ÁGAI ADOLF: Bukuresti ut

A szerző családja Lengyelországból származott át Magyarországra. Ágai Adolf (1836-1916) orvos, majd hírlapíró, író lesz, beutazza egész Európát, Ázsiát, Afrika egy részét. Nevéhez fűződik a Borsszem Jankó c. élclap megindítása. Jelentős műgrdítói munkássága. Gyermekirodalmi munkái népszerűek voltak a kis olvasók körében. Alább útleírásai közül a bukaresti utat, tizenkilkencedik század végi állapotokat bemutató beszámolóját közöljük.

I.

Kiállottak a partra a jó csángók, hogy Pancsova táján elzúgott mellettük a hajónk, s megrengetve a kalapot, lelkesen harsogtatták: »éljen Magyarország!« Eszembe jutott Pali bácsi, ki az állás alatt sátort ütött vándorló szinház függönyén olvasható ugyan e mondásra, hogy »éljen a haza!« ezt felelte: »Hiszen a haza, az majd csak megél; hanem ti hogy éltek meg?« De amennyire kitelt a hangomból, visszavivátoztam őket. Reméltem is, hogy jó dolguk lesz nálunk, mert még akkor nem volt kiadva a pénzük dús nyolczas kamatra.

A parti port, az országut homokját ölbe kapta a szél s kavart belőle akkora felhőt, hogy pillanatokra elvonta szemünk elől a tájat. Hajófödélről festői látvány ez is. Pedig, aki benne van abban a föveny-förgetegben, ember s állat, az nem találja kellemesnek. A legény ősszé válik benne, a szürke ló fakóvá. De azért csak »gyű te!« S előre vánszorog s messze marad el mögöttünk a küzködő kocsisor.

Hova tovább, mind inkább gyérül az uri közönség s szaporodik fel az utas nép. Alig vagyunk el már az első osztályon, s az a szőke hölgy, aki tegnap eltünt a sok csinos magyar asszony között, ma már nagy kitüntetések tárgya; sőt némelyikünk érdekesnek is találja s nem érti, hogy nem vette észre eddig? De mint a Wallenstein csillagjának az éjszaka sötétsége kellett, hogy tündököljön: a mi hölgyünknek is a többiek távolléte, hogy ragyogjon. Kegyeltük, kényeztettük s egy kövér vashámor-igazgató zsámolyon ülve szuszogott a lábainál s ajálta föl rengeteg karjait motollának, mig Omphale ő nagysága bájos taglejtéssel gombolyitotta föl a kék pamutot; valamint hogy ki is sült később, hogy kék harisnyát hord. Nem a szél kedvező legyintésének köszönhettük e tudomást, hanem a »Verseczer Gebirgsbote« egy számának, melyben a mi Corinnánknak nem egy rimes betürejtvénye jelent már meg.

Szöktem le a második osztályba. Amint a kabinok mellett rohanok el, az egyiknek ajtaja kinyilik, s azon két mosolygó arcz kukkant ki: egy fiatal házaspáré, mely vörös bársonnyal bélelt fészkébe vonulva vissza, édes zárkozottságban, megleshetetlen titokban folytatá boldogságos nászutját a Duna első állomásától Bajorországban, le a Fekete-tengerig. Az ajtó hamar becsapódott megint s a magasra felszökkenő habok hallották egyedül víg nevetésüket s látták egyedül szerelmöket. Ám azért a hab, ha locsog is, de nem fecseg.

A Duna a Kazán szorosnál

A folyó medre kiszélesedik, a partvidék emelkedik. Muzsánk és udvarlói a jószivű kapitány mellé a hidra állanak s az ünnepelt hölgy a környezet figyelmét a mélyen kimarjult kanyarodások csíkjaira irányozza, melyek a sötét-barnától a világos szőkéig fokozódnak föl vagy le. Ha magyar hangokon zengene a verseczi istenasszony lantja, bizonyára megteremne halhatatlan szórejtvénynek az »árnyalat árnyalata«.

Már turja ki felhősátorból rovátkos fejét a Damogled s a rengeteg viztömeg összébb szorul mélyre vájt sziklás medrében. E jelenet nagy volta mellett eltörpül a Rajnának édeskés vidéke, el a Neckar és Elbe völgye. Hozzáfoghatót csak Norvégiában láttam. A Duna szélessége Orsova előtt vetekedik a Hardanger-fjord tükrével, melybe szintén égverő hegyek szirtes fokai tekintenek alá. A Höne-elf kiszélesedése e fjord, mig a kazáni szorosban a tágasra ömlött Duna-tó sodródik keskeny folyóvá.

*

Babéros Sapphónk kitárt karokkal áll ott, mintha keskeny keblére akarná vonni a nagy hegyet, aki még erre az édes biztatásra sem enged komor fönségéből. Fölötte egy kőszáli madár, kiterjesztve roppant szárnyait, evez ismeretlen magasokba. Rekedt vijjogása azt jelenti, hogy valamit vett észre. Egyszerre csak - nincs. Éles szeme fölfedezte hajónkon a tárt karu női dalnokot s a vén sas elmenekült.

Mikor az első darabonczot láttam meg az oláh parton, nagy derültség fogott el. Nyilván apró madárnak néz minden ellenséget. Amit nem a vitézségével mutat ki, hanem az ijesztően rongyos mundérjával. Folyami rendőrséget végez itt, jóllehet a berlini zöld asztal mellett a nemzetközi jog magyarázói bebizonyitották neki, hogy a Duna errefelé semleges. De ez tavaly volt; akkor, amidőn megkótyagosodva a »Stefan cel mare« dicsőségétől, a szent Dávid hárfájára sem hallgatott volna; mennyivel kevésbbé ama szerződés doktrinarizmusára.

Corinnánk érdekesnek tartotta a mezitlábas darabonczot is. A legény puszta, szőrös melle eszébe juttatá a jó Atta-Trollt, aki egyszerű, de nagy érzelmeket hömpölyget az ő hochbrust­jában. Aztán elkezdett velünk politizálni s elvilágosodó arcczal, majd hév lendülettel bizonyitotta a »Verseczer Gebirgsbote« megváltó küldetését Magyarországon, honnan az egyetlen egy szásznak a schmerzenschreija jobban elhallatszik a stammesbrüderekhez, mint százezer becsületes bár, de megtévelyitett svábnak az éljene. A vastag hámor-igazgatónak domboru keblében erre felágaskodott a magyar ember, s a gyáraiban döngő nagy pőrölynek meggyőződésével - föladva a már-már meghóditott muzsának szivében elfoglalt elősánczokat - ráütött a hölgy vállára, éppen oda, ahol a szárnyai nőhettek és őszintén dörögte: »dész gibtsz nid! - vájlsz dész nid gibt!« Amitől a zengő muzsa szinte összeroskadt, s visszavonva mimosa-lelkét keble hüvelyébe, elhallgatott s a női osztály egy sarkába ülve, méla lemondás­sal, de egy fényesebb jövendő bizalmában, kötögette le gombolyagából a kék pamutot. Hideg borogatást azonban nem rakatott a vállára. Ha az inzultust elbirta a szive, a vállának sem illett sajogni. Drenkován kiszállott. Merev főbolintással vált el tőlünk s a kijárónál tüntető boldog­sággal borult az ő patikárius nagybátyjának a nyakába, ki ott várta a dobogón.

Turnu-Szeverin szép város. Egész kis Bukurest, mondá nekem egy meczenása az ottani franczia művészetnek, aki szabad óráiban kalapos. Egész kis Bukurest, valamint az meg egész kis Páris. De megvontam magamtól az élvezetet. Csimpolya- és dudaszó, meg a páni síp metsző sikongása egy kertbe vonzottak ott a Dunaparton. Karcsu oláh kisasszonyok sétáltak a fakó gyepen kézen fogva, sorjában tizen is. Arany s ezüst rojt és bojt, csillámló zsinór és sujtás ragyog rajtok. Még a czipellőjük is arany szálakkal van kivarrva. Föl s alá andalognak élénk beszélgetésben, csipejük csábitóan ringatódzik a rugalmas, könnyű lépések alatt, s meg-megbicczentik a fejöket, mikor a zene gyorsabb ritmusba csap át. Nyilván olyan ez a zene mint a dohány. Eleinte szédületet okoz és émelygést; aztán, ha hozzá törődtünk, jólesik. Egy terebélyes bükk sátra alatt ül a három művész. Oláh czigányok megannyian. Megétetett macskának a sivalkodása, megsebzett kutyának a vonitása nem lehet szívrepesztőbb, mint az a jajgatás, mit ez a különben egészséges három ember követ el. Még nevetnek is hozzá ezek a muzsikáló hóhérlegények. A páni síp művésze egy golyvás ur. Nyilván ebben a golyvában tartja a felgyülemlett szelet mellyel a sípját eteti, mert ez akkor is szól, mikor sörrel locsolgatja száradó torkát s nedvesiti meg kidagadt, cserepes szája szélét ebben a nagy melegben.

A szeverini hideg fürdő épp oly enyhitő, mint bárhol a világon az áldott hullám, amidőn az utas hozzá folyamodik, hogy kopogó halántékait meglocsolja s forró nyakába zúgassa le a hűsítő sugarat. Előkelőnek nem előkelő, de van egy fényüzése, amilyet még sehol sem jutott élveznem: a czipőhuzója ezüstből való. Ez t. i. egy ezüst evőkanál. Hogy a délebédi paradi­csommártásból ragadt rá egy kevés, az ugyan nem volt nagy baj. Hiszen a Dunában ülök s ott elég a viz, mely leáztatja róla. De jólesett ez a bizalom.

Az Alsó-Duna hajóskapitányai a szárazon is nagy urak erre, ahova ők vitték be elsők a nagyobb műveltség kellemeit s egy kifejlettebb czivilizáczió vívmányait. Góczpontjai a társas életnek, víg urak, vendéglátók. A régi jó ismeretségek eczet-ágyát az élénk személyforgalom révén naponkint váltakozó ujabb töltésekkel szaporítják. Hogy az ilyen eczet-ágyat zamatos borral öntik fel, egy jóravaló vizi farkasnál magától értetődik.

Ha azt mondám: vizi farkas, ez csak olyan szóbeszéd. Semmi farkas-természet nem szorult beléjök, sőt oltalmazói nem egy szelid báránykának, vagy vigan szökellő gödölyének. A vízit is csak ugy kell érteni, hogy nem a neptuni, hanem a plutói »vízi« az. Kedves fiúk, zajos legények. De mikor ott állnak a hajó hidján, a kötelesség komolyra váltja ez arczokat. Erő, erély, fegyelem és tudás ilyenkor az imént könnyüvérű, dalos pajtás. Vidám arcza zordonságba is borul, ha a helyzetnek nagy felelőssége, sokszor nehéz, néha válságos pillanata ezt megköveteli. Mint ez idő szerint is akárhányszor a bolgár parton, ahol a muszka uralkodik. Uralkodik - a diplomata urak mondjanak bármit. Meglehet, hogy agyaglábon jár az u. n. északi kolosszus. De talán csak otthon. Ahol egyszer idegenben veti meg, ott vassá lesz. Az orosz tiszt urak sürűn járnak-kelnek e hajókon s nagy szivesség tőlük, ha megfizetnek érte. Hatalmaskodnak, mintha meghódították volna ezt a fejedelemséget. A jó bolgárok meg is vakarják most a beretvált tarkójukat, s látván hazájukból kivonulni a törököt s bevonulni oda a muszkát: nagyot gondolnak magukban; de kimondani nem igen merik.

A Duna a Vaskapunál

Hajónkba csak ugy szakadt be a viddini törökség. Nincs ott neki maradása; megy, omlik kelet felé, a félhold arany szarujának édes vizei mellé s azokon is tul. Kivándorlás az ősi hazába. De tán ők szerencsésebb csángói lesznek a török nemzetnek. Néhánynak az elsült, barna melle fölött a dzsin-üző amulettel együtt ott lóg egy kis üvegecske, abban nehány cseppje a kazánliki rózsa-erdők illatos lelkének - egy darabig vigasztalása és kenyere.

Nem tudom, az alkorán mi okból tartja veszedelmesebb arczrésznek a női szájat, mint a női szemet. Ezzel szabadon tekint szét, s ha, ami elégszer megesik, ez a szem bűvösen szép s a mellett mosolyogni is tud, mint a legpirosabb ajak, csak annál nagyobb kisértésnek teszi ki a férfi szivét. A nagy próféta - Allah fehér angyalai kazánliki rózsaolajjal kenegessék az ő rengő szakálát ott a hetedik mennyországban - a nagy próféta nem járt a görög művészek iskolájába, ahol megtanulhatta volna, hogy a félig elfátyolozott báj kétszeres báj. De némelykor jót cselekszik a próféta parancsa az emberi nem himjeivel, midőn szemök elől rejtekbe vonja azt, amit meglátni nem vigasztalás.

*

- De fura! kiáltá mellettem egy kis leány. A török bácsi szoknyában jár, a török néni meg nadrágban. Aztán leült a kuczorgó gyermekek mellé s tartotta jól őket a Kugler kávés-bonbonjaival, amire nagy szopogatás támadt a Mohammed apró hivei közt. A török anyák bánatosan nézték ezt s az egyik bolgár nyelven hosszasan mondott valamit a magyar leánykának. Nyilván édes kis mese volt az. Margitka jobban megértette a czukros rózsalevelet, a dulcsászt, mellyel viszonzó kedveskedésül kinálták meg őt a kis Rusztem s a sikongó Fatmeh édes anyja. Megczírógatta a magyar leányka fehér arczát s játszott habos szőke hajával.

Láttam egy tizenhárom éves mamát is ebben az asszonyi csoportban. A baba, gyermeknek a gyermeke, nem volt nagyobb mint egy ötvenkrajczáros Vicza a Rippel bácsi játékos boltjából. Ez jobban is illett volna az ő vékony karjaiba, mint az az élő, nyafka kis teremtés, mely tollas bóbitájával ugy feküdt ott a szüleje karján, mint egy beteg csibe.

A hamálok hihetetlen nagy terhet hordanak a hátukra akasztott »szamáron«. Bizonyos, hogy a mi zsákczepelő jó csacsinkra innen került a szamár név. Az egyik vas szekrényt emel, melynek sulya alatt leroskadt volna tizenkét budapesti hordár. Pedig öreg ember volt már. Muszka egyenruhás bolgár tisztek (ugy is mondhattam volna, hogy bolgár egyenruhás muszka tisztek) hatalmaskodva s harsányan osztották parancsaikat a - gőzhajói állomás főnökének, kardjukat erősen megcsördítve a bejáró padló deszkáin. Az állomás körül rongyos, tarka tömeg ordítozott, magasra nyujtván a karjait. A kavaszok a puskatussal vissza-visszanyomták, hol fejbe, hol hátba figyelmeztetve a tolakodókat, hogy itt is »röndnek muszaj lönnyi!« De utána csak annál nagyobb lett az ordítás. Sose tudom én, mit akarhattak az istenadta bolondjai. Tán bucsuszó, istenhozzád volt a távozókhoz. A magas parton fehér lepelbe burkolózva, hosszu sorban ültek egymás mellett a török asszonyok, mint a pinguin madarak.

A nap heve alatt, a kazán mérges melege körül dolgoznak a hamálok s görgetik le százával a sörös és boros hordókat, melyekből az orosz tisztek nagyokat fognak inni a bolgár szabadság dicsőségére. A hajó a teherdarabok döngő sulyától, a levegő a forró párázattól reszket. Végre a megváltó fütty, s nagyot csavarodva turja fel maga előtt a vizeket a pompás »Hildegárd« s uszik le büszkén, erős tüdővel és aczél izmokkal hasogatva a vizet.

Magasan járt a hold, midőn Nikápoly előtt horgonyt vetettünk. A födélzeten plaidjébe burkolózva sétál egy-egy fagyos tagja a meggyérült társaságnak. A mély csöndben csak a közel sziget szunyogjainak finom zenéje hallszik át. Néhány apró énekes az emberszagra át is repül hozzánk vacsorálni. Turnu-Mugurello felől egy nagyon czifra, hosszu magyar káromkodás harsog bele a néma éjszakába. Isten bűnömül ne rójja - de jobban esett az estéli imádságnál.

A hold, a hold!... Igézetes fényibe oda merül egész lelkem. Hosszan nézem, amint szerte­szakadozva vágtat el titokzatos arcza előtt felső magas szélnek szárnyain a felhők csodálatos hada... midőn suttogó beszédre érzek föl, melyet közel hozzám folytatnak. Nini, a fiatal házaspár! Ugy egymáshoz szorulnak! Észrevettek. De mikor elborult az »éj szeme«, hamarosan éltek a kedvező homállyal s nagyot öleltek egymáson. A szerelmesek éjszakája ez ma nagy e földön. Hogy ne, mikor hegyébe az éj mámoritó varázsának, a szomszéd sziget szunyog­jait messze tulcsattogva, rágyujt édes dalára a fülemile.

*

Lejön szellős hidjáról a kapitány is. Nemsokára négyen ülünk, öt percz óta régi ösmerősök, s a parancsnok mesélgeti nekünk az orosz-török háborut, mikor itt, éppen Nikápoly előtt, az ő hajójának kerekei ötösével-tizesével kavarták fel az elesett katonákat.

Az asszonyka fázva szorul oda az urához s nagy félelmében megcsókolja. Ravasz a szerelem s élelmes. Még a borzalmasnak is leszakasztja virágit.

II.

Nem a terjengős Duna szellős, tágas hajóján sétálok, hanem a keskeny coupé szűk ülésén szorongok már. Szerencsére az ablak mellett, s kellemes szórakozásomra szolgál az a sürgés-forgás ott az apró őrházak körül, melyekre nagy nap derült most, mert kiadták rendeletbe, hogy Rudolf trónörökös és fönséges neje erre utaztának alkalmából díszt váltson még a viskó is, mentében a vasutnak Gyurgyevótul az oláh fővárosig. És igy esett meg az a hihetetlen csoda, hogy a ragyás házikókat ujra bevakolták s tündöklő fehérre meszelték. Az őrökre is ráparancsoltak, hogy mosakodjanak ki minden családostul, sőt nyiratkozzanak és fésülködjenek is meg, mert nem igen sűrün esik olyan sátoros nap ebben az országban, hogy egy nagy birodalom hatalmas urának az egyes fia teszen látogatást az oláh udvarnál.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Dr. GÁSPÁR FERENCZ: Hét év a tengeren - Egy tengerészorvos naplójából

AZ ORVOS A TENGEREN

Egy flottagyakorlat alkalmával valamely délelőtt lenn voltam hajónk gépházában. Mindennapi látogatásomat a gépeknél részben kíváncsi tudásvágyból tettem, a mennyiben rendkívül érdekeltek a legmodernebb gépkolosszusoknak impozáns dimenziói, geniális apróságai és ezeknek bámulatos együttműködése, részben pedig azért voltam lenn, mert a hajóegészségügyi szabályzatok értelmében — „muszáj" volt.
Hajónk — a „Leopárd" torpedó vadász" — „teljes gőzzel" száguldott tova, a mi tengerész-nyelven annyit jelent, hogy a gépek a legmagasabb fokra csigázott erő kifejtéssel működnek. Daczára a megszokásnak, egy ily kolosszális méretű gép teljes erő vel való működése közepette kábítólag, csaknem megdöbbentőleg hat a laikus szemlélőre, a kinek szemében minden egyes henger, kerék, transzmisszió, szellentyű, stb., a mint ott prüszkölve, zakatolva és sisteregve zúg és csattog, a rejtélyesnek, az ismeretlennek csodaszerű erejével hat.
Mivelhogy tompa, zúgó morajon kí vül egyebet nem hallottam, a géprészeknek pedig — elhelyezésüknél fogva — csak azon részeit láttam, a melyek közvetlen elő ttem voltak, annál inkább feltűnt, a mint látom, hogy a gépészmérnök több ízben szólítja magához, intéssel vagy fütytyel, hol az egyik, hol a másik altisztet, a kik valamelyik távolabb eső zugban voltak a géppel elfoglalva, és „súgva" kiabál valamit a fülükbe. Az illető altisztek a parancs után visszamentek helyeikre, igazí tottak valamit a csapokon vagy a szellentyűkön, aztán kérdő leg intettek onnan a mérnöknek, hogy most már rendben van- e minden ?
— Ugyan mondja csak mérnök úr, hogyan vette ön észre, hogy ebben a hatalmas, zűrzavaros és innen át nem tekinthető komplexusban éppen az a csap, vagy az a szellentyű nincs rendben, a mikor azt ön innen nem is láthatja és így a hibás működését nem veheti észre?
— Nem látom, de — hallom ! — felelé.
— Hallja? Hiszen én egy tompa, zúgó, egyhangú morajon kívül — a mely mindenesetre túlharsogja a mi kiabálásunkat — egyebet nem hallok; ön pedig hallja, hogy száz meg száz részecske közül éppen az a kis apróság nem végzi jól a dolgát ?
—- Mielőtt felelnék önnek erre a kérdésre, — válaszolá a mérnök, — megvallom önnek, hogy már több ízben akartam én éppen ilyenforma kérdést intézni önhöz, az orvoshoz. Ugyanis egy ízben hosszabb ideig feküdtem a tengerész-kórházban egy tiszttársammal, a kinek valami tüdő baja volt. Naponkint láttam, hogy önök orvosok hallgatóztak a beteg mellén és aztán megbeszélték, hogy mit hallottak. A szavaik után í télve, valóságos — verkli lehetett annak a betegnek a mellében; mert volt ott: serczegés, bugás, fütyülés, hólyagos zörej, fúvás, ékelt hang. Az egyik orvos hallott nedves zörejt, a másik apró hólyagos zörejt, szóval: egész concerteket.
Egyszer az orvosok távozása után megkértem a szomszédomat, engedje meg, hogy hallgassam meg én is, hogy mi van az ő tüdejében ! Ráteszem a fülemet a mellére, hallgatózom jobbról, balról, elülről és hátulról, nem hogy serczegést, apró hólyagos zörejt nem hallottam, egyetlen egy hangot sem hallottam! Akár az ágydeszkára tettem volna a fülemet. Lássa, í gy van az itt a gépeknél. Ön, az orvos, nekem abszolúte nem  percipiálható hangokat tisztán megkülönböztet ott, a hol én teljességgel semmit sem hallok; itt pedig, a gépnél, ön nem hall egyebet zúgó morajnál, olyanformát, mint a mikor az ember a szélben odatartja a fülét a telegráfrúdhoz. Én pedig, a mérnök, hallom, hogy itt minden részecske él, mozog és hangot ad. Az egyik súrol, a másik csattog, a harmadik zörög, kopog, sistereg, búg, csepeg, siví t, rezeg, csörög és kalimpál. Ez nekem mind ugyanannyi recsegés és bugás. Önöket hallom néha beszélni „livid", „cyanotikus" és „icterikus" színekről a sötét hajókórházban, a hol én alig voltam képes egyáltalában kivenni valamit a homályban. Ön milligrammokra osztja a gyógyszereket és késsel nyugodtan csinálta meg a metszést akkor, a mikor nekem kézzel-lábbal kellett kapaszkodnom, hogy orra ne bukjam.

A gépházban

Jóllehet, én mindezeket tudtam, mégis olyanformán éreztem, mintha a gépészmérnöktől hallottam volna először, hogy minő egészen sajátszerű viszonyok között történik az orvos működése a tengeren, és csak általa lettem volna figyelmessé arra, hogy mily nagy az embernek alkalmazkodó képessége.
Csakugyan, az orvosi tudománynak minden ága, legyen az belgyógyászati, sebészeti vagy szemészeti, kivévén ennek az operatív részét, a melyről — tekintettel a minuciósus precisításra — szó sem lehet a tengeren, a lehető legnehezebb körülményekhez van kötve diagnosztikai szempontból tekintve épp úgy, mint a therapiára nézve.
Először is — és kivált eleinte legfőbbképpen — azért, mert az orvosnak önmagával elég baja van, a mikor először jut a tengerre és a mí g tökéletesen megszokja az új elemet, amíg megtanulja magát teljesen akkommodálni a hullámok által okozott rendkívül kellemetlen lökdöső és himbáló mozgásokhoz, azaz: míg úgy egygyé forr a hajóval — működésének terrénumával — mint például a huszár a lovával. Másodszor: a hadihajók összes személyzete között az orvos az, aki relatíve a legelő rehaladottabb korban kerül a tengerre. A tisztek már mint fiatal növendékek, 14 —15 éves korukban szállnak először a tengerre, épp úgy a legénység is 18 —19 éves korában. A fiatal növendék és a legénység úgyszólván játszva ismerkedik meg a tengerrel; kezdetben nem működik önállóan, felelősség nem igen terheli. Mire pedig oly rangba jut, hogy önálló is, meg felelősségre is vonható, akkor már a hosszú évek során úgy megszokta a tengert, hogy kötelességeinek teljesítésében a szolgálat nehézségei mellett a tenger okozta nehézségek épp oly kevéssé jönnek nála tekintetbe, mint pl. — hogy az előbbi hasonlattal éljek — egy kitűnő lovasnál a lovaglás fáradalmai.

Az orvos ellenben, aki átlag véve 24—25 éves korában kerül a tengerre, és a ki nem játszva, apránként lesz a későbbi „tengerálló", viharedzett tengerészszé  nevelve, hanem hajóralépésének mindjárt első napjától kezdve teljes felelősség terhe alatt kezdi meg önálló nehéz működését, egészen más viszonyok között állja meg a helyét.
Figyelembe veendő továbbá az a lényeges különbség, a mely az orvos és a tisztikar műveltsége és nevelése között fennáll. Nem quantitative értem, hanem qualitative. E különbségnél fogva — és még azért is, mert a bajtársias viszonyt, a mely a tisztikar között már növendékkoruk óta áll fenn, neki a személyiségével kell megnyernie, igen sokszor kiküzdenie, — többi tisztek között kezdetben mégis egyedül áll. Nem érti sem az ő nyelvüket, sem az ő tudományukat, sem pedig a társalgásukat. Hogy tehát ne képezzen statust in statu teljesen önmagára hagyva, meg kell tanulnia az ő nyelvüket (nem az angolt, olaszt vagy francziat értem, hanem a specifikus tengerész- terminológiát), és- foglalkoznia kell a haditengerészeti tudományok különböző ágaival legalább oly mértékben, hogy társalgásuk ne legyen ránézve szanszkrit nyelv és hogy másrészt az a talaj, a melyen él — és esetleg halnia kell, — ne legyen ránézve idegen.
Számolnia kell azzal a sajátos felfogással és követelménynyel, a melyet az illető hajó tisztikara a hozzája beosztott orvos egyéni tulajdonságai,  de  fő képpen  orvosi modora  irányában támaszt.
A szárazföldi társadalomban a különböző osztályhoz tartozó családok más és más modort meg eljárást követelnek a hozzájuk tartozó „háziorvostól" ; és az orvos, ha elég opportunus, alkalmazkodik is ezekhez a követelményekhez. Ugyanígy kell tennie a hajóorvosnak is, ha simán akar — kilavirozni a Scilla és Charybdis között. Tudniillik okosan teszi, ha akár saját egyéni meggyőződésének, temperamentumának és a beteggel megszokott — akárhányszor megrögzött — eljárásának megtagadásával, alkalmazkodik az illető hajón megszokott — tehát az egyetlen helyes — eljáráshoz és „orvosi modorhoz".
Teszem fel, átvettem valamely elődömtől a hajón az orvosi szolgálatot.  A szokásos  eljárás  szerint az orvos  korán reggel állít be új  szolgálati  helyére;  a  délelőtt folyamán  átveszi a betegeket, a gyógyszertárt, a szolgálati könyveket és jelentéseket stb.; elfoglalja az elő djétő l átvett kabint az összes leltárral. Röviddel az ebéd előtt a régi orvos távozik a hajóról és az asztalnál az új orvos elfoglalja a régi orvos helyét. (A megcsontosodott hagyományú haditengerészetnél az egyszer elfoglalt helyek alig változnak, a hajó felépí tésétő l számí tva egészen a végleges leszereléséig.) Természetes, hogy az első ebéd alatti társalgásnak első tárgyát az elbúcsúzott hajóorvos képezi. Az új orvos meghallhatja az elődjéről szóló nyilt és ő szinte kritikát, amelyből igen sokat tanulhat. Mondjuk például, hogy elődjéről — illetőleg: elődjének „orvosi modoráról" — következő vélemény adatott: „Ez volt az igazi tengerész-orvos. Ez nem sokat teketóriázott és nagyképűsködött. Ha beteget vezettek eléje, azt röviden, katonásan megnézte. Nem sokat komédiázott meg kopogtatott, hanem az ő éleslátásával meg gyakorlottságával megtalálta rögtön a bajt. Egy- kettőre végzett vele s azért sohasem történt semmi baj." Stb. stb.

A szerző

Én rendesen megszívleltem a gyöngéd figyelmeztetést és szigorúan alkalmazkodtam az ott uralgó felfogáshoz és követelményekhez. „Katonásan és röviden" végeztem a betegekkel, nem sokat,, nagyképűsködtem" és „tengerész-határozottsággal" egy-kettőre készen voltam a betegrő l (vagy csak „a betegnek lenni kívánkozóról") táplált véleményemmel; nem mulasztván el azonban nagyon, de nagyon vigyázni arra, hogy — „valami baj ne történjék".
Innen néhány hónap múlva, vagy egy év után átkerültem egy másik hajóra, szolgálatátvételre.  Ugyanazon eljárás: szolgálatátvétel, a régi orvos búcsúja, első ebéd és megemlékezés a régi orvosról. És hallottam például a következő véleményt:
„Ez volt aztán az igazi orvos! Milyen gyöngéd és milyen figyelmes volt a legutolsó matrózhoz is. Kérdezett, tudakozódott, fürkészett. Megvizsgálta az eléje vezetett embert tetőtől-talpig, biztatta, vigasztalta és ha meggyógyult, azért napokig figyelemmel kisérte. Ilyennek kell lenni az igazi orvosnak". Stb., stb.
Magától értetődik, hogy e bevezetés után valóságos kis húsvéti bárányka voltam. Példát vehetett volna rólam akármelyik vöröskeresztben apácza: oly gyöngéd és figyelmes voltam a betegeimmel szemben. És — csodálatos módon — azért még sem történt semmi baj! Lehet, hogy e mindenkori akkommodálás következtében történt, hogy egy s más sajnálatos, de kikerülhetetlen apróbb kellemetlenségek kivételével — még ma is örömmel és boldogan emlékszem vissza a haditengerészet nemes és gyönyörű szolgálatában töltött éveimre.
Hogy azonban mindez sok önmegtagadásba, munkába és sok utánjárásba kerül, az magától értetődik. Sőt magának a vegetatív és animális életnek, a neki egészen új, és az eddigitől minden tekintetben lényegesen eltérő életmódnak a megszokása is sok idő be, sok lemondásba és még több nélkülözésbe kerül. 24 — 25 évvel kevéssé ízletesnek és élvezhető nek tartja az ember a hadihajók konzerv- ételeit, a melyektő l különben elég gyakran elveszi az étvágyat a — tenger. Kellemetlen átmenet az elő bbi szellőztethető , tágas lakószobából és az egyenesen fekvő ágy utána kényelmetlenül keskeny és lökdöső fekhely az apró,, sötét kabinban, a mely vagy tikkasztóan forró, vagy dermesztően hideg, ellenben csak kivételesen — engedélyre — szellő ztethető és a melyen éjjel- nappal egy-kétszáz ember ide- oda dübörögve, a feje fölött végzi a mindennapi munkát.
Ilyen előzmények és viszonyok között nem csoda tehát, hogy ámbár a hajók az orvosi tudomány legmodernebb követelményeinek megfelelő en vannak berendezve, a tulajdonképpeni orvosi működés mégis többnyire a képzelhető legnehezebb viszonyok között történik. Mert például" akárki belátja, hogy milyen nehéz lehet az, tüdő lobot vagy mellhártyalobot diagnosztizálni akkor, midő n körös­körül, fenn és lenn úgyszólván soha meg nem szűnő zaj és zsibongás veszi körül a helyet, a hol a megfigyelés történik. Mert ha a gyakorlatok szünetelnek is, a hajó egyszerű tovahaladása által a hajó orrán — a melyben a „kórház" gyakran fekszik — megtört hullámok csapkodása és zúgása csak nem szűnik meg. Ez a hullámzúgás pedig a legcsendesebb viszonyok között is elegendő arra, hogy a tökéletes megszokás idejéig illuzóriussá tegye a kórosan elváltozott tüdő sejtek által létrehozott zörej megfigyelését és megismerését. 
Az emberek és elemek okozta zajnál nem kisebb nehézséget okoz az orvosi teendő k végrehajtása alatt a hajó mozgása, a mely szabálytalan és hirtelen lökésekbő l fölfelé, oldal- gurulásokból és zuhanó sülyedésekből van összetéve. Többnyire pedig a zaj együtt jár a mozgással. Emlékszem akárhány olyan esetre, a melyekben az ascultatiót (a tüdő és szív meghallgatását) oly módon kellett végeznem, hogy hasra feküdtem a megvizsgálandó beteg mellé, egyik matróz a beteget tartotta, a másik pedig engem, hogy megakadályozzák az egymástól való szétgurulásunkat, miközben felülről a vitorlák csapkodása, a kötélzet zúgása, az árbocztól árboczhoz rohanó legénység dübörgése és a hajó orrán megtörő hullámok zúgása adta a kíséretet. Hogy az erőszakos mozgás a gyógyí tás kivitelében is mily nehézségeket okozhat — a chirurgiai beavatkozástól egészen eltekintve, — kitűnik a következő példából. Az Indiai Óceánon végig, az Arab- tengertől a Malakkai szorosig és késő bb Sanghai és Hong­kong közötti útainkon több tí fuszbeteg volt hajónkon. A theraphia leginkább szeszes italokban és naponkint többször ismételt hidegfürdőben állott. Hogy már a szeszes italok — cognac meg pezsgő — alkalmazása is nehézségekbe ütközött, az természetes, lévén a hadihajókon is úgynevezett — adminisztratió és intendantura. Komolyabb nehézségekbe ütközött azonban a hideg fürdő alkalmazása.
Először mert nem volt fürdő nk, másodszor mert nem volt hideg. A 10 — 12 méter mélységből fölszivattyúzott ví z többnyire 23— 25 C°- ú volt. Fürdő kádul egy úgynevezett „balje" (dézsa) szolgált, a melynek különben az a normális hivatása, hogy lövések után ezekből mossák ki az ágyúcsöveket káliszappanos vízzel. A kórházban nem lévén hely egy ilyen atypikus fürdő kád befogadására, a corridorban — a kórház előtt — kellett mindannyiszor elhelyezni. Hogy a dézsa a benne levő vízzel és beteggel el ne szaladjon, odakötöztettem a fedélzetet tartó vasoszlopok egyikéhez, és ily módon hajtattam végre a dörzsöléseket, miközben én a beteg szívműködését és hő mérsékét ellenőriztem. És mégis, valamennyi óvintézkedésem ellenére, akárhányszor megtörtént, hogy egy hirtelen lökés következtében egyszerre valamennyien,  kád, beteg, ápolók és orvos, ott feküdtünk a corridor túlsó oldalán egy csoportban.
Íme, egy második példa. Ugyancsak az Indiai Óceánon történt, hogy egy altiszten, a ki déli szieszta alatt a corridorban hevert, egy patkány oly szerencsétlenül futott végig, hogy a patkány egyik lába belejutott az altiszt balszemébe. Igen súlyos szembántalom állott be ez inzultusra, a melynek végeredménye genymeggyülemlés volt a szem mellső kamrájában (Hypopion). Ekkor már a Veres-tengeren jártunk. A hypopion napról- napra fokozódván, beláttam, hogy késsel való beavatkozás vált szükségessé. [Röviden és laikusnak érthető módon megmagyarázva, az ilyen geny-gyülemlésnél szükséges műtét abban áll, hogy egy igen finom hegyes késsel a beteg szemen egy seb — nyílás — ejtetik azon a helyen, a melyben a szaruhártya (cornea) átmegy a szemfehérébe (= Paracenteisis). Az így nyert nyíláson a geny a szem mellső kamrájából kiürül; ha e nyílás nem ejtetnék meg, a tovább és tovább meggyülő geny átlépné a szivárványhártya (iris) magasságát és a szemteke hátsó részébe — a hátsókamrába folyna át, a minek következtében a szem okvetlenül elpusztul.] A hullámzás azonban oly erős volt, hogy teljes lehetetlennek tartottam bármily elő vigyázat mellett a műtétet végrehajtani. Midő n azonban a hypopion már az iris széléig jutott, nem halaszthatom tovább. Végre kell hajtanom a paracentesist, akárhogy. — És végre is hajtottam. A. beteget fölültettem egy függő ágyra és fölültem a függő ágyra vele szemben. Most már együtt és egyidejűleg hányódtunk jobbra- balra. Egy ragtapasszal védett sebészeti kés szolgált a szokásos lanczetta helyett, miután a hadihajók orvosi fölszerelésébő l a szemészeti műszerek hiányzanak, még pedig azon föltevésbő l, hogy a tengeren úgy sem lehet a szemen operálni.
Igaz, hogy két- három éjszakai fejtörésembe került ennek az egészen szokatlan kivitelű és a szemészeti sebészet terén valószí nűleg egészen új operálási módszernek a kieszelése (tudniillik a nyeregmódra ülés a beteggel ugyanegy hintaágyon), de — a beteg meggyógyult. Már pedig a tengeren is ez a fő dolog.

Megfigyelők a Sirály naszádon

Más esetekben igen sok gondot okoznak a tengerészorvosnak a sebesülések; különösen akkor, a mikor rögtöni műtői beavatkozás válik szükségessé. És miután a legtöbb sérülés éppen akkor történik, a mikor a tenger legviharosabb, azaz midőn a szédítő magas árboczokon a csapkodó vitorlázat és kötélzet közötti munka a hajó veszedelmes hánykódása miatt a legveszedelmesebb, az Óceánokon pedig minden idő szakban elég gyakoriak, magától értetődik, hogy e kellemetlen, néha kétségbeejtő szituácziók aránylag gyakran  ismétlődnek. A sérülések súlyo'sságát növeli az a körülmény, hogy ugyanazon ok egyszerre több súlyos sebesülést hoz létre, vagy pedig oly fokút, hogy  műtői beavatkozás haladéktalanul szükségessé válik, így például egy alkalommal 1890- ben június havában a Nicobari szigetektől délre a Monszun által fölvert kolosszális hullámok egyike oly szerencsétlenül érte korvettank hosszoldalát, hogy a megtört hullám mint egy boltozat csapott át a hajón és óriási víztömeg hullott a fedélzetre. A térden felül érő víz ide- oda hömpölygött a hánykolódó hajón és magával rántván mindent, a mi nem volt odacsavarva, rémületes pusztí tást vitt véghez, mielő tt lefolyhatott. Mintegy 25—30 ember hányatott ide- oda a hömpölygő víz által odaüttetve ágyúhoz, árboczokhoz, csónaktalpakhoz. Többek között néhány ember csonttörést, luxaciót vagy erő s zúzódást szenvedett ez egyetlen hullám által.
Másrészt pedig a szárazföldön elő forduló sérülésektől lényegesen eltérő esetek fordulnak elő a hajók fedélzetén. Íme egy eset, a melyet néhány évvel ezelő tt egy tengerészorvos (jelenleg m. kir. honvéd- ezredorvos)  észlelt egyik korvettánkon. Egy matróz oly szerencsétlenül zuhant le a mintegy 25 méter magas árbocz sudárvitorlarúdról a fedélzetre, hogy czombtörést szenvedett, még pedig olyat, hogy az eltört czombcsontnak meztelenül kinyúló felső vége
belefúródott a fedélzet deszkáiba. Természetes,  hogy ilyen vagy ehhez hasonló esetekben a rögtöni műtői beavatkozás életmentési indikáczió jellegével bírhat.
Az életmentésnek valóban klasszikus példáját mutatta néhány évvel ezelő tt egy fiatal franczia tengerészorvos egy franczia hadihajón. Ugyanis: meglehető sen nehéz idő járásnál,  magasan járó hullámzás mellett, — Capetowntól délre, — egy fiatal kadet, a ki a hajó leghátulsó részén a folyamatban levő gyorsaság- méréssel volt megbízva, mérés közben hirtelen belekap a mérő - zsinórba, a mely gyorsan perdült le a mérő - zsineget tartó forgó-hengerről. A megrántás következtében a kadet kilódul helyébő l és belezuhan a hajó magas tatjáról a zajló hullámokba. Alig tűnt el a hullámok között, egy vérfagyasztó, megdermesztő kiáltás hangzik el a hajó hátulján: egy czápa tűnt föl közvetlen a lebukott kadett közelében. Még a kiáltás pillanatában egy újabb test zuhanása dermeszti meg a taton állókat. A hajó orvosa, a ki szintén a taton állott a kadet közelében,  pillanatnyi habozás és  késedelmezés  nélkül  utána ugrott a vízbefulónak. Iszonyú küzdelmek árán és a mentési kísérletek igénybevétele után sikerült a szerencsétlenül jártat megmenteni és a fedélzetre hozni. De minő állapotban! A bal alszára az izmoktól egészen meg volt fosztva, a csont szétzúzva, a láb pedig egészen hiányzott. Tudniillik a második test vízbezuhanása által megriasztott bestia — a czápa — nem hajthatta egészen végre munkáját és a szájába jutott lábszárt nem haraphatta le, csupán — „horzsolta". Az amputácziót haladéktalanul végre kellett hajtania a „mentőnek"; ott, a háborgó Óceánon, a magasan járó hullámokon, hánykolódó hajón történt meg a műtét a legcsekélyebb szaksegítség nélkül. A valóban hő slelkű orvosnak megvolt aztán az erkölcsi jutalma (az orvosoknak tudvalevő leg sokszor ezzel kell beérni), hogy a saját életének koczkáztatásával és tetterő s, energikus elhatározásával megmentett egy fiatal bajtársat, és a hónapokkal később hazaérkező hajóról, — habár mint nyomorékot, — de mint élő gyermeküket vehették át tőle szülei.

[Forrás: Dr. Gáspár Ferenc: Hét év a tengeren. Singer és Wolfner, Budapest, 1903. 394-104 l. * A szerző 1861. június 9-én született az észak-erdélyi Szilágysomlyón. Édesanyját fiatalon elvesztette. A kolozsvári unitárius gimnáziumban töltött középiskolai évei után a bécsi egyetemen tanult, ahol orvosi diplomát szerzett. 1886-ban az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének szolgálatába állt. Csaknem két évtizedes hajó orvosi munkája alatt hét évig, mint fregatt-orvos működött, majd kereskedelmi hajókon, több alkalommal bejárta mind az öt világrészt. Utazásainak java részét vitorlás hadihajókon tette meg. Útleírásai koruk igen kedvelt olvasmányai voltak. (A szemtanú hitelességével közölt megdöbbentő beszámolót a Hamburg kikötőjében behajózásra váró kivándorlókról.) Egyéb művei: Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel (Szeged, 1892); A tengerészet lovagkora (1905); A Föld körül (6 kötet, Budapest, 1906-1908); A fehér ember útja (2 kötet, Budapest, 1912); Tengereken-szigeteken (1913).]

VERESS ALBERT: Kórlap helyett útiképek

"JÁRJUNK NYITOTT SZEMMEL és hozzunk hamuba sült pogácsát!" - búcsúztattak barátaink, miközben ismerőseik címeit tukmálták reánk. Csomagokat bíztak gondjainkra: vigyétek csak el, címzettjeik majd ellátnak kajával, szállással. Kóstoljatok meg mindent, hogy visszatérve (ők még hitték visszatértünket, mások már régen elparentálták azt), mesélhessetek nekünk a szemtanúk hitelével. Jó utat, és járjatok szerencsével! hallottuk még a startoló kocsink után röpített jókívánságaikat.

Sorozatos kihallgatások féléves bizonytalansága után, már „útilapuval” kezünkben sem hittünk utazásunk lehetőségében. Nyugatra? Ketten? Férj és feleség? Gyerekek nélkül, de mégis: KETTEN? 1988-ban? Kegyeltjei lehettünk a Sorsnak! 

Aranyosgyéresen szervízelés. Tovább! A feleki tetőn szélvédőnk törése juttatta eszünkbe azt a banális banánhéjat, amellyel az alkatrészellátás hiánya keresztezhette volna határátlépési szándékunkat. Szervizkapuk kopogtatásának nemtudomhányadik kísérletét koronázta végül is siker Nagyváradon, egy határ melletti kis műhelyben, hogy kicserélt szélvédővel rajtolhassunk határátkelőhelyünkre. Rogyásig pakolt Daciával. Ellátásunkról, szűkös valuta kereteinkre gondolva, itthonról kellett gondoskodnunk. Ezért feszültek roppanásig kocsink rugói.

Budapesten csak pár felvétel erejéig időztünk, mint később kiderült, bécsi felvételeinkkel együtt ezek is csak fekete-fehér szalagra kerültek. Bízva emlékező tehetségemben, nem jeleztem gépemen a benne lévő film milyenségét. Emlékezőm cserbenhagyott, így történhetett a félreértés.

Óvás

A már meglévő és a „bérbe adott” címek megkeresésével töltöttük időnk hátralévő részét. Voltunk valakik! Számukra sem mindennapi eseményt jelentett egy párizsi út. Barátok, újdonsült ismerősök, nosztalgiás könyv és filmemlékek felidézésével hangolták érdeklődésünket a várható élményekre, útikönyvekkel, elemózsiával, kevéske valutával segítve továbbhaladásunkat. "Z" (zarándok) betűs jelzést akartak szerezni számunkra, hogy a magyar-osztrák határon, a többi zarándokhoz hasonlóan, zöld folyosó segítse akadálytalan áthaladásunkat. Nem fogadtuk el. Terveink szerint bécsi tartózkodásunk idejébe nem fért be a pápai látogatáson való részvétel, sem darázsfalvi miséjének meghallgatása. Hogy mégsem így történt, az a francia hugenották kései utódaira, akikkel utunkon találkoztunk, semmiféle hatást nem gyakorolt. Érzéketlenek maradtak ama kijelentésünkre, hogy jelen voltunk II. János Pál pápa hivatalos bécsi bevonulóján, ott szorongva az utcán összegyűlt tömegben. Fohászkodva az ablakokban megbúvó antiterroristákhoz, nehogy gyanús mozdulatot látva, messzelátós csodafegyvereikből véletlenül belénk trafáljanak egy sorozatot. Kommandós filmek jelenetei nyertek életszagú igazolást a Stefan-dom terén. Senki sem tiltotta a fényképezést. Mégis, féltem, nehogy telepuskás készülékem lőfegyver benyomását keltse a rejtőzködő éber szemekben. Kerültem a fotózás mozgásainak hirtelenségét, váratlanságát. Balettszerű koreográfia lett igyekezetem eredménye. Nem is volt semmi baj. A hivatalos kocsisor, közepén egy golyóálló üveggel ellátott ketreces-kocsiban (Papa-mobil) a Pápával, akadálytalanul, terrorcselekmények nélkül gördült be a térre. Ha igaz, hogy a Pápa egy szentéletű, akkor ez alkalommal II. János Pál kalitkába zárt szentként jelent meg a kíváncsiak előtt. Feje tetejére állított világban élhetünk, ahol már Isten földi helytartójának is kijár a merénylők golyója. 1979-ben, lengyelországi utunkon látogatásának nyomdokain jártuk a letarolt virágoskertek, fonnyadó gally-díszek, esőverté pápai és nemzeti zászlók szegélyezte utat. Dehogyis gondolta volna akkoriban valaki, legkevésbé maga a Pápa, mi vár reá pár évvel később, amikor egy törők terrorista tört életére. 

Nehezen szántam el magam élménybeszámolóm megírására. Különböző kiadók könyvtárnyi úti élményt jelentettek meg. Neves és kevésbé neves írók kézjegyével. Mit tudnék még hozzáadni az általuk látottakhoz? Én, akinek alapvető foglalatossága mégiscsak a kórlapszerkesztés, nem a szépírás volt és marad. Mégis elfogadtam a felajánlott lehetőséget, arra az újdonságra gondolva, amit egyéni, egyedi nézőpontom segítségével vethetek papírra, tehetek olvasóim asztalára. Nem az olvasók képzeletében, tudatában már kialakult franciaföldi képről akarok írni, hanem az általam megismertről, látottról. Összevetve saját előzetes ismereteimet a frissen nyert élményanyaggal, személyes élményekkel.

Bécsi szállásunk a Gürtel-en volt. Pesten a Rákóczi térre nem tudtunk elmenni, különleges, számunkra szokatlan jellegét, hírhedtségét szemtanúként nem láthattuk. E "veszteségért" bőségesen kárpótolt a Gürtel! Szállásunk közvetlen közelében volt a prostituáltak egyik főhadiszállása. Az „arisztokráciáé!”.

Június végére nem jellemző rideg, szeles, hűvös idő, szemerkélő eső volt a járdán posztoló, cigarettázó, „palikra” leső lányok társalkodója. Felhős éggel felettük. Csínosak voltak, vonzóak, gyönyörű külsővel megáldva. Talán, ha pénze van az embernek, nem tud ellenállni bájos rábeszélésüknek és elmegy velük a szállóba, vagy elviszi magával, mint tették sokan a járda mellé húzó úrvezetők közül. Az emberi léleknek minő feneketlen poklát takarhatja e külső! Emberi nyomort, kitaszítottságot, a társadalom szélére csúszottak kizártságát, kilátástalanságát. Kiszolgáltatottságukat. Még az AIDS sem riasztja őket. Szakmai betegségnek, mesterségükkel együtt járó kockázatnak tekintik, mint hajdanán, a szifiliszt vagy bányászok a szilikózist. Ebben is, abban is meg lehet halni. Bekövetkezhető "munkabalesetnek" fogják fel, akár egy bányarobbanást. Pillanatnyilag egyetlen kenyérkereseti lehetőségüknek. Sokan hajlanak az irigykedésre, hallván a "szolgáltatásokért" igényelt összegek nagyságrendjét. Könnyen szerzett, "munkanélküli" jövedelemként róják fel nekik. Jaj lenne nekik, ha ki kellene próbálniuk, mint keresik kenyerüket a pillangók! Amint meleg felöltőmbe gubózva is fázva elnéztem a lányokat, menthetetlenül jött a képzettársítás: kurva életük lehet a kurváknak! Irigyeik csak egy hétig tegyék, amit ők tesznek - elegük lesz belőle egy életre!

A birodalom hajdani császárvárosa sokat vesztett már ama fényéből, vonzkörébő1, amelyre hajdani tündöklése, hatalma feljogosította. Nyújtani tudta mindazt a látnivalót, amelyre a kevés idővel rendelkező vagy a kiadós látogatásra is felkészült turista kíváncsi. Schönbrun parkja, császári udvartartások életének színpada ma turisták ezreit fogadja. A város múzeumai, templomai, vendéglői, olcsóbb és drágább üzletei naphosszat ostromállapotban vannak. Modern népvándorlás színterei.

A Bécsbe szakadt külföldiek ragaszkodnak itthoni hagyományaikhoz, zenéjükhöz, kultúrájukhoz. Lakásukba menekítik a magukkal vitt, vagy később beszerzett falitányérokat, szőtteseket, faragásokat. Bőséges, márkás italválasztékuk nem hiányolja a hazai kisüstit sem. Hagyományápolásuk igényét átörökítik gyerekeikre. Erre (is) hívatottak a cserkészcsapatok. Sokágú, lelket-elmét-testet fejlesztő műsoraikkal. Együvé tartozásuk érzésének kialakításával. Táborozásaik alatt pótolják azt, amit az iskola nem nyújthat nekik. Ellentmondásos helyzet lehet magyarnak maradni nyugaton. Emlékképeik, vágyaik valósággal való ütközőpontjában élve, beolvadásuk ellen küzdve. Vagy éppen a beolvadásért?

Egyetlen nyugatra átplántált ismerősben sem találtam reá a Nagy Haza irredentizmust súroló ideológiájára, de igen arra az útkeresésre, célba találásra, ahol majd éppúgy csukott szemmel is eltalálnak megyényi távolságra levő kedvesebb helyeikre. Kopoghatnak ismerősök, barátok kapuján. Összeülhetnek egy-egy kiadós dumapartira. Ahol értik-ismerik szavainknak, szavaiknak rejtett élcét. Ahol egy ragadványnév bosszantó varázsát is élvezni tudják. Ahol tudni lehet, mi rotyog a szomszéd fazekában, ki kivel és kihez jár, esetleg mennyit csent el a közösből. Tenni szeretnék mindezt egy olyan munkaritmusban, időkrízisben, amelyben alig jut leheletnyi idő saját személyükre. Ezekre a jelenségekre gondolva tudtuk igazán becsülni azt a meleg vendégszeretetet, amellyel mindenhol fogadtak, segítettek szebbé, élvezetesebbé, maradandóbbá tenni utunkat. Új ismeretségek, barátságok születtek. Tágítva körülöttünk a világot. Hiszen ha igaz a szűkebb pátria azonosítása a szülőfölddel, akkor a tágasabb értelme azonosul azzal a földrajzi határral, területtel, amelyen barátaink élnek. Erre gondolva jutott eszembe ott, Bécsben, hajdani körorvosi éveim színhelye, otthonom a moldvai Botesti községben, amelynek ablakait országnyira nyithattam. Fügét mutatva Hitetlen Tamás típusú kollégáimnak, akik kihelyezésünk idején azzal akartak eltántorítani moldvai kihelyezésem vállalásától, hogy begubózásomat, begubózásunkat jósolták. Matematikai tételként akarván, levezetni az istenháta mögötti falvakba került értelmiségiek elkallódását, begyepesedését, parlagiasodását. Igazuk nem lett! Tapasztalhattam: ember szentesíti a helyet! Sem község, sem megyehatárok nem tudnak gátat emelni az ország különböző vidékein, de akár külföldön élő barátok közé.

Belénk szuggerált, untig emlegetett autósztráda rémét kerestük Bécstől Salzburgig. Kitűnő állapotban tartott, jó képű, tiszta WC-vel, mosdóval, asztalokkal ellátott pihenőhelyekkel szegélyezett sztrádákon robogtunk nyugat felé. Mind nyugatabbra - Párizsig! Csak az út és a pihenőhelyek minősége változott országonként. A kocsik sűrűsége, a vágtató lóerőké. Leginkább a nyugatnémet utak tetszettek. Legkisebb megállójuk mosdójából sem hiányzott a csapvíz, papírtörülköző (amit nem lopnak el!) vagy a meleg levegőt fújó kézszárító, esetenként a zuhanyozó. Végig az út mentén nagyobb benzinkutak falatozókkal, motelekkel, üzletekkel csalogatták a turisták pénzét, nyújtottak számukra lazítási, pihenési lehetőséget.

Az éberség, amelyet megkövetelt a sztráda, az idő teltével, párhuzamosan a megszokás adrenalin szint csökkentő hatásával, lankadni kezdett. Ilyenkor féltük nagy ellenségünket, az elálmosodást. Sarkalt az idő, ezért feleségemmel gyakran cseréltük a kormányperecet, hogy az anyós ülésén bóbiskolhassunk egy-egy negyed órát.

Ijesztésnek bizonyult a türelmetlenkedő előzők, a hátunknál hirtelen felbukkanó behemót teherkocsik rémképe. Volt bőven hely az előzésre. Élt is e lehetőséggel mindenki, aki csak tehette. Kiskocsik közül egyetlen Trabcsi megelőzése csökkentette valamennyire frusztrációnkat. Egyike volt ama négy keleti rendszámú kocsinak (cseh, keletnémet, magyar és lengyel), amellyel utunkon találkoztunk, végig az atlanti partokig.

Gondolkodók (1)

Benzinvásárlásainkat a német kutaknál végeztük. Ausztriában és Franciaországban csak a legszűkösebben nyittattuk meg a kutasokkal a csapokat. Akkoriban egy márkáért vehettük a legjobb minőségű benzint. Hogy tudtunk örülni 2-3 márkás megtakarításoknak, ha olyan helyre akadtunk, ahol pár pfenniggel olcsóbban adták! Az a tartálynyi ajándék benzin, amit menet és jövet kaptunk addig csak levelezésünk révén ismert "Varga Gyula bátyámtól" (ahogyan szerette magát szólíttatni) mennyei mannaként hullott ölünkbe, alaposan tehermentesítve pénzügyi gondjainkat. Sok pénz az a 110 márka, amibe került. Dacára 36 éves orvosi múltjának, 56-os menekült németországi barátom költségvetésében sem jelentett elhanyagolható tételt. Hogyne örültünk volna! Mégis, mennyire eltörpült eme érzés amellett, amit közvetlen baráti viszonyulásuk váltott ki. Úgy fogadtak, azzal az emberséggel, "mintha csak tegnap váltunk volna el" hangulattal, hogy önkéntelenül a Kárpátok közé szorult emberek vendégszeretetét juttatták eszünkbe. Elkerülhetetlenül adódik az összehasonlítás az otthoni emberekkel, tájakkal, bárhol is bolyongjon az ember. Igaza volt Szász Jánosnak, igaza Ádám Erzsébet színésznőnek, amikor utazásaikról hazatérve erről beszéltek előadásaikon. Akkoriban állításukat még nem tudtam átérezni, nem voltam személyes átélője ennek az érzésnek. 

Közös jellemzője volt e segítőkésség, otthonnyújtó vendégszeretet mindazoknak a házigazdáinknak, akikkel utunk során összehozott a sors. Ki lakással, koszttal, ki útravalóval segített, de mindannyian itthoni ízeket idéző barátsággal, ragaszkodással enyhítették az idegenség érzését. Viszonzásul mi sem feledtük magunkkal vinni házukba az itthon melegét, a szülőföld fenyves illatú levegőjét. Páran közülük nemrégiben még Kárpát lankák levegőjén edzették tüdejüket, viháncoltak betörés előtt álló csikókként itthoni réteken.

Honvágyukat néhányan rejtették, állították: vissza se térnének. Elképzelhetetlennek tartják a lemondást új életformájukról, visszaigazodásukat a régibe. Megkérdeztek bennünket: visszatérünk-e vagy sem? majd határozott igenünket hallva úgy helyeselték döntésünket, mintha az szívük szerint is a leghelyesebb cselekedet lenne. Így érezték-e vagy előbbi állításaik tagadása csendült ki helyeslésükből? Ma sem tudom eldönteni!

Amerikába kivándorolt Ábelekként igyekeznek az emberek gyökeret ereszteni, létformát, megélhetést teremteni maguknak. Nálunk sosem tapasztalt meg,- vagy felfeszítő életritmussal viaskodva. A konkurencia kegyetlen farkastörvényeivel. Hogy hajójuk, zátonyokat kerülve, befuthasson a biztos anyagi révbe. Beolvadási kényszerük (óhajuk?) mellett is vigyázva nemzetiségi hovatartozásukra, hagyományaikra.

Mozart szülővárosánál, a nyári daljátékok szabadtéri színhelyén léptük át az osztrák-nyugatnémet határt. Miután 4 órán keresztül bolyongtunk Salzburg szűk utcáin, szimatoltuk ódon hangulatát, csodáltuk a sziklafalba épült, atombunkernek is beillő lakóházakat, parkolókat, üzleteket. A pesti utcák után itt láttunk először magukat az utcán produkáló, megélhetésüket kereső fiatalokat, diákokat. Figyelmünket hirtelenében a komandóihoz hasonló sikló vonta magára. A várba lehetett feljutni vele. Idő és pénz hiánya miatt oda nem mentünk fel. Csak elképzeltük, miként mutathat a város odafentről. Az a város, amelyet mi csak béka szemszögből láthattunk.

A parkolóban ismerős hangzású felszólítással fogadott egy kocsijából kiszálló férfi: "na, megjöttetek, jövevények?" A "bozgorilor" általam fájdalmasan jól ismert kifejezés hallatán esküdni mertem volna, hogy osztrák rendszámú kocsija dacára csak hazánkfiával találkozhattam. Nem tévedtem. Pár hónappal azelőtt landolt Bukarestből, most pedig földijeivel vagánykodott. Kanadai befogadó papírokra várva alkalmi munkákból tartotta el magát. 240-es Volvojával kérkedett. Egy rozsdahalmazzal! Engem sem engedett nyugodni az a szemenszedett kis ördögöcske, aki ott bujkál minden emberben, szót kérvén akkor, amikor tyúkszemére taposnak. Rákérdeztem a kocsi megszerzésének körülményeire. Hét éves behemót volt. 12. 000 shillingért tukmálták rá. (Az autótemető többe került volna gazdájának!) Kénytelen volt beismerni: nem a kocsi megvétele került sokba, hanem a kezelési költségek, biztosítás, javítások, adók. Könnyű így "saját kocsi" előtt készített képet küldeni itthon maradt családjának, azok megnyugtatására: lám, mégis csak jól megy a sora csemetéjüknek! Még kocsira is futja! És még szerencsés helyzetben lehet az a dicsekvő, aki nemcsak egy parkoló idegen kocsi előtt fotóztatja magát, hogy azt sajátjának tüntesse fel.

Saját, új kocsival rendelkező barátomat faggattam a felől, miként volt lehetősége ilyen hamar fél milliót érő Toyotát vennie? Semmi sem egyszerűbb, válaszolta. Ha hitelképes vagy, vagyis munkahellyel vagy más jövedelmi forrással rendelkezel, a bank azonnal kölcsönöz. Később havi részletekben nyögöd a tartozást. Ha elakadsz, jön a bank embere, lefoglalni kocsidat, házadat, ingó-bingóságodat. Nem egyszer megtörténik, hogy kocsidat már jócskán lehurboltad, és részletei még nincsenek kifizetve. Így haladnak kölcsönből kölcsönbe.

Beszélgetésünk miatt kávéfőzésnyi ideig hagyta abba munkáját, majd bocsánatot kérve visszatért ahhoz. "Az idő pénz" szállóige valósággá ott és akkor vált számomra. Meg akkor, amikor a délutáni közös műsorunk után vissza kellett mennie műhelyébe, hogy éjszakába nyúló munkájával pótolja a mulasztottakat, elkészítse a másnapra beígért cipőket. Nehogy kuncsaftjai máshoz pártoljanak. Hirtelen felvillant emlékezetemben itthoni üres, fedezet nélküli jelmondataink képe, amelyekről a "mindent a vásárlóért" nagystílű, szöveg vigyorog azokra a vásárlókra, szolgáltatást igénylőkre, akiket a pult mögött lévők szinte levegőszámba sem vesznek.

Akkor értettem meg, miért nem akar átjáróházat berendezni lakásában ismerős-ismeretleneknek, akik az "óhazából" érkezve, kiszakítsák őt megfeszített ritmusú életviteléből. Egészséges elzárkózásnak tartottam elhatározását. Olyannak, amely nyitva hagyta az ajtót mindazoknak, akik nem csak egy ingyen szállást óhajtottak, hanem baráti érzésekkel is feltöltötték otthonát, lelkét (2013-ban, barátunk halála után, fia viszi tovább a műhelyt, két leánya az élet más pászmáin keresi megélhetését, nem is rosszul).

ROSENHEIM-ZSÖGÖD testvérvárossá nyilvánítását indítványoznám, ha erre felhatalmaznának. Ismerőseink unszolásának engedve éjszakáztunk takaros mezővárosukban. A házak ablakaiban muskátlik virítottak. Sétálgattunk, barátkozva a városképpel. Hirtelenségében tárult ki előttünk a zsúfolt főtér. A környék népviseletbe öltözött csapatai zenéltek, táncoltak, énekeltek. Produkálták magukat a körkörösen elhelyezett asztaloknál falatozó, söröző nézők előtt. Ahogyan az minálunk, Zsögödön is történni szokott a Tavasz a Hargitán fesztivál idején. Ismerős, otthonos ezért volt hát a kitárulkozó kép. Egyvalami zavart csupán. Hosszabb idő után eszméltem a rejtély nyitjára: hiányzott a papírtányérokkal, üres üvegekkel, törött üvegcserepekkel és egyéb szeméttel teleszórt környék képe. Amely Zsögödön, már tekintélyes távolságból magára vonja a Szentkirályról Szeredába utazók figyelmét. Nem számítottak elnökük látogatására, a teret mégsem tarkította eldobott söröskupak, sem cigarettacsikk vagy más szemét.

Gondolkodók (2)

Kerestük azt a sörárust, aki, hírek szerint reklámcélból ingyen osztogatja sörét, hogy az ugyancsak ingyen kolbászt leöblíthessük. Vagy itthoni elbeszélők lódítottak, vagy nekünk nem volt szerencsénk, mert ott csak pénzért árultak. Bukszánkhoz mérten eléggé borsos áron. Meghagytuk másoknak azokat a kívánt finomságokat! Kirakatok ártételeit raktározgattuk emlékezetünkben, hogy felmérhessük, hol a legelőnyösebb a szükséges megélhetési és ajándék cikkek beszerzése. Később, Párizsban sem volt ez másként. 10 napig semmit nem mertünk vásárolni, mindig olcsóbbra vártunk, számítottunk. Félve, nehogy híján maradjunk a belépti díj, közlekedés, megélhetés igényelte minimális összegnek.

Rosenheim-i pihenőnk másnapján kora hajnalban lendültünk neki a Párizsig hátralévő 900 km-es útnak. Együltünkben akartuk végigkarikázni, hogy betarthassuk a magunkra kényszerített, előre beidőzített érkezési időpontot. Így aztán csak madártávlatból láttuk Münchent, Saarbrückenben pedig a Neue Bremm volt náci koncentrációs tábor meglátogatása helyett inkább az addig csak levélből ismert Gyula bácsink meglátogatására szorítkoztunk. Nem bántuk meg. Embernyi Emberekre leltünk benne és feleségében, Ágiban, aki az itthonról ismert tárkonyos pityóka levessel hozta vissza azokat a kellemes ízeket, illatokat!

Csodáltuk a tábor létét. Hallomásból úgy tudtuk, a nyugatnémetek nem szívesen emlékeznek múltjuk gázosítással összefüggő tényeire. Érthetőnek találom menekvésüket egy történelmi emlék frusztráló kísértésétől. Néha ismerősöknél, betegeimnél is fellelem ezt a jellemvonást: nem emlékszem reá, tehát más sem emlékszik. Dedukció ad absurdum: az a valami nem is létezett.

(A folytatáshoz kattintson a További bejegyzések-re!)

JOHN STEINBECK: Orosz napló - Robert Capa 70 fotójával (2)

Vendéglői táncparkett (Robert Capa)

Még nem tudtuk, mi a státusunk. Igazából nem tudtuk egészen biztosan, hogyan és kinek a meghívására kerültünk oda. De a Moszkvában dolgozó amerikai tudósítók körülvettek, segítettek, fogták a kezünket – Gilmore, Stevens, Kendrick és a többiek, csupa jólelkű, rokonszenves ember. Meghívtak vacsorázni a Metropol kereskedelmi vendéglőjébe. Így tudtuk meg, hogy Moszkvában kétféle vendéglő van: a jegyrendszerű vendéglő, ahol az ember beválthatja az élelmiszerjegyeit, és igen alacsonyak az árak; és a kereskedelmi vendéglő, ahol fantasztikusan magas áron többé-kevésbé ugyanolyan kosztot szolgálnak fel.

A Metropolban pazar kereskedelmi vendéglő működik. A terem közepén nagy szökőkút csobog. Mintegy három emelet magas a mennyezet. Van táncparkett és dobogó a zenekarnak. Szovjet tisztek és hitveseik, valamint magasabb jövedelmű civilek táncolnak illedelmesen a szökőkút körül.

A zenekar egyébként olyan hangosan és olyan rosszul próbálkozott az amerikai dzsesszel, amilyet még sohasem hallottunk. A dobos – Krupa nyilvánvaló, ám igen távoli tanítványa – szilajjá fajuló lelkesedésében dobverőit dobálva zsonglőrködött. A klarinétos bizonyára hallgatott Benny Goodman-lemezeket, így néha halványan emlékeztetett a hangzás a Goodman-trióéra. Az egyik zongorista imádta, és igen ügyesen, nagy lelkesedéssel játszotta a boogie-woogie-t.

Vacsorára 4 deci vodkát, egy nagy tál fekete kaviárt, káposztalevest, marhasültet, sült burgonyát, sajtot és két üveg bort szolgáltak fel. Öt főnek körülbelül 110 dollárba került, ha azt vesszük, hogy a követség tizenkét rubelt kap egy dollárért. Mintegy két óráig tartott, mire felszolgálták, amit kissé riasztónak találtunk, de minden orosz vendéglőben ugyanezt tapasztaltuk. Később azt is megtudtuk, miért ilyen hosszadalmas.

Minthogy a Szovjetunióban minden tranzakció az állam vagy állami monopóliumok felügyelete alatt zajlik, elképesztő mértékű az adminisztráció. Így hát a pincér, amikor fölveszi a rendelést, gondosan föl is jegyzi egy könyvbe. De ekkor még nem kéri ki azonnal az ételt. Először a könyvelőhöz megy, aki ugyancsak iktatja, milyen ételeket rendeltek, és kiad egy cédulát a konyhának. Ott ismét iktatják, és csak ekkor történik meg a tényleges rendelés. Amikor végül kiadják az ételt, a kiadott ételt is iktatni kell, a pincér igazolócédulát kap. Ám még ekkor sem szolgálhat föl. Előbb a könyvelőhöz viszi a céduláját, aki iktatja, hogy ez meg ez a már megrendelt étel ki lett adva, majd újabb cédulát nyom a pincér kezébe, aki ekkor visszamegy a konyhába, és végre kiviszi az ételt az asztalhoz, miközben persze fölírja a könyvecskéjébe, hogy az étel, amit megrendeltek, iktattak, majd kiadtak, a vendég asztalán kötött ki. Rengeteg időt emészt föl ez az iktatósdi. Sokkal többet, mint amennyit az étel elkészítése igénybe vesz. És semmi haszna türelmetlenkedni, tudniillik nincs mit tenni. Mindenhol ugyanez a dolgok rendje.

Míg várakoztunk, a moszkvai tudósítók igyekeztek kiokosítani bennünket a viselkedés alapszabályairól, és fölkészíteni a várható nehézségekre. És bizony nagy szerencsénk, hogy ott voltak, és fontos dolgokra irányították a figyelmünket. Nagyon ajánlatos, mondták, hogy ne a külügyminisztérium vegyen a gondjaiba minket. Elmondták, miféle szabályok vonatkoznak a külügy vendégeire, és számunkra az volt benne a legijesztőbb, hogy ez esetben el sem hagyhatnánk Moszkvát és környékét. Márpedig mi nem akartunk Moszkvában maradni. Vidékre akartunk menni, hogy lássuk, hogyan élnek a parasztok.

Mivel nem állt szándékunkban a cenzori hivatal hatáskörébe tartozó küldeményeket vagy táviratokat feladni, arra gondoltunk, talán elkerülhető a külügyminisztériumi kapcsolat. De továbbra sem tudtuk, ki felel értünk. Vagy a szovjet írószövetség, gondoltuk, vagy a VOKSZ, azaz a Szovjetunió kulturális kapcsolatokért felelős szervezete. És mi szívesen gondoltunk magunkra úgy mint kulturális kapcsolatra. Előre leszögeztük, hogy a számunkra fontos információ nem politikai jellegű, legfeljebb akkor érdekelhet minket a politika, ha helyi természetű, és csak annyiban, amennyiben érinti az emberek mindennapi életét.

Másnap reggel telefonáltunk a külföldiekről gondoskodó szervezet, az Inturiszt irodájába. Kiderült, hogy ami az Inturisztot illeti, semmiféle státusnak nem örvendünk, nem is létezünk, és nincsenek számunkra szobák. Erre fölhívtuk a VOKSZ-ot. A VOKSZ azt mondta, ők ugyan tudták, hogy jövünk, de nem is sejtették, hogy már megérkeztünk. Majd megpróbálnak szobát szerezni nekünk. Ez persze nagyon nehéz, mert az összes moszkvai szálloda állandóan tele van. Ezután kimentünk az utcára, és sétáltunk.

Gyári pillanatkép (Robert Capa)

1936-ban már jártam itt, néhány napot töltöttem Moszkvában, s most úgy vettem észre, óriási változások mentek végbe azóta. Először is, sokkal tisztább volt a város. Mosott, kikövezett utcákat találtam ott, ahol azelőtt sár és piszok volt. És tizenegy év alatt rengeteget építettek. Magas bérházak százai épültek, új hidak a Moszkva folyón, sok utat kiszélesítettek, és minden téren szobor állt. A régi Moszkva szűk utcájú, piszkos városrészeiben egész kerületek tűntek el, helyüket új lakótelepek és új középületek foglalták el.

Itt-ott bombatalálat nyoma látszott, de nem túl sok. A németek nyilván mérsékelt sikerrel küldték Moszkva fölé a bombázóikat. Tudósítók mesélték, akik már a háború alatt is itt voltak, hogy annyira hatékony volt a légvédelem, és olyan sok vadászgépet vetettek be az oroszok, hogy a nagy veszteséggel járó kezdeti próbálkozások után a németek tulajdonképpen lemondtak Moszkva bombázásáról. Néhány bomba azért célba ért: az egyik a Kremlt találta el, és a külvárosokra is hullott. A Luftwaffe ekkor már túl volt a Londonnál elszenvedett vereségen, és nem akart olyan nagyszámú gépet feláldozni, amennyi az erősen védelmezett város eredményes bombázásához kellett volna.

Észrevettük a városképet javító igyekezetet is. Mindenfelé föl voltak állványozva az épületek. Festették őket, javítgatták a sérült részeket, néhány hét múlva ugyanis fennállásának 800. évfordulóját ünnepelte a város, amit óriási rendezvénysorozattal és általános megszépüléssel kívántak emlékezetessé tenni. Két hónappal később pedig az októberi forradalom 30. évfordulójára készülődött Moszkva.

Villanyszerelők fényfüzéreket aggattak a középületekre, a Kremlre, a hidakra. És este sem állt le a munka – fényszórók mellett dolgoztak egész éjszaka, festették, csinosítgatták a várost a hosszú évek óta első békebeli ünneplésre.
Az utcai sürgés-forgás és buzgólkodás ellenére fáradtnak látszottak az emberek. A nők alig vagy egyáltalán nem festették magukat, és bár rendesen öltöztek, ruházatuk nem volt valami csinos. A férfiak között rengetegen viseltek egyenruhát, pedig nem voltak katonák. Rég leszereltek már, de nem rendelkeztek más öltözékkel. Ezeken az egyenruhákon nem volt se rangjelzés, se váll-lap.

Capa nem vette elő a fényképezőgépét, mert a tudósítók figyelmeztették, hogy az oroszok igen rossz szemmel nézik, ha valaki, különösen egy külföldi, írásos engedély nélkül fényképez. Az első rendőr lecsap rá, és beviszi kihallgatni, hacsak nem rendelkezik teljesen szabályos, írásos engedéllyel.

Kezdtük magányosnak érezni magunkat. Nemhogy nem figyeltek, nem lestek ránk és nem követtek, hanem még azt sem tudtuk igazán elismertetni, hogy ott vagyunk. És tudtuk, hogy Moszkvában lassan őrölnek a hivatal malmai, akárcsak Washingtonban. Mások szobájában meghúzva magunkat, több száz tekercs filmünk és tekintélyes fotósfelszerelésünk között téblábolva egyre idegesebbek lettünk.

Hallottunk egy orosz játékról – inkább orosz cselnek nevezném –, amelyet még senki sem tudott kivédeni. Nagyon egyszerűen játsszák. Az az állami hivatalnok, akit az ember keres, nincs bent, beteg, kórházban van vagy szabadságra ment. Ez évekig eltarthat így. És ha az ember megcéloz valaki mást, az sem tartózkodik a városban, ő is kórházban van vagy a szabadságát tölti. Egy magyar bizottság, amely kérvényezni kívánt volna valamit – amit, úgy képzelem, nem néztek jó szemmel az oroszok –, már három hónapja várt, először azért, hogy egy meghatározott személlyel tárgyalhasson, végül már csak azért, hogy valaki, bárki fogadja őket. De sosem fogadták. És egy ragyogóan intelligens amerikai professzor, ráadásul jó ember, akinek az az ötlete támadt, hogy keresztülvisz egy diákcsereprogramot, már hetek óta ült hivatali előszobákban. De őt sem fogadta soha senki. Nincs mód kijátszani ezt a cselt. Csak úgy lehet védekezni ellene, ha az ember nem húzza fel magát.

Joe Newman szobájában tanyázva bizony megfordult a fejünkben, hogy ez velünk is megeshet. Némi telefonálgatás után egy másik érdekes felfedezést is tettünk a szovjet hivatalokkal kapcsolatban. Dél előtt senki nem jut be egy szovjet irodába. Senki. Délig zárva tart az iroda. De délben kinyit, s onnantól fogva egészen éjfélig dolgoznak benne az emberek. Munka szempontjából egyszerűen kiesnek a délelőttök. Lehet, hogy vannak hivatalok, amelyek nem így működnek, de azok, amelyekkel nekünk volt dolgunk, egytől egyig ilyen munkaidőben dolgoztak. Tudtuk, hogy nem szabad türelmetlenkednünk vagy mérgelődnünk, mert aki így tesz, azonnal öt pontot veszít a játékban. Szerencsére megalapozatlanok voltak a félelmeink, mert a VOKSZ már másnap akcióba lendült. A közeli Savoy Hotelben szereztek nekünk szobát, és bekérettek a VOKSZ-irodába, hogy megbeszéljük a terveinket.

A Savoy, akárcsak a Metropol, külföldiek számára fenntartott szálloda. A Metropol lakói szerint a Savoy a jobb, jobban főznek és színvonalasabb a kiszolgálás. A Savoy vendégei szerint viszont a Metropolban jobb a konyha és a kiszolgálás. Így bókolnak egymásnak évek óta.

A Savoy második emeletén kaptunk szobát. Szobrokkal szegélyezett márványlépcsőn közelítettük meg; a szobrok között hamar megtaláltuk kedvencünket, Graziella, egy híres szépasszony mellszobrát. Graziella Napóleon kíséretében jelent meg itt, szobormása empire öltözéket és óriási, széles karimájú, strucctollas kalapot visel, nevét azonban valamely tévedés következtében hibásan véste a szobrász a talapzatba, mert Craziella olvasható Graziella helyett, s így lett ő számunkra Crazy Ella [szójáték. Crazy Ella angolul Őrült Ellát jelent]. A lépcsősor tetején hatalmas termetű, kitömött orosz medve állt, támadásra készen. Valószínűleg egy félős vendég távolíthatta el mellső mancsairól a karmokat, így a medve puszta manccsal indult rohamra. Az emeleti csarnok félhomályában így is állandó, enyhe sokk forrása tudott lenni a Savoy vendégei számára.

Városkép (Robert Capa)

Tágas volt a szobánk. Később rájöttünk, hogy a Savoy más szobáinak lakóit a sárga irigység emészti, amiért mi kaptuk meg. Hat méter magasan volt a mennyezet. Bánatos sötétzöldben pompáztak a falak. Az ágyak függönnyel elválasztható hálófülkében voltak elhelyezve. A szoba legimpozánsabb részét a heverő, a tükör és a beépített dupla szekrény fekete tölgyből készült, hatalmas bútoregyüttese, valamint a fal tetején körbefutó falfestmény alkotta. Az idő előrehaladtával ez a freskó benyomult az álmainkba. Ha le lehet írni egyáltalán, akkor valahogy így írnám le: A kép alján, középen, egy akrobata hasal, lábai a háta fölött kalimpálnak. Vele szemben két teljesen egyforma macska bújik éppen a keze alá. A hátán keresztben két zöld aligátor fekszik, az aligátorok fején pedig egy tébolyodott majom, ami denevérszárnyakat és császári koronát visel. Ennek a majomnak hosszú, izmos karja van, a szárnyain pedig egy-egy hajóablak, melyeken átnyúl, és megragadja a szarvát két hal-farkú kecskének. Mindkét kecske tüskében végződő mellvértet visel, és a két tüskére szúrva két haragos képű hal ül. Nem értettük a faliképet. Nem tudtuk, mit jelent, sem hogy mi okból került szállodai szobánkba. De álmodni kezdtünk róla. És álmainkban volt valami, ami határozottan lidércnyomásra emlékeztetett.

Három óriási, kétszárnyú ablak nézett az utcára. Ahogy múlt az idő, Capa egyre gyakrabban állt ki az ablakba, hogy lefényképezzen kisebb-nagyobb eseményeket, amelyek alattunk mentek végbe. Az utca túloldalán, egy második emeleti műhelyfélében fényképező-gépeket javított egy ember. Hosszú órákat bütykölt egyfolytában. Később rájöttünk, hogy miközben mi őt fényképeztük, ő minket fényképezett.

Fürdőszobánk – és Moszkva dicsőségére váltunk, amiért külön fürdőszobánk volt – sajátos tulajdonságokkal bírt. Nehéz volt belekerülni, mert az ember nem nyithatta ki az ajtót, és nem mehetett be csak úgy, egyszerűen – az ajtó ugyanis beleütközött a fürdőkádba. Először oldalvást be kellett préselődni, majd a mosdó melletti sarokba húzódva becsukni az ajtót, és akkor végre mód nyílt a szabadon mozgásra. A kád erősen billegett a lábain, úgyhogy ha tele volt vízzel, és az ember hirtelen mozdulatot tett benne, imbolyogni kezdett az egész, és csupa víz lett a padló. Öreg fürdőkád volt, valószínűleg a forradalom előtti korból, ezért a fenekén egészen lekopott már a zománcozás, és  előbukkant a kissé smirgliszerű felület. Capa olyannyira kényes szerzetnek bizonyult, hogy minden fürdés után vérzett az alfele, ezért célszerűbbnek látta, ha sortban fürdik.

Moszkvai fürdőszobánknak volt egy olyan sajátossága is, amely minden más, a Szovjetunióban megismert fürdőszobánkról elmondható. Lehet, hogy vannak másféle fürdőszobák is, de mi nem találkoztunk velük. Tehát, miközben folyt az összes csap – a vécé, a mosdó, a kád csapjai –, a lefolyók egytől egyig tökéletesen ellenálltak a víznek. Vagyis ha megtöltötte az ember a mosdókagylót, a víz ott maradt, és ha kihúzta a dugót a fürdőkádból, ez egyáltalán nem hatott olyan irányba, hogy a víz lefolyjon. Egy grúziai hotelben pedig minden megnyitott csap olyan hangos hörgést idézett elő a vezetékekben, hogy be kellett csuknunk a fürdőszoba ajtaját, ha aludni akartunk. Ez a megfigyelés ihlette korszakalkotó találmányomat, amelyet azonnal kész voltam felajánlani a nehéziparnak. Nagyon egyszerű. Csak meg kell fordítani a folyamatot: tedd a csapokat a lefolyók helyére, a lefolyókat pedig oda, ahol most a csapok vannak, és máris meg van oldva a probléma.

Délután kocsit küldtek értünk; mentünk beszélgetni a központi VOKSZ-irodába. Valami azt súgta, hogy huzakodott miattunk az írószövetség és a VOKSZ, mert egyik sem akart foglalkozni velünk. És a VOKSZ veszített, így az ő nyakukba szakadtunk. Gyönyörű kis palotában, egy hajdani kereskedőfejedelem otthonában székelt a központi iroda. Karaganov elvtárs a dolgozószobájában fogadott, amelynek falait egészen a plafonig tölgyfa lambéria borította, és amely festett üvegű tetőablakon át kapta a természetes megvilágítást – nagyon kellemes munkahely. Karaganov óvatos, szőke fiatalember volt; az íróasztala mögött ülve, precíz angolsággal, mondatait lassan formálva beszélt és rengeteget kérdezett. Egyik végén kék, másik végén piros ceruzájával firkálgatott egy jegyzettömbre. Mi pedig elmagyaráztuk, hogy szeretnénk a politikát messzire elkerülve szóba elegyedni, beszélgetni orosz parasztokkal, munkásokkal, piaci árusokkal, szeretnénk megérteni őket, megnézni, hogyan élnek, hogy aztán megpróbáljuk odahaza elmesélni, amit láttunk, és ezáltal előmozdítani valamiféle kölcsönös megértést a két nép között. Karaganov csöndben figyelt, és közben szögletes formákat rajzolt a jegyzetfüzetébe.

– Mások is akartak már ilyesmit csinálni – mondta aztán, és felsorolt néhány amerikait, aki azóta könyvet írt a Szovjetunióról. – Ők is ültek itt, ebben az irodában, és mondtak mindenfélét, aztán hazamentek, és egészen más könyvet írtak, mint ahogy beszéltek. Ha kissé bizalmatlanok vagyunk, ez magyarázza.
– Nincsenek előítéleteink, egyik irányban sem vagyunk elfogultak – válaszoltuk. – Azért jöttünk, hogy riportot készítsünk, ha lehetséges. Pontosan azt szeretnénk leírni és lefényképezni, amit látunk és hallunk, kommentár nélkül. Ha valami nem tetszik vagy nem értjük, azt is megírjuk. De igazából egy történetért jöttünk. Ha el tudjuk beszélni a történetünket, amelyért idejöttünk, elbeszéljük. Ha nem tudjuk, akkor az lesz a történetünk.

Nagyon lassan, töprengve bólintott.
– Ez biztatóan hangzik – mondta. – De azokat már nagyon unjuk, akik szenvedélyes oroszbarátként jönnek ide, aztán hazamennek az Egyesült Államokba, és szenvedélyesen oroszellenesek lesznek. Dúskálunk ilyen tapasztalatokban. Ennek az irodának, a VOKSZ-nak, nincs túl nagy hatalma, sem befolyása. De ami tőlünk telik, megtesszük, hogy segítsük a munkájukat.

Ezután rengeteg kérdést tett fel nekünk Amerikáról.
– Az amerikai lapok sokat emlegetik a Szovjetunióval való háborút. Mit gondolnak az emberek Amerikában? Háborúzni akarnak ellenünk?
– Nem hisszük – válaszoltuk. – Szerintünk senki sem akar háborút, bár biztosat nem tudhatunk.
– Úgy tetszik, Amerikában az egyetlen hang, amely hangosan fel mer szólalni a háború ellen, az Henry Wallace-é [1941-45 között az Egyesült Államok harmincharmadik alelnöke. Trumannel ellentétes, szovjetbarátnak tetsző nézetei miatt később eltávolították a hatalom közeléből. Az 1948-as elnökválasztáson a Progresszív Párt elnökjelöltjeként indult, sikertelenül] – jegyezte meg Karaganov. – Meg tudják mondani, hány követője lehet? Van-e valódi támogatottsága az emberek között?
– Nem tudjuk – feleltük. – De azt igen, hogy Henry Wallace egy korteskörútján soha nem látott összeget gyűjtött össze a belépőjegyek árából. Most hallottuk életünkben először, hogy ilyesmiért fizettek az emberek, vagyis azért, hogy részt vehessenek egy politikai rendezvényen. És azt is tudjuk, hogy sok érdeklődőt el kellett küldeni, mert egyszerűen nem volt már sem ülő-, sem állóhely. Hogy ez kihat-e majd a közelgő elnökválasztás eredményére, fogalmunk sincs. Ami pedig minket illet, magunk is láttunk háborút, és egyáltalán nem pártoljuk. És úgy érezzük, rengetegen gondolkoznak hozzánk hasonlóan. Ha vezetőink egyetlen lehetséges válasza ma a háború, akkor bizony sivár korban élünk. – Majd hozzátettük: – És az orosz emberek, egy csoportjuk vagy az orosz kormányzat valamely része, akar-e vajon háborút?

Orosz fotográfus (Robert Capa)

E kérdés hallatán kihúzta magát, és letette a ceruzáját.
– Kategorikus választ adhatok – jelentette ki. – Sem az orosz nép, sem valamely csoportja, sem pedig az orosz kormányzat bármely része nem akar háborút. Sőt, tovább megyek: a szovjetek szinte bármit megtennének, hogy elkerüljék a háborút. Ebben teljesen biztos vagyok.

Azzal ismét kézbe vette a ceruzáját, és kerek formákat firkáit a jegyzettömbjére.
– Beszéljünk kicsit az amerikai irodalomról – tért más témára. – Az a benyomásunk, mintha az önök írói már semmiben sem tudnának hinni. Igaz ez?
– Nem tudom – feleltem.
– Az ön utolsó írásaiban is cinizmust véltünk fölfedezni – folytatta Karaganov.
– Pedig nincs bennük cinizmus – mondtam. – Hiszek benne, hogy az író feladata olyan élethűen megörökíteni a korát, amennyire csak tőle telik. És én éppen ezt teszem.

Aztán amerikai írókról, Caldwellről, Faulknerről kérdezett, és hogy mikor ír új könyvet Hemingway. És hogy milyen új tehetségek, milyen fiatal írók jelentkeznek újabban. Felbukkant néhány ígéretes fiatal író, magyaráztuk, de még túl korai átütő sikert várni tőlük. Hiszen ezek a fiatalemberek, akiknek az írás mesterségét kellett volna gyakorolniuk, többnyire katonáskodással töltötték az utolsó négy évet. A háborús tapasztalat bizonyára mélyen megrázta őket, eltarthat egy darabig, mire rendezik magukban az élményanyagot, saját életüket, és végre leülnek írni.

Karaganov kissé meglepődött az amerikai írók csekély tömörülési vagy szövetkezési hajlandóságán. A Szovjetunióban nagyon fontos emberek az írók. Sztálin az emberi lélek mérnökeinek nevezte őket.

Amerikában egész máshogy ítélik meg az írókat, magyaráztuk, megbecsültség szempontjából valamivel az akrobaták alatt és épp csak egy kicsivel a fókák fölött foglalnak helyet. És véleményünk szerint ez nagyon jól van így. Mert egy agyondicsért író, különösen ha fiatal, képes úgy elszállni magától, mint egy filmszínésznő, akiről elismerően írnak a szaklapok. És úgy hisszük, az a goromba kritikai bánásmód, amelynek egy amerikai író ki van téve, hosszú távon nagyon egészséges a számára.

Megítélésünk szerint az egyik legnagyobb különbség oroszok és amerikaiak (vagy angolok) között a kormányhoz való viszonyukban mutatkozik meg. Az oroszokat arra tanítják és bátorítják, azt sulykolják beléjük, hogy higgyék jónak a kormányukat, higgyék jónak minden részét, és tekintsék kötelességüknek a kormány támogatását tűzön-vízen át, mozdítsák elő a sikereit. Az amerikaiaknak és briteknek ezzel szemben mélységes meggyőződésük, hogy valami módon minden kormány veszélyes, ezért a lehető legkevesebb kell belőle, s rossznak tartják, ha a legcsekélyebb mértékben is megnő a kormányzat hatalma, a létező kormányt tehát állandóan figyelni kell, figyelni és bírálni, hogy egy pillanatra se bízza el magát, és ne vesse el a sulykot. Később, amikor gazdaságokba ellátogatva asztalhoz ültünk az ott dolgozókkal, s ők az amerikai kormány működéséről faggattak minket, megpróbáltuk megmagyarázni, mennyire félnek nálunk az egy emberre vagy egy embercsoportra ruházott hatalomtól, annyira, hogy fékek, ellensúlyok egész sora épült be a kormányzati rendszerbe, és ezek rendeltetése megakadályozni, hogy egyetlen személy kezébe kerülhessen a hatalom. Igyekeztünk megértetni, hogy azok, akik megalkották a kormányzatunkat, és azok, akik továbbviszik, annyira tartanak a hatalomtól, hogy inkább boldogan eltávolítanak egy jó vezetőt, mint hogy vezérré nőhesse ki magát, és precedenst teremtsen; nem hiszem, hogy e tekintetben igazán megértettek volna minket, hiszen a Szovjetunió népét éppen arra nevelik, hogy a vezér személye jó, és a vezér mint intézmény jó dolog. E téren nem lehet sikerrel érvelni, egyszerűen nem ért szót egymással a két rendszer.

Karaganov jegyzettömbjét elborították a piros és kék kriksz-krakszok.
– Írják le, hová mennének és mit szeretnének látni – mondta végül –, küldjék el nekem, s én megnézem, mit tehetek.

Nagyon megkedveltük Karaganovot. Egyenesen, zagyvaságok nélkül beszélt. Akkor még sok cikornyás beszéd, temérdek általánosság végighallgatása várt ránk. De Karaganovtól sosem hallottunk ilyesmit. Mi sem próbáltuk másnak beállítani magunkat előtte, mint amilyenek vagyunk. Meghatározott szemlélettel, amerikai szemszögből kívántunk körülnézni, és bár az ő nézőpontjából ez feltehetően azt jelentette, hogy előítéletektől sem vagyunk mentesek, nem utált minket érte, nem gyanakodott, sőt mintha éppen ezért jobban bízott volna bennünk. Egész szovjetunióbeli tartózkodásunk alatt nagy segítségünkre volt. Jó néhányszor találkoztunk vele, és ő mindig ugyanazt a kérést ismételte meg.

– Mondják el az igazat, csak mondják el, amit látnak. Ne változtassák meg, írják le, ahogy van, és mi nagyon fogunk örülni neki. Mert a hízelgésben nem bízunk.

Becsületes, jóindulatú embernek ismertük meg Karaganovot. A háttérben azonban tovább folyt az utunkat kísérő huzavona...

Fordította: Lukács Laura