2010. augusztus 20., péntek

REINHOLD MESSNER: A cél: a Mount Everest (2)


Mi van, ha...

Ott, ahol a Szolu-Khumbu-gleccser balra erősen megtörik, morénak és hullámosán felgyűrődött jégfolyam között áll az alaptáborunk. Egy lapos völgyteknőben két tucat sátor áll a kövek között. Felette állandóan egy kis füstfelhő lebeg, mert a serpák áldozati tüze állandóan ég. Három famagasságú dorongon egy 50 méter hosszú zsinóron sok kis imazászló lobog.

Egy délután az alaptáborban. Három tucat ember ül a meleg napsütésben a sátra előtt, ahol nedves és piszkos a hó, de a kiemelkedő kőhasábok már melegek és szárazak. A mélyedés egyik, a Pumori felé néző oldalán vannak a serpák sátrai, a másik oldalon pedig, amely az Everestre néz, a hegymászóké, a szahiboké. Középen a kísérő tiszté, aki panaszkodva, a hegyibetegségtől gyötörve fekszik sátrában. Mindenki itt ül, van, aki egy ruhadarabon, más a csupasz kövön, és csevegünk, eszünk. Időnként valaki várakozásteljesen néz a mélykék égre.

Tegnap érkezett meg az első posta az alaptáborba, közte újságok is. Ismét éreztem, mennyire kikapcsolódtam. Gyakran csak akkor élem meg a szabadságot, amikor heteken át úton vagyok. Távol a telefontól, a postától, a bürokráciától és a városi együttéléssel járó szabályok rabszolgaságától.

Álmaim megvalósulására olyan sokáig kellett várnom, hogy már nem is mertem remélni. Ezért végül is a hegymászásomból nem hivatás, hanem játék lett. Olyat teszek, amelyről álmodni sem mertem.

Útban az alaptábor felé többször megkérdezték tőlem, hogy vajon Péter és én miért akarjuk okvetlenül oxigéríkészülék nélkül megkísérelni a feljutást. Tiszta hegymászószempontból, sportszempontból ezt nem lehet megindokolni. Hogy megmagyarázhassam az álláspontomat, mindig kénytelen voltam a történelemhez fordulni, és azt mondtam, hogy az alpinizmus első kétszáz évében a hegy állt előtérben. Hogy ebben az időben a csúcsot feltárták és meghódították, és az ismeretlen volt az, amit az ember minden eszközzel, minden technikával próbált legyőzni. Néhány év óta azonban, és mindenekelőtt az én útjaimnál, többé már nem a hegy áll az előtérben, hanem az ember, az ember a maga gyengeségével és erejével, amit csak határhelyzetekben él át, magas hegyeken avagy a magányban.

Ezekkel az expedíciókkal az a célom, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Belelássak saját magamba. Amikor nagyon magasra emelkedem, éppen ilyen mélyen magamba tudok nézni. Ha azonban valamilyen technikai eszközt iktatnék magam és a hegy közé, bizonyos tapasztalatokat nem tudnék megszerezni: oxigénálarccal nem tudom megállapítani, nem tudom átérezni azt, hogy mit jelent 8000 . méteren és még annál is nagyobb magasságban mászni, harcolni a test vonakodása ellen, és a teljes tehetetlenség magányát elviselni.

Azok az emberek, akik elsősorban a sikerre, a csúcs elérésére törnek, minden eszközt, minden trükköt, minden technikát igénybe vesznek, hogy ezt a legmagasabb pontot elérjék — még akkor is,, ha az tulajdonképpen nem sportszerű. Nálam viszont nem annyira a csúcsról van szó. Ha én nem érném el (ami valószínűbb, mint az, hogy elérem), akkor feladom, 7000, 8000 vagy 8800 méter tengerszint feletti magasságban visszafordulok. Még akkor is, ha közvetle-nül-a csúcs alatt vagyok. Azok a tapasztalatok, amelyeket addig szereztem, döntőbb érvényűek, mint azok, amelyeket abban az esetben szerezhetnék, ha oxigénkészülékkel egészen a csúcsig jutok. Már magában a felvonulás, az élet 5340 méter magasan a halott gleccser mellett megérte azt, hogy idáig eljöttem és mindezt végigcsináltam.

Március 25-én Wolfgang Nairz - ahogy mi hívjuk, Wolfi -, az expedíció vezetője az alaptáborban mindnyájunkat összehívott, hogy megbeszéljük az alapelveket.

- Mi van, ha történik valami? Ez az első kérdés, és azt hiszem, hogy ezt alaposan meg kell vitatni. Az, hogy szerencsétlenség esetén folytassuk-e vagy sem, a szerencsétlenség méretétől függ. Ami engem illet: ha velem valami történnék, a többiek folytassák. Es mindenkinek külön-külön meg kell mondania, mi legyen a teendő vele, ha utoléri a végzet. Ha most valaki azt mondja: „Azt akarom, hogy szállítsatok le és temessetek el," akkor ezt el kell fogadnunk, ennyire becsületesnek kell lennünk egymáshoz.

Úton a végcél felé

Közvetlenül a Déli-csúcs alatt előkotorászom a hátizsákból a filmfelvevőt, és Pétert filmezem, aki a tomboló viharban felfelé mászik. Előttünk egy hatalmas firngerinc, a legszebb, amit valaha is láttam. Tibet felé a hópárkányok hatalmasan kinyúlnak, Nepál felé enyhén lejtenek. Úgy látszik, mintha a fő csúcs végtelenül messze lenne. De tudom, ennyire még magamnál vagyok, és. koncentrálni is tudok, hogy a magasban a távolságok csalnak. A ritka levegőben minden sokkal messzibbnek látszik. És most biztos vagyok benne, hogy elérjük a csúcsot.

Még mindig emelkedik, ezért tovább mászok anélkül, hogy közben sokat gondolkoznék. Csak a Déli-csúcson kötjük be magunkat. Nem sokkal később érzem, hogy a kötél megfeszül, körülnézek, de csak egész hirtelen. Péter le akarja tenni a hátizsákot, meg akar szabadulni a terhétől, többé semmit sem akar vinni, teljesen szabadon akar mozogni.

A csákány a kézben olyan, mint egy egyensúlyozó rúd. Állandóan a hóba szúrom, vagy a hegyét csúsztatom a firnen; ez már órák óta így megy. Már szükségletté vált, hogy a csákányra támaszkodjak. Lezuhannék, ha nem lenne, ha nem vehetnem igénybe. A csúcs közelségét érezve már nem tudok felfelé nézni. Nem akarom tudni, milyen messze van még. Percek, tele akarattal és önuralommal, a vihar széllökései az arcomban, és utána percek, amelyekben még kételkedem, nagyra tatom a számat, de mégis megpróbálom a fogaimat ösz-szeharapni. A fő csúcs felé kirajzolódó éles szélű párkány hátán tombol a vihar. Péter és én menet közben igyekszünk óvatosan bánni a mozdulatainkkal, amellett végtelenül ügyetlenek vagyunk, és ezektől az ügyeskedésektől teljesen kimerülünk. Hallgatólagos megegyezésünk szerint a csúcs övezetében a beszédre nem pazaroljuk a levegőt, ezért a csákány hegyével jeleket rajzolunk a hóba. Minden széllökés, amely a hódarát az arcomba vágja, ügyetlenebbé tesz.

Dacból eredő kedvetlenség. Pont ilyen időben kell itt lennünk? Péter a csákány hegyével mintha valamit írna a levegőbe. Feszülten nézek, és amikor végre befejezi, elmosolyodok. Déli irányban kitisztult az Amadablam, rásüt a nap. Talán mégis kitart az idő.

Lemászom abba a csorbába, amely a Déli-csúcsot a fő csúcstól elválasztja, és a hópárkány szélétől mindig tisztes távolban előre tapogatózom. Közvetlenül a Hillary-Step, a csúcsépítmény legnehezebb helye alatt megállók. Péter mögöttem jön. Aztán háromszor, négyszer megpihenve kapaszkodom felfelé a meredek lépcsőzeten. Odafenn váltjuk egymást a vezetésben. Délről a hideg szél jégkristályokat fúj az arcunkba. Fényképezés és filmezés közben néha elfelejtem feltenni a viharszemüveget.

Most, dél elmúltával, 8800 méter magasságban, még a pihenők közben sem tudunk már a lábunkon megállni. Leguggolunk, letérdelünk, megkapaszkodunk a csákány markolatában, amelynek hegyét a kemény firnbe vájtuk. Nem biztosítjuk egymást, kölcsönösen egyikünk sem ügyel a másikra, de a tudat alatt mélyen mindketten tudjuk, hogy a másik itt van, és nem követ el hibát. Kötéltársi összhangunk az ismételt expedíciókban, a kritikus helyzetekben annyira megnövekedett, hogy most egyikünk sem félti a másikat.

A légzés annyira megerőltető, hogy alig marad erőnk a tovább-menéshez. Minden tíz-tizenöt lépés után lerogyunk a hóra pihenni, aztán tovább mászunk. Elfelejtem, hogy létezem. Már nem gondolkozom, csak automatikusan mászok. Elfeledkezem róla, hogy úton vagyunk az Everesten, a világ legmagasabb hegyén. Az is mindegy, hogy oxigénkészülék nélkül mászunk. Most egyedül csak ez a pont - amelyben minden vonal összefut -, a végcél az, ami bűvösen vonz. Az erőfeszítés alighanem pokoli, de nem érzékelem. Olyan, mintha a legkülsőbb agykérgem elzsibbadt volna, mintha csak valami mélyen a fejem belsejében döntene felettem. Egyáltalán nem akarok menni, mászni, levegő után kapkodni. De a végcél úgy vonz, mint egy mágneses pólus. Talán azért, mert csak odafenn lehetséges a feloldás. Értelmem olyan, mintha ki lenne kapcsolva, halott. Lelkem azonban befogadóképesebb, érzékenyebb, most nagy és megközelíthető. Lelkem felfelé szárnyal, hogy aztán visszalendülhessen a normális egyensúlyba. Most én vagyok az irány, az erő és a csúcs. Az utolsó méterek a csúcs felé már nem is esnek nehezemre. Felérkezem, leülök, és lábamat lelógatom a mélybe. Már nem kell tovább másznom. A hátizsákból előveszem a filmfelvevőt, a körülményes egyujjas kesztyűben hosszú ideig babrálok a teleppel, amíg el tudom indítani. Azután Pétert filmezem.

Most, a sokórás kínlódás után, amelyet mégsem éreztem kínlódásnak, amikor véget értek a menés és a mászás egyhangú mozdulatai, és semmi egyebet sem csinálok, csak lélegzem, nagy nyugalom tölt el. Úgy lélegzem, mint valaki, aki lefutotta élete pályáját, és most tudja, hogy egyszer s mindenkorra kipihenheti magát. Gyakran körülnézek, mert nem azt látom, amit az Everest panorámájától vártam; és közben azt sem veszem észre, hogy a szél egész idő alatt a csúcs felett hordja a havat. Elmerültségemben többé nem tartozom magamhoz, arcomhoz. Már csak egyetlen, szűk, ziháló tüdő vagyok, amely a köd és a csúcs fölött lebeg.

Csak amikor néhányszor erőteljesen kifújom a levegőt, érzem újra a lábamat, a karomat, a fejemet. Eszméletem újra világos, kitisztult, bár nem egészen tudom, hogy hol vagyok. Abban a pillanatban, amikor Péter megérkezik és átölel, mindketten könnyezünk. Az érzelmektől reszketve fekszünk a havon, a kamerát elhajítottam. E rendkívüli akaratbevetés után a könnyezés hirtelen mindent feloldoz.

Úgy fekszünk egymás mellett a csúcson, mint két ember, aki egyazon pillanatban megadta magát. Egy darabig nyitott szájjal fekszünk, nyakig befed bennünket a hófúvás, és pihenünk. Amikor felállók, Péter rám mered, mintha az arcomat az emlékezetébe akarná vésni, mintha nem is ismerne engem.

Most, amikor itt állok a szórt fényben, és hátulról fúj a szél, hirtelen mintha az egész világmindenséget érzékelném. Nem érzem, hogy íme, megcselekedtem, és erősebb vagyok mindenkinél, aki előttünk itt járt, azt sem, hogy megérkeztem a végpontra, nem, ez nem a mindenhatóság érzése. Csak a boldogságérzet fuvallata a lelkem mélyén. Itt a csúcs, amely hirtelen pihenőhelyként jelenik meg előttem. Mintha itt fenn egyáltalán nem vártam volna pihenőhelyre.

Amikor megpillantjuk alattunk a meredek, éles gerincet, azt képzeljük, hogy később túl későn érkeztünk volna. Mindazt, amit most egymásnak mondunk, csak zavarodottságunkban mondjuk. Nem gondolkozom. Eközben, szinte önkívületi állapotban, előveszem a hátizsákból a magnót, és bekapcsolom. Néhány értelmes mondatot próbálok mondani, de közben könny szökik a szemembe.

„Most az Everest csúcsán állunk. Olyan hideg van, hogy nem tudunk fényképezni" - így kezdem a beszédet néhány perc múlva. De azon nyomban zokogás ráz meg. Sem beszélni, sem gondolkozni nem tudok, de érzem, hogy ez a mély lelki megrázkódtatás új egyensúlyt teremt. Ilyen érzelmi kitörés csak a csúcson lehetséges.

Mindenemet eltölti az a tudat, hogy elértem a végcélt. A csúcs- legalábbis időlegesen - egyszerű, intuitív válasz a lét kérdésére. Nem érzem a győzelem vagy a mindenhatóság érzését, csak azt, hogy itt vagyunk; és a társam iránti hálát. A boldogság állapotában rövid időre elvesztettem az eszemet, nincsenek gondolataim, az érzelmek uralkodnak el rajtam, amelyek látszólag minden ellenállás nélkül törnek ki. Nem beszélünk, csak fényképezzük egymást. Péter ujjai hirtelen újra összehúzódnak, akár a Hillary-Step előtt. Görcsök - vagy agyvérzés fenyegeti? Eszébe jut az a serpa, akit néhány nappal ezelőtt fél oldalára bénultan szállítottak le - a nagy magasságban a túlerőltetéstől agyvérzést kapott. Péter nyugtalanná válik, le akar menni.

És le is megy, egyedül, kötél nélkül. Még látom a Déli-csúcsnál, mialatt fenn hangszalagra beszélek. Kicsomagolok egy filmkazettát - és papír helyett a filmet dobom le a mélybe. Csak akkor ébredek rá arra, hogy mit tettem, amikor már eltűnt a szemem elől. A hátizsákból előveszek egy másik kazettát, és beteszem a filmet. Ennyi összpontosítás után hirtelen újra a hatalmukba kerítenek az érzések. Megkönnyebbülten fellélegzek. Aztán mindent bedobálok a hátizsákba, magnót, filmfelvevőt, fényképezőgépet, a telepeket, amelyekre már nincs szükség, hozzákötözöm a kínai csúcsemblémához, hogy még egyszer leguggolhassak. Öntudatom nem erősebb. Nem vagyok jobban magamnál, mint egyébként, bár most sikerül higgadtan a lemenetelre koncentrálnom.

(Gondolat, Budapest, 1984, Világjárók, 161)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése