Járművünk vázlatrajza |
E rövid út kellemetlen következményekkel végződött. A calais-i vámhivatalban az egyik finánc így szólított meg:
- Nos, megint a La Manche-csatorna?
Nevetve válaszoltam:
- Á! Most messzebbre megyek. Átkelek az Atlanti-óceánon.
Egy pillanatig hitetlenül nevetett, majd rövid elmélkedés után azt gondolta: végeredményben miért ne ... és írt egy angol újságnak. Ezután a sajtó lassanként foglalkozni kezdett a históriánkkal. Újságíró keresett fel monacói laboratóriumomban, és egymás után jelentek meg a tudósítások, néha durván meghamisítva az igazságot. Tudtomon kívül olyan gépezetet indítottam meg, amelyhez képest a bűvészinas esete csekélység volt. Az újságírók egymást akarták túllicitálni: hol „Bombard-ról, az állami ösztöndíj első fokozatának nyerteséről", hol „Bombard professzorról" . . . stb. . .. beszéltek. Az egyre kellemetlenebb hírverés végül már munkánkban is akadályozott. Viszont, mivel minden rosszban van valami jó, tömegesen jelentkeztek az önként vállalkozók. Semmiképp nem akartam Van Hemsbergen nélkül útrakelni, s így a személyzet kiegészítése céljából csak egy személyre volt szükségem.
Egy szép napon magas termetű, vörös hajú, flegmatikus angol keresett fel a szállodámban, felajánlotta személyét, szextánsát meg a hajóját. Herbert Muir-Palmer panamai állampolgár, egyszerűbben Jack Palmer volt az illető. Kitűnő hajós, aki - pontosan nem is tudom mikor - Panamából az Atlanti-óceánon át Kairóba hajózott, majd felesége társaságában Kairóból Monacóba érkezett 10 méter hosszú kis yachtján, az Hermoine-on, Ciprust, Tobrukot és a messinai szorost érintve. Már közel egy éve tartózkodott Monacóban, és mint igen sok utazó, állandó pénzzavarral küszködött. Pontosan elmondottam neki tervemet: ketten-hárman ugyanolyan körülmények között, mint a hajótöröttek, mentőcsónakba ülünk élelmiszer és víz nélkül, hogy bebizonyítsuk a világnak; ilyen mostoha körülmények között is életben lehet maradni. Néhány óra gondolkodási időt kért, nem akart meggondolatlanul nyilatkozni. Azután visszajött és egyszerűen így szólt:
- Dr. Bombard, I am your man. /Dr. Bombard, a maga embere vagyok./
Napról napra jobban elbűvölt, és mindinkább örültem a „felfedezésemnek". De hát még csak a szárazföldön voltunk. Akaratlanul is azt kérdezgettem magamtól szüntelen: „Mi lesz, ha éhesek leszünk? Nem fogunk-e veszekedni, egymásnak esni? Hemsbergent ismerem, de hogy viselkedik majd Palmer?"
Elhatároztuk, hogy nem közvetlenül Tangerből vagy Casablancából indulunk, hanem előbb próbautat teszünk a Földközi-tengeren. Ezen a csalóka beltengeren fogjuk kipróbálni a felszerelést és saját magunkat. Minél nagyobb megpróbáltatásokban lesz részünk most, annál könnyebben bírjuk később. így megtudjuk, mi vár ránk, és nyugodtabban nekivághatunk az Atlanti-óceánnak.
A régebbi tervekhez visszatérve, megállapodtam a Csavargó tervezőjével, hogy egy hasonló, de nagyobb csónakot készítsen. Közben folytak a tárgyalások. Mindenfelől ostromoltak többé vagy kevésbé komoly kérésekkel, hogy elkísérhessenek. Az újságírók egy percnyi nyugtot sem hagytak.
A szerző az Eretneken |
Egy harmadik az anyósát ajánlotta fel útitársul, és kérve kért, hogy életmentő tevékenységemet kezdjem a családján, s húzzam ki a kátyúból, ahová az e drága lélek hibájából került... És mit mondjak arról, aki megkérdezte, hogy - ha már ihatónak tartom a tengervizet - öntözheti-e vele a virágait, és azokról, akik a legvadabb konstrukciójú csónakokat ajánlották fel kipróbálásra?
Egy csütörtöki napon, május 15-én telefonhoz hívtak: Jean-Luc de Carbuccia, későbbi hű barátom keresett. Felajánlotta, hogy kiadja megírandó könyvemet, s olyan szerződést köt velem, amely biztosítja expedícióm anyagi alapját és feleségemet is nyugalommal tölti el. 17-én szombaton Párizsba érkeztem, s a tervezővel folytatott kemény vita után végre megkaptam a csónakot, amelyet később az Epreinek névre kereszteltem. Diadalittassan tértem vissza Monacóba „óceánjárómmal". Végre elindulhatott az expedíció, pedig már kezdtem kételkedni a sorsában. Táviratoztam Van Hemsbergennek és mecénásunknak, aki az indulás előtti este érkezett meg, és így szólt hozzám:
- Ez életem legszebb napja: a születésnapom és az expedíció indulása egyszerre. Van Hemsbergen nem tudott jönni, majd én helyettesítem.
Nagy nehezen sikerült csak meggyőznöm, hogy az ő 152 kilója meglehetősen megnehezítené a dolgunkat egy ilyen törékeny és ingatag csónakban, és hogy sokkal nagyobb hasznot hajthat az expedíciónak, ha a szárazföldön marad és előkészíti utunk következő szakaszát.
Minden készen állt a 24-i indulásra.
A tervező, Debroutelle, a monacói kikötőben elvégezte az utolsó simításokat gumicsónakunkon. Az Eretnek 4,60 méter hosszú és 1,90 méter széles volt. Egyesítette magában az expedíciónk megkövetelte összes feltételeket. A hosszú, patkó alakú, felfújható gumihurka két végét hátul deszkalap kötötte össze, így elkerülhettük a gumifelület szimata, végzetes súrlódás, illetőleg kopás veszélyét. A gumicsónak alján vékony fapadló volt.
Az egész alkotmánynak egyetlen vas alkatrésze sem volt. A gumihurka két oldala négy légmentesen elválasztott részre oszlott, amelyek mindegyikét külön-külön lehetett nyitni és zárni. Később majd meglátjuk, hogy ez az elrendezés milyen hasznosnak bizonyult az utazás során. A csónak feneke gyakorlatilag lapos volt. Közepén kemény gerinc húzódott végig. Az előrehaladást egy kb. 3 négyzetméter felületű vitorla biztosította. A járműnek sajnos megvolt az a hibája, hogy az árboca túlságosan elöl volt, s emiatt nem lehetett szél ellenében lavírozni. Bizonyos mértékig lehetett irányítani a csónakot, az oldalához erősített két kormánylapáttal, bár ezek valójában csak a kikötésnél játszottak szerepet.
Most már csak a hajózási engedélyt kellett megszerezni. Azt hittem, csak egyszerű formaságról van szó. Mint kiderült, nem így állt a dolog, és egy pillanatig joggal tartottam attól, hogy nem indulhatunk; néhány nappal előbb ugyanis meglepetéssel értesültem, hogy kétezer frank felfüggesztett pénzbüntetésre ítéltek, mert a La Manche-csatornában megszegtem a nyílttengeri hajózásra vonatkozó szabályzatokat. Tisztázni akartam az ügyet, vonatra szálltam, hogy megfellebbezzem az ügyet.
Egy büntetőbíróság tiszteletre méltó légkörében zajlott le a második felvonása annak, amit az előbbiekben komikus közjátéknak neveztem. A bűnöm az volt, hogy hajózási engedély nélkül olyan járművel hajóztam a nyílt tengeren, amelyet „parti járműként" tartottak nyilván.
Átvettem a szót:
- Bíró úr, mindenekelőtt meg kell állapítanom, hogy enyhén szólva csodálkozom, amiért egyedül állok itt a bíróság előtt, jóllehet a tulajdonos jelenlétében, utasként tartózkodtam a szóban forgó járművön. S egyébként, ha szabad kérdeznem, megkaptam volna-e a hajózási engedélyt, amennyiben folyamodtam volna érte?
- Nem kapta volna meg, de vissza sem utasították volna.
Barátaim le vannak sújtva. Feleségem félholt az izgalomtól. Palmerrel haditanácsot tartunk.
Most már biztosan tudom, hogy a rádió nem fog működni, de nem számít! Már egy hónapja nem gondolok rá. Hajótöröttnek nincs rádiója. El kell indulnunk.
De, minthogy a szél nem kedvező, másnapra toljuk az indulást, s így rádiósaink huszonnégy órai haladékot kapnak.
Örökre emlékezetemben maradnak az újságíró utolsó szavai, aki a motorcsónakról, amely 25-én vasárnap a tengerre vontatott bennünket, rádión közvetítette indulásunkat:
- Ha rádión megkérdezzük majd magukat, rövid vagy hosszú jellel válaszoljanak.
Isten vele doktor: rövid igen, hosszú nem, rövid igen, hosszú . . .
Még csak azt mesélem el, mi történt indulásunk napján. Amióta a sajtó felkapta a históriánkat, szüntelenül növekedett a kíváncsiak és az újságírók áradata. Kiismertem már, milyen érzés pillanatfelvételek tárgyának lenni: minden fényképész azt hiszi, hogy ő találta el a legjobb szöget. Már hetek óta nem tudok dolgozni a riporterektől. Indulásom napján az egész part perzsavásár jelleget öltött. Egy lépést sem tehettem az utcán feleségemmel anélkül, hogy egy ismeretlen meg ne szólított volna:
- Legyen szíves megcsókolni a feleségét, hogy lefényképezhessem magukat!
(Folytatjuk)
Forrás: Alain Bombard: Önkéntes hajótörött. Világjárók 16. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította Nagy Géza