Régi álmom, vágyam volt egyszer eljutni Az aranyember városába – Komáromba, illetve Komarnóba, mert amíg az elsőbe csak-csak elér az ember, lévén az anyaországban, a másodikba már nehezebben, mert az a vén Ister túlsó, szlovákiai oldalán van. Engem ez érdekelt szinte gyermekkoromtól, mikor Jókai jóvoltából képzeletben először kószáltam nemes levetinci Tímár Mihállyal nagy álmodozónk szülővárosában.
Pesti barátunk jóvoltából az idén egy szerencsés véletlen folytán beteljesűlt álmom. Felvidéki útjára kísértük, s "ha már lúd, legyen kövér" alapon lekanyarodtunk a Duna-parti városba is. Egy központhoz közeli parkolóban hagytuk kocsinkat, és gyalogosan indultunk el felfedezni a régi-új Révkomáromot (Jókai korában még így hívták). Az ápolt, kertektől övezett dunai kikötő mindig az ország egyik nagy kereskedelmi góca volt. Sétánkat az óvárossal kezdtük, s mintha csak vendégszeretetéről akarna meggyőzni, csodás virágzó fáival fogad. Egy árnyékos parkban olyan látványban volt részünk, amit nem egykönnyen lehet elfelejteni. Egy, nevét nem tudom, díszfa tele mohával (messziről így látszott), de a moha, ami a legvékonyabb friss ághajtástól a vastag törzsig belepi a fát, apró, rózsaszínű virágokból van. Soha ilyet!
E látnivalótól nem messze már előjönnek a Jókai-emlékek. A Király püspök utcában, szemben a mai magyar gimnáziummal, egy ház falán fehér márványtábla: "Ezen a telken állott az a ház amelyben Jókai Mór született 1825. február 18-án". Komáromi hagyomány szerint e ház a reformátusok imaházául épült, de a Jókai családban sem némult el a zsoltáréneklés és imádság. A kis Móric komáromi gyermekkora színes, mozgalmas és boldog. Polgári környezetben és polgárosodott körülmények között nőtt fel. Ha egy kicsit visszatekintünk a város múltjára – megállapítható, hogy a szabad királyi Révkomárom Magyarország legnépesebb települései közé tartozott, lakossága akkoriban meghaladta a tizenhétezret, köztük több mint ezer mesterember, hajóácsok, szekeres gazdák, úsztató hajósok. A napóleoni háború után látványos fellendülés történt a városban és környékén, " aranyeső hullt a vidékre". A példakép – akiről Jókai Tímár Mihály alakját mintázta –, a milliók fölött rendelkező Domonkos János rác-magyar gabonakereskedő egy alföldiesen széles utcában címeres salva guardiás nemesházban lakott. Jókai szerint, Az aranyemberben, ezt a házat veszi meg az emlékezetes árverés útján Tímár. De hogy is írta ezt meg? "Brazovics Athanáznak emeletes háza volt, ami nagy ritkaság Komáromban, hol a múlt századbeli pusztító földrengés emléke miatt csak földszintes házakat építenek.
A földszintet egy nagy kávéház foglalta el; ott volt a gyűldéje a helybeli kereskedőknek, az emeletet egészen a kereskedő családja lakta."
Az akkori komáromi élet képezte élményeinek alapját. A városi és vidéki nemesség, valóságos kiskirályok, ficánkoló négyes fogatokkal robognak be a vásárok idején, és veszik birtokukba az Arany Sast, ahol mindig nagy cserebere, alkudozás folyik, vagy reggelig kártyáznak. Mulatságok, estélyek, bálok váltogatják egymást a városban. A kortársak vallomása szerint "Móric látszólag unta magát", de az csak látszat, mert valójában nagyon figyelt, és raktározta magában a látottakat, hallottakat. Itt ismerhette meg nőalakjait: "azt a bizonyos két asszonyt, kik végigkísérik költői alkotásaiban".
De térjünk vissza a gyermek Jókaihoz. Szülőházának szomszédságában állt a gimnázium (ma Calvin János református teológia). Egy szép őszi reggelen apja kézenfogta és elvitte az iskolába a kis Móricot. " A hosszú folyosón kettős ajtók nyíltak jobbra-balra – meséli később Jókai –, amiken keresztül rejtelmes silabizálás félelemgerjesztő hangjai szivárogtak ki, az emeletre vivő lépcsőkön öreg diákok csörtettek alá, kik leckéjök végeztével hazafelé siettek." (A főbejárat mellett ma márványtábla áll: Ebben az épületben, a volt Református Kollégiumban tanult 1831 és 1840 között városunk nagy szülötte, Jókai Mór.)
Jókai születése után egy évre új lakásba költöztek, ma Határőr utca 1 sz., udavarán itt is emléktábla: " Itt növekedett szüleivel Jókai Mór 1826-tól 1841-ig", s ezzel együtt az anyagi jólét is. Révkomárom tőszomszédságában van egy dunai sziget, amit a század elején felparcelláztak, ebből jutott a családnak is másfél hold. A természetrajongás első csírái itt találnak talajra a gyermekben. Itt együtt volt minden, amire később is vágyott a természetből – virágok, madarak, gyümölcsfák. Egy, a kertészkedő Jókairól szóló írásban olvashatjuk: " Ha valaki virágfakadáskor a Dunán utazott, láthatta a Senki-szigetet. Óriási fehér és rózsaszín folt ilyenkor a komáromi sziget telve madarakkal". A kert-sziget motívum fel-felbukkan későbbi regényeiben, ezt talán legszebben Az aranyemberben fogalmazta meg: " Amit maga előtt látott, az a paradicsom volt. Egy rendezett kert, valami öt-hat holdra terjedő, nem sorba, de szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, amiknek ágait földig húzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölccsel rakva alma- és körtefák; a szilvák minden fajtája, mintha rózsa- vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől; a fűben a lába előtt terítve hever a lehullott fölösleg felszedetlen.
Körben egész bozótot képez a málna, ribizke és köszméte, s a terebély fák hézagait aranyszínű lecsüngő gyümölcságaival tölti be a cidom alma, a birs". Biztosra vehető, hogy így látta a maga valóságában szigeti kertjüket.
Komárom mindig gazdag volt, stratégiai szempontból pedig fontos, nem csoda hát, hogy a város védelme központi téma lehetett. Sétánk alkalmával a várat is meg szerettük volna nézni. Kérdezősködésünkre megtudtuk, hogy itt szinte az egész városon keresztülnyúlnak a várfalak. Erről olvashatunk Az aranyemberben is, mikor Tímár igencsak vastagon megtréfálja a telekűzéreket, élükön Brazovics urat: " Az egész erődítési terv a komáromi vár körül igaz és való volt. Az udvari haditanács elhatározá e várnak nagyszerű táborhellyé átalakítását… az egész várat és várost egy erődített gyűrűbe foglalná bele". Ez a vár volt az 1848-as szabadságharc utolsó fellegvára, ezt védte hősiesen Klapka az utolsó percig. A komáromiak nem felejtették el a vezért – ma egy köztér viseli nevét.
E tértől nem messze van egy templom, előtte esküvői szertartáshoz gyülekezik a násznép, pár percre mi is megállunk a kíváncsiskodók között. Bentről halk orgonaszó szűrődik ki. Vajon nem pont egy ilyen szertartást meséltet el Jókai Zófia asszonnyal Timeának? "…aztán azt csinálják, hogy előjön a tisztelendő úr, a pópa, a fején van egy aranysüveg, a vállán nagy aranycsatos hímzett köpönyeg selyemből; kezében egy nagy kapcsos könyv. Abból olvas és énekel gyönyörűségesen (…)
Akkor aztán a pap előveszi egy ezüsttálcáról a két jegygyűrűt, s az egyiket a menyasszonynak, a másikat a völegénynek az ujjára húzza (…) a kántor meg a kórus orgonaszó mellett énekli, hogy Goszpodi Pomiluj, Goszpodi Pomiluj."
Komáromi sétánk a végéhez közeledik. Hosszú út áll előttünk. A kétfelé szakított várost összekötő hídról, messze- messze a ködös távolban egy sziget körvonala tűnik fel. Milyen sziget? Nem tudom. Felzaklatott képzeletemben feltűnik "a sziget". Jókai regényének utószavából olvasom, hogy Az aranyember alapötletét egy idős rokonától kapta a Balatonon, aki tulajdonképpen csak a befejező részt mesélte el. " Ez volt az alapeszme, a végkatasztrófa, amihez aztán nekem a megelőző történetet, mely e végzethez elvezet, hozzá kellett építenem, s a szereplő alakokat, helyzeteket mind összeválogatnom: hihetővé tennem. De azok az alakok és helyzetek mind megvoltak valósággal." Akárcsak az al-dunai sziget, amit az író is meglátogat, s ahol egy mintagazdaságot és egy magyarul beszélő nagycsaládot talál. Legidősebb tagja a szépapó, furcsa öregember, megkérdi Jókait:
Mi az ön mestersége vagy hivatala?
Mondom neki, hogy regényíró vagyok.
Mi az?
Az egy olyan ember, aki egy történetnek a végiből ki tudja találni annak a történetnek az összességét.
No hát találja ön ki az én történetemet! – szól, megragadva a kezem. Volt egyszer egy ember, aki odahagyta a világot, amelyben bámulták, és csinált egy másik világot, ahol szeretik.
Szabad a nevét kérdeznem?
Az én nevem a "Senki !"
A Senki-sziget létezett. Az 1860-as években még megvolt, mint egy se Magyar-,se Törökországhoz nem tartozó új alkotású terület.
*
Besötétedett. Még egyszer visszanéztünk Komáromra. A város lámpái már csak mint kis csillagok pislogtak a távolban, majd egy kanyar után végleg eltűntek. Isten veled Aranyember városa. Isten veled Komárom.
(Forrás: RMSZ / Szabad szombat, 1998. augusztus 22-23.)
Illusztráció: a révkomáromi Klapka György emlékmű
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése