HAMAR MÁRTON: Rénszarvasok nyomában (2)

A Hét Fenyőhöz

A tankhoz hasonló hernyótalpas terepjáró kikecmergett a kapun. Életemben először ültem ilyesfajta jármű tetején, s ezért első dolgom volt valami szöget, fogantyút keresni, amiben megkapaszkodjam. Aki ült valaha ilyen terepjáró tetején, az tudja, hogy milyen könnyű onnan lepottyanni. Végül is a köztem és útitársam között lévő szellőztetőlyuk rácsába kapaszkodtam. Most már magabiztosabban ültem a számomra teljesen szokatlan helyzetben.
A kocsi elég gyorsan végigporzott a városka főutcáján anélkül, hogy a járókelők vagy a gyerekek megbámulták volna. Ebből arra következtettem, hogy errefelé mindennapos az ilyen kocsikázás. Elhagytuk az utolsó házat, utunk a Szob folyó felső folyásához vezetett a Jamál félsziget déli tundra vidékére.
Ott, a tundra közepén, egy kutatócsoport dolgozik a rögtönzött kísérleti állomáson. Nyikolaj Szergejevics, a kutatóállomás igazgatója, aki mellettem ült, éppen ide készülődött volt, amikor napokkal korábban megérkeztem Vorkutából. Soha életemben nem felejtem el az első találkozást. Vonatom, amely Vorkutából indult, átszelte az Ural hegység legészakibb csücskét, s éjjel egykor érkezett Labitnangiba. Mondanom sem kell, hogy olyan világosság volt, mint fényes nappal. Az állomáson azonnal útbaigazítottak, s fáradtan indultam el a kísérleti állomás felé. A vonatról lecipekedő utasok lármája, a mozdonyok pöfögése fokozatosan eltűnt mögöttem. Néma csend vett körül. A néptelen utcák, lefüggönyözött házak s a szanaszét mozdulatlanul heverésző kutyák ebben a nappali világításban egy járvány pusztította város benyomását keltették. Minél tovább haladtam az utcán, annál inkább erősödött bennem a meggyőződés, hogy én vagyok ezen az elhagyatott helyen az egyetlen élő ember…  Sokért nem adtam volna, ha valakivel találkozom. Legjobban a kutyák bosszantottak. Ahelyett, hogy megugatnának, vagy legalább farkcsóválással jeleznék: „azért mi mégis észrevettünk”, zavartalanul aludtak. Keresztül-kasul hevertek az utcán, a gyalogjárón, ösvényeken és hidakon. Nemegyszer át kellett lépnem egy-egy alvó kutyán, de még csak a fejét sem kapta fel.
Így értem el a kutatóállomás kapujáig. Nyugodtan besétáltam az udvarra anélkül, hogy valaki felébredt volna. A kutyák persze itt is aludtak. Valami szoba után kellett néznem. A villaszerű faházak között felfedeztem egy vagonlakást, közepén ajtóval és lépcsővel. Ez lehet a vendégszoba — gondoltam. Lenyomtam a kilincset, az ajtó kinyílt. Egy kis előszobába jutottam, mely egyben mosdó is volt. Jobbra és balra egy-egy ajtó. Benyitottam a bal oldalin, és egy tágasabb fülkébe léptem, ahol négy beépített fekvőhelyet és középen egy asztalt fedeztem fel. Az asztalon borzalmas rendetlenségben gyufa, só, üres üvegek, száraz kenyér és egy teafőző hevert. Felkattintottam a villanyt, hogy jobban körülnézzek. Szemközt egy nyitott szekrényre találtam. Becipeltem csomagjaimat, és előkotortam a hálózsákot. Ennél jobb szobáról álmodni se mertem volna…  — Vigyázzon, barátom — szólt rám a kutatóállomás igazgatója, és galléron ragadott —, egy mély árok következik. Ilyen helyt könnyen lepotyog az ember.
A hernyótalpas szörnyeteg orra előrebillent, aztán rátapadt a meredek partra, és lassan kúszott a meder felé. Mi teljesen hanyatt feküdtünk a tetőn, másképp lecsúsztunk volna a hernyótalpak alá. Járművünk elért a meder közepéig, ott belefúrta magát a vízbe és a buja növényzetbe, hogy aztán tótágast állva feltornássza magát a szemközti meredek oldalon. Bizony cseppet sem volt veszélytelen ez az átkelés, de lassan belejöttem, s megtanultam, hogy mikor kell előre vagy hátra bukni. Néha úgy éreztem magam, mint a vadlovat első ízben megnyergelő csikós.
Miután átkeltünk a vízen, beértünk egy gyérebb erdőbe, ahol jól kitaposott úton robogtunk tovább. Gondolataim ismét a kutatóállomás igazgatójával való megismerkedésre kanyarodtak vissza.
Másnap, amikor új lakásomban megébredtem, egyetlen embert láttam az udvaron, s az éppen ő volt. Emlékszem, milyen arcot vágott, amikor váratlanul egy vadidegen ember lépett ki a vagonból! Lába szinte gyökeret vert a földbe: szigorúan kémlelt, amíg elébe járultam. Kutyái, amelyek körötte ólálkodtak, azonnal lerohannak, ha az erélyes hang megálljt nem parancsol.
Bemutatkoztam, s miután kiderült, hogy ő az, akit keresek, ott helyben elő is adtam jövetelem célját. Betessékelt az irodába, ahol felmutattam irataimat. Figyelmesen áttanulmányozta őket, közben nagyokat hümmögött. Végül megállapodtunk abban, hogy másnap reggel velük megyek a tundrára.
Az indulás napján reggel hatkor az igazgató bekopogott a vagon ablakán. Kioktatott, hogy mit vigyek magammal, mi az, ami elengedhetetlenül szükséges a tundrai ember életéhez. Első kérdése persze az volt, hogy van-e szúnyoghálóm. Éppen ezt nem hoztam. Tudtam ugyan, hogy ez errefelé feltétlenül szükséges, de arra gondoltam, hogy itt is találok. Indulás előtt Nyikolaj Szergejevics adott egy széles karimájú kalapot, amelyről körben sűrű gézháló csüngött alá. Enélkül a szúnyogok percek alatt véresre csípik az ember arcát, fülét és nyakát. Errefelé a hálón kívül kenőcsöt is használnak. Igaz ugyan, hogy a kenőcs csak egy-két óráig hat, de aztán az ember újra bemázolja magát.
—  Álljon meg!  — kiáltotta a vezetőnek az igazgató, miközben ugyancsak döngette a fülke tetejét. A terepjáró olyan hirtelen állt meg, hogy elvesztettem az egyensúlyt. Visszaülni már nem tudtam, jól nekirugaszkodtam hát, s nagy ívben kirepültem a kocsi orra elé. Puhán értem földet a vastag mohaszőnyegen. Úgy tettem, mintha szándékosan ugrottam volna ekkorát, de közben bosszankodtam a kényszerleszállás miatt. Jó tudni, hogy ez a szörnyeteg ilyen hirtelen áll meg.
—  Ez a legmagasabb hely a környéken — magyarázta az igazgató. — Innen jól látszik Labitnangi • mutatott vissza  a  homályba  vesző  városkára.
Előszedtem a távcsövet, s végigpásztáztam a távolban tarkálló gerendaházakat. Legtöbbje egyemeletes volt, de az új negyedben akadt már néhány háromemeletes ház is.
— Labitnangi a manysik és chantik nyelvén hét fenyőt jelent — magyarázta. — Labit — hét, nangi — fenyőfa. Ezelőtt húsz-harminc évvel csak az a néhány ház állt az Ob partján, ott a hét vörösfenyő körül. Ezekben a házakban most is chantik laknak. Amint látja — folytatta —, Labitnangi az Ob torkolatához közel, a folyó bal partján fekszik. Itt van az északi vasútvonal utolsó állomása.
Míg nézelődtem, eszembe jutott, hogy ezek a chantik és manysik a magyarok legközelebbi nyelvrokonai. De társalgásra most nem volt idő.
Feldübörgött a motor, a hernyótalpak nyikorogva megindultak.


Az igazi tundra

Előttünk egyre gyérülnek a fák, s fokozatosan bontakozik ki az erdőből a végeláthatatlan tundra. Sokban a sivatagra emlékeztet, de homok helyett itt alacsony, sűrű cserjés növényzet borít mindent. Felülről olyan tömörnek tűnik a növényzet, mintha valaki egy óriási ollóval egyenesre nyeste volna a bolyhos bokrok tetejét. Ezt a vastag zöld szőnyeget itt-ott fehér, lila és sárga virágok és bogyók tarkítják. Helyenként annyi a földieper szerű bogyó, hogy vérvörös foltokban virít a tundra. Egymást követik a különböző nagyságú tavak, amelyeken rengeteg vízimadár úszkál. És sehol egy út, ösvény, ház vagy egyéb, ami az ember jelenlétét elárulná. Ezen a beláthatatlan területen, a Jamál félsziget tundravidékén, száz négyzetkilométerre négy ember esik. Egyebütt azonban még ennél is gyérebb a lakosság.
Előttünk, egészen váratlanul, egy végtelenbe nyúló tó zárta el az utat. Vezetőnk habozás nélkül nekivágott.
— Most kell igazán vigyázni — figyelmeztetett Nyikolaj Szergejevics —, mert a víz jéghideg.
Belemarkoltam a rácsba. Lassan ereszkedtünk le a víz széléig. Mielőtt belegázoltunk volna, a két sárhányó elöl — egy gombnyomásra — felpattant, s ez lehetővé tette, hogy a víz ráfolyjon a hernyótalpakra. Mindez pillanatok alatt történt, miközben teljes gázzal lendültünk neki a víznek. A jármű orra teljesen elmerült, s már-már úgy látszott, hogy tovább merülünk. De ahogy elváltunk a fenéktől, lassan egyenesbe billentünk, miközben a hernyótalpak, mint kis vízimalom lapátjai, hajtották a vizet hátrafelé. Ilyen lebegő helyzetben, lassan, de biztosan közeledtünk a túlsó parthoz. Utánunk a tó sima vizén V alakban futottak szét a hullámok, és megtörtek a parton. Zajukra a sűrű parti zsombékból egymás után repültek fel a rucák, s húztak el felettünk. Alighogy kikötöttünk a túlsó parton, szó nélkül lekászálódtam a tetőről. Útitársam is leszállt, és tőrével szaporán kaparni kezdett a zuzmók között. Leásott vagy harminc centire, s intett, hogy lépjek közelebb.
— Próbáljon tovább ásni — nyújtotta át a kést.
Letérdeltem, s kissé habozva leszúrtam. A kés valami keménybe ütközött. Újra nekiestem, s ezúttal teljes erőmből döfködtem a talajt. Sikerült is néhány jeges rögöt kivetnem.
— Lennebb már teljesen jéggé fagyott a talaj – mondta az igazgató. — A múltkoriban lefúrtak, de még kétszáz méter mélységben is fagyott talajt találtak. Északabbra, a Jamál félsziget felső csücskében, négyszáz méter mélyen is mínusz négy fokot mértek. Az ember el sem hinné, hogy ez a dús növénytakaró alig húsz-harminc centis talajrétegen fejlődik. Persze nem mindenütt ilyen vékony a felengedett réteg. A dombos, köves tundra mélyebben felenged. A folyók mentén az éghajlat általában sokkal enyhébb. Ezzel magyarázható az, hogy a vörösfenyő és a törpenyír messzi északra felnyúlik.
Útitársam az órájára nézett, és intett, hogy itt az indulás ideje. Már dél felé járt, de a nap alig emelkedett valamit. A melege sem érződött. Rövid bunda-kabátomtól még egyszer sem váltam meg, amióta ide érkeztem.
—  Nemsokára odaérünk — mutatott előre kisvártatva. — Ott, azokon a dombokon van a tábor.
Egyelőre csak néhány piros és fehér pontot láttam. Ezek a sátrak lehettek. Mellettük, távolabb, három antennaszerü rúd magaslott ki a tundra kopárságából.
—  Az a meteorológiai állomásunk — magyarázta útitársam.
Beletelt egy jó fél órába, amíg odaértünk. A tábor hat sátorból s egy olyan vagonlakásból állott, amilyenben én kaptam szállást Labitnangiban. Valamivel odébb egy gerendaház állott, ahol a konyha és az ebédlő lehetett. Az igazgató egyenesen oda irányította lépteit. Pár perc múlva kezét elégedetten dörzsölgetve visszajött, és tudomásomra hozta, miszerint nagyon finom halat kapunk ebédre.
Közben rendre előkerültek a kutatók is. Túlnyomó többségükben fiatalok. Barnára sült, edzett fiúk és lányok kedélyes társaságába kerültem. Volt közöttük bogarász, madarász, botanikus, halbiológus és talajkutató is.
- Nem lehet valami nagy meleg ezekben a sátrakban — jegyeztem meg.
—  Megszoktuk — legyintett egy magas, megtermett bogarász. — Különben is kutyabőrből készült és sarki búvár tollával tömött hálózsákjaink jól tartják a meleget.
Hamar leraktuk az utánpótlást, amit Labitnangiból hoztunk, s mire a szakács rávert a gongra, azaz egy lyukas benzines kannára, a társaság már ott tolongott az ebédlő bejáratánál.
Betessékeltek a „sarki" vendéglőbe, ahol két hosszú kecskelábú asztal állott megterítve. Mindenki előtt egy fél kar hosszúságú szárított hal feküdt, és egy-egy tál céklaleves párolgott. Leültem, és azonnal nekiestem a halnak. Rövid idő múlva szomszédom kérdően nézett rám.
—  Csak azt ne kérdezze valaki, hogy milyen hal, mert a gerinces állatok közül éppen a halakat ismerem a legkevésbé — szólaltam meg.
— Ne féljen, nem fogom vizsgáztatni  — nevetett —, csupán az érdekel, hogy ízlik-e. Egyébként ez pénzes pisztráng, és az Ob vidékén igen gyakori. Kedveli a hegyi folyókat és patakokat, ahol a köves fenekű, gyors   sodrású szakaszokon tartózkodik — merült bele a magyarázatba. — Tápláléka vízi rovarokból, csigákból és kagylókból áll, de a halivadékot sem kíméli. Nagyon könnyű halászni, akárcsak a sebes pisztrángot, mert utánaveti magát a víztükör felett elsuhanó rovarnak. De ízlik-e a húsa? — ismetélte meg a kérdést.
A kérdés felesleges volt, mert időközben el is fogyasztottam a puha, ízletes húsú halat, amelyet úgy „készítenek el", hogy miután kifogják a vízből, kibelezik és kiakasztják a napra. Nyolc-tíz napi szárítás után már egészen „beérik". Szívesen elfogadtam még egy adagot.
Ebéd után az igazgató egy Nyina nevű lány gondjaira bízott, aki az itteni növényzetet tanulmányozta. Néhány éve végezte el az egyetemet, azóta a kutatóállomás munkatársa. A lenszőke, kerek arcú lányt szenvedélyesen érdekelte a tundrái növényzet. Hosszasan mesélt egy-egy zuzmóról vagy cserjéről.
— Első látásra egyhangú és unalmas a tundra — magyarázta. — De ha jobban körülnéz, akkor azonnal szembetűnik, hogy nincs egy hektárnyi területe, amelyen a növényzet egyforma lenne. Látja — mutatott körbe, miután kissé eltávolodtunk a sátraktól —, ahol most állunk, ez az úgynevezett pettyes tundra. A törpe nyír és fűz kisebb-nagyobb bokrokban való csoportosulása jellemzi. Felülről a zuzmók sárgás alapszíne úgy fest, mint ezernyi szétdobált sötétzöld labdácska. A legnehezebben járható tundra. A törpenyír és füz sokszor másfél méter magasra is megnő, s alatta vizenyős a talaj. Közte tömör áfonya-bokrok terpeszkednek, a tisztásokon pedig a mohák és zuzmók vastag pázsitszőnyeget alkotnak. Legismertebb a rénzuzmó. Nézze csak — nyújtott át egy sárga zuzmóbokrot —, ez a híres rénzuzmó, amely bonyolult, finom ágazatával rendkívül vitamindús, a rénszarvasok  nélkülözhetetlen  tápláléka.
Miután elhagytuk a pettyes tundrát, egy tavacska partjához értünk. A vizet fehér és tarka virágok természetes gyűrűje övezte.
— A tavak körül mindig láthat nyíló virágot — mondta kísérőm. — Leggyakoribbak a gyapjúsás, a nádtippan-félék és a tundrai boglárkák. Ahogy a jég elolvad, egészen a tél beálltáig, egymást váltogatják a különféle színű virággyűrűk. Kár, hogy ezt a gazdag színpompát olyan kevesen láthatják... De nézzük csak meg a többi tundra-típust is — indult tovább.
Egy dombosabb szakaszra kerültünk, ahonnan szép kilátás nyílt. Ez azonban a kolléganőt láthatóan nem érdekelte.
— Itt kissé fövenyes a talaj — magyarázta —, s ezért egészen más a növényzet is, ami nem jelenti azt, hogy itt egyáltalán nem nő törpenyír vagy fűz, de alig néhány centi magasságot ér el. Itt van például ez a törpefűz — mutatott a csizmája elé. — Alig öt centis, noha legalább tízéves.
— Mivel magyarázzák, hogy ilyen alacsonyak a tundrai növények? — kérdeztem.
— Régebben kizárólag a napfény hiányával magyarázták. Újabban kiderítették, hogy a tundra egy nyár leforgása alatt sokkal több napfényt kap, mint földünk más tájai. A lassú növekedés oka tehát elsősorban az alacsony hőmérséklet és a nagy talajnedvesség. Persze bizonyos mértékben az erős szelek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a növények a talaj szintjéhez közel maradnak. Egyébként a lassú növekedés következménye az, hogy a délvidéki puha fák, mint a fűz és a nyír, itt kőkemények. A tundra — folytatta aztán, mikor megálltunk egy pázsitos részen — talán szederfélékben a leggazdagabb.
Mintegy ötven méter körzetben bordóvörös és narancssárga szederbogyók tarkították a helyet. Olyan sűrűn nőttek, hogy egy talpalatnyi helyre háromnégy bogyó is jutott. Szinte sajnáltam megmozdulni, hogy ne nyomjam szét őket.
— Kár, hogy nem találtak ki valami ravasz gépet, amellyel begyűjtenék — mondta. — Nagyon ízletes és vitamindús gyümölcs. Az itteni lakosság ebből készít kompótot, főz ízet, sőt bort is erjeszt. Nincs olyan jurta, ahol télen ne vendégelnék meg az embert szederkompóttal. Nemcsak nyalánkság, hanem a vitamint is pótolja.
Késő estig jártuk a tundrát. A kiadós vacsora után holtfáradtan bújtam be hálózsákomba.

(Folytatjuk)

HAMAR MÁRTON: Rénszarvasok nyomában (1)

A szerző (sz. 1927, Radnót- mh. 1987, Bukarest) neves romániai zoológus, tudományos közíró volt. A Szovjetunióban szerzett tudományos képesítést, évtizedekig Románia rágcsálóinak avatott szakértőjeként működött. Oroszországi élettapasztalatairól írta Véget nem érő nappalok c. útikönyvét; az itt olvasható írás a könyv utolsó fejezete. 

A szerző (baloldalt) interjút készít

Alattunk mindenütt erdő, erdő és rengeteg sziporkázó tó. Mintha valaki egy hatalmas tükör darabokra töredezett cserepeit szórta volna szét a bolyhos, sötétzöld szőnyegen.
Az An-24-es gép két erős motorja egyenletesen búg, biztonságosan röpíti az otromba, kacsaszerű törzset, egyenesen északnak.
A kora reggeli felkelés, az izgalom, a repülőtérre való rohanás, aztán a beszállással járó hercehurca elbágyasztott. Már messze jártunk Moszkvától, amikor úgy ahogy magamhoz tértem, s a lenti tájat szemügyre vettem.
Kényelmesen elnyújtózkodtam az ülésen, fejemet az ablaknak támasztottam. A motorok tompa moraja s az üveg enyhe remegése valamennyire megnyugtatott. Igaz, a nyugalom csak látszólagos. Ismerem ezt az érzést, átéltem máskor is. Valahányszor nagy feladatra vállalkozom, mindig erőt vesz rajtam. Ilyenkor a fel-feltörő ujjongás és a kétség váltakozik bennem, s azt hiszem, minden emberben. A titokzatos ismeretlen, amely felé igyekszünk, milliónyi változatban vonul el képzeletünkben. Ez a sajátságos képzelet-film állandó belső feszültséget okoz. Attól függően, hogy a jó vagy a rossz lehetőséget latolgatjuk, a türelmetlen kíváncsiságot a szorongás váltja fel... S amikor már hatalmukba kerítenek a kételyek, valaki megszólít, a légikisasszony cukorkával kínál, egy csomag a fejemre hull, szóval a hétköznapi élet valamilyen aprósága visszazökkent a valóságba. Néha szinte különös, hogy milyen semmiségek öntenek bátorságot belénk.
Ilyen érzésekkel indultam útnak. Kísérő nélkül vágtam   neki  a   hőn   áhított    kirándulásnak.    Az   is
hihetetlennek tűnt, hogy a nemzetközi filmfesztivál mozgalmas és káprázatos világából egyenesen a zord észak ismeretlenjébe csöppenek. Képzeletemben még ott lebeg Sophia Loren a mosolyával, amely a nápolyi ég azúrját és Capri csodálatos színeit varázsolja elém; a karcsú Anna Karina könnyű táncával, amely a rafinált Párizst idézi; s mintha még erezném a finom cigaretták illatát is. De az ezüst madár közben a jeges világba, az örök hó birodalmába röpít: kietlen havas pusztákra, amelyek csak pár hónapra vedlenek zölddé, hogy lélegzethez jussanak, a száguldó rénszarvasok, füstös jurták, fóka- és szarvasbőrbe burkolózó emberek világába.
Alattunk nagy erdőfoltok, kacskaringós folyók és sziporkázó tavak váltogatják egymást. Pecsorához közeledünk. Az erdők tömör, haragoszöld szőnyegét itt-ott tisztások lyuggatják át. A tundra előhírnökei ezek. Néhány óra múlva talán a tundra kellős közepébe érünk, s ezzel életem egyik régi álma teljesül. Bármennyire is érdekesek voltak előbbi utazásaim, amelyeknek mindenike más és más hangulatú élményt jelentett, nem tudtak kiragadni észak állandó bűvköréből. A remény, hogy egyszer eljutok ide, éveken át élt bennem, pedig tudtam, hogy álomnak is túl merész. S most, hogy csak néhány óra választ el az északi tájaktól, szorongásom nőttön nő. Vajon milyen a tundra? Milyen meglepetést tartogat számomra a földnek ez a sarka, ahová igyekszem, s amelyről még mindig oly keveset tudunk?
Személyes élményem nincs, de az idők során sokat olvastam e tájról. Eszembe jut Ibn Battuta arab utazó, aki a XIV. században először jellemezte részletesebben északot és az ott élő népeket. Ibn Battuta annak idején a mostani Kazany városáig jutott el; azokról a tájakról a következőket írta: „Az utat odafelé apró szánokon lehet csak megtenni, ezeket megtermett kutyák húzzák. A pusztaságon olyan síkos a jég, hogy sem az ember lába, sem a ló patája szilárdan meg nem állhat; a kutyáknak viszont körmük van, meg tudnak kapaszkodni vele a jégen…  A szánt a vezérkutya nyakához erősítik, s még három kutyát fognak be melléje. Ha a vezérkutya megáll, megállnak a többiek is. Ezért a vezér kutyát gazdája nem üti, kiáltással sem ingerli. Étkezés idején nem az embereké az elsőség. A gazda először a kutyáknak ad enni, különben a vezérkutya elszökne, és otthagyná utasait, kitéve őket a biztos pusztulásnak... Negyven napi szánkózás után letáboroznak. A magukkal hozott árut odébb viszik és kirakják, majd visszatérnek szokásos táborhelyükre. Másnap visszamennek, hogy áruikat megszemléljék. Jobban mondva azt, amit áruikkal szemben találnak: a coboly-, a szürkemókus- és a hermelinbőröket. Ha a tulajdonos meg van elégedve azzal az áruval, amit a sajátjával szemben talál, akkor elveszi. Ha nincs megelégedve, akkor otthagyja, hogy titokzatos üzletfelei még hozzátegyenek valamit. Néha azonban amazok veszik vissza a bőröket, és otthagyják a kereskedők áruját…  Így történik azon a tájon az adásvétel. Az emberek, akik megfordulnak arrafelé, nem is tudják, hogy kiknek adják el a holmijukat, és kiktől vásárolnak, hogy amazok a dzsinnekhez vagy az emberi nemhez tartoznak-e, mivel senkit nem látnak."
Ennyit és ennyire esetlegeset tudtak tehát erről a tájról a XIV. században. De a későbbi leírások sem árulnak el sokkal többet az itteni népekről. Szervezett tudományos tevékenységről csak a XVII. század vége felé beszélhetünk, s ez is elsősorban gazdasági célokat követett. Ekkor kezdték meg Szibéria feltérképezését, a növény- és állatvilág leírását és az ott élő népek nyelvének, életmódjának és szokásainak tanulmányozását… 
–  Pecsora következik – jelentette be a nyúlánk, hirtelenszőke légikisasszony.
Kíváncsian néztem ki az ablakon. Alattunk a Pecsora vize kígyózott. Ez a majdnem kétezer kilométeres folyó, mely óriási deltájával a Barents-tengerbe torkollik, összeköti Pecsora városát Narjan-Mar kikötővel és a komik – régi, illetve inkább csúf nevükön zürjének – autonóm köztársaságának más nagyobb városával. Jobbról a távolban Pecsora gyárkéményei füstölögtek. A harmincezer lakosú város főleg fafeldolgozó üzeméről és bútorgyáráról nevezetes. Sajnos, csak olvasmányaimból tudom ezt, mivel a repülőtér nagyon messze esett a várostól, s így ez utóbbiból vajmi keveset láthattam. Igaz, hogy amúgy sem lett volna időm körülnézni, mert alighogy leszálltunk, máris áttessékeltek egy kétmotoros IL-be, azzal repültünk tovább.
–  Három óra múlva Vorkutában leszünk – mondta a szomszédom, aki bizonyára észrevette, hogy először járok északon. – Jó rázós utunk lesz – folytatta mosolyogva, de mivel én nem voltam beszédes kedvemben, ő sem erőltette a társalgást, s rövidesen elbóbiskolt.
Az utasokat figyeltem. Túlnyomó többségük a tengerparti nyaralókból tartott haza. Csomagjaik nagy része déligyümölcsből és virágcsokrokból állt. Másokat kinevezésük szólított erre a tájra, s akárcsak én, szorongva néztek a titokzatos ismeretlennel való találkozás elé. Voltak olyanok is – üzemigazgatók, beszerzők vagy könyvelők –, mint például a szomszédom, akik hetenként megjárják ezt az utat.
Gépünk hamarosan befúrta magát a sűrű, tejfehér ködbe. Ez rendkívül bosszantott, mert csak ezután kezdődött az igazi tundra övezete, amelyből a köd miatt egyelőre semmit sem láthattam. Már-már elnyomott az álom, amikor a gép eszeveszett ugrálásba kezdett.
– Na, ugye mondtam – dörmögte felébredve útitársam –, kezdődik a tánc.
Minden oldalról havas eső csapkodta a gépet. Viharba kerültünk – gondoltam –, de ezt is kibírjuk. Szomszédom teljesen magához tért, rágyújtott, s kajánul leste, hogy vajon begyulladok-e. Nagyokat szippantott cigarettájából, és tüntetőén eregette a füstkarikákat.
Hiába leselkedsz – mondtam magamban –, legalább úgy hozzászoktam a repüléshez, mint te, ugyanis már tizennégy éves koromban vitorláztam… S valóban sokáig nem is történt semmi, szomszédom legnagyobb csalódására.
De amint bámultam az alattunk elrohanó felhőket, hirtelen úgy rémlett, mintha sötét foltot láttam volna. Most már figyelmesen vizsgáltam a tejfehér ködtengert. S valóban, itt-ott néhány pillanatra egy-egy zöldellő földdarab tűnt elő a felhőzet résein. Szinte elállt a lélegzetem, amikor észrevettem, hogy alig tízméternyi magasan repülünk teljes sebességgel, s így a nagy magasságokból szemlélt nyugalmas és szinte mozdulatlan föld szédítő iramban száguld visszafelé. Hogy lehet ilyen alacsonyan repülni? Bármelyik pillanatban nekimehetünk egy fának vagy egy telefonoszlopnak! Szomszédom észrevette, hogy mi nyugtalanít, s nyugtatni próbált.
– Itt északon így is repülünk, kérem. Sehol egy bokor, fa vagy ház, ami veszélyeztetné a repülést. Akár alacsonyabbra is ereszkedhetünk. Még azt is számításba kell venni – folytatta –, hogy ezek a pilóták évek óta csak ezen az útvonalon közlekednek. Nem csoda, ha úgy ismerik, mint a tenyerüket, s még ilyen sűrű ködben is leszállnak radar nélkül.
Előkotort egy cigarettát, s ismét rágyújtott.
– Ami pedig a repülés tudományát illeti – fordult ismét felém –, az nem egyéb, mint a leszállás tudománya. Aki le tud szállni, az repülni is tud.
Hát ebben van valami igazság — gondoltam. Csak már ott tartanánk… 
Óhajom rövidesen teljesült. Fél óra múlva simán földet értünk Vorkutában, az északi sarkkör fölött húsz kilométerre. Sűrű köd és havas eső fogadott. A tundrából, amelynek közepén leszálltunk, vajmi keveset láttam. Kedvetlenül és holtfáradtan érkeztem a szállodába. Szerencsére volt szabad ágy. Szobatársam nem lehetett több húsz-egynéhány évesnél. Alacsony, örmény arcú gyerek volt, aki néhány szokványos kérdés után magamra hagyott. Nekem egyéb sem kellett, pillanatok alatt a takaró alá bújtam.
Mély álmomból szobatársam óvatos lépteire ébredtem. Kapkodva öltözködtem, s bosszankodtam, mert a délutáni alvás miatt elszalasztottam annak a lehetőségét, hogy a várost nappali fényben lássam. Kellemesen meglepődtem, amikor észrevettem, hogy odakint a kései óra ellenére világosság van.
–  Ilyenkor északon a nap jóformán le sem nyugszik – mondta szobatársam. – Igaz, hogy ma csúnya, ködös az idő, de az éjszakák így is világosak. Miután ide kerültem, napokig nem tudtam aludni az örökös nappali fénytől.
–  Régóta tartózkodik a városban? – kérdeztem.
–  Néhány hete.  Bányamérnökit végeztem délen, s most az itteni bányákban kísérletezem a bányalég semlegesítésén.
Úgy látszott, hogy ennél többet nem hajlandó elárulni munkájáról, hát nem is erőszakoltam. Csak most értettem meg a sok üvegfiola és gumicső rendeltetését, amelyeket egy nagy faládában őrzött.
Örömmel fogadta meghívásomat egy kis esti sétára. Kiléptünk a ködös utcára, s a központ felé kanyarodtunk.
–  Ez itt a város  első tömbháza – állott meg egy kétemeletes ház  előtt,  amelynek falán emléktábla tanúskodott arról, hogy 1937-ben épült.
–  Akkor itt volt a város széle – magyarázta –, de ma ez már központnak számít.
Róttuk az utcákat. Szobatársam jó vezetőnek bizonyult; az alatt a néhány hét alatt, amióta itt van, alaposan megismerte a várost meg az embereket.
–  Nézze csak! — mutatott egy düledező házcsoportra.  –  Ezek a  házak  azért  állnak  ilyen  ferde összevisszaságban, mert a talaj egyenetlen felolvadása következtében valamelyik sarkuk mélyebbre süllyedt. A fagy aztán ebben a helyzetben rögzítette őket.
Valóban rengeteg düledező házat láttam. A legérdekesebb az volt, hogy minden ház más irányba és más szögben dűlt meg. Azt a benyomást keltették, mintha földrengés dobálta volna összevissza őket.
–  Az ilyen, pisai ferde toronyra emlékeztető ház elég gyakori jelenség itt északon – mondta.
Időközben tágas térre értünk. Szemben a bányászklub, odébb a tanácsház épülete állott.
— Itt a menetjegyirodától és a könyvtártól a múzeumig minden megtalálható – folytatta kísérőm. – Ilyenkor nyáron az ember nehezen tudja elképzelni az itteni telet. Márpedig az az igazi próbatétel. A hó szeptember végén már lehull, s május végéig el sem olvad. Télen, a sarki éj beálltával, eltűnik a nap. és fel sem bukkan tavaszig. Ez az örök sötétség, a fergeteges hóviharok és a fagy időszaka. A szél olykor ötvenméteres másodpercenkénti sebességgel sepri végig a tundrát. Hóhegyek borítják az utcákat, a házakat s a vasutat. Ilyenkor az élet a házakban, bányákban és a hóba fúrt alagutakban lüktet tovább… Aki ezt kibírja és megszokja, az itt marad. Ellenkező esetben, s ez a gyakoribb, délebbre húzódik.
Szótlanul ballagtunk tovább. A felhők lassan felszakadoztak, s az ég megvilágosodott. Az óra szerint már rég benne jártunk az éjszakában, de ahelyett hogy sötétedett volna, lassan nappali világosság lett. A város azért nyugovóra tért.

(Folytatjuk)

JOHN STEINBECK: Orosz napló - Robert Capa 70 fotójával (2)

Vendéglői táncparkett (Robert Capa)

Még nem tudtuk, mi a státusunk. Igazából nem tudtuk egészen biztosan, hogyan és kinek a meghívására kerültünk oda. De a Moszkvában dolgozó amerikai tudósítók körülvettek, segítettek, fogták a kezünket – Gilmore, Stevens, Kendrick és a többiek, csupa jólelkű, rokonszenves ember. Meghívtak vacsorázni a Metropol kereskedelmi vendéglőjébe. Így tudtuk meg, hogy Moszkvában kétféle vendéglő van: a jegyrendszerű vendéglő, ahol az ember beválthatja az élelmiszerjegyeit, és igen alacsonyak az árak; és a kereskedelmi vendéglő, ahol fantasztikusan magas áron többé-kevésbé ugyanolyan kosztot szolgálnak fel.

A Metropolban pazar kereskedelmi vendéglő működik. A terem közepén nagy szökőkút csobog. Mintegy három emelet magas a mennyezet. Van táncparkett és dobogó a zenekarnak. Szovjet tisztek és hitveseik, valamint magasabb jövedelmű civilek táncolnak illedelmesen a szökőkút körül.

A zenekar egyébként olyan hangosan és olyan rosszul próbálkozott az amerikai dzsesszel, amilyet még sohasem hallottunk. A dobos – Krupa nyilvánvaló, ám igen távoli tanítványa – szilajjá fajuló lelkesedésében dobverőit dobálva zsonglőrködött. A klarinétos bizonyára hallgatott Benny Goodman-lemezeket, így néha halványan emlékeztetett a hangzás a Goodman-trióéra. Az egyik zongorista imádta, és igen ügyesen, nagy lelkesedéssel játszotta a boogie-woogie-t.

Vacsorára 4 deci vodkát, egy nagy tál fekete kaviárt, káposztalevest, marhasültet, sült burgonyát, sajtot és két üveg bort szolgáltak fel. Öt főnek körülbelül 110 dollárba került, ha azt vesszük, hogy a követség tizenkét rubelt kap egy dollárért. Mintegy két óráig tartott, mire felszolgálták, amit kissé riasztónak találtunk, de minden orosz vendéglőben ugyanezt tapasztaltuk. Később azt is megtudtuk, miért ilyen hosszadalmas.

Minthogy a Szovjetunióban minden tranzakció az állam vagy állami monopóliumok felügyelete alatt zajlik, elképesztő mértékű az adminisztráció. Így hát a pincér, amikor fölveszi a rendelést, gondosan föl is jegyzi egy könyvbe. De ekkor még nem kéri ki azonnal az ételt. Először a könyvelőhöz megy, aki ugyancsak iktatja, milyen ételeket rendeltek, és kiad egy cédulát a konyhának. Ott ismét iktatják, és csak ekkor történik meg a tényleges rendelés. Amikor végül kiadják az ételt, a kiadott ételt is iktatni kell, a pincér igazolócédulát kap. Ám még ekkor sem szolgálhat föl. Előbb a könyvelőhöz viszi a céduláját, aki iktatja, hogy ez meg ez a már megrendelt étel ki lett adva, majd újabb cédulát nyom a pincér kezébe, aki ekkor visszamegy a konyhába, és végre kiviszi az ételt az asztalhoz, miközben persze fölírja a könyvecskéjébe, hogy az étel, amit megrendeltek, iktattak, majd kiadtak, a vendég asztalán kötött ki. Rengeteg időt emészt föl ez az iktatósdi. Sokkal többet, mint amennyit az étel elkészítése igénybe vesz. És semmi haszna türelmetlenkedni, tudniillik nincs mit tenni. Mindenhol ugyanez a dolgok rendje.

Míg várakoztunk, a moszkvai tudósítók igyekeztek kiokosítani bennünket a viselkedés alapszabályairól, és fölkészíteni a várható nehézségekre. És bizony nagy szerencsénk, hogy ott voltak, és fontos dolgokra irányították a figyelmünket. Nagyon ajánlatos, mondták, hogy ne a külügyminisztérium vegyen a gondjaiba minket. Elmondták, miféle szabályok vonatkoznak a külügy vendégeire, és számunkra az volt benne a legijesztőbb, hogy ez esetben el sem hagyhatnánk Moszkvát és környékét. Márpedig mi nem akartunk Moszkvában maradni. Vidékre akartunk menni, hogy lássuk, hogyan élnek a parasztok.

Mivel nem állt szándékunkban a cenzori hivatal hatáskörébe tartozó küldeményeket vagy táviratokat feladni, arra gondoltunk, talán elkerülhető a külügyminisztériumi kapcsolat. De továbbra sem tudtuk, ki felel értünk. Vagy a szovjet írószövetség, gondoltuk, vagy a VOKSZ, azaz a Szovjetunió kulturális kapcsolatokért felelős szervezete. És mi szívesen gondoltunk magunkra úgy mint kulturális kapcsolatra. Előre leszögeztük, hogy a számunkra fontos információ nem politikai jellegű, legfeljebb akkor érdekelhet minket a politika, ha helyi természetű, és csak annyiban, amennyiben érinti az emberek mindennapi életét.

Másnap reggel telefonáltunk a külföldiekről gondoskodó szervezet, az Inturiszt irodájába. Kiderült, hogy ami az Inturisztot illeti, semmiféle státusnak nem örvendünk, nem is létezünk, és nincsenek számunkra szobák. Erre fölhívtuk a VOKSZ-ot. A VOKSZ azt mondta, ők ugyan tudták, hogy jövünk, de nem is sejtették, hogy már megérkeztünk. Majd megpróbálnak szobát szerezni nekünk. Ez persze nagyon nehéz, mert az összes moszkvai szálloda állandóan tele van. Ezután kimentünk az utcára, és sétáltunk.

Gyári pillanatkép (Robert Capa)

1936-ban már jártam itt, néhány napot töltöttem Moszkvában, s most úgy vettem észre, óriási változások mentek végbe azóta. Először is, sokkal tisztább volt a város. Mosott, kikövezett utcákat találtam ott, ahol azelőtt sár és piszok volt. És tizenegy év alatt rengeteget építettek. Magas bérházak százai épültek, új hidak a Moszkva folyón, sok utat kiszélesítettek, és minden téren szobor állt. A régi Moszkva szűk utcájú, piszkos városrészeiben egész kerületek tűntek el, helyüket új lakótelepek és új középületek foglalták el.

Itt-ott bombatalálat nyoma látszott, de nem túl sok. A németek nyilván mérsékelt sikerrel küldték Moszkva fölé a bombázóikat. Tudósítók mesélték, akik már a háború alatt is itt voltak, hogy annyira hatékony volt a légvédelem, és olyan sok vadászgépet vetettek be az oroszok, hogy a nagy veszteséggel járó kezdeti próbálkozások után a németek tulajdonképpen lemondtak Moszkva bombázásáról. Néhány bomba azért célba ért: az egyik a Kremlt találta el, és a külvárosokra is hullott. A Luftwaffe ekkor már túl volt a Londonnál elszenvedett vereségen, és nem akart olyan nagyszámú gépet feláldozni, amennyi az erősen védelmezett város eredményes bombázásához kellett volna.

Észrevettük a városképet javító igyekezetet is. Mindenfelé föl voltak állványozva az épületek. Festették őket, javítgatták a sérült részeket, néhány hét múlva ugyanis fennállásának 800. évfordulóját ünnepelte a város, amit óriási rendezvénysorozattal és általános megszépüléssel kívántak emlékezetessé tenni. Két hónappal később pedig az októberi forradalom 30. évfordulójára készülődött Moszkva.

Villanyszerelők fényfüzéreket aggattak a középületekre, a Kremlre, a hidakra. És este sem állt le a munka – fényszórók mellett dolgoztak egész éjszaka, festették, csinosítgatták a várost a hosszú évek óta első békebeli ünneplésre.
Az utcai sürgés-forgás és buzgólkodás ellenére fáradtnak látszottak az emberek. A nők alig vagy egyáltalán nem festették magukat, és bár rendesen öltöztek, ruházatuk nem volt valami csinos. A férfiak között rengetegen viseltek egyenruhát, pedig nem voltak katonák. Rég leszereltek már, de nem rendelkeztek más öltözékkel. Ezeken az egyenruhákon nem volt se rangjelzés, se váll-lap.

Capa nem vette elő a fényképezőgépét, mert a tudósítók figyelmeztették, hogy az oroszok igen rossz szemmel nézik, ha valaki, különösen egy külföldi, írásos engedély nélkül fényképez. Az első rendőr lecsap rá, és beviszi kihallgatni, hacsak nem rendelkezik teljesen szabályos, írásos engedéllyel.

Kezdtük magányosnak érezni magunkat. Nemhogy nem figyeltek, nem lestek ránk és nem követtek, hanem még azt sem tudtuk igazán elismertetni, hogy ott vagyunk. És tudtuk, hogy Moszkvában lassan őrölnek a hivatal malmai, akárcsak Washingtonban. Mások szobájában meghúzva magunkat, több száz tekercs filmünk és tekintélyes fotósfelszerelésünk között téblábolva egyre idegesebbek lettünk.

Hallottunk egy orosz játékról – inkább orosz cselnek nevezném –, amelyet még senki sem tudott kivédeni. Nagyon egyszerűen játsszák. Az az állami hivatalnok, akit az ember keres, nincs bent, beteg, kórházban van vagy szabadságra ment. Ez évekig eltarthat így. És ha az ember megcéloz valaki mást, az sem tartózkodik a városban, ő is kórházban van vagy a szabadságát tölti. Egy magyar bizottság, amely kérvényezni kívánt volna valamit – amit, úgy képzelem, nem néztek jó szemmel az oroszok –, már három hónapja várt, először azért, hogy egy meghatározott személlyel tárgyalhasson, végül már csak azért, hogy valaki, bárki fogadja őket. De sosem fogadták. És egy ragyogóan intelligens amerikai professzor, ráadásul jó ember, akinek az az ötlete támadt, hogy keresztülvisz egy diákcsereprogramot, már hetek óta ült hivatali előszobákban. De őt sem fogadta soha senki. Nincs mód kijátszani ezt a cselt. Csak úgy lehet védekezni ellene, ha az ember nem húzza fel magát.

Joe Newman szobájában tanyázva bizony megfordult a fejünkben, hogy ez velünk is megeshet. Némi telefonálgatás után egy másik érdekes felfedezést is tettünk a szovjet hivatalokkal kapcsolatban. Dél előtt senki nem jut be egy szovjet irodába. Senki. Délig zárva tart az iroda. De délben kinyit, s onnantól fogva egészen éjfélig dolgoznak benne az emberek. Munka szempontjából egyszerűen kiesnek a délelőttök. Lehet, hogy vannak hivatalok, amelyek nem így működnek, de azok, amelyekkel nekünk volt dolgunk, egytől egyig ilyen munkaidőben dolgoztak. Tudtuk, hogy nem szabad türelmetlenkednünk vagy mérgelődnünk, mert aki így tesz, azonnal öt pontot veszít a játékban. Szerencsére megalapozatlanok voltak a félelmeink, mert a VOKSZ már másnap akcióba lendült. A közeli Savoy Hotelben szereztek nekünk szobát, és bekérettek a VOKSZ-irodába, hogy megbeszéljük a terveinket.

A Savoy, akárcsak a Metropol, külföldiek számára fenntartott szálloda. A Metropol lakói szerint a Savoy a jobb, jobban főznek és színvonalasabb a kiszolgálás. A Savoy vendégei szerint viszont a Metropolban jobb a konyha és a kiszolgálás. Így bókolnak egymásnak évek óta.

A Savoy második emeletén kaptunk szobát. Szobrokkal szegélyezett márványlépcsőn közelítettük meg; a szobrok között hamar megtaláltuk kedvencünket, Graziella, egy híres szépasszony mellszobrát. Graziella Napóleon kíséretében jelent meg itt, szobormása empire öltözéket és óriási, széles karimájú, strucctollas kalapot visel, nevét azonban valamely tévedés következtében hibásan véste a szobrász a talapzatba, mert Craziella olvasható Graziella helyett, s így lett ő számunkra Crazy Ella [szójáték. Crazy Ella angolul Őrült Ellát jelent]. A lépcsősor tetején hatalmas termetű, kitömött orosz medve állt, támadásra készen. Valószínűleg egy félős vendég távolíthatta el mellső mancsairól a karmokat, így a medve puszta manccsal indult rohamra. Az emeleti csarnok félhomályában így is állandó, enyhe sokk forrása tudott lenni a Savoy vendégei számára.

Városkép (Robert Capa)

Tágas volt a szobánk. Később rájöttünk, hogy a Savoy más szobáinak lakóit a sárga irigység emészti, amiért mi kaptuk meg. Hat méter magasan volt a mennyezet. Bánatos sötétzöldben pompáztak a falak. Az ágyak függönnyel elválasztható hálófülkében voltak elhelyezve. A szoba legimpozánsabb részét a heverő, a tükör és a beépített dupla szekrény fekete tölgyből készült, hatalmas bútoregyüttese, valamint a fal tetején körbefutó falfestmény alkotta. Az idő előrehaladtával ez a freskó benyomult az álmainkba. Ha le lehet írni egyáltalán, akkor valahogy így írnám le: A kép alján, középen, egy akrobata hasal, lábai a háta fölött kalimpálnak. Vele szemben két teljesen egyforma macska bújik éppen a keze alá. A hátán keresztben két zöld aligátor fekszik, az aligátorok fején pedig egy tébolyodott majom, ami denevérszárnyakat és császári koronát visel. Ennek a majomnak hosszú, izmos karja van, a szárnyain pedig egy-egy hajóablak, melyeken átnyúl, és megragadja a szarvát két hal-farkú kecskének. Mindkét kecske tüskében végződő mellvértet visel, és a két tüskére szúrva két haragos képű hal ül. Nem értettük a faliképet. Nem tudtuk, mit jelent, sem hogy mi okból került szállodai szobánkba. De álmodni kezdtünk róla. És álmainkban volt valami, ami határozottan lidércnyomásra emlékeztetett.

Három óriási, kétszárnyú ablak nézett az utcára. Ahogy múlt az idő, Capa egyre gyakrabban állt ki az ablakba, hogy lefényképezzen kisebb-nagyobb eseményeket, amelyek alattunk mentek végbe. Az utca túloldalán, egy második emeleti műhelyfélében fényképező-gépeket javított egy ember. Hosszú órákat bütykölt egyfolytában. Később rájöttünk, hogy miközben mi őt fényképeztük, ő minket fényképezett.

Fürdőszobánk – és Moszkva dicsőségére váltunk, amiért külön fürdőszobánk volt – sajátos tulajdonságokkal bírt. Nehéz volt belekerülni, mert az ember nem nyithatta ki az ajtót, és nem mehetett be csak úgy, egyszerűen – az ajtó ugyanis beleütközött a fürdőkádba. Először oldalvást be kellett préselődni, majd a mosdó melletti sarokba húzódva becsukni az ajtót, és akkor végre mód nyílt a szabadon mozgásra. A kád erősen billegett a lábain, úgyhogy ha tele volt vízzel, és az ember hirtelen mozdulatot tett benne, imbolyogni kezdett az egész, és csupa víz lett a padló. Öreg fürdőkád volt, valószínűleg a forradalom előtti korból, ezért a fenekén egészen lekopott már a zománcozás, és  előbukkant a kissé smirgliszerű felület. Capa olyannyira kényes szerzetnek bizonyult, hogy minden fürdés után vérzett az alfele, ezért célszerűbbnek látta, ha sortban fürdik.

Moszkvai fürdőszobánknak volt egy olyan sajátossága is, amely minden más, a Szovjetunióban megismert fürdőszobánkról elmondható. Lehet, hogy vannak másféle fürdőszobák is, de mi nem találkoztunk velük. Tehát, miközben folyt az összes csap – a vécé, a mosdó, a kád csapjai –, a lefolyók egytől egyig tökéletesen ellenálltak a víznek. Vagyis ha megtöltötte az ember a mosdókagylót, a víz ott maradt, és ha kihúzta a dugót a fürdőkádból, ez egyáltalán nem hatott olyan irányba, hogy a víz lefolyjon. Egy grúziai hotelben pedig minden megnyitott csap olyan hangos hörgést idézett elő a vezetékekben, hogy be kellett csuknunk a fürdőszoba ajtaját, ha aludni akartunk. Ez a megfigyelés ihlette korszakalkotó találmányomat, amelyet azonnal kész voltam felajánlani a nehéziparnak. Nagyon egyszerű. Csak meg kell fordítani a folyamatot: tedd a csapokat a lefolyók helyére, a lefolyókat pedig oda, ahol most a csapok vannak, és máris meg van oldva a probléma.

Délután kocsit küldtek értünk; mentünk beszélgetni a központi VOKSZ-irodába. Valami azt súgta, hogy huzakodott miattunk az írószövetség és a VOKSZ, mert egyik sem akart foglalkozni velünk. És a VOKSZ veszített, így az ő nyakukba szakadtunk. Gyönyörű kis palotában, egy hajdani kereskedőfejedelem otthonában székelt a központi iroda. Karaganov elvtárs a dolgozószobájában fogadott, amelynek falait egészen a plafonig tölgyfa lambéria borította, és amely festett üvegű tetőablakon át kapta a természetes megvilágítást – nagyon kellemes munkahely. Karaganov óvatos, szőke fiatalember volt; az íróasztala mögött ülve, precíz angolsággal, mondatait lassan formálva beszélt és rengeteget kérdezett. Egyik végén kék, másik végén piros ceruzájával firkálgatott egy jegyzettömbre. Mi pedig elmagyaráztuk, hogy szeretnénk a politikát messzire elkerülve szóba elegyedni, beszélgetni orosz parasztokkal, munkásokkal, piaci árusokkal, szeretnénk megérteni őket, megnézni, hogyan élnek, hogy aztán megpróbáljuk odahaza elmesélni, amit láttunk, és ezáltal előmozdítani valamiféle kölcsönös megértést a két nép között. Karaganov csöndben figyelt, és közben szögletes formákat rajzolt a jegyzetfüzetébe.

– Mások is akartak már ilyesmit csinálni – mondta aztán, és felsorolt néhány amerikait, aki azóta könyvet írt a Szovjetunióról. – Ők is ültek itt, ebben az irodában, és mondtak mindenfélét, aztán hazamentek, és egészen más könyvet írtak, mint ahogy beszéltek. Ha kissé bizalmatlanok vagyunk, ez magyarázza.
– Nincsenek előítéleteink, egyik irányban sem vagyunk elfogultak – válaszoltuk. – Azért jöttünk, hogy riportot készítsünk, ha lehetséges. Pontosan azt szeretnénk leírni és lefényképezni, amit látunk és hallunk, kommentár nélkül. Ha valami nem tetszik vagy nem értjük, azt is megírjuk. De igazából egy történetért jöttünk. Ha el tudjuk beszélni a történetünket, amelyért idejöttünk, elbeszéljük. Ha nem tudjuk, akkor az lesz a történetünk.

Nagyon lassan, töprengve bólintott.
– Ez biztatóan hangzik – mondta. – De azokat már nagyon unjuk, akik szenvedélyes oroszbarátként jönnek ide, aztán hazamennek az Egyesült Államokba, és szenvedélyesen oroszellenesek lesznek. Dúskálunk ilyen tapasztalatokban. Ennek az irodának, a VOKSZ-nak, nincs túl nagy hatalma, sem befolyása. De ami tőlünk telik, megtesszük, hogy segítsük a munkájukat.

Ezután rengeteg kérdést tett fel nekünk Amerikáról.
– Az amerikai lapok sokat emlegetik a Szovjetunióval való háborút. Mit gondolnak az emberek Amerikában? Háborúzni akarnak ellenünk?
– Nem hisszük – válaszoltuk. – Szerintünk senki sem akar háborút, bár biztosat nem tudhatunk.
– Úgy tetszik, Amerikában az egyetlen hang, amely hangosan fel mer szólalni a háború ellen, az Henry Wallace-é [1941-45 között az Egyesült Államok harmincharmadik alelnöke. Trumannel ellentétes, szovjetbarátnak tetsző nézetei miatt később eltávolították a hatalom közeléből. Az 1948-as elnökválasztáson a Progresszív Párt elnökjelöltjeként indult, sikertelenül] – jegyezte meg Karaganov. – Meg tudják mondani, hány követője lehet? Van-e valódi támogatottsága az emberek között?
– Nem tudjuk – feleltük. – De azt igen, hogy Henry Wallace egy korteskörútján soha nem látott összeget gyűjtött össze a belépőjegyek árából. Most hallottuk életünkben először, hogy ilyesmiért fizettek az emberek, vagyis azért, hogy részt vehessenek egy politikai rendezvényen. És azt is tudjuk, hogy sok érdeklődőt el kellett küldeni, mert egyszerűen nem volt már sem ülő-, sem állóhely. Hogy ez kihat-e majd a közelgő elnökválasztás eredményére, fogalmunk sincs. Ami pedig minket illet, magunk is láttunk háborút, és egyáltalán nem pártoljuk. És úgy érezzük, rengetegen gondolkoznak hozzánk hasonlóan. Ha vezetőink egyetlen lehetséges válasza ma a háború, akkor bizony sivár korban élünk. – Majd hozzátettük: – És az orosz emberek, egy csoportjuk vagy az orosz kormányzat valamely része, akar-e vajon háborút?

Orosz fotográfus (Robert Capa)

E kérdés hallatán kihúzta magát, és letette a ceruzáját.
– Kategorikus választ adhatok – jelentette ki. – Sem az orosz nép, sem valamely csoportja, sem pedig az orosz kormányzat bármely része nem akar háborút. Sőt, tovább megyek: a szovjetek szinte bármit megtennének, hogy elkerüljék a háborút. Ebben teljesen biztos vagyok.

Azzal ismét kézbe vette a ceruzáját, és kerek formákat firkáit a jegyzettömbjére.
– Beszéljünk kicsit az amerikai irodalomról – tért más témára. – Az a benyomásunk, mintha az önök írói már semmiben sem tudnának hinni. Igaz ez?
– Nem tudom – feleltem.
– Az ön utolsó írásaiban is cinizmust véltünk fölfedezni – folytatta Karaganov.
– Pedig nincs bennük cinizmus – mondtam. – Hiszek benne, hogy az író feladata olyan élethűen megörökíteni a korát, amennyire csak tőle telik. És én éppen ezt teszem.

Aztán amerikai írókról, Caldwellről, Faulknerről kérdezett, és hogy mikor ír új könyvet Hemingway. És hogy milyen új tehetségek, milyen fiatal írók jelentkeznek újabban. Felbukkant néhány ígéretes fiatal író, magyaráztuk, de még túl korai átütő sikert várni tőlük. Hiszen ezek a fiatalemberek, akiknek az írás mesterségét kellett volna gyakorolniuk, többnyire katonáskodással töltötték az utolsó négy évet. A háborús tapasztalat bizonyára mélyen megrázta őket, eltarthat egy darabig, mire rendezik magukban az élményanyagot, saját életüket, és végre leülnek írni.

Karaganov kissé meglepődött az amerikai írók csekély tömörülési vagy szövetkezési hajlandóságán. A Szovjetunióban nagyon fontos emberek az írók. Sztálin az emberi lélek mérnökeinek nevezte őket.

Amerikában egész máshogy ítélik meg az írókat, magyaráztuk, megbecsültség szempontjából valamivel az akrobaták alatt és épp csak egy kicsivel a fókák fölött foglalnak helyet. És véleményünk szerint ez nagyon jól van így. Mert egy agyondicsért író, különösen ha fiatal, képes úgy elszállni magától, mint egy filmszínésznő, akiről elismerően írnak a szaklapok. És úgy hisszük, az a goromba kritikai bánásmód, amelynek egy amerikai író ki van téve, hosszú távon nagyon egészséges a számára.

Megítélésünk szerint az egyik legnagyobb különbség oroszok és amerikaiak (vagy angolok) között a kormányhoz való viszonyukban mutatkozik meg. Az oroszokat arra tanítják és bátorítják, azt sulykolják beléjük, hogy higgyék jónak a kormányukat, higgyék jónak minden részét, és tekintsék kötelességüknek a kormány támogatását tűzön-vízen át, mozdítsák elő a sikereit. Az amerikaiaknak és briteknek ezzel szemben mélységes meggyőződésük, hogy valami módon minden kormány veszélyes, ezért a lehető legkevesebb kell belőle, s rossznak tartják, ha a legcsekélyebb mértékben is megnő a kormányzat hatalma, a létező kormányt tehát állandóan figyelni kell, figyelni és bírálni, hogy egy pillanatra se bízza el magát, és ne vesse el a sulykot. Később, amikor gazdaságokba ellátogatva asztalhoz ültünk az ott dolgozókkal, s ők az amerikai kormány működéséről faggattak minket, megpróbáltuk megmagyarázni, mennyire félnek nálunk az egy emberre vagy egy embercsoportra ruházott hatalomtól, annyira, hogy fékek, ellensúlyok egész sora épült be a kormányzati rendszerbe, és ezek rendeltetése megakadályozni, hogy egyetlen személy kezébe kerülhessen a hatalom. Igyekeztünk megértetni, hogy azok, akik megalkották a kormányzatunkat, és azok, akik továbbviszik, annyira tartanak a hatalomtól, hogy inkább boldogan eltávolítanak egy jó vezetőt, mint hogy vezérré nőhesse ki magát, és precedenst teremtsen; nem hiszem, hogy e tekintetben igazán megértettek volna minket, hiszen a Szovjetunió népét éppen arra nevelik, hogy a vezér személye jó, és a vezér mint intézmény jó dolog. E téren nem lehet sikerrel érvelni, egyszerűen nem ért szót egymással a két rendszer.

Karaganov jegyzettömbjét elborították a piros és kék kriksz-krakszok.
– Írják le, hová mennének és mit szeretnének látni – mondta végül –, küldjék el nekem, s én megnézem, mit tehetek.

Nagyon megkedveltük Karaganovot. Egyenesen, zagyvaságok nélkül beszélt. Akkor még sok cikornyás beszéd, temérdek általánosság végighallgatása várt ránk. De Karaganovtól sosem hallottunk ilyesmit. Mi sem próbáltuk másnak beállítani magunkat előtte, mint amilyenek vagyunk. Meghatározott szemlélettel, amerikai szemszögből kívántunk körülnézni, és bár az ő nézőpontjából ez feltehetően azt jelentette, hogy előítéletektől sem vagyunk mentesek, nem utált minket érte, nem gyanakodott, sőt mintha éppen ezért jobban bízott volna bennünk. Egész szovjetunióbeli tartózkodásunk alatt nagy segítségünkre volt. Jó néhányszor találkoztunk vele, és ő mindig ugyanazt a kérést ismételte meg.

– Mondják el az igazat, csak mondják el, amit látnak. Ne változtassák meg, írják le, ahogy van, és mi nagyon fogunk örülni neki. Mert a hízelgésben nem bízunk.

Becsületes, jóindulatú embernek ismertük meg Karaganovot. A háttérben azonban tovább folyt az utunkat kísérő huzavona...

Fordította: Lukács Laura

MÁTYÁS FERENC: Az obi-ugorok földjén

Hanty-Mansy kikötőépülete

Mi, boldog és boldogtalan magyarok sokmilliónyian élünk szétszóródva a világban. Kiváló képességű híres tudós emberek és névtelenek egyként. S hányan még kisebb csoportokban, nemzetiségi övezetekben a finnugor nyelvi rokonságot tartó (vagy már nem is tartó) népek alig ismert családjában, minden kapcsolat híján. E távoli rokonságok eredete szinte az évszázadok, évezredek titokzatos homályába visz. Vagy ha mégsem, vajon minek és kinek köszönhető, hogy itthon azért valamit mégis tudunk egymásról.


Ezen évődtem és erről beszélgettem Ortutay Gyulával, midőn 1974 nyarán, érthető lelkesedéssel útnak indultam a Szovjetunióba, az Ural hegységen túli Nyugat-Szibériába. A csábító alkalmat a szovjet irodalmi napok, az évenként megtartott nemzetközi költőtalálkozó kínálta számomra. Vonzott az út azért is, mert tudomásomra jutott, hogy a távoli obi-ugorok földjén is megfordulunk. A soknemzetiségű Szovjetunió és a népi demokratikus országok 90 költőt, írót küldtek a hagyományos találkozóra. A népes szellemi együttes repülőgépen érkezett a helyszínre, Nyugat-Szibéria kapujába, Tyumenybe, hogy onnét a környék városaiba, falvaiba folytassa útját vonaton, hajón s a mocsarakon át helikopteren.


Jómagam, aki sose voltam még itt, csupán Csehov könyvével járhattam végig ezt a tájat, csak ámultam a valóság láttán, azon, hogy hová fejlődik a rettegett Szibéria. Tudtam, se Isten, se a cár nem volt irgalmas Szibéria népéhez. A hanti-manysikat már-már kihalt népként tartották számon az orosz lexikonok is. A tanyaszerűen, szétszórtságban füstölgő faházakban csak a hideg és a nyomor volt ismeretes, meg az írástudatlanság. A szobafalakon függő szentképek és a cár atyuska képmása alig lehetett vallási balzsam a tudatlan népek előtt, hiszen otthonaikban embertelenül éltek. Nem muzsikáltak, nem énekeltek, a hideggel és szegénységgel vívtak öldöklő harcot és a természet szépsége helyett csak a láncra vert rabok vonulását nézhették a jeges vagy sáros utakon. A halál fia volt, akit ide száműzött sorsa.


A fagyos észak vadona most sem éden az idegen szeme előtt. A még lecsapolatlan tavak, mocsarak látképe az örömtelen Szibériát mutatja. Itt még a szó is megdermed a róla beszélők ajkán, hiszen az esztendő 250 napján minden csupa jég s a rövid nyár moszkitófelhőkkel borítja be a sápadt kék eget, a folyók mentén keletkezett homokos tajgán farkascsordák vonyítása hallik a kis falvakba. Vagy csak a kényelemhez szokott, melegebb éghajlatról ide érkező véli ma is zordnak Szibériát? Lehetséges! A szovjet geológusok vélekedése szerint Szibéria földje alatt forró vizű óceán pihen, a földgáz és olaj kimeríthetetlen kincsei biztosítják temérdek gazdagságát. A meggörbült fenyvesek és nyíresek erdőszigetei alatt, a mocsaras tavak mélyén vasat, folyékony aranyat rejt a föld. Nem természeti csapás hát, hogy „Szibir csupán alvó föld" — miként régen a kozákok nevezték —, hanem meleg áldás és nagy reménye a jövendőnek. A pravoszláv imádkozók szerint manapság már nem átok, hanem Isten félbemaradt műve Szibéria...


Az északi mocsarak kellős közepén, Szibéria irdatlan nagyságú, lustán kanyargó és nyaranta gyakran áradó Ob folyója fő közlekedési vonala mentén élnek a hantik és manysik, vagy amint régebben neveztük őket: a vogulok és osztjákok. Legalább 30 ezren, de mivel régen volt itt népszámlálás, lehet hogy sokkal többen. A Hanti-Manysi Nemzeti Körzetben végzik dolgukat, a hazánknál háromszorta nagyobb területen, elvegyülve persze az egyéb nemzetiségű szibériaiakkal, a tatárok, nyenyecek, szelkupok közvetlen szomszédságában és barátságában. Az őshazából nyugat felé vándorló s Európa szívében hazát alapító magyarok törzséből szakadtak Szibériába, az ugyancsak közeli: votják, komi, mari s más nyelvrokonainkkal együtt. A hantik és manysik ősidők óta a fagyos tundrán tengették életüket. Felhagyva a lovas nomád élettel az erdők, mocsarak közt szedegetéssel, halászattal, vadászattal foglalkoztak, a rénszarvastenyésztést űzték. Jurtákban háltak (később faházakban) és a sámánizmusból eredő medvekultusz pogány szertartását tekintették a lelki élet lényegének. Mondják a tudósok, hogy az őslakók csupán néhány száz emberből alkottak törzset s teljes pusztulásra voltak ítélve, midőn a tatárok elől mocsaras vidékre kényszerültek. Később az orosz vadászok találtak olyan települést a tundrán, ahol mindenki halott volt. Az orosz kormányzóság is csak a nevüket változtatta meg a megmaradottaknak, életükkel nem törődött senki.


Ha a magyar ember idegen földön csatangol, mindjárt az jut eszébe, vajon kik jártak előtte nevezetes honfitársak? Munkácsi Miklós fiatal regényíró útitársam, névrokonát: Munkácsi Bernátot juttatta emlékezetembe, a finnugor nyelvészt, aki Reguly Antal nyomában gyűjtött nyelvészeti és néprajzi adatokat a hanti-manysik földjén. De a tyumenyi szálló szobájában fölidéztem magamban két magyar költő szibériai látogatását is. Éveket töltött a szibériai mezőkön - igaz ugyan, hogy hadifogolyként — Bányai Kornél és Gyóni Géza az első világháború idején. Tyumenyig, Omszkig, Tobolszkig jutottak el, de egymással csak Krasznojarszkban találkozhattak néma gyászban. Gyóni Gézát 1917 nyarán éppen temették, amikor Bányai Kornél ide érkezett a hadifogolytáborba nagy köteg verseskézirattal. A Búzák születése és halála című versciklusát Nyugat-Szibéria ihlette. A forradalom győzelme után itt fogant verseit a Jeniszej című újság már oroszul is közli.