2019. augusztus 23., péntek

HAMAR MÁRTON: Rénszarvasok nyomában (2)

A Hét Fenyőhöz

A tankhoz hasonló hernyótalpas terepjáró kikecmergett a kapun. Életemben először ültem ilyesfajta jármű tetején, s ezért első dolgom volt valami szöget, fogantyút keresni, amiben megkapaszkodjam. Aki ült valaha ilyen terepjáró tetején, az tudja, hogy milyen könnyű onnan lepottyanni. Végül is a köztem és útitársam között lévő szellőztetőlyuk rácsába kapaszkodtam. Most már magabiztosabban ültem a számomra teljesen szokatlan helyzetben.
A kocsi elég gyorsan végigporzott a városka főutcáján anélkül, hogy a járókelők vagy a gyerekek megbámulták volna. Ebből arra következtettem, hogy errefelé mindennapos az ilyen kocsikázás. Elhagytuk az utolsó házat, utunk a Szob folyó felső folyásához vezetett a Jamál félsziget déli tundra vidékére.
Ott, a tundra közepén, egy kutatócsoport dolgozik a rögtönzött kísérleti állomáson. Nyikolaj Szergejevics, a kutatóállomás igazgatója, aki mellettem ült, éppen ide készülődött volt, amikor napokkal korábban megérkeztem Vorkutából. Soha életemben nem felejtem el az első találkozást. Vonatom, amely Vorkutából indult, átszelte az Ural hegység legészakibb csücskét, s éjjel egykor érkezett Labitnangiba. Mondanom sem kell, hogy olyan világosság volt, mint fényes nappal. Az állomáson azonnal útbaigazítottak, s fáradtan indultam el a kísérleti állomás felé. A vonatról lecipekedő utasok lármája, a mozdonyok pöfögése fokozatosan eltűnt mögöttem. Néma csend vett körül. A néptelen utcák, lefüggönyözött házak s a szanaszét mozdulatlanul heverésző kutyák ebben a nappali világításban egy járvány pusztította város benyomását keltették. Minél tovább haladtam az utcán, annál inkább erősödött bennem a meggyőződés, hogy én vagyok ezen az elhagyatott helyen az egyetlen élő ember…  Sokért nem adtam volna, ha valakivel találkozom. Legjobban a kutyák bosszantottak. Ahelyett, hogy megugatnának, vagy legalább farkcsóválással jeleznék: „azért mi mégis észrevettünk”, zavartalanul aludtak. Keresztül-kasul hevertek az utcán, a gyalogjárón, ösvényeken és hidakon. Nemegyszer át kellett lépnem egy-egy alvó kutyán, de még csak a fejét sem kapta fel.
Így értem el a kutatóállomás kapujáig. Nyugodtan besétáltam az udvarra anélkül, hogy valaki felébredt volna. A kutyák persze itt is aludtak. Valami szoba után kellett néznem. A villaszerű faházak között felfedeztem egy vagonlakást, közepén ajtóval és lépcsővel. Ez lehet a vendégszoba — gondoltam. Lenyomtam a kilincset, az ajtó kinyílt. Egy kis előszobába jutottam, mely egyben mosdó is volt. Jobbra és balra egy-egy ajtó. Benyitottam a bal oldalin, és egy tágasabb fülkébe léptem, ahol négy beépített fekvőhelyet és középen egy asztalt fedeztem fel. Az asztalon borzalmas rendetlenségben gyufa, só, üres üvegek, száraz kenyér és egy teafőző hevert. Felkattintottam a villanyt, hogy jobban körülnézzek. Szemközt egy nyitott szekrényre találtam. Becipeltem csomagjaimat, és előkotortam a hálózsákot. Ennél jobb szobáról álmodni se mertem volna…  — Vigyázzon, barátom — szólt rám a kutatóállomás igazgatója, és galléron ragadott —, egy mély árok következik. Ilyen helyt könnyen lepotyog az ember.
A hernyótalpas szörnyeteg orra előrebillent, aztán rátapadt a meredek partra, és lassan kúszott a meder felé. Mi teljesen hanyatt feküdtünk a tetőn, másképp lecsúsztunk volna a hernyótalpak alá. Járművünk elért a meder közepéig, ott belefúrta magát a vízbe és a buja növényzetbe, hogy aztán tótágast állva feltornássza magát a szemközti meredek oldalon. Bizony cseppet sem volt veszélytelen ez az átkelés, de lassan belejöttem, s megtanultam, hogy mikor kell előre vagy hátra bukni. Néha úgy éreztem magam, mint a vadlovat első ízben megnyergelő csikós.
Miután átkeltünk a vízen, beértünk egy gyérebb erdőbe, ahol jól kitaposott úton robogtunk tovább. Gondolataim ismét a kutatóállomás igazgatójával való megismerkedésre kanyarodtak vissza.
Másnap, amikor új lakásomban megébredtem, egyetlen embert láttam az udvaron, s az éppen ő volt. Emlékszem, milyen arcot vágott, amikor váratlanul egy vadidegen ember lépett ki a vagonból! Lába szinte gyökeret vert a földbe: szigorúan kémlelt, amíg elébe járultam. Kutyái, amelyek körötte ólálkodtak, azonnal lerohannak, ha az erélyes hang megálljt nem parancsol.
Bemutatkoztam, s miután kiderült, hogy ő az, akit keresek, ott helyben elő is adtam jövetelem célját. Betessékelt az irodába, ahol felmutattam irataimat. Figyelmesen áttanulmányozta őket, közben nagyokat hümmögött. Végül megállapodtunk abban, hogy másnap reggel velük megyek a tundrára.
Az indulás napján reggel hatkor az igazgató bekopogott a vagon ablakán. Kioktatott, hogy mit vigyek magammal, mi az, ami elengedhetetlenül szükséges a tundrai ember életéhez. Első kérdése persze az volt, hogy van-e szúnyoghálóm. Éppen ezt nem hoztam. Tudtam ugyan, hogy ez errefelé feltétlenül szükséges, de arra gondoltam, hogy itt is találok. Indulás előtt Nyikolaj Szergejevics adott egy széles karimájú kalapot, amelyről körben sűrű gézháló csüngött alá. Enélkül a szúnyogok percek alatt véresre csípik az ember arcát, fülét és nyakát. Errefelé a hálón kívül kenőcsöt is használnak. Igaz ugyan, hogy a kenőcs csak egy-két óráig hat, de aztán az ember újra bemázolja magát.
—  Álljon meg!  — kiáltotta a vezetőnek az igazgató, miközben ugyancsak döngette a fülke tetejét. A terepjáró olyan hirtelen állt meg, hogy elvesztettem az egyensúlyt. Visszaülni már nem tudtam, jól nekirugaszkodtam hát, s nagy ívben kirepültem a kocsi orra elé. Puhán értem földet a vastag mohaszőnyegen. Úgy tettem, mintha szándékosan ugrottam volna ekkorát, de közben bosszankodtam a kényszerleszállás miatt. Jó tudni, hogy ez a szörnyeteg ilyen hirtelen áll meg.
—  Ez a legmagasabb hely a környéken — magyarázta az igazgató. — Innen jól látszik Labitnangi • mutatott vissza  a  homályba  vesző  városkára.
Előszedtem a távcsövet, s végigpásztáztam a távolban tarkálló gerendaházakat. Legtöbbje egyemeletes volt, de az új negyedben akadt már néhány háromemeletes ház is.
— Labitnangi a manysik és chantik nyelvén hét fenyőt jelent — magyarázta. — Labit — hét, nangi — fenyőfa. Ezelőtt húsz-harminc évvel csak az a néhány ház állt az Ob partján, ott a hét vörösfenyő körül. Ezekben a házakban most is chantik laknak. Amint látja — folytatta —, Labitnangi az Ob torkolatához közel, a folyó bal partján fekszik. Itt van az északi vasútvonal utolsó állomása.
Míg nézelődtem, eszembe jutott, hogy ezek a chantik és manysik a magyarok legközelebbi nyelvrokonai. De társalgásra most nem volt idő.
Feldübörgött a motor, a hernyótalpak nyikorogva megindultak.


Az igazi tundra

Előttünk egyre gyérülnek a fák, s fokozatosan bontakozik ki az erdőből a végeláthatatlan tundra. Sokban a sivatagra emlékeztet, de homok helyett itt alacsony, sűrű cserjés növényzet borít mindent. Felülről olyan tömörnek tűnik a növényzet, mintha valaki egy óriási ollóval egyenesre nyeste volna a bolyhos bokrok tetejét. Ezt a vastag zöld szőnyeget itt-ott fehér, lila és sárga virágok és bogyók tarkítják. Helyenként annyi a földieper szerű bogyó, hogy vérvörös foltokban virít a tundra. Egymást követik a különböző nagyságú tavak, amelyeken rengeteg vízimadár úszkál. És sehol egy út, ösvény, ház vagy egyéb, ami az ember jelenlétét elárulná. Ezen a beláthatatlan területen, a Jamál félsziget tundravidékén, száz négyzetkilométerre négy ember esik. Egyebütt azonban még ennél is gyérebb a lakosság.
Előttünk, egészen váratlanul, egy végtelenbe nyúló tó zárta el az utat. Vezetőnk habozás nélkül nekivágott.
— Most kell igazán vigyázni — figyelmeztetett Nyikolaj Szergejevics —, mert a víz jéghideg.
Belemarkoltam a rácsba. Lassan ereszkedtünk le a víz széléig. Mielőtt belegázoltunk volna, a két sárhányó elöl — egy gombnyomásra — felpattant, s ez lehetővé tette, hogy a víz ráfolyjon a hernyótalpakra. Mindez pillanatok alatt történt, miközben teljes gázzal lendültünk neki a víznek. A jármű orra teljesen elmerült, s már-már úgy látszott, hogy tovább merülünk. De ahogy elváltunk a fenéktől, lassan egyenesbe billentünk, miközben a hernyótalpak, mint kis vízimalom lapátjai, hajtották a vizet hátrafelé. Ilyen lebegő helyzetben, lassan, de biztosan közeledtünk a túlsó parthoz. Utánunk a tó sima vizén V alakban futottak szét a hullámok, és megtörtek a parton. Zajukra a sűrű parti zsombékból egymás után repültek fel a rucák, s húztak el felettünk. Alighogy kikötöttünk a túlsó parton, szó nélkül lekászálódtam a tetőről. Útitársam is leszállt, és tőrével szaporán kaparni kezdett a zuzmók között. Leásott vagy harminc centire, s intett, hogy lépjek közelebb.
— Próbáljon tovább ásni — nyújtotta át a kést.
Letérdeltem, s kissé habozva leszúrtam. A kés valami keménybe ütközött. Újra nekiestem, s ezúttal teljes erőmből döfködtem a talajt. Sikerült is néhány jeges rögöt kivetnem.
— Lennebb már teljesen jéggé fagyott a talaj – mondta az igazgató. — A múltkoriban lefúrtak, de még kétszáz méter mélységben is fagyott talajt találtak. Északabbra, a Jamál félsziget felső csücskében, négyszáz méter mélyen is mínusz négy fokot mértek. Az ember el sem hinné, hogy ez a dús növénytakaró alig húsz-harminc centis talajrétegen fejlődik. Persze nem mindenütt ilyen vékony a felengedett réteg. A dombos, köves tundra mélyebben felenged. A folyók mentén az éghajlat általában sokkal enyhébb. Ezzel magyarázható az, hogy a vörösfenyő és a törpenyír messzi északra felnyúlik.
Útitársam az órájára nézett, és intett, hogy itt az indulás ideje. Már dél felé járt, de a nap alig emelkedett valamit. A melege sem érződött. Rövid bunda-kabátomtól még egyszer sem váltam meg, amióta ide érkeztem.
—  Nemsokára odaérünk — mutatott előre kisvártatva. — Ott, azokon a dombokon van a tábor.
Egyelőre csak néhány piros és fehér pontot láttam. Ezek a sátrak lehettek. Mellettük, távolabb, három antennaszerü rúd magaslott ki a tundra kopárságából.
—  Az a meteorológiai állomásunk — magyarázta útitársam.
Beletelt egy jó fél órába, amíg odaértünk. A tábor hat sátorból s egy olyan vagonlakásból állott, amilyenben én kaptam szállást Labitnangiban. Valamivel odébb egy gerendaház állott, ahol a konyha és az ebédlő lehetett. Az igazgató egyenesen oda irányította lépteit. Pár perc múlva kezét elégedetten dörzsölgetve visszajött, és tudomásomra hozta, miszerint nagyon finom halat kapunk ebédre.
Közben rendre előkerültek a kutatók is. Túlnyomó többségükben fiatalok. Barnára sült, edzett fiúk és lányok kedélyes társaságába kerültem. Volt közöttük bogarász, madarász, botanikus, halbiológus és talajkutató is.
- Nem lehet valami nagy meleg ezekben a sátrakban — jegyeztem meg.
—  Megszoktuk — legyintett egy magas, megtermett bogarász. — Különben is kutyabőrből készült és sarki búvár tollával tömött hálózsákjaink jól tartják a meleget.
Hamar leraktuk az utánpótlást, amit Labitnangiból hoztunk, s mire a szakács rávert a gongra, azaz egy lyukas benzines kannára, a társaság már ott tolongott az ebédlő bejáratánál.
Betessékeltek a „sarki" vendéglőbe, ahol két hosszú kecskelábú asztal állott megterítve. Mindenki előtt egy fél kar hosszúságú szárított hal feküdt, és egy-egy tál céklaleves párolgott. Leültem, és azonnal nekiestem a halnak. Rövid idő múlva szomszédom kérdően nézett rám.
—  Csak azt ne kérdezze valaki, hogy milyen hal, mert a gerinces állatok közül éppen a halakat ismerem a legkevésbé — szólaltam meg.
— Ne féljen, nem fogom vizsgáztatni  — nevetett —, csupán az érdekel, hogy ízlik-e. Egyébként ez pénzes pisztráng, és az Ob vidékén igen gyakori. Kedveli a hegyi folyókat és patakokat, ahol a köves fenekű, gyors   sodrású szakaszokon tartózkodik — merült bele a magyarázatba. — Tápláléka vízi rovarokból, csigákból és kagylókból áll, de a halivadékot sem kíméli. Nagyon könnyű halászni, akárcsak a sebes pisztrángot, mert utánaveti magát a víztükör felett elsuhanó rovarnak. De ízlik-e a húsa? — ismetélte meg a kérdést.
A kérdés felesleges volt, mert időközben el is fogyasztottam a puha, ízletes húsú halat, amelyet úgy „készítenek el", hogy miután kifogják a vízből, kibelezik és kiakasztják a napra. Nyolc-tíz napi szárítás után már egészen „beérik". Szívesen elfogadtam még egy adagot.
Ebéd után az igazgató egy Nyina nevű lány gondjaira bízott, aki az itteni növényzetet tanulmányozta. Néhány éve végezte el az egyetemet, azóta a kutatóállomás munkatársa. A lenszőke, kerek arcú lányt szenvedélyesen érdekelte a tundrái növényzet. Hosszasan mesélt egy-egy zuzmóról vagy cserjéről.
— Első látásra egyhangú és unalmas a tundra — magyarázta. — De ha jobban körülnéz, akkor azonnal szembetűnik, hogy nincs egy hektárnyi területe, amelyen a növényzet egyforma lenne. Látja — mutatott körbe, miután kissé eltávolodtunk a sátraktól —, ahol most állunk, ez az úgynevezett pettyes tundra. A törpe nyír és fűz kisebb-nagyobb bokrokban való csoportosulása jellemzi. Felülről a zuzmók sárgás alapszíne úgy fest, mint ezernyi szétdobált sötétzöld labdácska. A legnehezebben járható tundra. A törpenyír és füz sokszor másfél méter magasra is megnő, s alatta vizenyős a talaj. Közte tömör áfonya-bokrok terpeszkednek, a tisztásokon pedig a mohák és zuzmók vastag pázsitszőnyeget alkotnak. Legismertebb a rénzuzmó. Nézze csak — nyújtott át egy sárga zuzmóbokrot —, ez a híres rénzuzmó, amely bonyolult, finom ágazatával rendkívül vitamindús, a rénszarvasok  nélkülözhetetlen  tápláléka.
Miután elhagytuk a pettyes tundrát, egy tavacska partjához értünk. A vizet fehér és tarka virágok természetes gyűrűje övezte.
— A tavak körül mindig láthat nyíló virágot — mondta kísérőm. — Leggyakoribbak a gyapjúsás, a nádtippan-félék és a tundrai boglárkák. Ahogy a jég elolvad, egészen a tél beálltáig, egymást váltogatják a különféle színű virággyűrűk. Kár, hogy ezt a gazdag színpompát olyan kevesen láthatják... De nézzük csak meg a többi tundra-típust is — indult tovább.
Egy dombosabb szakaszra kerültünk, ahonnan szép kilátás nyílt. Ez azonban a kolléganőt láthatóan nem érdekelte.
— Itt kissé fövenyes a talaj — magyarázta —, s ezért egészen más a növényzet is, ami nem jelenti azt, hogy itt egyáltalán nem nő törpenyír vagy fűz, de alig néhány centi magasságot ér el. Itt van például ez a törpefűz — mutatott a csizmája elé. — Alig öt centis, noha legalább tízéves.
— Mivel magyarázzák, hogy ilyen alacsonyak a tundrai növények? — kérdeztem.
— Régebben kizárólag a napfény hiányával magyarázták. Újabban kiderítették, hogy a tundra egy nyár leforgása alatt sokkal több napfényt kap, mint földünk más tájai. A lassú növekedés oka tehát elsősorban az alacsony hőmérséklet és a nagy talajnedvesség. Persze bizonyos mértékben az erős szelek is hozzájárulnak ahhoz, hogy a növények a talaj szintjéhez közel maradnak. Egyébként a lassú növekedés következménye az, hogy a délvidéki puha fák, mint a fűz és a nyír, itt kőkemények. A tundra — folytatta aztán, mikor megálltunk egy pázsitos részen — talán szederfélékben a leggazdagabb.
Mintegy ötven méter körzetben bordóvörös és narancssárga szederbogyók tarkították a helyet. Olyan sűrűn nőttek, hogy egy talpalatnyi helyre háromnégy bogyó is jutott. Szinte sajnáltam megmozdulni, hogy ne nyomjam szét őket.
— Kár, hogy nem találtak ki valami ravasz gépet, amellyel begyűjtenék — mondta. — Nagyon ízletes és vitamindús gyümölcs. Az itteni lakosság ebből készít kompótot, főz ízet, sőt bort is erjeszt. Nincs olyan jurta, ahol télen ne vendégelnék meg az embert szederkompóttal. Nemcsak nyalánkság, hanem a vitamint is pótolja.
Késő estig jártuk a tundrát. A kiadós vacsora után holtfáradtan bújtam be hálózsákomba.

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése