit” kell látnunk. Ezen a helyen az idők során számos hazai és külföldi tudós, művész, politikus megfordult. Közöttük is kitüntető hely illeti meg Ludwig van Beethovent, annál is inkább, mivel a mai Magyarország területén Budán kívül ez az egyetlen olyan hely, amely a zeneköltő látogatásaival büszkélkedhet.

A fiatal komponista híre Martonvásárra hamar eljutott, Brunszvikék ugyanis már az első zongoratriók (1795) előfizetői között is ott voltak. Megismerkedésükre 1799 májusában került sor, amikor a főúri körökben körülrajongott mester zongoraleckéket adott a huszonnégy éves Teréznek és a húszéves Jozefinnek. Ekkor köttetett közöttük az „a benső, szívbéli barátság”, amely a Mester haláláig tartott. Jozefin pár hét múlva feleségül ment Deym grófhoz, és felkerült Bécsbe. Fivére, Ferenc is barátságba került Beethovennel, aki állítólag fel-felkereste a budai gyógyfürdőket, és Martonvásáron is nemegyszer megfordult. Látogatásainak idejét és számát illetően sok a bizonytalanság. Két ízben mindenképpen járt itt, s látogatásainak legvalószínűbb időpontjai: 1800 májusa és 1806 nyara.

Beethoven egyetlen pest-budai szereplésére 1800. május 7-én került sor a Várszínházban. Utána Martonvásáron is járhatott. Először, de nem utoljára. A két Brunszvik nővér ugyanis ekkor Bécsben tartózkodott. Jozefin május 4-én szülte meg első gyermekét, nővére pedig bizonyíthatóan mellette volt. A felejthetetlen martonvásári napokra tehát, amelyekről Teréz mesél, később kerülhetett sor. „Beethoven eljött Budára, eljött Martonvásárra, és mi felvettük abba a kis köztársaságunkba, amelynek csupa kiválasztott férfi és nő volt a tagja” - irja. S hogy mi volt ez a köztársaság? „Egy kerek térséget magas, nemes hársfákkal ültettünk be; minden fa egy-egy tagnak nevét viselte, és ha egyik-másik nagy fájdalmunkra távol volt is, mégis beszélhettünk jelképeikkel, örömet s okulást merítve szavaikból... Ma sem ismerek szebb s boldogabb államot annál; Plató respublicája volt kicsiben” - meséli Teréz.

A Beethovennel kapcsolatba hozható másik parkobjektum: a múzeumban látható vörös márvány obeliszk, Teréz piramisa. Mint íija: „Volt a kerten belül egy kertecském, ahol sírdombot hányattam, s vésett vörös márványból piramist állíttattam ezzel az egyszerű felirattal: A legjobb atyának, lánya Teréz.” E hely számára igen becses volt (itt tette azt a fogadalmát is, hogy az „Igazság papnője” lesz). Piramisát minden bizonnyal megmutatta Beethovennek is, akinek hasonló emléket ígérhetett. Ez lehet a zeneköltő tréfás üzenetének nyitja. „Csókold meg Teréz nővéredet – kérte Ferenc grófot –, mondd meg neki, félek, naggyá leszek anélkül, hogy ehhez ő egy emlékművel hozzájárulna.” Ekkoriban főúri körökben divat volt emlékművet emelni élő nagyságoknak; erre a szentimentális kert eleve lehetőséget kínált. Haydn tiszteletére Harrach báró állított emléket, Erdődy-Niczky Mária pedig egy Isis-templomot szentelt nagy barátjának, Beethovennek.

A zeneköltő szóban forgó levele 1807. május 11-én kelt, amikor még láthatóan jól emlékezett Teréz ígéretére. Életrajzírója, Schindler szerint a Mester 1806-ban „rövid pihenőn” barátjának, Brunszvik Ferencnek a birtokán járt, vagyis Martonvásáron, a grófnak ugyanis akkor más birtoka nem volt. 1806 nyarán még tartott a szerelem Beethoven és a két éve elözvegyült Jozefin között, aki már három hónapja Erdélyben volt. Nagyon is elképzelhető, hogy a zeneköltő a vele való találkozás reményében szánta rá magát a martonvásári útra. Állítólag az Appassionata szonáta kéziratát is magával hozta, s az utolsó javításokat itt tette rajta. Fél évvel később e remekmű Brunszvik Ferencnek szóló ajánlással jelent meg.

Beethoven és hazánk, illetve a magyarok kapcsolatában a Brunszvik család meghatározó szerepet játszott. Teréz, Jozefin és Ferenc a zeneköltő műveinek első magyarországi népszerűsítői és ihletett tolmácsolói lettek. Tizennégy levél tanúsága szerint Jozefin volt Beethoven „Egyedüli Kedvese”. Feltehetően az a rejtélyes levél is neki íródott, amelynek titokzatos címzettjét az utókor „Halhatatlan Kedveseként” emlegeti. A Brunszvikoknak részük lehetett a zeneköltő budai vendégszereplésében csakúgy, mint abban is, hogy a pesti német színház megnyitójára (1812) megzenésítette Kotzebue két magyar vonatkozású művét, az István király nyitányt és az Athén romjai utójátékot. Beethoven pedig több remekművét nekik ajánlotta, ily módon is megörökítve nevüket a zenetörténetben.

Beethoven kapcsán Martonvásárt 130 éve emlegetik, itteni látogatásairól azonban Brunszvikék ismerősei korábban is tudtak. Tudott Liszt Ferenc is, aki 1846. május 11-én zarándokolt el ide. A kastélyban Beethoven relikviákat láthatott: leveleket, kottákat, festményt, majd pedig néhány Beethoven-mű eljátszása után visszatért Pestre.

1927-ben Dreherék Pásztor Jánossal megmintáztatták a nagy zenei géniusz terméskő mellszobrát. Május 22-én a martonvásári szoboravató lett volna a Beethoven halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett országos ünnepségek záró programja (különvonatokat hirdettek meg, s a műsor szerint az engesztelő szentmisén a hely szülötte, Pusztai Sándor operaénekes a zeneköltő dalaiból énekelt volna), az ünnepség azonban valamilyen oknál fogva elmaradt. A szobor felavatására csak 1954. szeptember 14-én került sor.

1958. június 22-én a kastélyban megnyílt a Beethoven Múzeum, amely 1988 óta a Magyar Tudományos Akadémia igazgatása alá tartozik, fenntartója pedig a martonvásári kutatóintézet. A felújított és kibővített múzeum mostani állandó kiállítását, amelynek a „Beethoven és a magyarok, különös tekintettel a martonvásári Brunszvikokra” címet adhatnánk, Falvy Zoltán és e sorok írója rendezte. A múzeummal és az 1960-ban átadott szigeti hangversenykerttel Magyarország régi adósságát törlesztette Beethovennel szemben. Az 1960 óta évről évre megrendezett nyári koncerteken számos külföldi és hazai művész és zenekar működött közre.

Martonvásár, ahol 1954 óta az általános iskola is Beethoven nevét viseli, a hazai Beethoven-kultusz központja. Ennek tervét megálmodói nem kis részben a parkra alapozták, amelynek növényzete állandóan újjászülető perget az idő végtelenségében. A zeneköltő martonvásári emlékeit („álmaiét, ábrándjaiéit, szerelmeiét”) az általa papírra vetett „kótafejek” őrzik. A nagy zenei titánét pedig, aki rajongott a természetért, a fejedelmi tölgyek, a tóparton silbakoló platánok és az az elárvult, öreg hársfa, amely egykor talán éppen őt jelképezte a Brunszvik nővérek „köztársaságában”.

Forrás: Hornyák Mária: Martonvásár. Száz magyar falu könyvesháza sorozat. Megjelent a magyar állam millenniumára, Kosáry Domokos előszavával

PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (6)

Batávia

Azokban az időkben, amikor még nem voltak motelek a világon, a Hotel Nederlanden szokatlan szálloda volt. Nagy, belvárosi épületében kapott helyet az étterem és az irodák, minden szállóvendég számára azonban külön bungalót építettek, ezeket egymástól kis kertek és hatalmas fák választották el. A fák lombjában töméntelen madár, egyik ágról a másikra röppenő hártyás mókusok ékek, no meg rovarok, amelyek úgy cirpeltek, mint az őserdőben. Brampy tisztességgel látta el a mongúzgondozó tisztét. A kis állat egyébként egyre nyugtalanabb lett új lakóhelyén.

Itt aztán valóban volt chilei konzulátus. Legalábbis szerepelt a telefonkönyvben. Másnap, kipihenten és rendesen felöltözve elindultam a konzuli hivatalba. Chile konzuli címere egy nagy épület homlokzatát díszítette. A ház egy hajózási vállalaté volt. A nagyszámú személyzet közül valaki az igazgató, egy piros képű és nagy testű hollandi irodájába vezetett. Nem látszott hajózási vállalat igazgatójának, inkább kikötői rakodómunkásnak néztem volna.

– Én vagyok az új chilei konzul – mutatkoztam be. – Azzal kezdem, hogy megköszönöm eddigi szolgálatait, és kérem, ismertesse velem a konzulátus fontosabb ügyeit. Szeretném azonnal átvenni hivatalomat.

– Itt csak egy chilei konzul van, és az én vagyok! – válaszolt, és csaknem dührohamot kapott.

– Hogyhogy?

– Azzal kezdjék, hogy kifizetik, amivel nekem tartoznak – kiáltotta.

Lehet, hogy ez az ember értett a hajózáshoz, de az udvariasságot egy nyelven sem ismerte. Mondatai egymásba torlódtak, miközben iszonyúan büdös charuto-szivarját rágcsálta, és füstjével szinte megmérgezte a levegőt.

Mint egy fúria, csak beszélt, és nagyon kevés alkalmat adott, hogy közbeszóljak. Méltatlankodása és a charuto következtében vad köhögési rohamok vettek erőt rajta, olykor harákolt, és utána köpött egyet. Végül is sikerült egy mondattal közbevágnom, hogy védjem magam.'

– Uram, én nem tartozom és így semmit sem kell fizetnem önnek. Megértem, hogy ön a tiszteletbeli konzul. De ha ez önnek vita tárgya, alig hiszem, hogy a vitát szidalmakkal elintézhetjük. Ezt egyébként is visszautasítom.

Később meggyőződtem róla, hogy a goromba hollandusnak, legalábbis részben, igaza volt. Ez a fickó valóságos szélhámosság áldozata volt, amelyért, természetesen, sem én, sem a chilei kormány nem voltunk felelősek. Mansilla volt az a sötét alak, aki a hollandus haragját kiváltotta. Mint később kiderült, ez a bizonyos Mansilla sohasem látta el a konzuli teendőket Batáviában: Párizsban élt már nagyon régen. Megállapodott a hollandussal, hogy az végezze a konzuli munkákat, és havonta küldje utána az okmányokat és a beszedett pénzeket. Ő a maga részéről vállalta, hogy rendszeres havi összeget fizet neki ezért, de ezt a pénzt sohasem utaltatta át. Ez okozta a földi, de nem bolygó hollandi fölháborodását, amelyet úgy zúdított a fejemre, mintha a ház dőlt volna romba fölöttem.

Másnap szörnyen betegnek éreztem magam. Lázrohamok, nátha, magány és vérzések támadtak rám. Hőrohamok és izzadás. Az orrom úgy vérzett, mint gyerekkoromban Temucóban a hidegtől.

Roppant erőfeszítéssel igyekeztem túlélni a betegséget, és elindultam a Kormányzósági Palota felé, amely Buitenzorgban, a csodálatos Botanikus Kert közepén volt. A hivatali bürokratáknak igencsak nehezükre esett, hogy kék szemüket felemeljék fehér papírjaikról. Ceruzákat vettek elő, amelyek szintén izzadtak, és néhány verejték-cseppel írták fel a nevemet.

Amikor távoztam, betegebb voltam, mint érkezésemkor. Addig jártam a sugárutakon, amíg végre leültem egy hatalmas fa alá. Itt minden egészséges volt és hűvös, az élet nyugodtan és hatalmasan lélegzett. Az óriási fák egyenes, sima és ezüstös törzse száz méter magasba emelkedett előttem. Elolvastam a zománctáblán a növénytani besorolásokat tartalmazó írást. Az eukaliptusz számomra ismeretlen változatai voltak. A szédületes magasságból az orromig szállt alá valami hideg illathullám. Ez a fák közt is császár megkönyörült rajtam, és illatának egy hullámával visszaadta egészségemet.

De lehet, hogy csak a Botanikus Kert ünnepélyes zöldje, a levelek végtelen változatai, az egymásba csavarodó liánok, a lombok közül tengeri csillagként előrobbanó orchideák, az erdei pihenő tenger alatti mélysége, a papagájok rikoltozása, a majmok visítozása volt az, amely visszahozta már-már leégett gyertyaként pislákoló önbizalmamat és életkedvemet.

Gyógyultan tértem vissza a szállodába, leültem a bungaló verandáján, az asztalon papír volt és a mongúzom, és elhatároztam, hogy küldök egy táviratot a chilei kormánynak. De nem volt tintám. Szóltam az egyik szállodai boynak, és angolul ink-et, kértem, azt, hogy hozzon egy tintatartót. A legkisebb jelét sem mutatta, hogy értené, mit kérek tőle. Mindössze egy másik boyt hívott oda, ugyanúgy fehérbe öltözöttet és mezítlábasát, mint ő maga, hogy az segítsen kitudni titokzatos kívánságomat. Nem volt mit tenni. Amikor én azt mondtam, hogy ink és ceruzámmal úgy tettem, mintha egy képzeletbeli tintatartóba mártanám, az első támogatására összegyűlt hét vagy nyolc boy, egy emberként utánozta manővereimet a hátsó zsebekből előhúzott ceruzával, és lelkesen kiabálták utánam: ink, ink, és majd meghaltak nevettükben. Mintha csak valami új szertartást tanulgatnának. Kétségbeesésemben felugrottam és átrohantam a szomszédos bungalóba, mögöttem loholt a fehérbe öltözött szolgafiúk csapata. Egy magányos asztalról felkaptam egy csodálatos véletlenként épp ott lévő tintatartót, és azt bámuló szemeik előtt megrázva kiáltottam oda nekik:

– This! This!

Ekkor mindnek mosoly futott a szájára és kórusban zengték:

– Tinta! Tinta!

Így tudtam meg, hogy a tinta malájul is tinta.

Eljött a pillanat, amikor visszakaptam a jogot, hogy konzulként is berendezkedjem. Soká vitatott birodalmam felségjelei voltak: egy kopottas gumibélyegző, egy annak benedvesítésére szolgáló bélyegzőpárna és néhány irattartó, amely összeadásokat és kivonásokat tartalmazott. A ki-, illetve levonások a Párizsból működő gazfickó konzul zsebébe vándoroltak. A kijátszott hollandus átnyújtotta a jelentéktelen tartalmú csomagot és közben folyton rágta a charutó-t, és le nem hervadt volna a szájáról a csalódott masztodonéra emlékeztető hideg mosoly.

Olykor-olykor aláírtam néhány konzuli számlát, és rájuk ütöttem a féloldalasra kopott hivatalos bélyegzőt. így érkeztek meg aztán dollárjaim, amelyek guldenekre átváltva épp csak hogy arra voltak elegendők, hogy létemet fenntarthassam: szállásomat és étkezésemet, Brampy bérét és mongúzom, Kiria gondozását. A kis állat szemlátomást növekedett, és naponta megevett három-négy tojást. Ezenkívül kellett vennem egy fehér szmokingot és egy frakkot, amit aztán havi részletekben fizettem. Olykor, és csaknem mindig egyedül, beültem a zsúfolt szabadtéri kávéházak egyikébe a széles csatornák partján, hogy megigyak egy pohár sört vagy egy ginpahit-ot. Egyszóval ismét éltem kétségbeejtően nyugodt életemet.

A szálloda éttermében királyi asztalra volt méltó a rice-table. Tíz vagy tizenöt felszolgáló lépett az ebédlőbe hosszú menetben, és egymás után álltak meg az asztalnál magasba emelt táljaikkal. Minden tál kis rekeszekre volt osztva, és minden rekeszben valami titokzatos és pompás étek csillogott. Rizs volt az alap, és abból emelkedett ki az ételek végtelen változata. Mindig is falánk természetű voltam és hozzá még hosszú ideig rosszul táplált is, most hát mind a tizenöt vagy tizennyolc felszolgáló táljából választottam valamit, amíg csak tányéromon egész kis hegy nem halmozódott fel az egzotikus halakból, kiismerhetetlen eredetű tojásokból, váratlan ízű főzelékekből, megmagyarázhatatlan csirkékből és a szokatlan hússzeletek zászlóként borították ebédem hegycsúcsait. A kínaiak úgy tartják, hogy az ételnek három kiváló tulajdonsággal kell rendelkeznie: ízzel, illattal és színnel. Szállodám rice-table-je mindhárom erénnyel rendelkezett és e háromhoz egy negyedik is járult: bőséges volt.

Azokban a napokban vesztettem el Kiriát, a mongúzomat. Az a veszélyes szokása volt, hogy ahová csak mentem, mindenhová követett gyors és észrevehetetlen lépteivel. Hogy mögöttem jár, annyit jelentett, hogy kimerészkedik az utcára, ahol autók, kamionok, riksák, holland, kínai és maláj gyalogosok közlekedtek. Forgatagos és zajgó világ egy olyan mongúznak, amely a világból eddig csak két személyt ismert.

Bekövetkezett az elkerülhetetlen. A szállodába visszatérve csak rá kellett néznem Brampyra és már tudtam, megtörtént a tragédia. Nem kérdeztem semmit. De amikor kiültem a verandára, Kiria nem ugrott a térdemre, és bundás farkával nem simította végig a fejemet.

Hirdetést adtam fel az újságokba: „Elveszett egy mongúz. Kiria névre hallgat." Nem jött válasz. A szomszédok se látták. Talán már nem is él. Eltűnt mindörökre.

Őrzője, Brampy, oly elveszettnek érezte a becsületét, hogy sokáig nem is mert a szemem elé kerülni. Ruháim, cipőim rendben tartásáról egy kísértet gondoskodott. Néha Kiria kiáltását véltem hallani, amint egy éjszakai fáról engem szólít. Villanyt gyújtottam, kitártam ajtót, ablakot, fürkésztem a kókuszpálmákat. Nem ő volt. A világ, amelyet Kiria ismert, nagy szélhámosságnak bizonyult, bizalma összeomlott a város fenyegető rengetegében. Sokáig gyötört miatta a szomorúság.

Brampyt is annyira kínozta a szégyen, hogy elhatározta: visszatér Ceylonba. Nagyon sajnáltam, de valójában csak a mongúz jelentett összekötő kapcsot kettőnk közt. Egy este megjött, hogy bemutassa nekem újonnan vásárolt ruháját. Jól öltözötten akart szülőföldjére, Ceylonba hazatérni. Fehérbe öltözve és nyakig begombolkozva állt elém. A legmeglepőbb rajta azonban a hatalmas szakácsföveg volt, amelyet nagyon sötét fejébe nyomott. Nem tudtam elfojtani a nevetést, de Brampy nem sértődött meg, sőt nagy kedvességgel mosolygott rám, mosolya azt mutatta, hogy megérti és elnézi tudatlanságomat.

Az utcának, ahol új szállásom volt Batáviában, Probolingo volt a neve. Egy lakószobából, egy hálóhelyiségből, konyhából és fürdőszobából állt a ház. Autóm nem volt soha, de garázs is akadt a házban, és mindig üresen állt. Még ez a kisméretű otthon is tágasnak bizonyult. Fogadtam egy jávai szakácsnőt, öreg parasztasszonyt, aki az egyenlőség híve volt és elbűvölő teremtés. Az étkezéseknél egy ugyancsak javai boy szolgált föl, és ő tartotta rendben a ruháimat is. Ebben a házban fejeztem be az Ittlétünk a földön kötetet.

Neruda és Antonieta

Magányom egyre csak fokozódott. Gondoltam, megházasodom. Megismertem egy bennszülött nőt, hollandus volt, néhány csöpp maláj vér is csörgedezett az ereiben, és nagyon tetszett nekem. Magas és gyöngéd asszony volt, és teljesen távol állt a művészetek és az irodalom világától. (Évekkel később barátnőm és életrajzom me-írója, Margarita Aguirre a következőket írta erről a házasságomról: „Neruda 1932-ben tért vissza Chilébe. Két évvel előbb Batáviában házasságot kötött egy Jáván megtelepedett fiatal holland nővel, María Antonieta Agenaarral. Ez az asszony roppant büszke rá, hogy egy konzul felesége, és meglehetősen egzotikus elképzelései vannak Amerikáról. Spanyolul nem tud, csak most kezd tanulni. De semmi kétség, nem csupán a nyelvet képtelen megtanulni. Mindennek ellenére érzelmileg nagyon erősen kötődik Nerudához, és mindig együtt látni őket. Maruca – Pablo így hívja – nagyon magas, lassú, és van benne valami merevség.")

Életem eléggé egyszerűen zajlott. Hamarosan megismertem más szeretetreméltó embereket is. A kubai konzul és felesége kényszerű barátaim voltak, a közös nyelv kötött bennünket egymáshoz. Capablanca e honfitársa, mint egy szógép, megállás nélkül beszélt. Hivatalosan Machado, a kubai zsarnok képviselője volt itt. Mégis, tőle tudom, hogy a politikai foglyok személyi tárgyai, órák, gyűrűk és néha az aranyfogaik is a Havannai-öbölben kifogott cápák gyomrából kerültek elő.

Hertz, a német konzul, imádta a modern plasztikát, Franz Marc kék lovait, Wilhelm Lehmbruck elnyújtott figuráit. Érzékeny és romantikus természetű ember volt, évszázadok kulturális örökségét őrző zsidó. Egyszer megkérdeztem tőle:

– És ez a Hitler, akinek a neve olykor-olykor szerepel az újságokban, ez az antiszemita és antikommunista bandavezér, nem gondolja, hogy egyszer hatalomra kerülhet?

– Lehetetlen – felelte.

– Miért volna lehetetlen, amikor a történelemben minden, még a legabszurdabb dolgok is megtörténhetnek?

– Maga nem ismeri Németországot – vetette oda, mint egy tévedhetetlen jós. – Ott aztán teljességgel lehetetlen, hogy egy ilyen őrült agitátor akár csak egy falut is kormányozhasson.

Szegény barátom, szegény Hertz konzul! Az az őrült agitátor kis híja volt, hogy az egész világot nem kormányozta. Ez a jóhiszemű Hertz valószínűleg egy névtelen és szörnyű gázkamrában végezte, minden kultúrájával és nemes romanticizmusával együtt.

(Vége)

Forrás: Pablo Neruda: Bevallom, éltem. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977. Fordította András László