ÁCS TIVADAR: Magyarok Latin-Amerikában (1)

A rövid, de roppant adatgazdag, 1944-ben napvilágot látott tanulmány első részében a szerző azokat a magyar vallási misszionáriusokat sorolja fel, akik a középkortól kezdve folytonossá tették a magyar jelenlétet a távoli latin-amerikai kontinensen. Az alábbiakban a tanulmány második, napjaink történéseihez közelebb eső (befejező) részét közöljük két folytatásban. Mind az adatok, mind a későbbi adalékok tekintetében a tanulmányt értelemszerűen korrigálta az azóta eltelt fél évszázadnyi idő...


...Amerika felfedezésétől kezdve talán nincs egy évtized, mikor magyar szellem nem munkálkodott volna Amerika krisztianizálásán. Ezek a kapcsolatok a XVI—XVIII. században messze felülmúlták az itt fölsoroltakat s a magyar kultúrhistória legsürgősebb feladatai egyikének ismerte fel a sevillai gyarmatok-korabeli levéltár magyar vonatkozásainak feltárását. Ez a gyűjtés már megtörtént volna, ha a második világháború nem akadályozza meg az ilyen kutatómunka folytatását. A Magyar Tudományos Akadémia majd egy évszázada foglalkoztatott már tudósokat, hogy a magvar-ibériai történelmi   kapcsolatokat a spanyolországi és portugáliai levéltárakban kutassák. Így Simonyi Ernő 1865—66-ban megkezdte a barcelonai Archivo General de la Corona de Aragon, a madridi Bibliotheca Nationale levéltárának és a simancasi országos levéltár magyar vonatkozású anyagának lemásolta-tását, mely túlnyomó vonatkozásban az óceántúli magyar  vonatkozásokat is érinti.


Ugyanezt tette Thallóczy Lajos ugyancsak Barcelonában és Simancasban, valamint Szittyay Dénes Simancasban. Magyar vonatkozások szempontjából még teljesen felderítetlen a már említett sevillai és lisboai levéltárak magyar vonatkozású anyaga, mely éppen a XVI—XVIII. századbeli amerikai missziók vonatkozásaiban tartalmaz magyar szempontból felbecsülhetetlen nagy anyagot, már csak a virreyekhez adott utasításokban is.


A latinamerikai magyar papok magas tudományos műveltségüknél fogva nemcsak misszionáriusok voltak, hanem egyetemi professzorok, geográfusok, csillagászok, botanikusok és másfajta tudósok, kiknek munkája nyomán ma is virágzó egyetemek létesültek, birodalmi és országhatárok alakultak, tehát munkásságuk jegyeit évszázadokra kiható módon ott hagyták Latin-Amerika minden országában. De voltak olyan magyar tudósok is Latin-Amerikában, kiket nem a papi hivatás, hanem a tudomány alázatos szolgálata vonzott az Új-Indiákba. Első helyen kell említenünk ezek közül Henke Tádét, a bécsi Linné Institut magyar származású docensét, aki Aleandro Malaspina expedíciója alkalmával begyűjtötte Latin-Amerika flóraját-faunáját, mint az 1789—94-i expedíció jelentésének közzétevője, Pedro de Novo Colson, a „Descubierta" és „Attrevida" útjáról szóló beszámolójában   tanúsítja.   Az   expedíció   befejezése   után
Henke még Chaco-Boreal flóráját gyűjtötte be. Chochabambában halt meg toxinmérgezés következtében. Holland-Guayana növényvilágát az erdélyi Balogh József leideni docens 1779-ben, tehát jóval Ruiz, Pavon, Dombey és Humboldt előtt derítette fel. Még előbb, 1775-ben, Jaquin Miklós, aki később a világhírű selmecbányai bányászati akadémia alapítója és rektora lett, ,,Selectarum stirpium Americanorum" című munkájában, Linné rendszere szerint osztályozta és ismertette a geográfiailag ekkor felderített Brazilia növényvilágát. Ő volt egyébként Balogh szellemi mentora. A selmecbányai világhíres magyar bányászati akadémiának külön vonatkozásai is támadtak Brazilia geológiai és bányászati feltárásával. Mikor II. Pedro gyermekkirály helyett uralkodó direktórium fegyveres ellenállásig felbőszítette Minas Geraes és Rio Grandé do Sul államokat, ezeknek a politikai eseményeknek közvetett hatásaként, komoly tőkék özönlöttek a brazíliai természeti kincsek kiaknázására. Különösen a bányászat ígért felmérhetetlen kincseket, az a bányászat, mely VI. János király uralma óta megszűnt nemzetgazdasági tényező lenni. Ezek a jelentkező tőkék csak kiváló képzettségű európai szakemberekre bízták magukat, s így történt az, hogy a selmecbányai bányamérnök, Hockheder János, a brit Brasilian Company chief mining managere lett és ő tárta fel Minas Geraes állam majd minden fontos érclelőhelyét, így a gongo-soccoi és a morro-dasalmasi ércmedencét is, melynek feltárása igazolta mindazt az optimizmust, amelyet Európa táplált akkor már évszázadok óta Brazilia jövője iránt. Éppen ezeknek a sikereknek a következményeképpen a következő években még hat selmecbányai bányamérnök került Minas Geraesbe,  akiknek  munkája végleg  megalapozta  azt  a termelést, mely még ma is láttatja velünk, hogy Brazília csakugyan az emberiség paradicsoma lesz.


Azóta számos magyar geológus járt a különböző brazíliai ércmedencékben. Csak egyet említünk meg: Pávai Vajna Elek kolozsvári egyetemi tanárt, aki több angol expedíció geológiai szakértője volt.


Magyaroknak Latin-Amerikába való özönlése tulajdonképpen a XIX. század közepén kezdődik. A szabadsággondolat úgy viharzott át Európa országain ekkor, mint a lángragyúrt savannák vagy pampák tüze. Magyarország alkotmányát, szabadságát halálos veszély fenyegette a Habsburg-uralkodók részéről, s mint ahogy Argentína elzavarta a tyrannus Rozast, úgy Magyarország is harcba lépett elnyomói ellen.


De a magyar szabadsághősök latinamerikai megjelenése előtt közvetlenül más, prominens magyarok is megfordultak az Újvilág déli felében. Ezek között volt olyan is, akire a brazíliaiak és argentínaiak épolyan büszkék lehetnek, mint a magyarok. A világhírű Afrika-kutatót, Magyar Lászlót Braziliából Rozas hívta meg az argentínai flottához. A riachuelai ütközetben, 1845 augusztus 25.-én esett az egyesült angol-francia flotta fogságába, de Laine admirális, az egyesült flották főparancsnoka, vitézsége elismeréseként szabadon bocsájtotta. Egy ideig az uruguayi Maldonadóban élt és a Matto Grosso-vidékre tervezett expedíciót. Ez idő alatt az akkor világhírű rio-de-janeiroi-hamburgi magyar kereskedőház fejének, Vámossy Dánielnek volt a főbevásárlója a Rio de la Plata kikötőkben. Magyar László később Portugál-Nyugat-Afrika legeredményesebb kutatója  lett.

Indián-ábrázolás Éder Xavér Ferenc jezsuita híres könyvéből

Az 1848-49 -i magyar szabadságharc leveretése után  a  magyar   szabadsághősök,  ugyanolyan   életérzésből, mint Zrínyi Miklós, tucatjával-százával, Latin-Amerika felé fordultak. A sors véletlen szeszélye, hogy a caserosi csata után Southamptonba emigrált tyrannus Rozas volt az, aki az első magyar szabadsághőst, Czecz Jánost Argentínába irányította. Czecz kezdetben Mansilla vezérkarában harcolt, előbb a paraguayi háborúbari Solano Lopez ellenében, majd az Andokban a pacifikálási hadjáratokban. Sanniento elnök felhívása alapján ő kezdte meg Argentína rendszeres topográfiai felvételezését a buenosairesi térképészeti intézet felállításával, majd a modern tisztképzést a San Martin akadémia létrehozásával, melynek évtizedeken át igazgatója volt. A mai argentinai hadsereg még élő főtisztjei emlékeznek rá. A Rozas-sírboltban alussza örök álmát. Itt képviselte az Északamerikai Egyesült Államokat Asbóth Sándor altábornagy, a magyar szabadságharc és az északamerikai függetlenségi háború egyik hőse. Asbóth nevéhez fűződik az amerikai acélgyártás kezdeményezése, New-York első városrendezése, valamint Plymouth Rock pilgrin emlékműve. A la-platai államokban kifejtett diplomáciai munkásságának oroszlánrésze jut kifejezésre az Északamerikai Egyesült Államok állásfoglalásában, mellyel rögzítette Argentína, Uruguay és Brazília határait, amint azt temetésén. Barthelome Mitre argentínai klasszikus szavaiban elismerte. 1868 január 21.-én halt meg Buenos Airesben az északamerikai függetlenségi harcban kapott fejsebe következtében. Ott is nyugszik a Chacarita melletti régi angol temetőben, míg kollégája. Czecz tábornok a Recolettában.


A két magyar szabadsághős fontos munkatársa volt Argentínában Mauricio Mayer. Ő fiatalabb évjárathoz tartozott, s így csak a magyar szabadságharc leveretése után a külföldön képződött magyar szabadságlégiókban kapott fontos szerepet, a Magyar Nemzeti Igazgatóság egyik tagjának, Klapka tábornoknak oldalán. Sadova után került Klapka ajánló levelével Argentínába, Czecz tábornok mellé. A fiatal katonát Mansilla tábornok vette maga mellé és kapitányi ranggal vett részt a hétéves paraguayi háborúban. Közvetlen főnöke, Racedo tábornok igen nagy véleménnyel volt felőle, és a 12. sorzászlóalj másodparancsnokává tette meg. Itt szolgált a békekötésig. Ezután a háború után Sarmiento elnök Mansillát a nyugati határvidék biztosítására küldte ki, mely akkor a Rio Quarto mentén húzódott el. Mayer az expedíciós hadseregnek talán legfontosabb embere lett. Czecz tábornok, nagyrészben még kiadatlan naplójában hosszasan ismerteti tevékenységét, különösen ama hadművelet során, mikor Sarmiento elnök és Gainza hadügyminiszter elrendelték az Andok irányában az argentinai határnak 150 kilométerrel való kitolását. Mayer Paranában egy holland kereskedő leányát vette nőül, önálló hajózási vállalatot létesített a Rio Paranán s így közvetlen megalapítója lett a most már óriási vállalattá kifejlődött Mihanovich-féle hajóstársaságnak. A paraguayi yerba és narancs argentinai és tengerentúli értékesítését is ő szervezte meg. A kezdődő délamerikai kapitalizmus egyik promotorja lett. Mansilla tábornokkal közöscn alapítják meg az abban az időben nagy port felvert Minas de Oro de Amambay nevű aranybányatársaságot, melynek részvényeiből négyszázezer darabot helyeztek el csak az argentinai kispublikum között. Ez a vállalat tönkrement, mert geológusa, Viesner osztrák ezredes téves szakértői véleményt adott a társaság számára. Később, mikor D'Amico lett Buenos Aires-provincia kormányzója, vezérigazgatói minőségben őt hívta meg a nyugati vasutak élére. így joggal lehet mondani, hogy Argentína vasúthálózatát ő létesítette. Később La Plata város fejlesztésére adta magát és ott gázgyárat, majd villanytelepet alapított. Nemsokára Buenos Airesben is létrehozta a gázműveket és egy év alatt, saját tőkéjével, hatvan kilométeres hálózatot fektetett le. Később, Davila pénzügyminiszterrel közösen, megvalósította a Dock-Suri Kikötő és Közraktár Vállalatot, melynek invesztíciói folytán a buenosairesi kikötő, az eliszaposodott La Plata folyam és a Riachuelo partján a világ egyik legnagyobb forgalmú kikötőjévé vált. Ma is élő fia Argentína legtiszteltebb ügyvédje, s Honorio Pueyrredon mellett népszövetségi megbízott is volt. A Népszövetség első közgyűlésén Alvear elnöksége alatt ő képviselte a tucumani alkotmányból sugárzó klasszikusan demokratikus felfogást, mely hírül adta a világnak, hogy Argentina nem vesz részt semmiféle olyan nemzetközi konstitucióban, mely a győző és legyőzött népek jogviszonyára  alapul.

Xantus János, Kalifornia térképezője

Északamerikából került Argentínába ugyancsak egy másik Mayer: Edelmiro Mayer. Ő már második generációs magyar volt. Szülei Budáról vándoroltak ki. Voltaképpen Buenos Airesben született, 1834-ben, de már 18 éves korában New-Yorkba került. Rövid időre ismét visszatért, azután Mexikóba ment, ahol az előző észak-amerikai útján barátul szerzett Josef Marti mellett tevékenykedik, majd ismét New-Yorkba, ahol Robert Told Lincoln barátja lesz. A polgárháborúban alezredesként vesz részt, s különösen kitüntette magát 1863-ban, a chatanoogai véres útközeiben, ahol a déliek haderejük felét elvesztették, továbbá Knoxvilleben, ahol végleg letették a  fegyvert. Ezeknek a haditényeknek historikusai, Lamon és Chittender nagy elismeréssel adóznak Mayer Elemérnek, aki egy színesbőrűekből álló zászlóalj élén vett részt a döntő ütközetben. Négerei Richmondban a szó szoros értelmében lemészárolták Lee katonáit. 1864 februárjában Seymour tábornok alatt volt kétezer négerrel, mikor a floridai Questesben megsemmisítették a déli Finnegon tábornok csapatait, akik túlnyomó számbeli fölényben voltak az északiak felett. Ott van a második richmondi ütközetnél, 1865 április 3-án és kilenc nappal később Appomattoxban, ahol Lee tábornok maga is kapitulált. A polgárháború befejezése után irodalomra adja magát. Lefordítja spanyol nyelvre Edgar Allan Poe összes verseit és Ingram klasszikus életrajzát Poeról.

KODOLÁNYI JÁNOS: Suomi (2)

Lahti, 1937 július.

A kikötőből egyenesen az autóbuszállomásra mentem s megnéztem, mikor indul autóbusz Lahti felé. Mennél több időt szerettem volna vidéken tölteni, ezért le sem tanyáztam  Helsinkiben.


Hat óra tájban indult az autóbusz. Tíz óra felé érkeztem Lantiba. Ilyen csodálatosnak még sohasem láttam ezt a bájos kis várost. Nappali világosság volt, a széles utcákat szegő hatalmas hársfák illatfelhőt árasztottak. Nehéz, mézes illat volt ez, Suomiban illatosabbak a növények, mint nálunk. Bizonyosan azért, hogy a méhek és lepkék könnyebben rátaláljanak a virágokra, hiszen itt kevesebb a méh és a lepke, mint Magyarországon. Vagy talán a talaj, meg az éghajlat teszi, hogy több illatos olaj hatja át a fákat, virágokat, mint Délen?


A Nap ferde sugarakkal sütött, enyhe és nyugodt volt a levegő, az égbolt oly csodálatosan magas, a felhők oly mennyeien ezüstösek, hogy az ember súlytalannak érezte magát ebben a tiszta, meseszerű lebegésben. Az utcákat vidám beszélgetés, friss kacagás verte fel. Nyári estéken senkisem álmos, fiatalok-öregek kint sétálnak a szabadban s alig pihennek néhány órát.


A kicsiny szállodában, — fából épült ez is egy faházakból álló csendes mellékutcában, — a szerény, kedves kiszolgáló kisasszony fekete kenyeret, vajat, tejet, hideg húst, meg valami szilvaszerű savanykás gyümölcsöt tett elém. Megvacsoráztam. A háromnapos úttól fáradt voltam ugyan, de nem kívántam lefeküdni. Ezüstös fény világított a szobában. Órákig könyököltem az ablakban, lelkem megtelt könnyű nyugalommal és szeretettel, nézegettem a fákat, a járókelőket, a nevetgélő, mókázó legényeket-lányokat s a végtelen magasságú égboltot. Megvártam, míg végre mégis kihalt az utca s Keleten megjelent a felkelő Nap első vérpiros csíkja.


Ez az időszak, amikor Finnországban leszedik a lámpákat s a hosszú, sötét tél szinte végtelen éjszakája után elmerülnek a végtelen nappalok sugárzásában. Télen csak akkor jut fényhez a sóvárgó, szomjas szem, amikor a Nap kibukkan a vastag felhők közül s meg-ragyogtatja a havat és jeget. Nyáron szüntelenül árad a világosság, éjjel két órakor még abban a hitben olvas az ember, hogy csak hat-hét óra van, akkor veszi észre, hogy elillant a könnyű, ezüstös éjszaka, amikor már felpirkad a reggel.


Lahtitól Északra terül el a Vesijárvi hatalmas tükre. Ezt a nagy tavat csatorna köti össze a Páijánne tó-vidékével. E csatorna, a Vááksynkanava mellett van egyik fiatal íróbarátomnak s egyben Tampere egyik színháza igazgatójának, Kivimaa-nak a nyaralója. Táviratoztam neki, hogy  meglátogatom.


Tágas, eleven pezsgésű kikötőből indult a kis hajó, a Jyváskylá, Vááksy felé. A Nap lehanyatlott a nyugati partok fenyőerdői mögött, a víz folyékony ezüstté vált. Kisuhantunk az öbölből, melyet kilométerekre ellep az úszó fatörzsek tömege. Kis vontatóhajók húzzák a kapcsokkal összekötött fatörzsek tízezreit Lanti felé, hogy a parton álló gyárban feldolgozzák. Nagy mulatságukra szolgál a sík fatenger a gyerekeknek. Ott hancúroznak, fogócskáznak, ugrabugrálnak az úszó rönkökön s nem unják meg késő éjszakáig a csiklandós izgalmat, amit a himbálózó, szinte beláthatatlan óriás-tutaj  a folytonos életveszély éreztetésével okoz nekik.


A hajón rengeteg utas volt, Jyváskylá-be iparkodtak. Csoportok alakultak s egy-egy szájharmonikás vezetésével a messze sík víz csendjében zengett a népdal. A nesztelen hajó mintha higanyban úszott volna, oly ezüstösen gyöngyözött a víz. Madár seholsem mutatkozott, már fészkükre tértek a fenyvesekben. Később elcsendesedtek a dalolok is, most mérhetetlen, szinte nem is e földről való csend borult a vízre, a lassan előbukkanó, majd meg eltávolodó kis szigetekre s a néma fenyőerdőkre. Víznek, erdőnek s a láthatatlan virágoknak olyan sűrű, nehéz illata hömpölygött, hogy színbe falni leheteti, mint valami csodálatos, nehéz, részegítő italt. Az ezüstvíz felett ezüst égboltozat tárulkozott, rajta lehelletkönnyű, mozdulatlanul lebegő ezüstfelhőkkel. Már-már úgy éreztem, nem is vizén vagyok, hanem víz és ég között lebegek.


Rettenetesen messzi volt tőlem Középeurópa s vele mindaz, amit átéltem, megszoktam, ami az életemhez tartozik. Nem tudja az ember, mit jelent megszabadulni minden testi-lelki tehertől, ha nem hajózott még Suomiban júliusi éjszakán a tavakon. Nem tudja, mit jelentenek az ilyen fogalmak, mint: harmónia, béke, nyugalom, csend, tisztaság, lélek. Idő és tér összefolyik, nem tudod már, hol vagy, hogy kerültél ide, mit akartál az imént s mit akarsz most, egyáltalában nem is akarsz semmit. Szemed kifelé bámul a végtelen ezüsttérbe, de mégis befelé nézel magadba s nyomon követheted azt a csodát, hogy lelked pillanatról-pillanatra könnyebbé, tisztábbá, csendesebbé válik. Amikor azt hiszed, az elragadtatás misztikus magasságába emelkedtél, elönt az illat és csend újabb hulláma s még feljebb emelkedsz, vagy még mélyebbre szállsz... Íme, ebben a sugárzásban születik újjá a finn lélek, ebből az ezüstös magasságból zeng a finn dal, ebből a csendből és illatból formálódik a finn szívek szerelme.


Lassan behatoltunk a csatorna keskeny, magas nyílásába. Éppen hogy elfér benne egy hajó. Kétfelől magas,  sötét  fenyvesek  szegélyezik,  meredek   partjai   tele vannak hevesen nyíló szelíd virágokkal. Á víz itt egészen zöld. A kikötőnél Kivimaa barátom várt vászonruhában, Ingujjban, fogán rövid pipával. Melegen üdvözöltük egymást, azután elindultunk réteken, kerteken át a nyaraló felé.


Bájos, emeletes kis faház, magas fenyvek, nyírfák és némán búsongó berkenyék sűrűjében. Ilyen csodálatos kis házban éldegélnek nyáron finn barátaim, ilyen bájos kis házat ír le a legnagyobb finn prózaíró, Sillanpáa is Mozart-szimfóniához hasonló, fájdalmas regényében, a Siljá-ban. Most két finom, csendes, gyermekes arcú, barnaszemű Silja is jött elém, hogy szobámba vigye táskámat s vacsorához invitáljon.


Mi, magyar írók, sohasem juthatunk el a lélek egészségéhez olyannyira szükséges tisztaságnak, harmonikus nyugalomnak ahhoz a mértékéhez, amit finn írótársam — s nemcsak ő, hanem mindenki — élvez. A ház a Vesijárvi partján áll, köröskörül egészen elrejtik a sűrű fák. Mindenféle fa, fa és virág. Meg fű. Ide nem hatol be a világ kísérteties, fárasztó kavargását Amikor emeleti szobámba Marketta felvezetett s kinéztem a nyitott ablakon, azt hittem: meghaltam már észrevétlenül, hiába gyötröm emlékezetemet, nem tudom, mikor, milyen betegségben, azt sem, hogy hol s kik álltak a halálos ágyam körül. Bizonyosan ott volt Tildi, a feleségem, Jancsi és Juliska, a gyermekeim, ott álltak körülöttem a megszokott bútorok, a könyvespolcok, ott függtek a képek a falon... Bizonyosan keservesen sírt mindenki az ágyamnál... S most ők tovább élnek valahol, végtelenül messze a zagyva Földön, én pedig elfelejtettem mindent, itt vagyok egy másik világban, szívem csordultig van szeretettel, édes nyugalommal s valami könnyű, fájdalmas vággyal utánuk... A Hold hatalmas korongja némán emelkedett ki a vizekből, áttört a sűrű gallyakon s testetlenül lebegett a szitáló ezüstös világosságban.


Akkor éjjel sokáig ültem az ablak előtt és számotvetettem  egész  életemmel.   Csodálkoztam   zavarosságán, szenvedésein, oktalan bánatain és ostoba erőfeszítésein. Átláttam s megértettem az egészet, — meg is bocsátottam. Magamnak is, másoknak is. Ebben a pillanatban az voltam, aminek lennem kellene s ami mindig akartam lenni.


*

Barátom felesége Helsinkiben, kórházban feküdt, csak ötéves fiacskája volt otthon. Édes kis fiúcska, délelőtt, délután órákig játszottam vele a homokban. Várat, tornyot, alagutat építettünk, köveket tettünk meg lónak, tehénnek, kutyának, ha pedig eluntuk, versenyt szájharmonikáztunk, ő az ő szerszámán, én az enyémen. Ezekben az órákban Kivimaa a dolgozószobájában ült és ugyancsak pattogtatta az írógép billentyűit. Esztétikai munkán dolgozott, már csak néhány ív hiányzott belőle.


Napunk azzal kezdődött, hogy kora reggel, amikor a fű még lucskos volt a harmattól s a madaraik vidám pittyegéssel s füttyszóval éppen ébredeztek, csónakba ültünk s kieveztünk a színekben tobzódó vízre, hogy felszedjük az este lerakott hálókat. Én lassan evezgettem, Kivimaa pedig óvatosan, méterről-méterre emelte be a finomszövésű hálót. Mindig akadt négy-öt félkarnagyságú finom hauki a hálóba. Olyan a húsa, mint a mi balatoni süllőnknek. Ezzel betakarítottuk az aznapi élelmet s visszamentünk a partra. Ezután megreggeliztünk s munkához láttunk. Én fent írtam az emeleten, munkakedvemet erősen élesztette az alulról hangzó írógépcsattogás. Beleunva az írásba, kimentünk sütkérezni, meg játszani a kisfiúval. Villásreggelire magunkfogta halat, burgonyát, vajat, tejet, ettünk, utána henyéltünk egyet a nyugágyakban a szellőben lengedező fák alajtt, nagyokat hallgattunk, figyeltük a madarak füttyét, vagy beszélgettünk irodalomról, magyar, meg finn írókról, színházról. Csak politikáról nem beszéltünk soha, ez a finneket nyáron édeskevéssé érdekli. Délután megint dolgoztunk egyet, megebédeltünk, alkonyatkor pedig, most  már  Marketta  társaságában,  kimentünk   a  vízre, hogy lerakjuk a hat-hétszáz méter hosszú hálókat. A csónak csendesen ringott az acélszínű vízen, a sás lengett, suttogott, a madarak vad iramodással siettek fészkükre, az égbolton felragyogtak az ezüstszínű felhők. Valahol, a parton, fürdő gyermekek lubickolása, hangos zsivalygása hallatszott. A Nap rézvörösen lebegett az alacsony, sötétkék hegyek fölött.


Eléldegéltem volna én ott halálomig. Éjszaka, a világos  ablakban ülve vad, kétségbeesett terveket forraltam   magamban:   hogy  maradhatnék  itt,   vagy  valami efféle helyen, tűnhetnék el az otthoni irodalmi, de legfőképen közéletből,  hogyan  élhetnék  meg ebben  a világban s  hogy  tarthatnám  el családomat.  Ugy  szerettem   volna   egyszer   Suomiban   lenni,   hogy   ne   kellett volna azzal törődnöm, mikor utazom haza. Ha az otthoni   sajtóra,    íróvilágra,   színházakra,   de   legfőkép   a politikai   életre   gondoltam,  elámultam,   hogy   viselhetjük el mindezt, hogy nem undorodunk meg végkép tőle. De hát egy nap mégis össze kellett szednem a cókmókomat. Gondoltam, elutazom H.-ba, ahol a telet töltöttem,   s   meglátogattam   volt  kedves  házigazdámékai, azután    visszatérek    vagy    Lahtiba,    vagy   Helsinkibe. Kivimaa, meg a kisfia kikísért a csatornaparti kikötőhöz. A hajó óvatosan közeledett, parthoz állt s felszálltam.   Sokáig   integettem  barátomnak  s  a  harsány  jó-kívánatokat kiáltozó kisfiúnak, míg csak el nem tűntek a szemem elől.


Már este volt, amikor megérkeztem H.-ba. A piros faház, mely otthonom volt a télen, messziről felém mosolygott, a fák, melyeket hótakaró borított, amikor megismerkedtem velük, bódító illatot árasztva integettek, az erdő, mely mintha ezüstből lett volna a télen, most sötétzölden virult, a Páíjánne vize szikrázott, a szétszórt tanyák kéményén kék füst szállongott az acélkék égre. H. rétjein apró szénaboglyák sorakoztak, a levegő terhes volt az édes szénaillattól, a fű pedig haragos-zöld és harmatos.


Az öreg néni, meg a fiatal asszony volt csak odar haza. A néni nem akart hinni a szemének, amikor a ház felé vezető úton meglátott, tenyerét a szeme elé emelte. Azután beszaladt a házba s a fiatal asszonnyal jött  ki  megint.   Most  már  megismertek.


— Terveiuloa! Tervetuloa! — hangzott az ismerős, kedves üdvözlés.


Beléptem a nappali szobába. A nyitott tűzhelyen kávé főtt, illata betöltötte a homályos szobát. Minden úgy volt, mint télen. Ugyanott az ismerős hosszú asztal, a fal mellett a padok, a gazda hintaszéke, melyben este az Uusi Suomit, a Suomen Kuüalehtit, meg Urho Karhumáki olimpiai díjat nyert regényét, az Avo Veíen-t olvasta. És beléptem az én kis szobámba is. Az utas, messze Dél nyugtalanszívű vándora, íme, visszatért egy-két órára ebbe az északi szobácskába, hogy találkozzék emlékeivel. Ott a kályha, mely esténként meleget és fényt árasztott rá, ott a díván, melyen aludt, melyen feküdt, amikor beteg volt, ott a kis asztal, azon ette magányos ebédjét, vacsoráját, ott vannak a virágok is a nyitott ablak előtt, a függönyöket langyos, szénaillattól mézes szél libegteti, a padlón a cifra rongyszőnyegek... Megállt a vándor a küszöbön, s néhány percig mélyen elgondolkozott. A két asszony finn tapintattal hátrábbvonult egy  lépéssel,  hogy  ne  zavarja  elmélyedésében.
Igen, itt dolgoztam Boldog Margit misztikus történetén s innen néztem a ropogó téli éjszakában, hogyan lobog  az  északifény  vörös   máglyája ...


Azután kimentem a tornácra, leültünk s beszélgettünk. Ezüstös világosság öntötte el a vidéket, mély csend terült a világra. Bűvöletébe ejtett az északi éjszaka különös hangulata.
Nagyon fájdalmas volt számomra ez a rövid látogatás.  Fájdalmas  és  kimondhatatlanul  édes is egyben.


Amikor kimentem a kikötőbe, hogy a Jyváskylá felől érkező hajóra szálljak s Lahtiba utazzam, már éjfél felé járhatott az idő. A Paijánne hideg hullámai beszédesen  csobogtak   a  kopasz fenyőgerendákon.   Távolabb néhány Padasjoki-beli kislány, meg kamaszfiú vihán-colt, kötekedett. Végre előtűnt egy partfok mögül a hajó füstje, s csakhamar a fehértestű hajó is.


Kabint béreltem, lefeküdtem s hallgattam a víz csobogását, a gépek tompa dübörgését. A kerek ablakon beáradt az ezüstfény, meg a vizek és erdők illata.


(Forrás: Kodolányi János - Suomi. A csend országa. Turul, 1937. Lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

KODOLÁNYI JÁNOS: Suomi (1)

"Kodolányi Jánost Finnországhoz gyermekkori érzelmi kapcsolat fűzi, pontosan meg sem magyarázható s mély ragaszkodás az ezer tó kis országához, ami valahogy mindannyiunkban megvan. A finn-ugor nyelvi rokonság révén, diákos álmodozásunkban a cárizmus alatt szenvedő északi testvéreinkről ábrándoztunk, akiknek legkitűnőbbjeit lovas kozákok Szibéria örök hómezőin átkancsukázták. Azóta Finnország önálló állam lett, és a megfogyott magyar nemzet fiai európai elszigeteltségükben s baráti, testvéri népek hiányában szükségét érzik annak, hogy a nyelvi rokonságot és a hosszú évtizedek óta egyre elmélyülő finn-magyar barátságot szorosabbra fűzve, Suomit felkeressék." (Kázmér Ernő)

"Magával ragad a könyv, mert megfordítva is igaz, amit az író magáról mond, hogy ő mindig – igen sokszor szorongva – érezte, hogy ott kinn egymaga jelenti azt az országot, amelyikből jött. Könyvét olvasva mi meg azt érezzük, hogy nemcsak együtt megyünk vele mindenüvé, hanem egyek is vagyunk vele... Szépek a finn tájak, városok, faluk, magányos tanyák és villák, ahova pompás autóutakon juthatunk el, mégpedig hihetetlen olcsón és kényelmesen utazgatva a hatalmas autóbuszokon. És ha megtudják, hogy magyarok vagyunk, egy percre sem maradunk elhagyottak; kézről kézre adnak bennünket, ha továbbmegyünk. Büszkén, boldogan, néha egy kis váddal is velünk szemben mutogatják, hogy mit végzett Suomi, népe felemelésén." (Banó István, 1944, Kalangya)

Helsinki, 1937 január

Tallin fölött szürke az égbolt. Reggel kilenc óra van és meglehetősen sötét. Az aszfalt lucskos, akár Budapesten. Hát ez lenne a »hideg Észak«? Havat a Kárpátokban láttam utoljára, Zsolnán. A kis hegyi város utcáin térdigérő hó volt mindenfelé, az emberek sível jöttek-mentek. Azután Teschenen túl fekete volt a föld egész Lengyelországon át. De nemcsak ott, hanem Észtországban és Lettországban is. No, gondoltam éjszaka, majd reggelre benne leszünk az igazi, hamisítatlan télben. És lám, itt vagyok Tallinban, Északra csak az emlékeztet, hogy bár elmúlt kilenc óra, csak most virrad. Pedig otthon ugyancsak ellátv-tak meleg ruhával, báránybőrös kesztyűvel. Egy héttel elutazásom előtt szorgoskodott a család a »sarkutazó« felkészítésén.   Milyen   hideg   lesz   »odafent«!


Általában igen téves fogalmaink vannak Északról. Már például az Oroszországról készült filmekben is örökösen esik a hó, száncsengők csilingelnek. A szép téli giccs, a tél ponyvája ez. A valóságban azonban, egészen máskép fest a dolog. Mert igaz ugyan, hogy a nyár és tél között sokkal nagyobb a különbség, mint nálunk, de viszont nem is annyira terhes az elviselése. Amilyen  kellemes   a   nyár   a  virágok   pompájával,   az illatozó erdőkkel és a kék tavakkal, annyira kellemes és költői a tél... De most egyelőre még csak Tallinban vagyunk.


Azonban a nyilt tengeren, amikor a már jó ismerős Ebba Munck kint szeli a hullámokat a Finn öböl tajtékos, hol moslékszerűen zagyva, hol olajszerűen sötétzöld vizén, egy kis ízelítőt kapunk Észak zordonabb tulajdonságaiból is. Erős északkeleti szél fúj, a hajó meredeken előredől, majd meg hátrahanyatlik, hogy végül átadja magát a tengeri táncnak. Amikor a Finn öblöt megismertem, ragyogott a napfény és a tenger olyan kék volt, mint a Balaton. A hullámok játékos fénye vakította a szemet. S az egész fölé olyan valószínűtlenül világoskék égbolt borult, amilyet semmiképpen sem tud elképzelni az, aki nem járt Északon. Most bizony nem ismertem volna rá az én szép Finn öblömre. És azt sem igen sejthettem volna a viselkedéséből, hogy ez az én kedves, otthonos, kedélyes kis Ebba Munck-om. Mert a józan, családias kis hajó olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán... (Már ugyan, ha van neki lába.)


Az ebédlőben csakhamar feldőltek a kávésfindzsák, pálinkáspoharak és a türelmes, udvarias »neiti« ugyancsak csóválta a fejét, amikor egy négy erősebb, részeg lendületnél kevés híján tálcástul a pohárszéknek lódult. Az utasok túlnyomó többsége a társalgóban kókadozott-kornyadozott, némelyek úgy tettek, mintha szundíta-nának, de a figyelmes szemlélő észrevehette, hogy egyéb gondjuk van. Háborgó gyomrukkal beszélgettek. Csak egy tíz-tizenkétéves kisfiú, nagy bakancsban, prémes sapkával a fején járt fáradhatatlanul körbe-körbe a fedélzeten és dalolgatott vidáman. Látszott rajta, ő már eltökélte magában, hogy tengerész lesz.


Én a »sarkutazó« számára bélelt kabátomba és báránysüvegembe merülve hanyatt feküdtem a fedélzeten egy padon s jól meg kellett fogózkodnom, hogy a hullámok zuhogó lendülete le ne gurítson a helyemről.  Gyermekkoromban  hintáztam  így. Most  közeledik egy hullámóriás... Már emeli is a hajót, féloldalra dőlünk, azután visszalendülünk az ellenkező irányban. A hullám, magasra emelve tarajos gerincét, mint valami óriási tengeri kígyó zúdul tova a messzeségbe. Ott pedig mintha gejzírek fecskendeznének. Vagy mintha bálnák köpnék a tajtékot. Néha olyan a sötétzöld síkság, mintha orkántól borzolt bokros pusztaság lenne. A szélvész tépi, hajtogatja, cibálja a bokrokat. Az égbolt sötétszürke, mély lila felhők rohannak rajta. S úgy zúg, süvölt, sivít, suhog és huhog az egész világ, mintha nyári viharban vén erdő mélyén lenne az ember. A fedélzetre másodpercenként ráloccsan egy vödörnyi víz és végigönti, mint valami dühös szolgáld A fáradhatatlanul keringélő kisfiú büszkén tocsog át a tócsákon, bár néha alaposan nekilódul a korlátnak.


Megjelenik a kapitány. Nyári utazásom idejéből ismerem. Barátságosan köszön és közli észrevételeit az időjárásról. Máskor ilyen időtájt már befagy a tenger. Öt év óta nem volt ilyen enyhe tél. De megtörténhet, hogy már holnap beáll a hideg. Egyébként pedig, ha nem lesz nagyobbfajta köd, percnyi pontossággal megérkezünk Helsinkibe.
Miközben beszélünk, meg kell kapaszkodnunk egy tetemesebb kötélbe. És a hangunkat nyomban elsodorja
a vihar.


*


Csak a sirályok, a sirályok vitorláznak a hajó körül biztos repüléssel. Átadják magukat a viharnak, szárnyuk kifeszül, nagyot lendülnek a mélységbe, majd meg rikácsolva felcsapnak a magasba és sírnak, sírnak keservesen. Jézus bizonyára nem ezekr|e a nyavalyás északi madarakra gondolt, amikor gyönyörű példázatát elmondta az égi madarakról, akik nem vetnek és nem aratnak s a mennyei Atya mégis gondolkodik róluk. Mert ők bizony »arcuk verejtékével«, keresik kenyerüket, szántanak, a hideg szél barázdáit szántják naphosszat, vagy a tenger zavaros, szürke, olaj zöld vizét. Ilyenkor télen, keserves a sírásuk, rikoltozásuk is. Nyáron gyakran kacagnak. Arra is kedvük szottyan, hogy a kotlóstyúkot utánozzák. (Sokat nevettem a kotkodácsolásukon, amely az otthoni baromfiudvarokra emlékeztetett.) Most csak jajgatni, siránkozni, panaszkodni tudnak, mint a cigányok a hidegben, szinte sírnak, hogy dobjon nekik valamit az utas alamizsnául. És ha meglátnak egy sovány narancs-, vagy almahéjat, tízen csapnak le rá, a kétméteres hullámokra telepednek, egymás csőre elől ragadják (el a zsákmányt s úgy veszekszenek, szinte kivájják egymás szemét.
A tenger zúgása már-már elviselhetetlen. Belekábul, belebutul az ember. De a magasba való lódulás, meg alázuhanás mulatságos és szinte álmosító. Így ringtunk valaha a bölcsőnkben, ha nagyon mérges volt a dajka. Csakugyan, meg kellene vizsgálni, kik birják jobban a tengert? Bizonyosan kiderülne, hogy azok menekednek meg leginkább a tengeri betegségtől, akiket csecsemőkorukban gyakorta ringattak. (Vagy kocsin, lóháton hurcolásztak.) Így most én is hálát adtam bizonyára örökké mérges néhai sváb dajkámnak, mert bizonyosan dühösen ringatott gyermekkoromban.

No, de a kis Ebba Munck kitesz magáért. Rendületlen szorgalommal hasítja a tajtékos hullámokat, nem, ő nem térítteti el magát a kitűzött céltól. Gépei ütemesen dobognak, mint valamely nagy, nyugodt szív dobbanásai, a víz sistereg, zúg, csattog és dübörög, a hullámgerincek hatalmas dörejjel csapnak össze s a látóhatár szélén elúsznak a szürkéslila szigetek. Majd az első szirtek rozsdavörös púpjai is elővöröslenek a messzeségből. Fehér tajtékot túró óriási állatok azok, meztelen testük vörös szalonnája elővicsorog a sötét habokból s a hullámtörés vad koszorúja méltó dísszel övezi ormótlan tetemeiket. Amint egyre jobban-jobban megközelítjük őket, egyre zordonabbak, vadabbak lesznek. És a hullámtörés is szinte félelmes. Halljuk a víz vad dörejét, amint emeletmagasan felcsapódva ostromolja ezeket a lusta mozdulatlanságban hentergő szörnyeket, a hullámok visszaomolnak róluk, újabb és újabb görgetegek gördülnek elő s felrohannak rájuk, felrohannak olyan izzé-porrá zúzó rettentő zúdulással, hogy az ember beharapja az ajkát izgalmában... Felséges, lesújtó látvány ez. Meg lehet belőle érteni a tengerjáró népek szótlanságát, következetes keménységét és mélabúját is. Csak azok tudták sbejárni a földgömböt, csak azok tudták térdrekényszeríteni a sorsot s le tiporni az idegen népeket, csak azok tudtak a képzelet szárnyain oly biztosan repülni, mint a sirályok, csak azok tudtak némán ellenállni minden hatalomnak, akik a tenger hatalmát látták és átélték gyermekkoruktól fogva s akiknek atyját, testvérét nem egyszer elrabolták a hullámok, a szelek és sziklák könyörtelen erői... És azok, akik a tengerhez hasonló, végtelen pusztaságokon termettek.


Jelzőbóják táncolnak vadul a sistergő síkságon. Távol egy magányos ködjelző üvölt ütemesen, mint kétségbeesett, segítséget kérő szörnyeteg. A vihar néha elhordja a hangját, inkább csak sejteni lehet, mint hallani, majd meg olyan közel sodorja, hogy az ember azt hinné, megérintheti az elhagyott szörnyet. Húúú-húúú-húúú... Bőg a távoli dög a végtelenségben. Hosszan, elnyújtva, meg-megszakított hangon üvölt. Kapitány úr, gyerünk csak arrafelé, nézzük meg, hátha nem is egyszerű ködjelző az ott, hanem csakugyan valami sohasem látott szörnyeteg. Bajbakerült, zátonyracsúszott, nem tud lehengeredni róla... Aztán kis jelzőlámpák. Villog a fényük, mint a kinyitott, meg becsukott szemé. Ha innen nézzük: zöld, ha arra fordulunk: piros, ha amarra:  fehér.


És felbukkannak a szürke látóhatáron Helsinki tornyai és a kikötő darui. Kis vontatógőzös liheg el mellettünk, akkora kéménye van, mint mikor egy gyermek a fejére teszi apja cilinderét. A parton hassal felfelé fordított csónakok mindenféle fajtája. Jobbról a  szép,  büszke,  fehér   »Finland«   gomolygatja  kényelmesen és lustán a füstöt. A matrózok előkészítik a köteleket és a hajó mélyéből elővánszorognak a sápadt utasok. Most megkönnyebbültek egy kissé. Itt már csendesebb vizeken siklunk s már csak rövid ideig tart a szenvedés.


A kapitány hozzám lép:
— Mit mondtam?  Percnyi  pontossággal  érkeztünk.
Természetesen, melegen gratulálok neki.
És Helsinkiben olyan langyos, csepergős idő fogad, amilyet  Budapesten otthagytam. Hát ez Észak?


*


Némelyek talán azt mondják, minek annyi szót vesztegetni az időjárás megbeszélésére. Én azonban azt mondom, ez egyike a legérdekesebb dolgoknak. És ha két haragos, vagy szerelmes nem tud mit mondani egymásnak, bizony, az időjárás segíti át őket a kényes perceken. Én most itt vagyok az én szeretett Suomim földjén, nem ismerem még a téli hangulatait... Hát a találkozás első percein segítsen át bennünket az időjárás.

(Forrás: Kodolányi János - Suomi. A csend országa. Turul, 1937. Lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén - 6 (Loubens halála)

EGY UTOLSÓ, HALK SÓHAJ...

A fentiek tudomásul veszik
a halál tényét

Annyira szerettem volna, hogy megadják Loubensnek az utolsó lehetőséget, hogy kihúzzák ebből a fekete üregből, s már benn feküdjék egy fehér, tiszta, világos kórházban, csodálatos készülékek között, amelyek megőrzik az élet szikráját a halálos veszélybe került emberben! De nem siethettünk, csak lassan, óvatosan dolgozhattunk lámpáink táncoló fényében.


Mikor végre betettük Loubenset a hordágyba, hozzáfogtunk odaerősítéséhez. El kellett kerülni, hogy összepréselődjék saját súlya alatt, amikor a hordágy függőleges helyzetben lesz és felfelé húzzák, és hogy oldalvást elmozduljon, ha nekiütő-dik a falnak. Természetesen oda lehetett volna kötözni olyan erősen, hogy ne kelljen mindettől félni, de nem volt szabad túlságosan összeszorítani. Maradt még a sisak. Mairey a leszállás előtt mindenre gondolt: nehogy Marcel feje billeghessen, két kis lyukat fúrt hátul egy sisakba, s most csak keresztül kellett húzni rajtuk egy fémszálat, és azzal a hordágyhoz rögzíteni. Mairey még egy kivájt deszkalapocskát is felszereltetett, hogy annak mélyedésébe lehessen a sisak tarkórészét illeszteni.


André szelíden megemelte Loubens fejét, én széthúztam a rugalmas fülrészt, és feltettem a sisakot. Loubens elő volt készítve a felszállításra. Egyetlen dolog volt még hátra, az infúzió, és meg kellett várni, hogy azok az emberek, akik a kiszögelléseknél és az összeszűküléseknél fogják átsegíteni a hordagyat, végezzenek hágcsóik felszerelésével, és készenlétben álljanak kiszögelléseiken.


Már hallottuk is őket, azaz vakmerő manővereik alatt felhangzó füttyjeleiket. Már százméteres hágcsómászás is nagy fizikai erőfeszítést igényel. Itt a mentőbrigádnak kétszáznegyven méteres szakaszon kellett elhelyezkednie: két embernek mínusz nyolcvan, egynek mínusz százhúsz, egynek mínusz száznyolcvan, egynek pedig mínusz kétszáznegyven méteren. Összekapcsolták húszméteres hágcsóelemeiket, aztán egymás után leereszkedtek, biztosítókötéllel, mint a hegymászásnál, őrhelyükre érkezve biztosítókampót vertek valami repedésbe, odaerősítették magukat egy karabiner meg egy kötélhurok segítségével, megvárták a következőt, és biztosították, míg le nem ért. Időnként minden óvatosságuk és ügyességük ellenére kimozdítottak helyéből egy-egy bizonytalanul álló követ, s mi már messziről hallottuk a falhoz ütődő lövedék hangját; utána csönd következett, majd még erősebb csapódás, s ismét csönd. Ekkor már készen álltunk, feltett sisakkal, Loubens teste fölé hajolva. Az utolsó száztíz méter csendje után a kőtömb becsapódott, a szó szoros értelmében felrobbant, és darabjai közvetlen közelünkben szelték át a levegőt.


A füttyjeleket egyre tisztábban ki lehetett venni. Egy füty-tyentés: állj; két füttyentés: indulj fölfelé; három füttyentés: indulj lefelé. A szorosan és hatékonyan együttműködő brigád lassanként közeledett. A vezető hamarosan megérkezik a mínusz kétszáznegyvenes kiszögellésre (száznegyven méternyire fejünk fölé), az időnként felhangzó füttyjelek és hangtöredékek hoztak jelzést arról az öt emberről, akik tudva tudták, hogy életüket kockáztatják Loubens megmentéséért.


A doktor üvegeket, gumicsöveket, tűket vett elő táskájából, és módszeresen elhelyezte őket Loubens testén, mert máshol nem volt hely. Aztán fél térdre ereszkedett a sebesült mellett; másik térdét a falhoz kellett támasztani. A hordágy másik oldalán Labeyrie és Occhialini, a két aggódó ápoló ügyeskedett, hogy viszonylag tűrhető testhelyzetet találjon. Mairey átadta nekik az üvegeket, rögzítette a csöveket. Kézbe vette Loubens jobb karját, kinyújtotta, s megkereste a vénát. Megkezdődött az infúzió. Ez utolsó órák folyamán többször is elkezdtünk nevetni, viccelődni: szükség volt rá, hogy megtarthassuk maradék energiánkat, mind Marcel, mind önmagunk érdekében. Most azonban teljes komolyságba burkolóztunk. Felvettem a hallgatót, felkapcsoltam a gégemikrofont. Most már valaki mindig telefonügyeletben volt a felszínen.


-  Halló, csörlő? Itt Tazieff.
-  Halló, szervusz Haroun! Itt Janssens. Mi újság? 
Röviden elmeséltem az utóbbi órák munkáját, közöltem, hogy hamarosan készen állunk az „indításra", aztán megkérdeztem, hogy fent készen vannak-e.
-  Igen, minden készen van. Mihelyt az utolsó lyoni is a helyén lesz, el lehet kezdeni.
-  Jó. Hát akkor szervusz, majd hívlak.
-  Várj, Róbert akar veled beszélni.
Az infúzió folytatódott. A színtelen folyadék milliméterről milliméterre fogyott a zömök palackban, melyet Occhialini tartott arca magasságában.
-  Halló, öregem, hogy vagytok?
-  Megvagyunk, Róbert. Mi újság?
-  Mondd csak, csináltál felvételeket a balesetről?
-  Nem, egyet sem.


Valóban nem csináltam egyetlen felvételt sem. Nem mintha nem jutott volna eszembe. A nap folyamán gyakran magam elé képzeltem fotókat, patetikus képeket. Többször is „láttam" a döbbenetes dokumentumokat. Mégsem nyúltam készülékeimhez, bár kezem ügyében voltak. Miért? Végül is azért jöttem le, hogy a lehető legtöbb felvétellel térjek vissza. De a katasztrófa óta a riportszenvedélynél erősebb gátlások tartottak vissza. Talán babona is: ha türtőztetem magam, életben marad...


Fentről Róbert biztatgatott:
-  Talán jó lenne mégis, öregem. Egy fényképes riport sokat lendítene ügyünkön, a kiadások egyre félelmetesebbek lesznek.
Éreztem, hogy zavarban van ott a drót másik végén.
-  Rendben van, Róbert. Meglesznek a fényképek. Lementem a táborhoz. Ott hagytam készülékeimet, mikor
lementem aludni arra a három órára. Istenem, milyen messze volt az a kevéske alvás, az a röpke három óra!


Örültem - ha egyáltalán beszélhetek örömről -, hogy egy pillanatra egyedül lehettem. Magam előtt nem kellett úgy tennem, mintha meg lennék győződve arról, hogy az élet mégiscsak szép, mintha sokat próbált ember lennék, s közönyömről minden leperegne.


Meg aztán jó volt egy kicsit eltávolodni az öntudatlan embertől, zihálásától, mely olyan volt, mint egy lidércnyomás.
De valami hirtelen figyelmessé tett: alig tettem húsz-harminc lépést, messziről úgy tűnt, hogy csökkent a lihegés erőssége . . . Vagy csak kimerültségemben képzelődöm?


Nem szöszmötöltem sokat a táborban. Fogtam a készüléket, végignyújtózkodtam rugalmas és hívogató ágyamon - éppen csak néhány pillanatra, hogy meggyőzzem magam, vannak kellemes dolgok is a földön -, és elindultam visszafelé.
Húsz métert sem tettem meg, mikor egyetlen lámpám kialudt. Ráztam, nyomkodtam a gombot, csavargattam a körtét, hiába. Vaksötétség. Kiáltottam:
-  Hahó, Jacques!
Valami érthetetlen válasz jött vissza. Hiába volt közel a tábor, mindössze százméternyire, a terem akusztikája lehetetlenné tette, hogy megértsük egymás szavát.
-  Persze - mondtam magamban -, az infúzió leköti őket.
Egy pillanatra megálltam a sötétben.
-  Csak legyen nálam gyufa . . .


Szerencsére volt. Elég szép sportteljesítménynek bizonyult ez a kőtömbökön, gyufák gyorsan kialvó fényében megtett százméteres felkapaszkodás. Hál'istennek egy hét alatt volt alkalmam megismerkedni a tereppel, különben csontjaim látták volna kárát.


Visszaérve Loubens mellé, csináltam néhány felvételt az átömlesztésről, magnézium nélkül, mert füstje mérgező. Az egész világítást a társaim mellére akasztott gyenge elemlámpák és két pici acetilénláng szolgáltatta.
Az átömlesztés véget ért. Társaim már alig tartották magukat: egy óra óta voltak lehetetlen testhelyzetben. Mairey fogta a telefont:
-  Halló, fentiek? Itt Mairey.
- ...
-  Amikor akarjátok.
Levette a fejhallgatót. Jóságos arca megmerevedett a fáradtságtól. Csendben nézte Loubenset.
Eltelt egy kis idő. Mit tehettünk még? Várni kellett. Most éreztük igazán a hideget, a nedvességet, a kimerültség súlyát. Égett a rezsó, valaki meggyújtotta, hogy kávét főzzön.
Kék butángázláng. Duruzsol a víz. Békés családi tűzhely illúziója . . .
Marcel egész picit felnyögött, először, mióta lezuhant a sziklára. Aztán egy második, harmadik nyögés. A zihálás abbamaradt. Az elkeseredett harc véget ért. Egy utolsó, halk sóhajtás, egy utolsó lehelet. . .


Mairey lehajolt, majd felegyenesedett. Mozdulatlanul, egyetlen hang nélkül néztük halott barátunkat.
Az orvos újból lehajolt, kinyújtotta kezét, és óvatos ujjal lezárta a halott szemét. Jacques Labeyrie megrázta magát, odament a telefonhoz, kapcsolt. Hangja jeges volt:
-  Halló, csörlősök? Itt Labeyrie.
- ...
-  Marcel Loubens elhunyt.
- ...
-  Igen. Marcel Loubens meghalt, öt perccel ezelőtt. Szétkapcsolt, levette a hallgatót. Órámra néztem: 22 óra
15. Harminchat órája, hogy lezuhant. Jacques Labeyrie újból felvette a hallgatót:
-  Halló, föntiek, megyünk aludni.
- ...
-  Igen, kapcsolás holnap reggel kilenckor.


*


(Társuk halála mélyen lesújtotta a lent rekedteket, akik másnap, hogy Loubens ne halt volna meg hiába, erőltetett menetben feltártál a barlangnak azt a részét, amire Marcel bukkant volt. A halálból így lett győzelem...)

HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén - 5 (Loubens halála)

MEGKÍSÉRELNI A LEHETETLENT

Telefonkapcsolatban a lentiekkel

Mairey komoly arccal, higgadtan, nagy figyelemmel látott munkához. Ampullákat tört fel, fecskendőket töltött, injekciókat adott be. Révetegen néztem.


Társunk vad haláltusája és teljes tehetetlenségünk miatt, hogy saját magunkkal együtt kiszabadítsuk a csapdából, valamiféle bűntudat kerített minket egyre inkább hatalmába. Minél tovább tartott a fentiek érthetetlen hallgatása, minél tovább váratott magára a segítség, annál jobban láttuk csökkenni Loubens életben maradásának esélyeit, s annál erősebben nehezedett ránk az az érzés, hogy élete tőlünk függ. De hát mit tehettünk érte mi hárman ? Semmit, semmi mást, mint hogy megtörölgettük száját, megigazgattuk fejét, melegen tartottuk...


Most, hogy az orvos ott volt, elhárult rólunk a felelősség. De ettől sem könnyebbültem meg; elcsigázott voltam, kimerült.
Az orvos nyílt törést állapított meg a bal könyökén.
-  Jobb lesz gipszbe tenni, mielőtt elvisszük.
Már Occhialini is odajött, ötórás, altatóval kicsikart rossz alvás után.
Brazíliából érkezett, nagyon fáradtan, s bár csak négy napja volt lenn, látszott, hogy fogytán van ereje. Arca lesoványodott, beesett, szeme körül hatalmas karikák éktelenkedtek.
-  Mairey - szólalt meg hirtelen magas hangján -, szólj, ha csinálni kell valamit, mert én nem tudom ...
-  Valóban - mondta Mairey -,  meghúzhatnád a karját. Igen, a balt. Fogd meg a csuklójánál, úgy, most húzd teljes erődből.


Occhialini kezében tartotta Marcel élettelen karját. Figyeltem: behunyta szemét, összeszorította ajkait. Nem, nem behunyta, összeszorította, olyan erővel, mint ajkát. Aztán húzni kezdte Marcel karját.
André, miközben dolgozott, elmondta, mi van fent.
- Szörnyű csapás volt ez ott fönt nekünk!
- Nekünk is, elhiheted - mondta Labeyrie.
- Azonnal le akartam jönni...
- Tudom, mondtad a telefonban. És hogy vártunk!
-  Öregem, majd felrobbantam a türelmetlenségtől.  Irgalmatlanul sokáig tartott a kötélszorító kapocs kijavítása. De biztosítlak, hogy többé nem lazul ki!
-  Merem remélni...
-  Aztán jöttek az ejtőernyővel, este öt óra tájban ...
-  Öt óra tájban? - kaptam föl a fejem. - De hiszen épp akkor szakadt meg végleg a telefon-összeköttetés.
-  Hát persze. Mihelyt a repülőgép körözni kezdett, mindenki odarohant jeleket adni.
-  Disznók! Anélkül, hogy szóltatok volna nekünk...
-  Ügy látszik, azt hitték, hogy valami csoda jön abból a gépből, ami ott röpködött.
-  Ami az égből pottyant - tette hozzá Labeyrie.
-  Egyébként csodaszép volt az a jókora hárommotoros, amint ott röpködött a szürkésfekete meg vörös alkonyati égen.


A gipsz növekedett. Megkönnyebbülten láttam, hogy a kificamodott kar tiszta fehér, csinos hengerré változik.
-  Na és messze esett le a csomag?
-  Messze. Átkozott szél volt, elvitte az ejtőernyőt egészen az erdőszélig.
-  A ménkűbe is, az jó messze van! Ki ment el a dobozért?
-  Ki ment el! Vállalkozó, az van elég. Csendőrök, pásztorok, mauléoni meg pau-i legények, licqiek, arette-iek....
-  A Sauveur („Megmentő", Bouchet-ék mentődzsipjének neve) és Guillaume Bouchet ott van?
-  Mi az, hogy ott van! Akkora hajtás volt...
-  Na jó, de hát miért nem lehetett helyreállítani a telefonösszeköttetést az ejtőernyő-história után?
-  Hát az igazság az, hogy fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok, hogy valami zűr volt a gégemikrofonnal, és csak ez után a légiepizód után láttak hozzá megjavítani.
-  Épp ideje volt! Biztosítlak, hogy nem leányálom itt lenn, ha nem tudjuk, mi van fenn.


André nem válaszolt, csak nézte a társát, és megértően bólogatott.
-  És aztán?
-  Aztán beesteledett, és félelmetes vihar tört ki. Tényleg félelmetes volt, letépte a csörlő feletti sátrat. Volt minden, eső, szél, villám. Ilyen körülmények között gondolni sem lehetett leszállásra, legalábbis veszélytelenre nem. Meg kellett várnom a reggelt.
-  Nem lehet itt lent kezelni? - kérdezte hirtelen Occhialini, aki egy idő óta hallgatott.
-  Itt lent kezelni? Hogyan? Ilyen állapotban ideális körülményekre van szükség. Ha még lehetősége van rá, hogy ezt megússza, élni kell vele. Nahát itt aztán, ugye, az ideális körülmények...
-  De hiszen azt mondtad, hogy semmiképpen nem szabad elmozdítani, nehogy megsérüljön a gerincvelő!
-  Az igaz, de ha nem visszük fel, semmi esély a megmentésére. Szorosan oda kell erősíteni a hordágyra, nehogy valami
képp megsérüljön, miközben felhúzzák. Nehéz lesz, borzasztó nehéz...


Hirtelen hangot hallottunk a távolból, gyakorlott fülünk azonnal ráismert a kőhullás zajára. Kődarab zuhant lefelé a végtelenül hosszú függőleges aknában, egyik falról a másikra pattanva. Egyszerre hajoltunk le mind a négyen, tarkóra tett karral. Fejünk összeért, néhány centiméterrel Loubens hasa fölött. Hátunkkal igyekeztünk óvni társunk testét, akit lehetetlen volt teljesen biztonságba helyezni a kövek elől.
A kő vadul becsapódott a barlang fenekén, szétrobbant, és darabjai, mint rendesen, a „forrás" felé estek, a nagyok zúgva, a kicsik halkan fütyülve.

Bevetésre készen

Felemelkedtünk, Mairey végzett a gipszberakással.
-  Jönnek a legények felrakni a hágcsókat - magyarázta.
-  Kik?
-  A lyoniak.
-  Good! - kiáltott fel Beppo. - Nagyszerű! Ezek erősek a hágcsózásban, a múltkor láttam, amikor feljöttek a Fertel-ből.
-  Majd vigyázni kell a kőtömbökre, néhányat le fognak verni a kampókkal.


Maireynek vacogott a foga, kimerítette a kényelmetlen hordággyal való leszállás. Végső idegfeszültségben lehetett, ha igyekezett is nem mutatni, hiszen ott függött több mint háromszázötven méteren keresztül a vékony huzalon, elsőként azután, hogy Marcel Loubens összetörte magát a zsomboly fenekén.
Befejezvén az injekciózást, felegyenesedett, és a sebesültet nézte.
-  Hagyni kell pihenni egy kicsit. Aztán majd nemsokára elhelyezzük a hordágyon, és fel lehet vinni. Legalábbis megpróbálni...
-  Hát igen, nem lesz könnyű mulatság.
- Nem, nem lesz könnyű mulatság. Szeretnék lefeküdni egy kicsit, hogy összeszedjem magamat.


Occhialini elindult vele, hogy elvezesse a táborig a hatalmas termen át. Labeyrie meg én lekuporodtunk szokott helyünkre, Marcel mellé, széthajtott sátorlappal védve lábunkat.


Megkezdődött a kemény, kimerítő munka. Sátorlap-ágyáról, melyen a baleset óta feküdt, át kellett rakni Loubens testét a hordágyra. A sebesülteket általában végigfektetik egy acélkeretben levő sodronyon, amit aztán ráhelyeznek a csőből készült hordágy lábazatára. Mairey, mielőtt lejött, átalakította a hordagyat, úgy, hogy a lehető legjobban lehessen szállítóeszközként használni a zsombolyban. Ahelyett, hogy a fémmatracra fektettük volna Loubenset, az alul kialakított üregben helyeztük el, az alkotmány lábát alkotó acélcsövek között.


Előbb elhelyeztünk benne egy pehely hálózsákot, aztán megpróbáltuk felemelni barátunkat. Rendkívül nehéz volt: az egymás mellé helyezett tábori ágy és a hordágy mellett nem volt hol megvetnünk lábunkat, mert a terasz nagyon keskeny volt, a közepéből pedig egy sziklatömb állt ki, túlságosan mélyen beszorulva, semhogy ki lehetett volna mozdítani. Ilyen körülmények között, kevés maradék erőnkkel, nagy fáradságunkba került felemelnünk a felszerelésével együtt körülbelül kilencven kilót nyomó Loubenset. Ráadásul végtelen óvatossággal kellett mozgatni, nehogy megránduljanak csigolyái.


Nagyon sokáig tartott. Végül sikerült.


Ekkor másik munka várt ránk: vissza kellett helyezni Loubens testére az ejtőernyős-hevedert, amit előző nap levettünk róla, mert azon fogják felhúzni. Ha ezzel megvagyunk, szorosan oda kell erősíteni a sebesültet a hordágyhoz, a lehető legszorosabban, a gerincvelő óvása céljából.


Látszólag semmiség ejtőernyős szíjakat tekerni egy fekvő ember testére. De ha ez az ember a társunk, ha a baleset következtében, ami összetörte, már több mint barát: gyermek, akit úgy akarunk óvni, mint anya a gyermekét; ha tudjuk, hogy a legkisebb félresikerült mozdulat azonnal megölheti vagy örökre megbéníthatja; ha a hely olyan kicsi, hogy lehetetlen két lábat egy síkban megvetni a göröngyös talajon; ha kar- és vállizmaink teljesen elernyedtek, és ahelyett, hogy erősnek éreznők magunkat, csaknem összeesünk a gyengeségtől, nos akkor emberfeletti feladatnak tűnik körültekerni a fújtatóként ziháló testet azzal a szíjazattál, melyet könnyebb felvenni, mint egy mellényt.

Következik: Egy utolsó, halk sóhaj...

HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén - 4 (Loubens halála)

,,NINCS REMÉNY, DOKTORKÁM?"


Mikor fölébredtem, órám két mutatója éppen eltakarta egymást a tizenkettesen. Egy pillanatig tűnődtem: dél vagy éjfél van? Nem, dél nem lehet, ahhoz túl álmos vagyok.


Levetkőzve bújtam bele a hálózsákba. Lehetőleg mindig le kell vetkőzni a hegyekben, a tengeren, a föld alatt, hogy minél hasznosabb legyen a pihenés. Most minden lelkierőmet össze kellett szednem, hogy kizavarjam magamat ebből a kellemes és száraz melegből, hogy fel tudjam húzni a nedves nadrágot, a felsőruhát, átázott cipőmet.


A sátor alatt aludtam, az egyik gumimatracon. Mikor kilenckor bemásztam a kis fehér sátorba, kimerült agyammal nem voltam képes felfogni, miért erre a felfújt gumira fekszem, amit nem szeretek, tábori ágyam helyett. Most, hogy félrehajtottam a sátor ajtaját képező kis karikát, rájöttem, mi tartott vissza kívül kifeszített, kényelmes tábori ágyamtól: Loubensnek a végtelen, sötét űrt betöltő szörnyű zihálása, mely telezúgta fejemet teste szenvedésével és ijesztő tehetetlenségünkkel. A háromórás kényelmetlen alvás alatt sikerült megszabadulnom ettől a lidércnyomástól. Most megint látnom és hallanom kellett a kegyetlen valóságot.


Ott találtam barátaimat a táborhelynél. Sikerült a lehető legkevésbé kényelmetlenül, egy gumimatracra kuporodva elhelyezkedniük Loubens mellett, széthajtogatott sátorlappal védve lábukat az alattomos hidegtől. A három óra azzal telt el, hogy hasztalanul igyekeztek helyreállítani a telefon-összeköttetést, vizet gyűjtögettek, törölgették Marcel száját.
Jacques átadta helyét, és lement aludni.


Az éjszaka végtelenül hosszú és nyomasztó volt, szorongó hallgatásunkkal és fülünkben a fújtató lihegéssel telt el. Időnként felvettem a hallgatót, és bekapcsoltam a gégemikrofont :
-  Halló, csörlősök? Halló, csörlősök? Itt Tazieff. Halló, csörlősök?
Semmi. Semmi válasz, még csak az a halk ciripelés sem, ami jelezni szokta, hogy fent bekapcsolták az áramkört.
-  Az isten verje meg, mit csinálnak ezek ott fönt? Mit gondolsz, olajra léptek?
-  Te, mondd csak - kérdezte hirtelen Occhialini - mi volt a benyomásod azokról a spanyolokról, akik odajöttek a múltkor?
-  Gondolod, hogy a spanyol csendőrök mindenkit hűvösre tettek? Nem, az lehetetlen! Emlékezz csak vissza, milyen nagyon rendesek voltak, főleg az a fickó, aki a különítményt vezette.


Valóban rokonszenves volt ez a negyven felé járó, kissé kopaszodó, világosbarna hajú ember. Két órát töltöttünk együtt a völgyben, a Saint-Martin kőnek nevezett határkő alatt. Négy spanyol volt, hivatalos kiküldetésben, türelmesen várták, hogy brigádunk tagjai lemásolják a konzuli iroda levelét, mely tanúsította, hogy nem kémkedni jöttünk. Ketten szórakoztattuk őket: Marcel, ki jól beszélte nyelvüket, és én, aki le akartam filmezni őket.


Loubens és a kapitány békésen csevegett, hosszú, kényelmes szünetekkel, melyek alatt hallani lehetett, hogy dudorász a langyos szél a fenyők sötétzöld koronája közt. Ékelődtek, mindenki jókat nevetett, még magam is, bár a felét sem értettem annak, amit mondtak.


Nem, lehetetlen, még ha nyilvánvaló határsértés is történt, teljesen elképzelhetetlen, hogy ezek az emberek elvitették a
fiúkat, akik - reméltük - megkísérlik a lehetetlent is, hogy kimentsék Loubenset a végveszélyből!
-  Disznók! Legalább valami életjelt adnának, megrázhatnák a kábelt, leejthetnének egy követ. . . Úgy látszik, fogalmuk sincs róla, mi az, nem tudni semmiről. . . Nem tudni semmiről, itt!
Időnként letöröltük Loubens nyálát, megigazítottuk a fejét.


-  Tazieff!
-  Mi az?
Kicsit elbóbiskoltam. Társam ijedt hangja hirtelen visszarántott a valóságba.
-  Már nem folyik a száján. Csak az orrán. A fertőzés megy felfelé. Felfelé ... Mit tegyünk?
Semmit. Semmit sem tehettünk. Semmi másra nem futotta erőnkből, mint a két pehelytakaróra, a melegvizes kulacsra meg a féltő gyengédségre . . .


Reggel ötkor Labeyrie visszajött felváltani Occhialinit, s most Beppo ment aludni. Reménykedni kezdtem, hogy helyreáll a telefon-összeköttetés, mert bíztam Labeyrie türelmében és hozzáértésében. De bármilyen ügyes és hozzáértő volt is, mit tehetett egy barlang mélyén a világtól elzárva, ha a fentiek megszakították az áramkört?
-  Az isten verje meg őket!
Jacques mellém kuporodott, összebújva melegedtünk.


Múltak az órák ...
Jacques oldalba bökött, hirtelen odafordultam. Szemével a telefonzsinórra mutatott: a karbidlámpa gyenge fényében látszott, amint megrándul, és ugrándozva megy fölfelé . . .
Órámra pillantottam: nyolc óra volt.
-  Na, öregem, úgy látszik, nem haltak meg ott fönt. Legalábbis nem mindenki!

HAROUN TAZIEFF: Halál a föld mélyén - 3 (Loubens halála)

SÖTÉTSÉGBEN, EGY HALDOKLÓ MELLETT

Társmentő gyakorlat a Loubensről elnevezett
miskolci barlangkutató társaság szervezésében (2005)

Délfelé járhatott. A huzal elindult felfelé. Feszülten figyeltem a telefonzsinór letekeredését, melyet hozzáerősítettünk a huzal végén levő alumínium gömbhöz. Üresjáratban egy óra is elég volt, hogy a huzal teljes hosszában feltekeredjék a csörlőre. Kis orsóm megállt. Jacques újból a telefonhoz ment, én váltottam föl Marcel mellett.
A telefonbeszélgetés nehézkes volt: a hangnak végig kellett haladnia a négyszáz méteres huzalban, aztán a négyszáz méteres telefonzsinórban. Ez sok volt. Labeyrie most tökéletesen hallotta, amit mondtak neki, de a fentiek alig értették, amit ő mondott.


-  Azt mondják, javítják már a hurkot. Pierre Louis őrülten dolgozik. Több szorítót alkalmaz, lazán hagyva közöttük a huzal visszahajtott részét.  Az  egész  országot mozgósították. A Francia Rádió éppen a csörlőnél volt, mikor jött a hír. Egy helikopter útban van, reggel indult Németországból.
-  Németországból? Miért Németországból?
-  Nem tudom. Egyébként nem is értettem jól, Németországból-e vagy Angliából. Van egy vöröskeresztes repülőgép is, meg különböző helyekről, Pau-ból, Mauléonból barlangkutató csoportok jönnek. Az az öt lyoni fiú is felment, akik a múltkor a Fertel-zsombolyban voltak, hogy figyeljék, hol bukkan fel a fluoreszcein.


Hálásak voltunk ezért az önkéntes segítségért, mely bajba jutott barátunk felé áradt.
De  saját  magunkat rettenetesen  tehetetlennek  éreztük, mert képtelenek voltunk az eddiginél nagyobb segítséget nyújtani Loubensnek tragikus haláltusájában: haláltusa volt ez a hatalmas energiakifejtés, ez a dühödt lihegés. Az élet vívott elkeseredett harcot a halál ellen. És most éreztem, milyen kegyetlenül türelmes a halál, nincs szüksége semmilyen erőfeszítésre, csak ott vár az egyik kőtömb mögött. Nem kell csatát nyernie, nem kell még támadnia sem, állandóan jelen van, maga az élet a csata. Ez a kérlelhetetlen igazság most nyilvánvalóvá vált a sötét és nedves barlangban, az öntudatlan ember szinte már ordító zihálásában.


-  Csak megérkeznék Mairey, mielőtt magához tér - mormoltam.
-  Igen, ez szörnyű lenne ....


A gondolatára is megdermedtem, hogy Marcel magához térhet, és érezheti összetört teste fájdalmait. Mind neki, mind magunknak, akik képtelenek lettünk volna szenvedéseit enyhíteni, azt kívántam, hogy a sokk hatása eltartson addig, míg megérkezik az orvos a nyugtatóival.


Múltak az órák, még mindig javították a huzalt. Mairey nem tudott lejönni. Loubens lankadatlanul küzdött életéért.
-  Mit ki nem bír egy ember . . .
-  Mennyi energiát veszít óráról órára azzal, hogy így lélegzik! - mondta Jacques. - Ne próbáljunk meg itatni vele néhány csepp kávét vagy tejet?
-  Hová gondolsz, öregem, már így is tele van a torka váladékkal. Félek, hogy megfullad a folyadéktól.
-  És ha valami meleget tennénk a mellére? - vetette fel Occhialini. - Attól is visszanyerne néhány kalóriát.


Lementem a táborhelyre a butángázrezsóért. Occhialini vizet hozott. Viszonylag kevés van ebben a barlangban, mert az erecskék hozzáférhetetlenek a terem alját beborító hatalmas kőomladékok alatt. Ezért a szó szoros értelmében csep-
penként kellett összegyűjtenünk a szükséges vizet. A legkényelmesebb „kút" a táborhelytől húszméternyire volt, pontosan az alatt a kis kiugró alatt, amelyen Loubens teste megállt zuhanásában. Félórás türelmes várakozás árán össze lehetett gyűjteni egy liter vizet.
Occhialini visszatért, felforralt egy színültig töltött csajkát, tartalmát beleöntötte egy kulacsba, azt meg a sebesült mellére helyezte, a takaró alá.


Fentről már alig érkeztek hírek, az adás nagyon megromlott. Jacques fáradhatatlanul igyekezett fenntartani a kapcsolatot, hol élőszóval, hol morzejelekkel, a telefondrótot használva morzebülentyűnek. Sajnos, nem sok sikerrel. Aztán egy ideig jobb lett az összeköttetés, fentről ugyan nemigen hallottak bennünket, de mi viszonylag jól értettünk mindent.


-  Most Jimmy beszél - közölte Jacques. - Azt mondja, változatlanul dolgoznak a kábelhurkon, és hogy a csendőrség felállított egy rádiót, azzal tartják fenn az összeköttetést a völggyel. Norbert Casteret értesítette Loubens szüleit.
Mély szánalommal gondoltam szegény öregekre. Kegyetlen érzés lehetett tudniuk, hogy életveszélyben van gyermekük, és képtelenek bármilyen segítséget nyújtani neki.


Mindössze négyszáz méter választotta el tehetetlenül heverő barátunkat az esetleges megváltástól. Négyszáz méter, mely áthatolhatatlanabb, mint egy óceán vagy egy sivatag.
-  Megmondták Huguette-nek ?
Jacques közvetítette a kérdést a gégemikrofonba, de Jimmy sehogy sem értette. Végül is sikerült morzejelekkel továbbítani a mondatot.
-  Meg. Nagy lelkierővel fogadta a hírt.
Jacques továbbra is közölte velünk, amit ki tudott venni.
-  Nagyon aggódnak fönt. Sokkal inkább, mint mi. Talán, mert ők nincsenek úgy benne a pácban.


Délután öt óra felé hirtelen teljes csönd támadt.
-  Megszakadt az áramkör - állapította meg Labeyrie. -Vajon mi van?


Több mint egy órát bajlódott, hogy helyreállítsa a kapcsolatot. De úgy látszott, fönt megállt az élet. Lassanként hatalmába kerített minket az az érzés, hogy magunkra hagytak a mélység fenekén, hogy éppúgy képtelenek vagyunk kimenteni belőle barátunkat és saját magunkat, mintha egy óriási sötét palack fenekén ülnénk.
-  A disznók! Hát mi a fenét nyavalyognak? Mit tetvészkednek annyit?


Már rá sem mertem nézni órámra: őrjítőén lassan másznak a mutatók. Öt perc telt el nagy nehezen, vagy még annyi sem, mióta utoljára megnéztem az időt. Nyolc óra lett, fél kilenc . . . Marcel ugyanolyan gyorsan, ugyanolyan vadul lihegett. Most már nemcsak száján, hanem orrán is jött a nyálkás váladék. Időnként egyikünk-másikunk fölébe hajolt, hogy a nedves törülközővel megtörölje ajkát.


-  Ennünk kell valamit, gyerekek. Most aztán különösen nem ajánlatos legyengülni.
-  Mi van enni?
-  Izé ... (elkezdtem kotorászni a kövek között széthányt holmikban) szardínia, száraz sütemény, nescafé, cukor.
Jót tett az étel és a forró ital.
Este kilenc óra. Még mindig nem volt telefon-összeköttetés a fentiekkel. Elhatároztuk, hogy egymást váltva lemegyünk aludni a sátorba. Én mentem le elsőnek.

Következik: "Nincs remény, doktorkám?"