ILYÉS HELGA: Éltem Chilében (5)

Egy álom vált valóra 

(2018. november 27) Az elmúlt pár héten eljutottam elég sok helyre a környékről. Október 5-én a fogadó apukámmal és a legkisebb fogadó tesómmal elmentünk Vina del Marba cipőt venni. Egy nagyon hangulatos bevásárló utcán sétáltunk és sikerült megvennem az első képeslapjaimat Chilében. Gyűjtöm a képeslapokat, szóval ha bárki akárhonnan szeretne küldeni nekem, akkor nyugodtan tegye, mert elképesztően boldoggá tenne vele. Elmentünk vacsorázni egy pizzériába, ahol pizzát ettünk avokádóval. Ezt sem gondoltam, hogy létezik, de mint az előző bejegyzésemben említettem, az avokádó országában vagyunk. Vacsora után pedig a tengerparton sétáltunk. Gyönyörű kilátás nyílt az esti fényekben úszó Valparaísora. Ez volt a sokadik pillanat, mikor teljesen beleszerettem a városba és az országba.
Október 13-án, szombaton este pedig elugrottunk Renacaba a fogadó apukámmal és a fogadó tesóimmal. Először készítettem pár képet az óceánnál a magyar zászlómmal, majd pedig beültünk sushit enni. Renaca kicsit más, mint Vina del Mar, mert látszólag csak éttermek és hotelek vannak mindenhol. Igazi turista város, ami nyáron tele van argentinokkal és persze más országokból érkezőkkel. Az esti kilátás pedig innen még lenyűgözőbb volt, mert Vina fényeit is láthattuk.
Másnap október 14-én pedig egy álmom vált valóra és végre eljutottam Valparaisoba. Erre vágytam mióta csak itt vagyok, de eddig nem jött össze, pedig csupán 35-40 perc metróval (a fogadó anyukám minden nap ide jár dolgozni). Először szerintem el kéne magyaráznom, hogy nekem miért is olyan nagy dolog, hogy végre eljutottam ide. Még mielőtt tudtam volna, hogy Chilén beül hova fogok kerülni, már akkor is rengeteget álmodoztam erről a városról és már akkor teljesen beleszerettem, 13.000 kilométerről. A róla készült videót pedig milliószor megnéztem. Az érzés pedig, mikor azokat a helyeket láttam, amik ebben a videóban és a képeken is láthatóak, leírhatatlan. Ami viszont nem volt a képeken és a videóban sem, a város rengeteg árnyoldala. Omladozó házak; kanális szag, ami egyszerűen az egész várost belengi; kutyák mindenhol, bár ez egész Chilére jellemző. Ezt úgy kell elképzelni, hogy falkákban vonulnak, általában nem bántanak senkit, kukáznak és élik a mindennapjaikat nyugodtan. Bár inkább ezeket nem nevezném tökéletlenségeknek, mert nélkülük nem lenne ugyanolyon a város hangulata.
Először elmentünk hajókázni és olyan szerencsénk volt, hogy egyedül mi hatan voltunk az egész hajón, mert a többi turista nem tudta, hogy a metróban is lehet venni jegyet hajó túrára, olcsóbban és egyszerűbben. Szóval a VIP hajókázásunk kezdetét vette. Én pedig menthetetlenül szerelmes lettem a városba. Be lehetett látni a kis hegyeket, a színes házakat és a rengeteg utcát.
Valparaísot úgy kell elképzelni, hogy több kisebb hegy van egymás mellett, amik mind be vannak építve házakkal. Chile katonai hajói is ott álltak a kikötőben és meg is lehet őket nézni, de mi most oda nem mentünk, pedig biztos nagyon érdekes. Hajókázás után ebédelni mentünk, majd pedig felvonóval felmentünk az egyik hegy tetejére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt az óceánra és a városra. Itt pedig vettem magamnak és a családomnak képeslapot (amiket fel is adtam a postán és azóta már meg is érkeztek). 
Majd pedig még mielőtt haza indultunk volna, hogy a színes utcákba is betekintést nyerhessek, oda is elmentünk. Sajnos, nem sok időt töltöttünk itt, pedig nagyon tetszett, de majd még máskor is eljövünk.
Összességében nagyon boldog vagyok, hogy ilyen szép helyen van lehetőségem élni egy éven keresztül. Turistaként a szívem szakadna meg, ha pár nap múlva itt kéne hagynom, mindezt a sok csodát, ami itt van.

AFS-es kirándulás 

(2018. december 10.) A körzetemben összesen hatan vagyunk cserediákok, ami valójában elég sok. Viszont mindannyian különböző városokban lakunk. Két lány Japánból, ők január elején hazamennek, mert keresztféléves programmal érkeztek. Az olasz és a svájci lány velem egy időben repültek Chilébe. A hatodik Németországból jött, de ő nem cserediák: önkéntesként dolgozik egy cégnél. 
Ezt a kirándulást, amire mentünk, minden évben megszervezik a körzetben.
Reggel 8-kor volt a találkozó a körzetelnökünk házában és az ő kocsijával vágtunk neki az utunk első célpontjához, a körülbelül 1 órás útra, Isla Negra volt. A híres Nobel-díjas költő, Pablo Neruda egyik háza Chilében itt található. Ezenkívül még kettő látogatható meg, az egyik Santiagóban a másik pedig Valparaisóban. Viszont az írónak ez volt a kedvenc tartózkodási helye, amit őszintén meg tudok érteni, mert sugárzott belőle a nyugalom és még én is kiegyensúlyozottabb lettem az idő alatt, amíg ott voltunk. A nevével ellentétben nem egy szigetről van szó, és eredetileg nem is ez volt a városka neve, csak Pablo Neruda miatt nevezték így el.
Neruda házában ma múzeum található, ahova mi is bementünk és audio guide készülékekből hallgattuk végig a történetét. Őszinte leszek, nem értettem semmit, mert spanyolul ment minden és annak ellenére, hogy már van bizonyos szókincsem, ilyen szinten még nem értem a nyelvet. Ennek ellenére a látvány elbűvölt, mert a ház gyönyörűen és ízlésesen volt berendezve. A hálószobától pedig egyenesen el voltam ájulva, eltudnám magamat képzelni, amint erre a kilátásra ébredek minden reggel. Maga az udvar ingyen is meglátogatható és már ez is nagy élmény.
Mindenhol színes virágok találhatók, a tenger pedig olyan kék, mintha nem is lenne valódi. Készítettünk rengeteg fotót, kiélveztük a gyönyörű tájat és már éppen távoztunk a múzeumból, mikor meghallottam, hogy egy nő magyarul beszél a kisfiával. A két japán lány biztatott, hogy menjek és szólítsam meg őket. Így is tettem és legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a chilei magyar nagykövettel és a családjával futottam össze. Újfent elképesztően fura volt magyarul beszélni, de sajnos sok időm nem is volt, mert mennem kellett. Teljesen feldobódva folytatódott a napom, nagy boldogsággal töltött el, hogy magyarul beszélgethettem. Még mielőtt elhagytuk volna Isla Negrát, lementünk a tengerpartra és a nagy köveken sétáltunk egy kicsit, majd szétnéztünk az árusoknál.
Mivel már dél körül járt az idő, mindenki éhes lett, így Pomaire felé vettük az irányt, ami kicsit több mint egy órás út volt. Leginkább az erdélyi Korond községhez tudnám hasonlítani. Mindenhol kirakodó vásár volt, de rengeteg kézzel készített edényt és dísztárgyat láthattunk. Legelőször ebédelni mentünk. Kipróbáltam a Pastel del Choclo nevű ételt, ami nem igazán ízlett. De a többiek állították, hogy nem volt a legjobban elkészítve, ezért meg kell még egyszer kóstolnom, amit otthon készítenek. Ez egy igazi chilei étel, a tetején kukoricából készült, édes pépszerűség van. Az alján csirke és tonhal. Nekem túlságosan édes volt a kukoricás cucc. Ebéd után elindultunk sétálni az utcákon és nézelődtünk a vásárban. Vettem egy pár szuvenírt, ettünk fagyit és megnéztük élőben,  hogyan készítik kézzel az edényeket. 
A nap utolsó megállója Santa Domingo és San Antonio voltak. Egymás mellett található a két város. Santa Domingoba mentünk először, ahol csak óriási és gyönyörű házak vannak. A tengerparti része pedig lélegzetelállító volt a hatalmas szikláival. 
San Antonio, az előbbivel ellentétben, igazi kikötő város, szépnek nem feltétlenül nevezném, de annak is volt valami vonzereje. A kikötője nagyobb, mint Valparaisonak, pedig jóval kisebb város.
A halpiac, már szinte teljesen üres volt, de ez várható volt este 8-kor. Ami leginkább meglepett, hogy a parton rengeteg fókát láttunk. Egyáltalán nem számítottam rájuk, viszont imádtam őket. Nyugodtan feküdtek, néha-néha teljesen véletlenszerűen megharapták, megbökték a mellettük lévőt, mire az nagyot bődült, vagy elkezdett mozgolódni és visszaütött. Elnéztem volna őket órákig, de sajnos el kellett indulnunk haza felé, mert egy másfél órás út várt még ránk és másnap pedig suli.

Folytatjuk

PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (6)

Batávia

Azokban az időkben, amikor még nem voltak motelek a világon, a Hotel Nederlanden szokatlan szálloda volt. Nagy, belvárosi épületében kapott helyet az étterem és az irodák, minden szállóvendég számára azonban külön bungalót építettek, ezeket egymástól kis kertek és hatalmas fák választották el. A fák lombjában töméntelen madár, egyik ágról a másikra röppenő hártyás mókusok ékek, no meg rovarok, amelyek úgy cirpeltek, mint az őserdőben. Brampy tisztességgel látta el a mongúzgondozó tisztét. A kis állat egyébként egyre nyugtalanabb lett új lakóhelyén.

Itt aztán valóban volt chilei konzulátus. Legalábbis szerepelt a telefonkönyvben. Másnap, kipihenten és rendesen felöltözve elindultam a konzuli hivatalba. Chile konzuli címere egy nagy épület homlokzatát díszítette. A ház egy hajózási vállalaté volt. A nagyszámú személyzet közül valaki az igazgató, egy piros képű és nagy testű hollandi irodájába vezetett. Nem látszott hajózási vállalat igazgatójának, inkább kikötői rakodómunkásnak néztem volna.

– Én vagyok az új chilei konzul – mutatkoztam be. – Azzal kezdem, hogy megköszönöm eddigi szolgálatait, és kérem, ismertesse velem a konzulátus fontosabb ügyeit. Szeretném azonnal átvenni hivatalomat.

– Itt csak egy chilei konzul van, és az én vagyok! – válaszolt, és csaknem dührohamot kapott.

– Hogyhogy?

– Azzal kezdjék, hogy kifizetik, amivel nekem tartoznak – kiáltotta.

Lehet, hogy ez az ember értett a hajózáshoz, de az udvariasságot egy nyelven sem ismerte. Mondatai egymásba torlódtak, miközben iszonyúan büdös charuto-szivarját rágcsálta, és füstjével szinte megmérgezte a levegőt.

Mint egy fúria, csak beszélt, és nagyon kevés alkalmat adott, hogy közbeszóljak. Méltatlankodása és a charuto következtében vad köhögési rohamok vettek erőt rajta, olykor harákolt, és utána köpött egyet. Végül is sikerült egy mondattal közbevágnom, hogy védjem magam.'

– Uram, én nem tartozom és így semmit sem kell fizetnem önnek. Megértem, hogy ön a tiszteletbeli konzul. De ha ez önnek vita tárgya, alig hiszem, hogy a vitát szidalmakkal elintézhetjük. Ezt egyébként is visszautasítom.

Később meggyőződtem róla, hogy a goromba hollandusnak, legalábbis részben, igaza volt. Ez a fickó valóságos szélhámosság áldozata volt, amelyért, természetesen, sem én, sem a chilei kormány nem voltunk felelősek. Mansilla volt az a sötét alak, aki a hollandus haragját kiváltotta. Mint később kiderült, ez a bizonyos Mansilla sohasem látta el a konzuli teendőket Batáviában: Párizsban élt már nagyon régen. Megállapodott a hollandussal, hogy az végezze a konzuli munkákat, és havonta küldje utána az okmányokat és a beszedett pénzeket. Ő a maga részéről vállalta, hogy rendszeres havi összeget fizet neki ezért, de ezt a pénzt sohasem utaltatta át. Ez okozta a földi, de nem bolygó hollandi fölháborodását, amelyet úgy zúdított a fejemre, mintha a ház dőlt volna romba fölöttem.

Másnap szörnyen betegnek éreztem magam. Lázrohamok, nátha, magány és vérzések támadtak rám. Hőrohamok és izzadás. Az orrom úgy vérzett, mint gyerekkoromban Temucóban a hidegtől.

Roppant erőfeszítéssel igyekeztem túlélni a betegséget, és elindultam a Kormányzósági Palota felé, amely Buitenzorgban, a csodálatos Botanikus Kert közepén volt. A hivatali bürokratáknak igencsak nehezükre esett, hogy kék szemüket felemeljék fehér papírjaikról. Ceruzákat vettek elő, amelyek szintén izzadtak, és néhány verejték-cseppel írták fel a nevemet.

Amikor távoztam, betegebb voltam, mint érkezésemkor. Addig jártam a sugárutakon, amíg végre leültem egy hatalmas fa alá. Itt minden egészséges volt és hűvös, az élet nyugodtan és hatalmasan lélegzett. Az óriási fák egyenes, sima és ezüstös törzse száz méter magasba emelkedett előttem. Elolvastam a zománctáblán a növénytani besorolásokat tartalmazó írást. Az eukaliptusz számomra ismeretlen változatai voltak. A szédületes magasságból az orromig szállt alá valami hideg illathullám. Ez a fák közt is császár megkönyörült rajtam, és illatának egy hullámával visszaadta egészségemet.

De lehet, hogy csak a Botanikus Kert ünnepélyes zöldje, a levelek végtelen változatai, az egymásba csavarodó liánok, a lombok közül tengeri csillagként előrobbanó orchideák, az erdei pihenő tenger alatti mélysége, a papagájok rikoltozása, a majmok visítozása volt az, amely visszahozta már-már leégett gyertyaként pislákoló önbizalmamat és életkedvemet.

Gyógyultan tértem vissza a szállodába, leültem a bungaló verandáján, az asztalon papír volt és a mongúzom, és elhatároztam, hogy küldök egy táviratot a chilei kormánynak. De nem volt tintám. Szóltam az egyik szállodai boynak, és angolul ink-et, kértem, azt, hogy hozzon egy tintatartót. A legkisebb jelét sem mutatta, hogy értené, mit kérek tőle. Mindössze egy másik boyt hívott oda, ugyanúgy fehérbe öltözöttet és mezítlábasát, mint ő maga, hogy az segítsen kitudni titokzatos kívánságomat. Nem volt mit tenni. Amikor én azt mondtam, hogy ink és ceruzámmal úgy tettem, mintha egy képzeletbeli tintatartóba mártanám, az első támogatására összegyűlt hét vagy nyolc boy, egy emberként utánozta manővereimet a hátsó zsebekből előhúzott ceruzával, és lelkesen kiabálták utánam: ink, ink, és majd meghaltak nevettükben. Mintha csak valami új szertartást tanulgatnának. Kétségbeesésemben felugrottam és átrohantam a szomszédos bungalóba, mögöttem loholt a fehérbe öltözött szolgafiúk csapata. Egy magányos asztalról felkaptam egy csodálatos véletlenként épp ott lévő tintatartót, és azt bámuló szemeik előtt megrázva kiáltottam oda nekik:

– This! This!

Ekkor mindnek mosoly futott a szájára és kórusban zengték:

– Tinta! Tinta!

Így tudtam meg, hogy a tinta malájul is tinta.

Eljött a pillanat, amikor visszakaptam a jogot, hogy konzulként is berendezkedjem. Soká vitatott birodalmam felségjelei voltak: egy kopottas gumibélyegző, egy annak benedvesítésére szolgáló bélyegzőpárna és néhány irattartó, amely összeadásokat és kivonásokat tartalmazott. A ki-, illetve levonások a Párizsból működő gazfickó konzul zsebébe vándoroltak. A kijátszott hollandus átnyújtotta a jelentéktelen tartalmú csomagot és közben folyton rágta a charutó-t, és le nem hervadt volna a szájáról a csalódott masztodonéra emlékeztető hideg mosoly.

Olykor-olykor aláírtam néhány konzuli számlát, és rájuk ütöttem a féloldalasra kopott hivatalos bélyegzőt. így érkeztek meg aztán dollárjaim, amelyek guldenekre átváltva épp csak hogy arra voltak elegendők, hogy létemet fenntarthassam: szállásomat és étkezésemet, Brampy bérét és mongúzom, Kiria gondozását. A kis állat szemlátomást növekedett, és naponta megevett három-négy tojást. Ezenkívül kellett vennem egy fehér szmokingot és egy frakkot, amit aztán havi részletekben fizettem. Olykor, és csaknem mindig egyedül, beültem a zsúfolt szabadtéri kávéházak egyikébe a széles csatornák partján, hogy megigyak egy pohár sört vagy egy ginpahit-ot. Egyszóval ismét éltem kétségbeejtően nyugodt életemet.

A szálloda éttermében királyi asztalra volt méltó a rice-table. Tíz vagy tizenöt felszolgáló lépett az ebédlőbe hosszú menetben, és egymás után álltak meg az asztalnál magasba emelt táljaikkal. Minden tál kis rekeszekre volt osztva, és minden rekeszben valami titokzatos és pompás étek csillogott. Rizs volt az alap, és abból emelkedett ki az ételek végtelen változata. Mindig is falánk természetű voltam és hozzá még hosszú ideig rosszul táplált is, most hát mind a tizenöt vagy tizennyolc felszolgáló táljából választottam valamit, amíg csak tányéromon egész kis hegy nem halmozódott fel az egzotikus halakból, kiismerhetetlen eredetű tojásokból, váratlan ízű főzelékekből, megmagyarázhatatlan csirkékből és a szokatlan hússzeletek zászlóként borították ebédem hegycsúcsait. A kínaiak úgy tartják, hogy az ételnek három kiváló tulajdonsággal kell rendelkeznie: ízzel, illattal és színnel. Szállodám rice-table-je mindhárom erénnyel rendelkezett és e háromhoz egy negyedik is járult: bőséges volt.

Azokban a napokban vesztettem el Kiriát, a mongúzomat. Az a veszélyes szokása volt, hogy ahová csak mentem, mindenhová követett gyors és észrevehetetlen lépteivel. Hogy mögöttem jár, annyit jelentett, hogy kimerészkedik az utcára, ahol autók, kamionok, riksák, holland, kínai és maláj gyalogosok közlekedtek. Forgatagos és zajgó világ egy olyan mongúznak, amely a világból eddig csak két személyt ismert.

Bekövetkezett az elkerülhetetlen. A szállodába visszatérve csak rá kellett néznem Brampyra és már tudtam, megtörtént a tragédia. Nem kérdeztem semmit. De amikor kiültem a verandára, Kiria nem ugrott a térdemre, és bundás farkával nem simította végig a fejemet.

Hirdetést adtam fel az újságokba: „Elveszett egy mongúz. Kiria névre hallgat." Nem jött válasz. A szomszédok se látták. Talán már nem is él. Eltűnt mindörökre.

Őrzője, Brampy, oly elveszettnek érezte a becsületét, hogy sokáig nem is mert a szemem elé kerülni. Ruháim, cipőim rendben tartásáról egy kísértet gondoskodott. Néha Kiria kiáltását véltem hallani, amint egy éjszakai fáról engem szólít. Villanyt gyújtottam, kitártam ajtót, ablakot, fürkésztem a kókuszpálmákat. Nem ő volt. A világ, amelyet Kiria ismert, nagy szélhámosságnak bizonyult, bizalma összeomlott a város fenyegető rengetegében. Sokáig gyötört miatta a szomorúság.

Brampyt is annyira kínozta a szégyen, hogy elhatározta: visszatér Ceylonba. Nagyon sajnáltam, de valójában csak a mongúz jelentett összekötő kapcsot kettőnk közt. Egy este megjött, hogy bemutassa nekem újonnan vásárolt ruháját. Jól öltözötten akart szülőföldjére, Ceylonba hazatérni. Fehérbe öltözve és nyakig begombolkozva állt elém. A legmeglepőbb rajta azonban a hatalmas szakácsföveg volt, amelyet nagyon sötét fejébe nyomott. Nem tudtam elfojtani a nevetést, de Brampy nem sértődött meg, sőt nagy kedvességgel mosolygott rám, mosolya azt mutatta, hogy megérti és elnézi tudatlanságomat.

Az utcának, ahol új szállásom volt Batáviában, Probolingo volt a neve. Egy lakószobából, egy hálóhelyiségből, konyhából és fürdőszobából állt a ház. Autóm nem volt soha, de garázs is akadt a házban, és mindig üresen állt. Még ez a kisméretű otthon is tágasnak bizonyult. Fogadtam egy jávai szakácsnőt, öreg parasztasszonyt, aki az egyenlőség híve volt és elbűvölő teremtés. Az étkezéseknél egy ugyancsak javai boy szolgált föl, és ő tartotta rendben a ruháimat is. Ebben a házban fejeztem be az Ittlétünk a földön kötetet.

Neruda és Antonieta

Magányom egyre csak fokozódott. Gondoltam, megházasodom. Megismertem egy bennszülött nőt, hollandus volt, néhány csöpp maláj vér is csörgedezett az ereiben, és nagyon tetszett nekem. Magas és gyöngéd asszony volt, és teljesen távol állt a művészetek és az irodalom világától. (Évekkel később barátnőm és életrajzom me-írója, Margarita Aguirre a következőket írta erről a házasságomról: „Neruda 1932-ben tért vissza Chilébe. Két évvel előbb Batáviában házasságot kötött egy Jáván megtelepedett fiatal holland nővel, María Antonieta Agenaarral. Ez az asszony roppant büszke rá, hogy egy konzul felesége, és meglehetősen egzotikus elképzelései vannak Amerikáról. Spanyolul nem tud, csak most kezd tanulni. De semmi kétség, nem csupán a nyelvet képtelen megtanulni. Mindennek ellenére érzelmileg nagyon erősen kötődik Nerudához, és mindig együtt látni őket. Maruca – Pablo így hívja – nagyon magas, lassú, és van benne valami merevség.")

Életem eléggé egyszerűen zajlott. Hamarosan megismertem más szeretetreméltó embereket is. A kubai konzul és felesége kényszerű barátaim voltak, a közös nyelv kötött bennünket egymáshoz. Capablanca e honfitársa, mint egy szógép, megállás nélkül beszélt. Hivatalosan Machado, a kubai zsarnok képviselője volt itt. Mégis, tőle tudom, hogy a politikai foglyok személyi tárgyai, órák, gyűrűk és néha az aranyfogaik is a Havannai-öbölben kifogott cápák gyomrából kerültek elő.

Hertz, a német konzul, imádta a modern plasztikát, Franz Marc kék lovait, Wilhelm Lehmbruck elnyújtott figuráit. Érzékeny és romantikus természetű ember volt, évszázadok kulturális örökségét őrző zsidó. Egyszer megkérdeztem tőle:

– És ez a Hitler, akinek a neve olykor-olykor szerepel az újságokban, ez az antiszemita és antikommunista bandavezér, nem gondolja, hogy egyszer hatalomra kerülhet?

– Lehetetlen – felelte.

– Miért volna lehetetlen, amikor a történelemben minden, még a legabszurdabb dolgok is megtörténhetnek?

– Maga nem ismeri Németországot – vetette oda, mint egy tévedhetetlen jós. – Ott aztán teljességgel lehetetlen, hogy egy ilyen őrült agitátor akár csak egy falut is kormányozhasson.

Szegény barátom, szegény Hertz konzul! Az az őrült agitátor kis híja volt, hogy az egész világot nem kormányozta. Ez a jóhiszemű Hertz valószínűleg egy névtelen és szörnyű gázkamrában végezte, minden kultúrájával és nemes romanticizmusával együtt.

(Vége)

Forrás: Pablo Neruda: Bevallom, éltem. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1977. Fordította András László

PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (5)

Hires Neruda-idézetek (1)

Azokat a napfény perzselte napokat hirtelen megzavarta egy esemény. Házammal szemközt váratlanul megjelent burmai szerelmem, a fergeteges szenvedélyű Josie Bliss. Távoli hazájából utazott ide. Azt hitte, hogy rizs nem létezik másutt, csak Rangunban, ezért egy zsákkal hozott belőle a hátán, elhozta kedvenc Paul Robeson-lemezeinket és egy hosszú összetekert szőnyeget is. Lecövekelt a szemközti kapu előtt, és onnan figyelte, majd szidalmazta és megtámadta mindazokat, akik hozzám jöttek látogatóba. Mardosó féltékenységtől lángolva, Josie Bliss azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja a házat, amelyben lakom. Emlékszem, egyszer egy hosszú késsel rontott egy édes euráziai lányra, aki engem jött meglátogatni.

A gyarmati rendőrség úgy vélte, hogy jelenléte rendbontást okoz a nyugodt utcácskában. Közölték velem, hogy ha nem fogadom be a házamba, kiutasítják az országból. Napokon át szenvedtem, hol a szerencsétlen szerelme nyomán fellobbanó gyöngédség lett úrrá rajtam, hol pedig a rettegés egy ilyen nőszemélytől. Nem engedhettem, hogy betegye a lábát a házamba. Josie mindenre képes szerelmes terrorista volt.

Végül egy napon elszánta magát a távozásra. Kért, hogy kísérjem el a hajóig. Amikor az már indulni készült, hirtelen kitépte magát kísérői közül, és a fájdalom és szerelem kitörő rohamában csókkal és könnyekkel borította el az arcomat. Mintha szertartást hajtana végre, a karjaimat csókolta végig, a ruhámat, majd hirtelen, meg sem tudtam akadályozni benne, a cipőm fölé hajolt. Amikor ismét felegyenesedett, a fehér festékkel tisztított cipőmtől lisztfehér foltok voltak az arcán. Nem kérhettem, hogy ne utazzon el, hogy jöjjön le velem a hajóról, amely örökre elviszi tőlem. Az értelmem tiltotta meg, de a szívem soha el nem múló sebet kapott ott. Zajgó, zavaros fájdalma, a lisztfoltos arcán végigcsurgó szörnyű könnyek még ma is élnek emlékezetemben.

Már csaknem befejeztem az Ittlétünk a földön első kötetét. A munkám mégis csak lassan haladt. A távolság és a csönd választott el az én világomtól, az engem körülvevő világba pedig képtelen voltam igazában beilleszkedni.

Könyvem természetes epizódok formájában tükrözte az ürességben függő életemet: „Közelebb a vérhez, mint a tintához.” Ám stílusom tisztult és szárnyakat kapott a mámorig fokozott mélabú folytonos ismétlődésétől. Ezt gyúrtam, hajtogattam, a versek anyaga az igazság és a retorika volt (mert ezek lisztjéből készül a költészet kenyere), a keserű stílus pedig mindenáron azon igyekezett, hogy önmagam pusztítsam vele. A stílus nemcsak az ember. Az is, ami az embert körülveszi, és ha a környezet nem hajlandó belépni a versbe, a vers belepusztul, belehal, mert nem jutott levegőhöz.

Sohasem olvastam olyan élvezettel és olyan bőségesen, mint ott, Colombónak abban a külvárosában, ahol hosszú ideig éltem magányosan. (...)

Szingapúr

Mi tagadás, a colombói magány nemcsak súlyosan, hanem bénítóan nehezedett rám. Akadt néhány – kevés – barátom a kis utcában, ahol éltem. Különböző bőrszínű barátnőim váltották egymást tábori ágyamon, és nem hagytak maguk után egyéb nyomot, csak a testi villámcsapásét. Testem éjjel-nappal lobogó magányos máglya volt azon a trópusi partvidéken. Patsy barátnőm gyakran állított be hozzám néhány társnőjével, akik napbarnítottak és arányló színűek voltak, búr, angol és dravida vér folyt az ereikben. Sportszerűen és önzetlenül feküdtek le velem.

Egyikük elmesélte a chummery-kben tett látogatásait. Ez volt a neve azoknak a bungalóknak, ahol fiatal angolok, az üzletek és a társaságok kistisztviselői laktak. Közösen és csoportban, hogy így takarékoskodjanak gombostűvel és élelemmel. A lány cinizmus nélkül, mint valami természetes dolgot mesélte, hogy egy alkalommal tizennégy fiúval szeretkezett.

– És hogy csináltad? – kérdeztem tőle.

– Egyedül voltam velük aznap éjjel, és éppen ünnepeltek valamit. Felhúzták a gramofont, én pedig mindegyikükkel táncoltam néhány lépést, aztán tánc közben valahogy betévedtünk valamelyik hálófülkébe, így mind meg volt elégedve.

Nem volt prostituált. Inkább gyarmati terméknek nevezném, ártatlan és adakozó kedvű gyümölcs volt. A történet, amit mesélt, mély benyomást tett rám, és sohasem éreztem iránta egyebet, csak rokonszenvet.

Magányos és elszigetelt bungalóm távol volt minden városi közművesítéstől. Amikor kibéreltem, kerestem, merre lehet az árnyékszék, mert nem láttam sehol. Valóban nagyon messze volt a zuhanyozótól, valahol a ház legvégén.

Kíváncsian vizsgálgattam. Egy fából készült doboz volt, közepén egy lyukkal, nagyon hasonlított azokhoz a szerkezetekhez, amilyeneket hazámban, paraszti gyerekkoromban ismertem. De a mieink egy mély gödör vagy egy vizes ér fölött helyezkedtek el. Itt a tartály csak egy egyszerű vödör volt a kerek nyílás alatt.

A vödör minden reggel tiszta volt, és nem tudtam rájönni, hogy tűnt el belőle a tartalma. Egy reggel korábban keltem fel a szokottnál. Ámulva néztem, hogy mi történik.

A ház hátsó bejáratán, mintha egy lépegető sötét szobor volna, belépett a legszebb nő, akit eddig Ceylonban láttam. Tamil volt, a páriák kasztjából való. A legdurvább szövetből készült piros és arany szárit viselt. Meztelen lábán súlyos karikák csörögtek. Orra két oldalán két piros pontocska csillogott. Bizonyára közönséges üvegdarabkák lehettek, de rajta olyannak tűntek, mintha rubinból volnának.

Ünnepélyes léptekkel vonult az árnyékszékhez, rám sem pillantott, mintha észre sem vette volna, hogy ott vagyok, majd – fején az undorító tartállyal – istennőhöz méltó léptekkel távozott.

Olyan szép volt, hogy alantas-foglalkozása ellenére is nagy érdeklődést keltett bennem. Mint egy dzsungelből jött titokzatos állat, egy másik fajta léthez, egy külön világhoz tartozott. Megszólítottam, de hiába. Később olykor kisebb ajándékokat hagytam az útjában, selymet vagy gyümölcsöt. Ö azonban jött és ment, mintha nem hallana és nem látna. Sötét szépsége a léptei által bejárt nyomorúságos útvonalat egy közönyös királynő kényszerítő szertartásává változtatta.

Hires Neruda-idézetek (2)

Egy reggel, mindenre elszántan, erősen megragadtam a csuklóját, és szembenéztem vele. Nem volt nyelv, amelyen szólni tudtam volna hozzá. Hagyta, hogy vezessem, mosolytalanul, és csakhamar meztelenül feküdt az ágyamon. Roppant vékony dereka, telt csípője, melleinek túlcsorduló kelyhei Dél-India ezeréves szobraihoz tették hasonlóvá. Egy férfi egyesült egy szoborral. Szemei egész idő alatt nyitva voltak, rezzenetlenül. Joggal vetett meg. A kísérletet nem ismételtem meg többé.

Csak nehezen tudtam kibetűzni a sürgönyt. A Külügyminisztérium közölte velem új kinevezésemet. Megszűntem konzul lenni Colombóban, és Szingapúrban és Batáviában kell ellátnom ugyanezt a feladatot. Ez a kinevezés kiemelt a szegénység első köréből, és belépést biztosított a másodikba. Colombóban jogom volt felvenni az ellátmányból (ha megérkezett) százhatvanhat dollárt és hatvanhat centet. Most, hogy két gyarmaton leszek konzul egyszerre, majd felvehetek az ellátmányból (ha megérkezik) kétszer százhatvanhat dollárt és hatvanhat centet, azaz háromszázharminchárom dollárt és harminckét centet (ha megérkezik). Ami hirtelenében annyit jelentett, hogy nem kell tovább tábori ágyon aludnom. Nem voltak túlzott anyagi igényeim.

De mit csináljak Kiriával, a mongúzommal? Azoknak az utcámbéli tiszteletlen kölyköknek ajándékozzam, akik már nem hisznek benne, hogy feltétlen hatalma van a kígyók fölött? Még elgondolni is rossz. Nem gondoznák, nem hagynák, hogy az asztalnál egyen, pedig nálam ezt szokta meg. Szabadon engedjem az őserdőben, hogy visszatérjen eredeti életformájához? Soha. Semmi kétségem felőle, hogy már elvesztette természetes védekező ösztönét, és a ragadozó madarak minden előzetes figyelmeztetés nélkül felfalnák. De hogy tudnám magammal vinni? A hajóra nem engednének fel ilyen különös utast.

Úgy döntöttem hát, hogy magammal viszem az útra Brampyt, a szingaléz boy-t. Ez egy milliomos zsebére szabott kiadást jelentett, és egyben a legnagyobb őrültség is volt, mert olyan országokba mentünk – Malaysiába, Indonéziába -, amelyek nyelvén Brampy egy szót sem értett. A mongúz azonban így inkognitóban utazhat a fedélközön, láthatatlanul, egy kosár belsejében. Brampyt éppoly jól ismerte, mint én. Már csak a vámvizsgálat okozott gondot, de Brampy majd gondoskodik róla, hogy kijátssza.

Igy aztán szomorúan, vidáman és mongúzzal elhagytuk Ceylon szigetét, és elindultunk egy ismeretlen világ felé.

Talán nehéz megérteni, hogy miért volt Chilének ennyi konzulátusa szerteszórva mindenfelé. Valóban furcsa is, hogy egy kis köztársaság, beékelve a Déli-sark közelébe, hivatalos képviselőket küldjön szigetcsoportokra, partokra és korallzátonyokra a földgömb másik oldalán.

Alapjában – én ezzel magyarázom – ezek a konzulátusok annak a fantáziának és self-importance-nek, tehát fontosságtudatnak voltak termékei, amely annyira jellemző miránk, dél-amerikaiakra. Másrészt, már említettem, hogy ezekről a végtelenül távoli helyekről indultak hajórakományként Chilébe az olyan áruk, mint a juta, a szilárd paraffin a gyertyagyártáshoz és főleg a tea, sok-sok tea. A chileiek napjában négyszer isznak teát. Egy alkalommal hatalmas sztrájk tört ki a salétrommunkások közt ennek az egzotikus árucikknek a hiánya miatt. Emlékszem, egyszer néhány angol exportőr megkérdezte tőlem pár pohár whisky elfogyasztása után, hogy mit csinálunk mi chileiek ilyen irdatlan mennyiségű teával.

– Megisszuk – feleltem.

(Ha azt hitték, hogy kiszedik belőlem a tea valamely ipari felhasználásának a titkát, sajnos, csalatkozniuk kellett.)

A szingapúri konzulátus már tíz éve működött. Kiszálltam hát a hajóról huszonhárom évem minden bizakodásával, Brampy és a mongúz társaságában. Egyenesen a Raffles Hotelbe mentünk. Ott kimosattam nem kevés ruhámat, majd leültem a verandán. Lustán elnyúltam egy karosszékben, és kértem először egy, majd még egy, végül összesen három ginpahit-ot.

Minden olyan volt, mint egy Somerset Maugham-regényben, amíg csak eszembe nem jutott, hogy a telefonkönyvből kikeressem a chilei konzulátus címét. Nem szerepelt benne, hogy az ördög vinné el! Azon nyomban felhívtam az angol kormány helyi szerveit. Utánanéztek a dolognak, majd közölték velem, hogy Szingapúrban nincs chilei konzulátus. Ekkor magáról a konzulról, Mansilla úrról kértem tájékoztatást. Nem ismerték.

Elképedve és letörten álltam ott. Alig volt annyi pénzem, hogy a szálloda egynapi árát és a ruhamosást ki tudjam fizetni. Arra gondoltam, hogy ennek a kísértetkonzulátusnak a székhelye bizonyára Batáviában van, és úgy döntöttem, hogy folytatom az utat ugyanazon a hajón, amelyen jöttem, és amely még a kikötőben horgonyzott. Intézkedtem, hogy szedjék ki ruháimat az üstből, amelybe már beáztatták őket, Brampy nedves göngyöleget csinált belőlük, aztán rohantunk a kikötő felé.

A hajófeljáróhidat már kezdték behúzni. Lihegve másztam fel a lépcsőfokokon. Volt útitársaim és a hajóstisztek csodálkozva néztek rám. Beköltöztem a kabinba, amelyet reggel hagytam el, és az ágyon hanyatt fekve behunytam a szemem, miközben a gőzös kifutott a végzetes kikötőből.

A hajón megismerkedtem egy zsidó lánnyal. Kruznak hívták. Szőke volt, kövérkés, a szeme színe akár a narancsé, és csak úgy áradt belőle a vidámság. Elmondta, hogy jó állás várja Batáviában.

Az átkelés végét jelző ünnepségen mentem oda hozzá. Poharazgatás közben elvonszolt táncolni. Én ügyetlenül követtem lépéseit az akkoriban divatos lassú tekergések közepette. Azt az utolsó éjszakát azzal töltöttük, hogy az én kabinomban szeretkeztünk, baráti alapon és abban a tudatban, hogy a sors véletlenül és erre az egyetlen alkalomra sodort egymáshoz bennünket. Finom sajnálattal kezelt, és futó gyöngédsége mélyen meghatott.

Kruzi bevallotta, hogy valójában mi is az az állás, amely őt Batáviában várja. Volt egy többé-kevésbé nemzetközinek nevezhető szervezet, amely európai lányokat helyezett el tiszteletreméltó ázsiai férfiak ágyába. Ő választhatott egy maharadzsa, egy sziámi herceg és egy gazdag kínai kereskedő közt. Ő az utóbbi mellett döntött, mert az fiatal volt, de csöndes természetű.

Amikor másnap partra szálltunk, megláttam a kínai mágnás Rolls-Royce-át, sőt, a tulajdonos arcélét is ki tudtam venni az autó virágos ablakfüggönyei közt. Kruzi eltűnt a sokaság és a csomagok forgatagában.

Én a Der Nederlanden Szállodában vettem ki szobát. Éppen az ebédhez készülődtem, amikor láttam, hogy Kruzi jön be. Karjaimba vetette magát, a hangja elcsuklott a zokogástól.

– Kiutasítanak innen. Holnap már el kell mennem.

– De ki utasít ki, miért utasítanak ki?

Szaggatottan, töredezetten mesélte el, milyen baj érte. Már éppen be akart szállni a Rolls-Royce-ba, amikor a bevándorlási tisztviselők letartóztatták, majd kegyetlen kihallgatásnak vetették alá. Mindent be kellett vallania. A holland hatóságok súlyos bűnnek tekintették, hogy egy kínaival akart ágyastársi viszonyban élni. Végül mégis szabadon engedték, de meg kellett ígérnie, hogy nem látogatja meg a lovagját, és azt is, hogy másnap felszáll ugyanarra a hajóra, amelyikkel jött és azon visszatér nyugatra.

Az fájt neki a legjobban, hogy a férfinak, aki várt rá, csalatkoznia kellett benne. Ebben az érzésben bizonyára szerepe volt a fényűző Rolls-Royce-nak is. Lelke mélyén azonban Kruzi valóban érzelmes teremtés volt. Könnyei sokkal többről árulkodtak, mint csupán a meghiúsult érdekeiről: megalázottnak és megbántottnak érezte magát.

– Tudod a címét? Ismered a telefonszámát? – kérdeztem tőle.

– Igen – felelte. – De félek, hogy letartóztatnak. Megfenyegettek, hogy börtönbe csuknak.

– Nincs veszteni valód. Menj és keresd meg azt a férfit, aki ismeretlenül is annyit gondolt rád. Legalább néhány szavas magyarázattal tartozol neki. Mit törődsz te már a holland rendőrökkel? Állj bosszút rajtuk. Menj, látogasd meg a kínaidat. Légy óvatos, játszd ki azokat, akik megaláztak, és mindjárt jobban fogod magad érezni. Azt hiszem, akkor majd nyugodtabban távozol ebből az országból.

Aznap éjjel barátnőm későn ért haza. Meglátogatta levelezés útján szerzett bámulóját. Elmesélte találkozásukat. A férfi franciás műveltségű, olvasott keleti ember volt. Könnyedén és természetesen beszélt franciául. Nős volt, betartotta a tiszteletreméltó kínai házasság normáit, és szörnyen unatkozott.

A sárga vőlegény egy kertes bungalót rendezett be nyugatról hozatott fehér mátkája számára, rácsos ablakokkal, szúnyoghálókkal, XIV. Lajos korabeli bútorokkal és egy nagy ággyal, amelyet aznap éjjel mindjárt ki is próbáltak. A ház ura mélabúsan mutogatta Kruzinak az apró, finom figyelmességeket, amelyeket neki szánt, az ezüst késeket és villákat (ő maga pálcikákkal étkezett), az európai italokkal feltöltött bárt, a gyümölcsökkel megrakott hűtőszekrényt.

Aztán megállt egy gondosan lezárt nagy utazóláda előtt, nadrágzsebéből kis kulcsot vett elő, kinyitotta a ládát és feltárta Kruzi szemei előtt a kincsek legfurcsábbikát. Százával voltak a ládában a női alsónadrágok, könnyű kis pantallók, aprócska bugyik. Csupa intim női holmi, százával vagy ezrével – ezt tartalmazta a szantálfa csípős illatával beszentelt bútordarab. Együtt volt ott mindenféle selyem és mindenféle szín, az ibolyalilától a sárgáig, a sokféle rózsaszíntől a titkos zöldekig, a vad vöröstől a szikrázó feketéig, az elektromos égszínkéktől a nászi fehérig. Egy fétisimádó férfi kéjsóvárságának teljes szivárványíve, és semmi kétség afelől, hogy e virágos kegyszereket a maga kéjes gyönyörei számára gyűjtötte össze.

– A szemem is káprázott belé – mondta Kruzi, és ismét feltört belőle a zokogás. – Találomra kiemeltem a ládából egy marokkal, és most itt vannak.

Engem is megrendített ez az emberi misztérium. Ez a kínai, komoly kereskedő, importőr vagy exportőr úgy gyűjtötte a kis női nadrágokat, mint egy lepkevadász a gyűjteménye egyes darabjait. Ki gondolta volna róla?

–. Hagyj itt egyet nekem – mondtam a barátnőmnek.

Kiválasztott egyet, amely fehér és zöldszínű volt, aztán mielőtt átnyújtotta volna, gyöngéden megsimogatta.

– Dedikáld nekem, Kruzi, kérlek.

Óvatosan szétfeszítette a kis bugyit és a selyemre ráírta az én nevemet és a magáét. De néhány könnycsepp azt is áztatta.

Másnap elutazott, anélkül, hogy találkoztunk volna, és nem is láttam soha többé. A lenge, habos kis nadrág, a dedikációval és a könnyek nyomával, ruháim és könyveim közt elkeveredve, hosszú-hosszú évekig mindig ott volt valahol a bőröndjeimben. Sem azt nem tudom, mikor, sem azt, hogy hogyan történt: valamelyik, bizalmammal visszaélő hölgylátogatóm fölhúzta és távozott vele.

(Befejezése következik)

PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (4)

Kongresszus Indiában

Mongúzok

Ma tündöklőén szép nap van. Az Indiai Kongresszuson vagyunk. Egy nemzet a szabadságáért folytatott küzdelem forgatagában. A karzatokat küldöttek ezrei töltik meg. Személyesen ismerem meg Gandhit. És Pandit Motilal Nehrut is, aki a mozgalom pátriárkája. És fiát is, az elegáns és fiatal Dzsavaharlalt, aki nemrégiben jött haza Angliából. Nehru a függetlenség híve, Gandhi meg az egyszerű önkormányzatot tartja a következő szükséges lépésnek. Gandhi: egy végtelenül bölcs és finom rókaarc; gyakorlati ember; olyan politikus, aki a mi öreg kreol vezetőinkhez hasonlatos; mestere a bizottságoknak, bölcse a taktikának, fáradhatatlan. Közben végeérhetetlen folyamban özönlik a sokaság, hogy imádva érinthesse fehér tunikája szegélyét, és közben ezt kiáltja: „Ghandihi! Ghandihi"; ő pedig éppen csak üdvözli őket és mosolyog, még a szemüvegét sem veszi le. Üzeneteket kap és olvas; táviratokra válaszol; és mindezt erőfeszítés nélkül; egy szent, aki elnyűhetetlen. Nehru: forradalmának intelligens akadémikusa.

Annak a kongresszusnak nagy alakja volt még Szubhasz Csandra Bosze, lendületes népszónok, élesen antiimperialista hazájának lenyűgöző politikai személyisége. A negyvenegyes háborúban, a japán megszállás idején csatlakozott a megszállókhoz az angol imperializmus ellen. Sok évvel később, itt, Indiában, egyik harcostársa mesélte el nekem, hogy esett el Szingapúr erődje:

– Fegyvereinket az ostromló japánok ellen fordítottuk. Hirtelen azt kérdeztük magunktól... miért tesszük ezt? Katonáinkat megfordítottuk, és most már az angol csapatokra céloztunk. Nagyon egyszerű volt. A japánok csak átmeneti megszállók voltak. Az angolok, úgy tűnt, örökre itt akarnak maradni.

Szubhasz Csandra Boszét letartóztatták, bíróság elé állították, és halálra ítélték az indiai angol bíróságok. A vád hazaárulás volt. A függetlenségi hullám feltörő lendületében egyre szaporodtak a tiltakozások. Végül az ügyvédje – éppen maga Nehru – sok-sok jogi csata eredményeképpen elérte, hogy amnesztiát kapott. Csandra Bosze attól a perctől kezdve nemzeti hős lett.

(...)

Ceylon

Ceylonnak, a világ nagy szigetei közül a legszebbiknek, 1929 táján ugyanaz volt a gyarmati szerkezete, mint Burmának és Indiának. Az angolok behúzódtak városnegyedeik és klubjaik végváraiba, körülöttük pedig nyüzsgött-zubogott a zenészek, fazekasok, takácsok, ültetvényrabszolgák, sárgába öltözött szerzetesek és kőhegyekbe vágott hatalmas istenek roppant sokasága.

A minden este szmokingot öltő angolok és a mesébe illően nagy számuk miatt elérhetetlen hinduk közt én csak a magányt vállalhattam, és ennek következtében ez lett életem legmagányosabb korszaka. Egyszersmind azonban emlékeimben a legfényesebbként is szerepel, mintha valami különleges tündöklésű villám ült volna az ablakomba, hogy kívül-belül megvilágítsa sorsomat.

A Vellavatha nevű előváros egyik kis, újonnan épült bungalójában béreltem lakást, a tenger mellett. Néptelen környék volt, és a tenger hullámai ott törtek meg a korallzátonyokon. Éjjel még hangosabb lett a tenger zenéje.

Reggelenként szinte a lélegzetem is elállt a frissen mosdatott természet csodás látványától. Már korán együtt voltam a halászokkal. A nagyon hosszú lebegtetőkkel ellátott csónakok tengeri pókoknak tetszettek. A férfiak vadul élénk színű halakat fogtak ki, olyan halakat, amelyek a végtelen őserdő madaraihoz hasonlítottak színben, volt köztük foszforeszkáló sötétkék, mint az eleven bársony, mások szúrós gömb alakúak voltak és hamar összelappadtak, szegényes tüskészacskókká váltak.

Borzadállyal szemléltem a tenger ékszereinek tömeges legyilkolását. A halat feldarabolva adták el a szegény lakosságnak. A halárusok hosszú kése darabokra szabdalta a mélységek isteni szépségű termékét és vércafatos árucikké változtatta.

A parton haladva értem az elefántok fürdőjéhez. Kutyámmal mentem, nem lehetett eltévesztenem. A nyugodt, sima vízből mozdulatlan szürke gomba emelkedett ki, amely később kígyóvá változott, azután hatalmas fejjé, végül pedig agyarral ellátott hegységgé. Nincs még egy olyan ország a világon, ahol annyi elefánt dolgozna az utakon, mint Ceylonban. Bámulatos volt látni őket itt – távol a cirkusztól vagy az állatkertek rácsaitól –, amint farakományukkal szorgalmas, nagy napszámosokként jártak erre-arra.

Egyedüli társam a kutyám és a mongúzom volt. Ez utóbbi fiatalon került hozzám az erdőből, mellettem nőtt föl, ágyamban aludt, asztalomnál evett. Senki sem tudja elképzelni, milyen gyöngéd állat a mongúz. Az én kis barátom ismerte létem minden egyes pillanatát, sétált a papírjaimon, futott utánam egész álló nap. A vállam és fejem közti hajlatban összegömbölyödve aludta át a delelés óráit, álma éber volt, csupa villamosság, mint általában a vadállatoké. Szelídített mongúzomnak csakhamar híre kelt a városnegyedben. Az állandó harc, amelyet bátran vívnak meg a szörnyű kobrákkal, szinte mitologikus hírnévvel övezi a mongúzokat. Sokszor láttam őket kígyóval küzdeni, azt hiszem, csak fürgeségük és dús, őszes szőrzetük teszi őket képessé a csúszómászók legyőzésére, bundájuk színe pedig becsapja és zavarba ejti a kígyót. Arrafelé úgy tartják, hogy a mérges kígyókkal vívott harc után a mongúz bizonyos füveket keres, és azokat eszi mint ellenmérget.

Tény, hogy híres mongúzom miatt – amely naponta elkísért hosszú tengerparti sétáimban – egy délután a városnegyed összes gyerekei népes küldöttségben vonultak a házamhoz. Szörnyű és vad kígyó tűnt fel az utcában, ők meg eljöttek, hogy elkérjék Kiriát, neves mongúzomat, és nem is kételkedtek benne, hogy hamarosan megünnepelhetik a kígyó fölött aratott győzelmét. Nyomomban bámulóimmal – tamil és szingaléz gyerekek csapatával, akiknek minden öltözékük egy ágyékkötő volt – elindultam a harcias menet élén, mongúzommal a karomon.

A kígyó, a félelmetes pollongha, a halálos marású Russel-vipera egy fekete változata volt. Ott napozott egy fehér csatornán, amelyen olyan volt, mint egy korbács a havon.

Követőim elnémultak és kicsit visszahúzódtak. Én elindultam a vízvezeték felé. Amikor néhány méternyire voltam a viperától, eleresztettem a mongúzt. Kiria beleszimatolt a levegőbe, megérezte a veszélyt, és lassú léptekkel indult a kígyó felé. Kis kísérőim és jómagam is visszafojtottuk a lélegzetünket is. A nagy csata mindjárt elkezdődik. A kígyó összetekeredett, felemelte a fejét, kinyitotta a száját, és a kis állatra meresztette hipnotikus erejű tekintetét. A mongúz tovább haladt előre. Alig néhány centiméterre lehetett a szörnyeteg szájától, amikor pontosan megérezte, hogy mi fog történni. Akkor egy nagyot ugrott, majd szédületes sebességgel futni kezdett az ellenkező irányba, faképnél hagyva a kígyót és a nézősereget. Meg sem állt, amíg a hálószobámig nem ért.

Így lett oda a hírnevem Vellavatha külvárosában, most már több mint harminc éve.

Ezekben a napokban hozott a nővérem egy füzetet, amelyben legrégebben írt verseim vannak, az 1918-ban és 1919-ben írottak. Elolvasva őket, megmosolyogtatott az a gyerekes kamaszfájdalom, az irodalmi magány érzete, amely minden ifjúkori művemből árad. A fiatal író nem is tudna írni az efféle, olykor csak képzelt magányborzongás nélkül, éppúgy, ahogy az érett író semmire sem lenne képes, ha az emberi társaság, a társadalom ízeit nem erezné.

Az igazi magányt ott éreztem és ismertem meg Vellavathában, azokban a napokban és években. Mindvégig egy tábori ágyon aludtam, mint egy katona, mint egy felfedező. Társaságom egy asztal volt, két szék, a munkám, a kutyám, a mongúzom és a boy, aki kiszolgált és éjszakára hazament a falujába. Ezt az embert valójában nem lehetett társaságnak neveznem: keleti szolga volt, és ez arra kényszerítette, hogy hangtalan legyen, mint az árnyék. Bhrampy volt a neve, lehet, hogy ma is az. Nem kellett semmire utasítani, minden mindig készen volt: az ebédem az asztalon, a frissen vasalt ruha, a whiskysüveg a verandán. Olyan volt, mint aki elfelejtette, hogy beszélni is tud. Csak mosolyogni tudott, nagy lófogaival.

A magány ez esetben nem irodalmi ihlet forrása volt, hanem valami kemény dolog, mint egy rabot körülvevő fal, amelyen az ember a fejét is összetörheti anélkül, hogy valaki is odajönne, még a kiabálásra és sírásra sem.

Rájöttem, hogy a kék levegőn, az aranyszínű homokon túl, az eredendő őserdő, a viperák és az elefántok mögött százával, ezrével vannak emberi lények, akik dalolnak és dolgoznak a víz mellett, akik tüzet raknak és korsókat formáznak agyagból, és forró testű asszonyok is alszanak meztelenül a vékony gyékényszőnyegeken a roppant csillagok fénye alatt. De hogyan közeledjem ehhez a lüktető világhoz úgy, hogy ne nézzenek ellenségnek?

Lépésről lépésre kezdtem megismerni a szigetet. Egy este átvágtam Colombo sötét külvárosain; valami díszvacsorán kellett részt vennem. Az egyik sötét házból egy gyerek vagy nő hangját hallottam. Énekelt. Megállítottam a riksát. A szegényes kapu felől áradt felém Ceylon eltéveszthetetlen illata: jázmin, verejték, kókuszolaj, majomkenyér és magnólia keveréke. Az éjszaka színével és illatával egybefonódó sötét arcok hívtak, lépjek beljebb. Csöndben leültem a gyékényszőnyegre, míg a sötétség mögött tovább hangzott a titokzatos emberi hang, amelynek zengése megállni késztetett, gyerek vagy nő hangja, reszketős és sírósan panaszos, amely kimondhatatlan magasságokba emelkedett, hirtelen megszakadt, aztán alászállt, amíg csak olyan sötét nem lett, mint maga a homály, hozzátapadt a majomkenyérfák illatához, arabeszkvonalakba csavarodott, majd egész kristályos súlyával bezúdult, mintha csak a legmagasabbra lövellő szökőkutak egy sugara felért volna az égig, hogy onnan tüstént visszazuhanjon a jázminok közé.

Sokáig ott maradtam, mozdulatlanul a dobok boszorkányos varázslatába és az énekhang bűvöletébe merülten, aztán folytattam az utamat, részegen egy kibogozhatatlan érzés rejtélyétől, egy olyan ritmustól, amely mintha itt az egész földből áradt volna. A homályba és illatba burkolt zengő földből.

Az angolok már az asztalnál ültek, fehérbe és feketébe öltözötten. – Bocsássanak meg. Az úton megálltam zenét hallgatni – mondtam.

Ők, akik huszonöt éve éltek Ceylonban, elegánsan meglepődtek. Zenét? A bennszülötteknek van zenéjük? Ők nem tudtak róla. Ez volt az első hír.

Az angol gyarmatosítóknak ez a szörnyű szeparáltsága a hatalmas ázsiai világtól soha nem ért véget. És mindig embertelen elszigeteltség formájában jelentkezett, az ottani népek életének és értékeinek teljes nem ismerése formájában.

Kivétel is akadt a gyarmatosítók közt. Ezt később derítettem ki. A Club Service tagjai közül valamelyik angol veszett módon beleszeretett egy hindu szépségbe. Azonnal elbocsátották, és a honfitársai úgy elzárkóztak tőle, mintha leprás volna. Megtörtént abban az időben, hogy a gyarmatosítók elrendelték: gyújtsák föl egy szingaléz paraszt kunyhóját, mivel ki akarták lakoltatni, és ki akarták sajátítani a földjét. Az az angol, akinek a kunyhó felégetéséről szóló parancsot teljesítenie kellett, egy szerény kistisztviselő volt. Leonard Woolf volt a neve. De megtagadta, hogy teljesítse a parancsot, és ezért elbocsátották az állásából. Amikor visszaküldték Angliába, ott megírta az egyik legjobb könyvet, amely valaha is készült a Keletről. A The village in the jungle, Falu az őserdőben volt a címe; a való életnek és az igazi irodalomnak ezt a mesterművét egy kissé vagy talán nagyon is elhallgatták, vagy elhomályosult Woolf feleségének hírneve miatt, aki nem más volt, mint Virginia Woolf, a nagy és világhírű

irónő.

Lassacskán töredezni kezdett a magány áthatolhatatlan héja, és akadt néhány, kevés, de jó barátom. Megismertem ezzel egyidejűleg a kulturális kolonializmussal átitatott fiatalságot is, azokat, akik csak és kizárólag az Angliában megjelent legújabb könyvekről beszéltek. A birodalom harci zaja és a Ceylon szűz értékei közti viaskodásban a kulturális élet központja az egy személyben zongorista, fényképész, kritikus és filmes Lyonel Wendt volt.

Ennek a Lyonel Wendtnek nagy könyvtára volt, és rendszeresen kapta a legújabb könyveket Angliából. Felvette azt a furcsa és jó szokást, hogy a várostól messze fekvő házamba egy kerékpárossal hetenként küldött egy zsák könyvet. Igy abban az időben kilométerszámra olvastam angol regényeket, köztük a Lady Chatterley Firenzében megjelent első magánkiadását. Lawrence művei – főleg költői megközelítésük és az élők közti bizonyos rejtett kapcsolatnak életközpontú vonzereje miatt – nagy hatással voltak rám. De hamarosan rájöttem, hogy zsenialitása ellenére, mint annyi más nagy angol íróé, az ő törekvései is zátonyra futnak műveinek pedagógiai szándékán. D. H. Lawrence a szexuális nevelés egyetemi katedrájáról hallatja a szavát, ennek pedig alig van köze ahhoz a spontán módhoz, ahogy mi az életet és a szerelmet megtanuljuk; végül már határozottan untam, de ez sem csökkentette bámulatomat gyötrődő szexuális-misztikus kutatásai iránt, ezek – úgy tűnt – ha hasznosak nem voltak is, fájdalmasak annál inkább.

Az emlékezetemben megmaradt ceyloni események közt egy nagy elefántvadászat is akad.

Egy bizonyos vidéken nagyon elszaporodtak az elefántok, és károkat okoztak a házakban és ültetvényekben. A parasztok egy nagy folyó mentén több mint egy hónapig terelték a vad csordákat az őserdő egyik zuga felé, lángoló máglyákkal és tamtamszóval. A máglyák és a hangzavar éjjel-nappal zaklatta a nagy bestiákat; mint lassú folyam hömpölyögtek is a sziget északnyugati csücske felé.

Elefántvadászat - palánkok között

Azon a napon már elő volt készítve a kraal. Palánkokkal rekesztették el az őserdő egy részét. Láttam, amint az első elefánt bemegy a szűk folyosóba és ott bekerítve érzi magát. Már késő. Százával tódultak nyomában a többiek a kijárat nélküli keskeny folyosón. A több mint ötszáz elefántból álló hatalmas csorda sem előre, sem hátra menni nem tudott.

A legerősebb hímek nekirontottak a palánknak, hogy ledöntsék, de a palánkok mögül számtalan lándzsa meredt feléjük, és így meg kellett állniuk. Ekkor visszavonultak a karám közepe felé, elszántan, hogy megvédik a nőstényeket és a kicsiket. Megható volt látni védekezésüket és szervezettségüket. Szorongatottságukban vészkiáltásokat hallattak, a nyerítés és a trombitaharsogás keverékét, és kétségbeesésükben gyökerestül tépték ki a gyöngébb fákat.

Ekkor két szelídített elefánt hátán bementek a karámba az idomítók. A szelídített elefántpár úgy dolgozott, mintha közönséges rendőrök volnának. A fogoly állatot két oldalról közrefogták, ormányaikkal ütlegelték és segítettek, hogy mozdulatlanságra kényszerüljön. A vadászok ekkor a vad elefánt egyik hátsó lábát vastag kötelekkel egy erős fához kötözték. Egyiket a másik után, így vetették fogságba mindet.

A rab elefánt hosszú napokig nem fogad el élelmet. De a vadászok ismerik a gyengéit. Egy darabig hagyják, hadd böjtöljenek, aztán sarjakat és rügyeket hoznak nekik a kedvenc bokraikról, azokról, amelyekért, míg szabadon élnek, az elefántok hosszú utakat tesznek végig a szigeten. Az elefánt végül is nem tud ellenállni a csemegének. Most már szelídített elefánt. Kezdheti megtanulni a nehéz munkát.

Élet Colombóban

Colombóban a felszínen nem volt megfigyelhető tünete a forradalomnak. A politikai éghajlat különbözött Indiáétól. Minden az elnyomás látszatnyugalmába süppedt. Ez az ország adta az angoloknak a világ legfinomabb teáját.

Az ország körzetekre vagy kerületekre oszlott. A társadalmi piramis csúcsán az angolok éltek nagy kertes rezidenciákban, utánuk következett a dél-amerikai országokéhoz hasonlatos középosztály. Ezeket burghe-eknek hívták (vagy hívják ma is), a régi búrok leszármazottai voltak, azoknak a dél-afrikai telepeseknek az utódai, akiket a múlt századi gyarmati háború idején Ceylonba telepítettek át.

Az ezt követő szinten a szingalézek sok milliós buddhista és mohamedán rétege helyezkedett el. És még lejjebb, ugyancsak milliószámra, a legrosszabbul fizetett munkások, a hindu bevándorlók, mind hazájuk déli részéből – a hindu vallásúak és tamil anyanyelvűek.

A Colombo gyönyörű klubjaiban parádézó úgynevezett ,,jó társaságban” két híres világfi vetélkedett az első helyért. Az egyik egy francia álnemes volt, Mauny grófja; neki is megvoltak a hívei. A másik egy hanyagul elegáns lengyel, az én Winzer barátom, aki néhány úri szalonban volt a hangadó. Ez a férfi, csupa elmésség és szellemesség, meglehetősen cinikus volt, és mindenről tudott, ami csak történt a világegyetemben. Furcsa foglalkozással hivalkodott – „a kulturális és régészeti kincsek őrzője” titulust viselte –, egy alkalommal én is elkísértem az egyik hivatalos útjára.

Az ásatások két nagyszerű ősi várost hoztak felszínre; már mindkettőt elnyelte az őserdő: Anuradapurát és Polonaruvát. Oszlopok és folyosók fénylettek ismét a tündöklő szingaléz napfényben. Természetesen minden, ami szállítható volt, gondosan becsomagolva indult útnak a londoni British Museum felé.

Az én Winzer barátom nem végezte rosszul a dolgát. Megérkezett a távoli kolostorokba, és a buddhista szerzetesek előzékeny együttműködése közepette rakatta fel a hivatalos teherautókra a nagy ezeréves kőszobrokat, hogy azok végül elérkezzenek útjuk végső állomására, valamelyik angol múzeumba. Látni kellett, hogy a sáfrányszínű tunikákba öltözött szerzetesek milyen boldogok, elégedettek voltak, amikor Winzer, a régiségekért cserébe, otthagyott nekik néhány rikítóan tarkára festett, japán celluloidból készült Buddha-figurát. Ájtatos tisztelettel nézték ezeket a figurákat, és ugyanazokon az oltárokon helyezték el őket, amelyekről évszázadokon át mosolyogtak le a jáspis- és gránitszobrok.

Winzer barátom remek teremtménye volt a birodalomnak, más szóval, egy elegáns csirkefogó.

(Folytatjuk)

PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (3)

Utazás Napkeletre

A vonatot, amelyen Marseille-be utaztunk, szintén nem fogom elfelejtem. Úgy tele volt, mint egy egzotikus gyümölccsel megrakott kosár, tarka és sokféle emberrel, parasztasszonyokkal és matrózokkal, harmonikákkal és dalokkal, amelyek végig az egész vagonon kórusban zengtek. A Földközi-tenger, a fény kapui felé mentünk... 1927 volt. Marseille elkápráztatott kereskedő-romantikusságával, a Vieux-Port vitorlákkal szárnyalt vagy bugyborékolva fortyogott saját félhomályos összevisszaságában. De a Messageries Maritimes hajója, amelyre Szingapúrig váltottunk jegyet, egy darab Franciaország volt a tengeren, a maga petit-bourgeois-iva1: a távoli gyarmatokra indultak elfoglalni az állomáshelyüket. A hajóúton, amikor a legénység felfigyelt írógépeinkre és papírokkal való foglalatosságunkra, hiszen írók voltunk, megkértek, hogy kopogtassuk le gépen a leveleiket. Tollbamondás után írtuk a hihetetlen matróz-szerelmesleveleket marseille-i, bordeaux-i és falusi kedveseiknek. Voltaképpen nem is a levelekbe szánt mondandó érdekelte őket, hanem az, hogy a levél gépen íródjék. De amit a levelekben elmondtak, csupa Tristan Corbiére-vers volt, darabos és gyöngéd üzenet. Hajónk orra előtt megnyílt a Földközi-tenger a kikötőivel, szőnyegeivel, seftelőivel, piacaival. A Vörös-tengeren Dzsibuti kikötője volt rám a legnagyobb hatással. A fehérre hevült homok, amelyet annyiszor barázdált Arthur Rimbaud jövése-menése; azok a szoborszerű néger asszonyok gyümölcskosaraikkal, a bennszülött lakosság nyomorúságos kunyhói, és a függőleges és kísérteties fénnyel megvilágított kopott kávézók hangulata és levegője... Jégbe hűtött teát ittunk citrommal.

Az volt a legfontosabb, hogy megtudjuk, milyen az éjszakai élet Sanghajban. A rossz hírű városok úgy vonzzák az embert, mint a mérgezett vérű asszonyok. Sanghaj kitárta felénk éjszakai száját. A világ vidékiei voltunk, harmadosztályú, kispénzű utasok, akiket szomorú kíváncsisággal vert meg a sors.

Bementünk egyik-másik nagy kabaréba. Hét közepe volt, és üresen tátongtak. Elszomorító volt látni, hogy a hatalmas táncparketteken, amelyek mintha arra készültek volna, hogy elefántok százai táncoljanak rajtuk, most nem táncolt senki. Az áttetsző fényű sarkok mögül csontváz-sovány cári-orosz nők bukkantak elő, és ásítva kérték, hogy hívjuk meg őket pezsgőzni. Igy jártunk be vagy hatot-hetet a Romlás e szálláshelyei közül, de mindenütt csak a kedvünk romlott el, és az időnket vesztegettük.

Későre járt már, vissza kellett térnünk hajónkra, amely eléggé messze horgonyzott, a kikötő kis utcáinak szövevénye mögött. Mindkettőnk számára külön riksát fogadtunk. Egyikünk sem volt hozzászokva az ilyen emberi ló vontatta járműhöz. Azok az 1928-beli kínaiak hosszú távolságokra vontatták fáradhatatlanul ügetve a könnyű kocsikat.

Mivel eleredt az eső, a két riksakuli figyelmesen megállt, és vízhatlan vászonnal fedte be a kocsik elejét, nehogy egy csöpp eső is megáztassa külföldi orrunkat.

Milyen finom és gondos nép ez. Nemhiába rendelkeznek kétezer éves kultúrával - gondoltuk, Alvaro meg én, ki-ki a maga gördülő ülésén merengve.

Valami mégis nyugtalanítani kezdett. Látni nem láttam semmit az udvarias gondossággal behúzott függöny mögött, de a gumival bevont vászon mögött is hallottam, hogy vezetőm zümmögéshez hasonló hangot hallat. Meztelen talpainak zajához később más meztelen talpak ütemes zaja is csatlakozott, ezek is a nedves kövezeten futottak. Később, annak jeleképpen, hogy a kövezet véget ért, a futó léptek hangja tompább lett. Biztos voltam benne, hogy már a szabadban járunk, a városon kívül.

Riksám hirtelen megállt. A kuli ügyesen kioldotta a vásznat, amely az esőtől védett. A néptelen külvárosi negyedben hajónak nyoma sem látszott sehol. A másik riksa ott állt mellettünk, és Alvaro értetlenül szállt le az ülésről.

- Money! Money! — ismételte nyugodt hangon a bennünket körülvevő hét vagy nyolc kínai.

Barátom olyan mozdulatot tett, mintha fegyvert akarna előhúzni a zsebéből, és ez elég volt ahhoz, hogy mindkettőnket tarkón vágjanak. Én hanyatt estem, de a kínaiak még a levegőben elkapták a fejemet, nehogy beüssem, majd gyöngéden kinyújtóztattak az ázott földön. Sebes ujjakkal kutatni kezdtek a zsebeimben, az ingemben, kalapomban, cipőimben, zoknijaimban és nyakkendőmben, és mindezt zsonglőrügyességgel tették. Nem hagyták megvizsgálatlanul ruházatomnak egyetlen centiméternyi részét sem, és nem hagytak egy centimót sem összes és nagyon kevés pénzünkből. Meg kell adni, a sanghaji rablók hagyományos finomságával szigorúan tiszteletben tartották és meghagyták papírjainkat és útlevelünket.

Amikor végül egyedül maradtunk, elindultunk a távolban pislákoló fények felé. Csakhamar kínaiak százaival találkoztunk, ezek azonban becsületes kínaiak voltak. Franciául, angolul vagy spanyolul egyikük sem tudott, de mind azon igyekezett, hogy segítsen bajunkon, és valahogy csak elvezettek bennünket áhítozva várt és paradicsominak tűnő harmadosztályú hajókabinunkig.

Megérkeztünk Japánba. A Chiléből küldött pénz, amelyre vártunk, már a konzulátuson kellett hogy legyen. Addig is egy jokohamai matrózotthonban vettünk ki szállást. Rossz szalmazsákokon aludtunk. Az ablak egyik üvege ki volt törve, odakint havazott, és a lelkünket is átjárta a hideg. Senki sem törődött velünk. Az egyik hajnalon a japán partok előtt kétfelé hasadt egy petróleumszállító gőzös, és a matrózszállás megtelt hajótöröttekkel. Volt köztük egy baszk tengerész, aki a spanyolon és a baszkon kívül más nyelven nem is tudott, ő mesélte el a kalandjukat: négy nap, négy éjjel tartotta magát a felszínen a hajó egy törött darabjába kapaszkodva, körülötte hullámzott a kigyulladt petróleum tüze. A hajótöröttek takarókat és élelmiszert kaptak, és a baszk matróz - nagylelkű fickó! - oltalmába vett bennünket.

Ezzel szemben a chilei főkonzul - emlékezetem szerint De la Marina vagy De la Rivera volt a neve - felhúzott orrának magasából fogadott bennünket, csakhogy jól megértsük, milyen jelentéktelen kis hajótöröttek vagyunk. Nem volt ideje. Aznap este Jufu Szán grófnőnél vacsorázott. A császári udvarba volt hivatalos teára. Vagy éppen az uralkodó dinasztiával foglalkozó mélységesen mély tanulmányokba volt merülve.

— Milyen finom ember a császár! — És így tovább.

Nem. Nincs telefonja. Minek a telefon Jokohamában? Csak japánul hívhatnák. Ami pedig a mi pénzünket illeti, a bank igazgatója, egyébként neki meghitt barátja, nem értesítette semmiről. Sajnálja, hogy most el kell búcsúznia. Egy gálafogadáson várják. Viszontlátásra.

És így ment ez nap nap után. A hidegtől vacogva hagytuk el a konzulátust, mivel a rablótámadás miatt alaposan megfogyatkozott a ruhatárunk, és csak egy-két szegényes hajótörött szvetterünk volt. Az utolsó napon tudtuk meg, hogy a várt pénzküldemény még előttünk odaért Jokohamába. A bank háromszor is küldött értesítést a konzul úrnak, de az a kikent-kifent próbabábu és főrangú funkcionárius nem törődhetett az ilyen jelentéktelen, mélyen rangon aluli részletekkel. (Ha azt olvasom a lapokban, hogy őrült honfitársaik megölnek olykor egy-két konzult, ábrándozva gondolok arra a jeles főtisztviselőre.)

Aznap éjjel Tokió legjobb kávéházába, a Ginza negyedben lévő Kuronckóba mentünk. Abban az időben jól lehetett enni Tokióban, ehhez még persze egyhetes éhségünk is kellően ízesítette a jobbnál jobb falatokat. Bájos japán lányok jó társaságában emeltük több ízben is poharunkat mindazokra a boldogtalan utazókra, akikkel a világon szétszórt perverz konzulok fikarcnyit sem törődnek.

Szingapúr. Azt hittük, innen Rangun már egy kőhajításnyira van. Keserves csalódás! Ami a térképen csak néhány milliméteres távolság volt; valójában félelmetes szakadéknak látszott. Több napos hajóút állt előttünk, és tetejébe még az egyetlen gőzös, amely ezen a járaton teljesített szolgálatot, épp az előző napon futott ki Rangun felé.

Nem volt miből fizessük a szállodát, sem a hajójegyeket. Járandóságunk Rangunban várt bennünket.

Ah! De hiszen Szingapúrban is van chilei konzul, a kollégám. Mansilla úr csakhamar meg is érkezett. Mosolya azonban gyorsan lehervadt a szája sarkáról, hogy helyet adjon a bosszúság egy ráncának.

- Nem tudok segíteni magukon. Forduljanak a minisztériumhoz! Hasztalan hivatkoztam a konzulok egymás közti szolidaritására.

A fickó arca olyan volt, mint egy könyörtelen fogláré. Vette a kalapját és már futott is az ajtó felé, amikor Machiavellihez méltó ötlet jutott az eszembe.

- Mansilla úr, kénytelen leszek néhány előadást tartani hazánkról, fizetett belépővel, hogy összegyűjtsük az útiköltséghez szükséges pénzt. Kérem, szerezzen megfelelő helyiséget, egy tolmácsot, és intézze el a szükséges engedélyeket.

Mansilla elsápadt.

- Előadást Chiléről, Szingapúrban? Nem engedélyezem. Ez az én jogköri területem, és itt senki más nem beszélhet Chiléről, csak én.

- Nyugodjék meg, Mansilla úr - feleltem. - Minél többen beszélünk távoli hazánkról, annál jobb. Nem értem, miért idegeskedik ennyire.

Végül is dűlőre jutottunk ebben a hazafiúsággal zsaroló furcsa alkudozásban. A haragtól reszketve íratott alá velünk tíz nyugtát, és átnyújtotta a pénzt. Amikor megszámoltuk, kiderült, hogy a nyugták nagyobb összegről szóltak.

- Ez a kamat - magyarázta Mansilla.

(Tíz nap múlva elküldtem neki Rangunból a pénzt csekken, de a kamatokat természetesen levontam belőle.)

A Rangunba érkező hajó fedélzetéről láttam feltűnni a Szuei Da-gon pagodájának gigantikus aranytölcsérét. Furcsa, festői ruhák színpompás tarkasága zsúfolódott össze a kikötőmólón. A Martaban-öbölbe ott egy széles és piszkos folyó ömlik. A világ összes folyói közül ennek a folyónak van a legszebb folyóneve: úgy hívják, hogy Iravádi.

Az Iravádi vizei mellett kezdődött az új életem.

Őserdei képek

A Kígyók templomának bejárata

...1929. Éjszaka. Látom az utcán csoportosuló tömeget. Valami muzulmán ünnep van. Hosszú árkot ástak az utca közepén és megtöltötték parázzsal. Közelebb megyek. Arcom kigyúl az árokba szórt parázs hevétől. A parázsréteget az eleven tűzpiros szalag fölött vékonyka hamu fedi. Hirtelen különös alak bukkan fel. Fehérre és vörösre festett arccal közeledik négy ugyancsak vörösbe öltözött férfi vállán. Leengedik, imbolyogva járni kezd a parázson és míg lépdel előre, néha felkiált:

-Allah! Allah!

A roppant sokaság kábultan falja szemével a jelenetet. A varázsló már sértetlenül végighaladt a hosszú parázsszalagon. Ekkor egy férfi válik ki a tömegből, kibújik a szandáljából és mezítláb végigjárja ugyanazt az utat. Véget nem érő sorban követik egymást az egyre újabb önkéntesek. Egynémelyik meg-megáll az árok közepén, tapos, toporog a tűzben, közben Allahot kiált, borzasztó mozdulatok közepette üvölt, tekintetét az ég felé fordítja. Mások gyerekükkel a karjukon járják végig a parázsutat. Egyikük sem égeti meg magát; vagy talán mégis, ezt nem lehet biztosan tudni.

A szent folyó mellett emelkedik Kálinak, a halál istennőjének a temploma. A hindu tartomány mélyéből jött zarándokok százai közt lépünk a templomba. Mind kegyelemben szeretne részesülni. Rongyokba burkolva, megfélemlítve hagyják, hogy a brahminok - akik lépten-nyomon fizetséget követelnek valamiért - taszigálják őket. A brahminok felemelik a szörnyű istennő hét fátyla közül az egyiket, és amikor felemelik, olyan gongütés hallatszik, mintha a világ akarna összedőlni. A zarándokok térdre hullnak, összetett kézzel üdvözlik az istennőt, homlokukkal a földet érintik, aztán vonulnak tovább, a következő fátyolig. A papok egy udvarba terelik őket, ahol egyetlen fcjszecsapással kecskék fejét ütik le, és újabb alamizsnát szednek a hívőktől. A vérző állatok nyöszörgését újabb gongütések hangja fojtja el. A piszkos, meszelt fal a mennyezetig telefröcskölődik vérrel. Az istennő szobrának arca sötét, szemei fehérek. Szájából két méter hosszú bíborszínű nyelv tekeredik le, egész a földig. Füléről és nyakáról koponyákból és más haláljelképekből álló ékszerek csüngenek. A zarándokok kifizetik utolsó pénzdarabjaikat, aztán kilökdösik őket az utcára.

Ezektől a szegény és alázatos zarándokoktól nagyon sokban különböztek a költők, akik azért vettek körül, hogy elmondják nekem dalaikat és verseiket. Dobbal kísérték magukat, talárszerű fehér ruhájukban guggolva ültek a gyepen, mindegyikük rekedt, rövid kiáltást hallatott, majd ajkáról olyan dal tört fel, amelyet az ősi, tán ezeréves formában és mértékre szerzett. De a dalok tartalma megváltozott. Ezek a dalok nem az érzékiségről, a mámorról szóltak, hanem tiltakozások voltak, az éhség ellen tiltakoztak, börtönben íródtak! Indiában mindenütt találkoztam ilyen fiatal költőkkel, és komor tekintetüket sohasem tudom elfeledni, hiszen éppen csak hogy kiszabadultak a börtönből, és talán már másnap vissza is kerültek a falai közé. Mert az volt a céljuk, hogy fellázadnak a nyomor és az istenek ellen. Ez az a kor, amelyben élnünk adatott. Ez az egyetemes költészet aranyszázada. És míg az új énekeket üldözik, egymillió ember alszik éjszakáról éjszakára az utak mentén a földön Bombay külvárosaiban. Ott alszanak, ott születnek és ott halnak meg. Nincs házuk, kenyerük, orvosságuk. Ilyen állapotokat hagyott gyarmatbirodalmára a civilizált, gőgös Anglia. Úgy búcsúzott volt alattvalóitól, hogy nem hagyott számukra iskolát, ipart, lakást, kórházakat, csak börtönöket és hegyszámra üres whiskysüvegeket.

A hullámok újabb képet hoznak, ezúttal gyöngéd-kedvesét. Ran

góra emlékezem, az orangutánra. A szumatrai Medánban néhányszor kopogtam a bizony eléggé ütött-kopott botanikus kert kapuján. Nagy ámulatomra minden egyes alkalommal ő jött, hogy ajtót nyisson. Egymást kézen fogva mentünk végig az ösvényen, hogy végül leüljünk egy asztalhoz, amelyet két kezével megkopogtatott - na meg a két lábával is. Ekkor megjelent egy pincér és egy-egy korsó sört hozott, nem túl nagyot, nem is túl kicsit, épp elég volt az orangutánnak is és a költőnek is.

A szingapúri állatkertben láttuk ketrecében a lantmadarat, foszforeszkálva és haragosan és tündökletesen a maga Édenkertből szalajtott madárszépségében. Egy kicsit arrébb pedig egy fekete párduc sétált ketrecében, még érzett rajta az őserdő szaga. Furcsa tört része volt a csillagos éjszakának, szüntelen mozgásban lévő mágneses szalag, ruganyos és fekete vulkán, amely a világot akarta volna elpusztítani, egy csupa erő hullámzó dinamó és két sárga szem, biztosan célzó, akár a tőr, két szem, amely tüzével kérdezett, és amely képtelen volt megérteni börtönét és az emberi fajt.

Penang külvárosában, azon a földön, amit régebben Indokínának hívtak, meglátogattuk a különös kígyótemplomot.

A templom kígyói 

Ezt a templomot sokszor írták már le utazók és újságírók. Annyi háború, pusztulás, idő és eső zúdult azóta Penang utcáira, bogy nem tudom, létezik-e még. Palával fedett tető alatt állt az alacsony és feketés épület, falait már megrágták a trópusi esők, nagy levelű banánfák sűrűjében húzódott meg. Nedvességszag. Szentjánoskenyér-illat. Amikor a templomba lépünk, semmit sem látunk a homályban. Erős tömjénszag terjeng, és ott valami mintha mozdulna. Egy kígyó nyújtózkodik lustán. Lassacskán rájövünk, hogy több is van. Később észrevesszük, hogy talán tucatjával vannak. Majd megértjük, hogy több száz, esetleg több ezer kígyó is akad a templomban. Van köztük kicsi, a gyertyatartókra tekeredve, vannak sötétek, fémes színűek és vékonyak, mind lustán aluszékonyak és jóllakottak. Es valóban, mindenfelé finom porcelán edényeket látunk, csüng tele tejjel, másokban tojások halmozódnak. A kígyók nem néznek minket. Ahogy a templom szűk labirintusait járjuk, több ízben hozzájuk érünk, ott vannak a fejünk fölött, az aranyozott ékítményekről csüngenek alá, a mennyezeti fülkékben alszanak, feltekerednek az oltárokra. íme afélelmetes Russel-vipcra, éppen egy tojást fal be egy tucatnyi halálos harapású korallkígyó társaságában, bíborszínű gyűrűik jelzik, hogy marásuk mérge azonnali halált okoz. Felismerem a lándzsavas nevű kígyót, több nagy pitont, a coluber derausi-t és a coluber noyá-t. Zöld, szürke, kék, fekete kígyók népesítik be a helyiséget. És mindez teljes csöndben. Olykor egy-egy sáfránysárga ruhába öltözött bonc halad át a homályon. Tunikájának csillogó színe teszi, hogy olyan, mintha maga is lustán tekergő kígyó volna a többiek közt, amint éppen fogára való tojást vagy tejestálat keres.

Idehozták ezeket a kígyókat? Hogy hozták ide? A boncok mosollyal válaszolnak kérdéseinkre, maguktól jöttek, ez a felelet, és maguktól mennek el, ha kedvük tartja. És valóban, a kapu nyitva, és nincs se rács, se ablak, amely arra kényszerítené a kígyókat, hogy a templomban maradjanak.

Az autóbusz Penangból indult, hogy Saigonba érjünk, az őserdőn és indokínai falvakon kellett áthaladnunk. Senki sem értette a beszédemet; én sem értettem senkiét. Olykor megálltunk az őserdő egy-egy ismeretlen pontján a végeérhetetlen hosszúságú úton; minden megállónál szálltak le utasok, furcsa öltözékű parasztok, hallgatag méltósággal és ferde szemmel. Már csak hárman-négyen maradtunk az ódon járműben, amely nyikorgott, és - az volt az érzésem -bármely pillanatban darabjaira esik szét a forró éjszakában.

Hirtelen pánik fogott el. Hol vagyok? Hova megyek? Miért töltöm ezt a hosszú éjszakát itt ismeretlenek közt? Áthaladtunk Laoszon és Kambodzsán. Figyelmesen nézegettem utolsónak maradt útitársaim áthatolhatatlan arcát. Nyitott szemmel utaztak. Arcvonásaikat szörnyűnek és félelmetesnek láttam. Semmi kétség, egy keleti mese tipikus banditáival utazom együtt.

Tekintetük össze-összevillant, és a szemük sarkából figyeltek. Ebben a pillanatban az autóbusz csöndben megállt az őserdő kellős közepén. Kiválasztottam a helyet, ahol meg fogok halni. Nem hagyom, hogy az ismeretlen faóriások alatt váljak áldozatukká, ott, ahol a lombok árnyéka elrejti az eget. Itt fogok meghalni az autóbusz málladozó ülésén, zöldségeskosarak és tyúkketrecek közt; ebben a szörnyű pillanatban ez még legalább nyújt valami otthonos környezetet. Körülnéztem, hogy szemügyre vegyem ádáz hóhéraimat és szembeszálljak velük, ha kell. Azt vettem észre, hogy ők is eltűntek. Sokáig várakoztam, egyedül, összeszorult szívvel az idegen éjszaka fülledt sötétségében. Úgy fogok meghalni, hogy senki sem tud majd róla. És ilyen messze szeretett kishazámtól! Elválasztva szeretteimtől és könyveimtől!

Egyszer csak valami fényt láttam imbolyogva közeledni, aztán még egyet. Az út megtelt fénypontokkal. Egy dob kezdett peregni, majd a kambodzsai muzsika éles hangjai töltötték meg az éjszakát. Fuvolák, csörgősdobok és fáklyák lepték el az utat hanggal és fénynyel. Az autóbuszba fölszállt egy férfi és ezt mondta angolul:

- Az autóbusz motorja elromlott. Mivel a várakozás hosszú lesz, talán hajnalig is eltart, és nincs hol aludni, az utasok elmentek és hoztak néhány zenészt és táncost az ön szórakoztatására.

A már cseppet sem fenyegetőnek tűnő fák alatt, órákon át figyeltem aztán egy nemes és ősi kultúra szertartásainak csodás táncait, és napkeltéig hallgattam az őserdei utat betöltő elbűvölő zenét...

(Folytatjuk)