ILYÉS HELGA: Életem Chilében (4)

Iskolai programok 

Munka után, közös kép az osztállyal

(2018. október 25.) 2 hónapja és két hete vagyok Chilében. Már előre tudom, hogy a következő pillanat, mikor feleszmélek, az lesz, amikor már a repülőn fogok hazarepülni. Még mindig nagyon furcsa, hogy itt vagyok, de a legtöbb dolog már olyan, mintha egész életemben ugyanígy lett volna. Például már nem tudok visszaemlékezni, milyen volt egyenruha nélkül suliba járni, mert most már ez a természetes.
A legtöbb dolgot már el tudom mondani spanyolul, sőt már rendes beszélgetéseim is vannak. Nagyon hálás vagyok a családomnak és a barátaimnak, mert néha „elfelejtem”, hogy spanyolul kéne beszéljek és angolul szólalok meg, mert az sokkal egyszerűbb. Ilyenkor vagy nem reagálnak rá, vagy szólnak, hogy nem jó a nyelv. Pár napja pedig először álmodtam spanyolul, amit annak tekintek, hogy az agyam egyre jobban rááll a spanyolra. 
Találkoztam egy magyar családdal, akik itt élnek Valparaísóban. Őszintén szólva, még sosem éreztem magamat ennyire furán és felszabadultan, mikor megszólalhattam magyarul. Olyan érzés volt, mintha egy ketrecből szabadultam volna ki, egy pillanatra sem kellett gondolkoznom, hogy melyik szó hogyan van, hogyan kell ragozni ezt az igét, miként van a múlt idő stb. Arra is rájöttem: mióta itt vagyok, mennyire szeretem a magyar nyelvet, szeretem, hogy olyan bonyolult és olyan gyönyörű.

Az elmúlt három hétben főleg sulis programjaim voltak. Viszont mielőtt mesélnék róluk, el kell magyaráznom pár dolgot. 
Chilében gyakori, hogy több iskola kapcsolatban áll egymással, ugyanaz az alapgondolatuk, csak más városokban vannak. Az én iskolám is egyike a Maristas iskoláknak. Összesen 12 darab van belőlük, a következő városokban: Rancagua, Santiago, La Pintana, San Fernando, Curicó, La Serena, Los Andes, Iquique, Limache, Quillota (itt kettő is van, az egyik csak fiúknak) és legvégül Villa Alemana. Az összes suli majdnem ugyanúgy néz ki, csak kicsit más a felépítésük.
Szóval a háttér történet után az első esemény, amit érdemes megemlíteni, az szeptember 27-29 közöttre esett. Ez egy zenei program volt és minden suliból érkezett egy csoport, akik felléptek. Őket családoknál szállásolták el. Csütörtökön a csapatok első fele, majd pénteken a másik fele mutatta be dalát. 
Pénteken lépett fel a mi sulink is és eszméletlen ügyesek voltak. Az előadások után pedig Chancho en Piedra koncert volt, ugyanaz a banda, aki fellépett Viña del Marban, a Sportingban. A hangulat elképesztő volt és mindenki tombolt. (Viszont az elég vicces, hogy összesen két koncerten voltam Chilében és mindkettő ugyanaz a banda volt...)
A második program egy tanulmányi kirándulás  Santiagóba október 4.-én. Először a reptérre látogattunk el, ahol megmutatták a reptéren belüli tűzoltóságot. Érdekes volt, de ami sokkal jobban foglalkoztatott, hogy megint azon a helyen voltam, ahol 1 nap különbséggel pontosan 2 hónapja. Fura volt azokat a helyeket látni, ahol annak idején kijöttem a sok csomagommal, ahol a cserediákokkal várakoztunk a buszra és tele voltunk izgalommal az elkövetkező élmények miatt. Nem tudtuk, pontosan milyen is lesz a fogadó családunk, milyen lesz az iskolánk és sikerül-e a barátokat szereznünk. Fura volt megint kimenni azon az ajtón, ahol legelőször kiléptem és megláttam Chilét. Nagyon hideg volt, de sütött a nap, mi pedig nem akartuk elhinni, hogy tényleg a világ másik felén vagyunk. A fáradtság eltűnt a 20 órás utazás után, az adrenalin feltöltött és belevágtunk a nagy kalandba. 
Ez alkalommal pedig az osztálytársaimmal, a barátaimmal voltam ugyanazon a helyen, immár millió és millió élménnyel, tapasztalattal gazdagodva.
A reptér után az Universidad Católica-ra látogattunk el, ahol nyílt nap volt. Chilében az egyetemek nem szakok szerint vannak külön, mint Magyarországon (például a BME-n mérnöki irányba tudsz tanulni, a SOTE-n viszont csak orvosi irányba). Minden egyes szak megtalálható egy egyetemen, művészetektől kezdve mérnöki tanulmányokig. Az egyetlen különbség, hogy minden egyetemnek megvannak az erősségei, nem mindenben annyira erősek. Viszont direkt rákerestem és leesett az állom mikor megláttam, hogy majdnem 30.000 (!!!!) tanulója van ennek az egyetemnek. Óriási volt a campus és a hangulata pedig kicsit olyan  mint az amerikai filmekben az egyetemeknek. Mindenki mehetett ahova akart a campuson belül. Legelőször elmentünk ebédelni, de minden nagyon drága volt. Majd egy páran elmentek Pokemon Go-t játszani (igen, itt még életben van ez a játék). Mi pedig elmentünk szétnézni a standoknál. Érdekes volt látni, hogy itt hogyan működik a rendszer. Érdekességből rákérdeztünk, a nemzetközi standnál, hogy van-e az egyetemnek kapcsolata magyar egyetemmel, de sajnos nem volt. Gyorsan eltelt az idő és már hazafelé tartottunk. Még megálltunk a McDonalds-ban enni és kipróbáltam az avokádós hamburgert, ami először meglepett, hogy itt is létezik, viszont hamar rájöttem, hogy az avokádó országában vagyok. Nagyon szerettem ezt a napot, sokkal közelebb kerültem az osztályomhoz és még több oldaláról megismertem Chilét.

Gyomlálás és kerítés építés 

(2018. november 13.) ...A harmadik nagyobb esemény az olimpia volt. Mármint a sulinak van egy saját sportrendezvénye, amit olimpiának hívnak. A lányoknak augusztusban volt San Fernandoban, a fiúknak pedig most, októberben Quillotában (04-től 11-ig). Ez egy hetes sportesemény, ahol van foci, kosár, röpi és atlétika. Minden városból jön egy-egy csapat, atlétika esetében pedig pár ember és egymás ellen versenyeznek. Családoknál vannak elszállásolva erre az egy hétre, de teljesen szabadon mozoghatnak a városban. A fogadó tesóm is részt vett rajta, ő a focicsapatban játszott. Az osztálytársaim közül viszont csak ketten tudtak menni, mert a többiek már túl idősnek számítanak (2002-es születésűek jelentették a felső határt és a legtöbben az osztályból 2001-esek).

Egy héten belül négyszer is elmentünk szurkolni a sulinknak. Quillota elég közel van Villa Alemanahoz, körülbelül fél óra kocsival, 25 perc pedig metróval, de utána még buszozni kell a városig. A verseny csütörtökön kezdődött, a szombatot és vasárnapot is ott töltöttük. Sajnos, fociban és kosárban a legtöbb meccset elvesztettük, viszont röplabdában elég jól szerepeltünk. Szerdán délután az elődöntőre mentünk el röpiből, amin győztünk. Így az utolsó, csütörtöki napot is ott töltöttük és megnyertük az olimpiát röplabdában! Őszintén, nem úgy éreztem magamat, mint egy középiskolai meccsen, mert óriási volt a támogatás mindkét iskola részéről. Az elején nem igazán tudtam becsatlakozni a szurkolásba, de a negyedik ott töltött nap végére már én is velük énekeltem és ordibáltam minden dalt. A meccs pedig izgalmas volt, nehezen, de sikerült legyőzni az O’Higgins-t (a Rancagua-i suli neve). A résztvevők mindig szomorúak, mikor elérkezik az utolsó olimpiájuk, mert hatalmas élmény. Óriási ötlet ilyen programokat csinálni a sulik között.

A negyedik és egyben kedvenc eseményem a szolidaritási project volt. Ez azt takarja, hogy az osztállyal elmentünk egy iskolába és ott segítettünk. Ez minden évben megtörténik minden osztállyal, de 9-ben és 10-ben csak egy napra csatlakoznak, míg 11-ben három napos a rendezvény. Már hetekkel ezelőtt felosztottuk a feladatokat és csapatokat. A városunkhoz közeli Patagual nevű iskolába mentünk, ami egy nagyon kis iskola. Csupán két osztályterme volt, mellette könyvtár, ebédlő és számítógépterem. A gyerekek 6. osztályig járhatnak ide, de szerintem összesen körülbelül harmincan ha voltak. Viszont a közeg, ahol a mindennapjaikat tölthetik, csendes és nyugodt.

Október 22-én, kedden mentünk ki először. Én azt a csapatot választottam a három közül, amelyik kerítést épített. Legelőször a régi kerítés maradványait takarítottuk el, majd a szemetet és a gyomokat. A délutáni órákban pedig megépítettük az új kerítést. Nagyon élveztem a munkát az osztállyal, bár a nap végére leégtem, mert voltam annyira okos, hogy nem kentem magamra naptejet a tűző napon.

A következő napon befejeztük a kerítés építését, majd egész nap gyomláltunk. Sosem gondoltam volna, hogy élvezni is lehet a gyomlálást, de nagyon jó volt. Igazából a harmadik napunk is körülbelül ugyanígy telt, annyi különbséggel, hogy volt egy kis időnk focizni. Szinte az egész osztály játszott és nagyon sokat nevettünk.

Nagyon jó volt ez a három nap, több szempontból is. Az egyik, hogy segítettünk, szebbé és tisztábbá tettük az iskola területét a gyerekeknek. Voltak olyan helyek, amik annyira gyomosak voltak, hogy nem is tudtak ott játszani, viszont kitisztítottuk és utána jó érzés volt ott látni őket, ahogy futkároznak és élvezik a teret.

A második ok, amiért élveztem az ottlétünket, hogy együtt voltunk az osztállyal, együtt gyomláltunk a tűző napon és ez segített még jobban beilleszkednem. A harmadik nap legvégén pedig csináltunk egy osztályképet együtt, ami a kedvenc képem a kedvenc chilei osztályommal.

(Folytatjuk)

ILYÉS HELGA: Életem Chilében (3)

A Rapa Nui tánc 

Vidám percek egy tűzoltókocsiban

(2018. szeptember 24.) A napok egyre csak telnek, már lassan két hónapja Chilében vagyok. Mintha gyorsabban telne az idő, mióta itt vagyok. Furának tűnik, hogy egy éve ilyenkor ez még mind csak  álom volt, most pedig ebben élek. Viszont végetért a „minden tökéletes” korszak, megtapasztaltam, milyen az igazi honvágy, mikor semmi de semmi nem jó. És kezdek rátalálni az árnyoldalaira is Chilének…

Az elmúlt három hétben ünnepeltük a fogadó tesóm, Eliecer és Luciano szülinapját is. Most már én is tudtam énekelni a köszöntésnél, mert annyiszor hallottam már. Rengeteg empanadat ettem, kipróbáltam a piscolat (persze, csak mértékkel), ami a chilei alkoholos ital, pisco és cola keveréke. A következő hétvégén pedig családi ebédre hívott meg minket Señora Evelyn, viszont csak a fogadó anyukám, a barátja és én mentünk, mert a fogadó tesóim és a fogadó apukám elmentek Kolumbiába 10 napra. Nagyon finom volt az ebéd, és újfent rengeteget ettem.

Zeneórán az volt a feladat, hogy minden csoport készítsen egy dalt, majd adja elő. Az én csoportom dalának magyar és német szövege volt, amiket én „írtam”. Igazából, csak átírtam pár szót két zeneszövegben, majd kaptam egy teljesen értelmetlen szöveget, de jól hangzott és úgy sem értette senki. A képen, amit csatolni fogok a mikrofonnál ülök, mert a zenetanár azt akarta, hogy mindenképp én is énekeljek, de nem énekeltem végül (szerintem a legtöbben tudjátok, hogy milyen rossz a hangom…)

Az egyik legfontosabb történés viszont az volt, hogy táncoltam a Rapa Nui-t, a Húsvét-szigetek  táncát. Minden évben van két nap a sulimban, amikor évfolyamonként előadnak valamilyen táncot a diákok a családoknak. A 11. évfolyamnak ezt a táncot kellett eljárnia, de például a végzősök cueca-t táncoltak, ami a chilei nemzeti tánc.

Egyszer már említettem, hogy tesi órákon tanultuk a táncot. A ruhát hozzá pedig mindenkinek magának kellett elkészítenie. A „fűszoknyám” szó szerint zsákból készült és rengeteg időbe telt, ameddig kihúzogattam a szálakat. Az első tánc előtt kicsit izgultam, de mivel jól sikerült, másnap már teljes nyugalommal vártam az előadást. Három részből áll maga a tánc: először csak a fiúk, majd csak a lányok, majd hármasával vagy párban mindenki táncol. Én Palomával és Joaquinnal táncoltam egy trióban. Nagyon élveztem és úgy érzem, ezzel az élménnyel is közelebb kerültem a kultúrához.

Kevesen tudják, hogy a Húsvét-szigetek Chiléhez tartozik (én sem tudtam nagyon sokáig). A múlt héten Viña del Marban voltam, az AFS-es kontakt önkénteseimmel találkozni. Sétáltunk az étterem felé, ahol megebédeltünk, majd egyszer csak ott volt egy Moai szobor. A szigeten kívül csak pár darab található belőlük az egész világon, az egyik például Londonban, a British Museumban, ez pedig it,t Viña del Marban. Meglepődtem, mert egy múzeum előtt állt az utcán, egy alacsony kerítéssel körbekerítve. Kicsit nagyobb védelemre számítottam volna.

Fiestas patrias 

(2018. október 7.) Az ünnep, amit a gyerekektől kezdve az idősekig mindenki vár, egész évben, Chile nemzeti ünnepe. Az osztálytársaim a napokat is számolták vissza. A „Fiestas patrias” a Spanyolországtól való függetlenedés ünnepe. Tulajdonképpen szeptember 18-ára esne, de az ünneplést már előtte való héten megkezdik és utána is folytatják. A suliban az egész hét ki volt adva szünetnek. Mindenki azt mondta, hogy ez a legjobb része az évnek.

Szeptember 15-én a barátaimmal elmentünk a Sportingba, ami egy fonda Viña del Marban. Úgy kell elképzelni, akár egy nagy vásárt, tele kajával, játékokkal, ahol ajándékokat nyerhet az ember és vidámpark szerű része is volt. Egy anticuchot ettem és megkóstoltuk a terremotot, ami szintén egy chilei alkoholos ital. A jelentése szó szerint földrengés, benne pedig ananászlé, grenadine (valami szirupféleség), ananász fagyi és egy kis pipeño (hasonló a borhoz) található. 

Kipróbáltunk pár játékot és nyertem is egy plüss macit, majd egy koncertet néztünk meg. A bandát nem ismertem (Chanco en piedra), ennek ellenére tetszett. 10 óra körül pedig az egyik lány anyukája vitt minket haza. Nagyon tetszett a fonda, nagyon jó volt a hangulata és az ételek is finomak voltak.

Szeptember 16-án a fogadó anyukámmal és a barátjával Rancagua-ba mentünk 3 napra, ahol a rokonoknál jártunk. Uzsonnára empanadat ettünk, ami az egyik kedvenc ételem lett. Este itt is elmentünk egy fondába, ami valamivel kisebb volt, mint a korábbi, de ennek is nagyon jó hangulata volt. Hétfőn egész nap ettünk és ezt minden túlzás nélkül mondom. Reggeli, majd ebéd, uzsonna és még egy vacsora is. Főleg húst ettünk, salátákkal. Minden nagyon finom volt, de én nagyon tele voltam. Vacsorát már nem bírtam enni. 

Kedden délután hazajöttünk, összeszedtem a cuccom és mentem a fogadó apukámhoz. Aznap reggel érkeztek meg Kolumbiából a gyerekekkel, és nála töltöttük a hét további részét.

Szeptember 19-én ismét elmentünk a barátaimmal a fondába és összességében ugyanazt csináltuk, mint az elmúlt héten. Ettünk, játszottunk. Kipróbáltam a Mote con huesillot és a churrost is, ami egy spanyol édesség és mindkettő eszméletlenül finom volt. Ez volt az utolsó nap, amikor a fonda nyitva tartott, ezért hamarabb bezárt és 10 óra körül már az emberek is kezdtek hazamenni. Mi is így tettünk és az egyik barátom házába mentünk, majd onnan haza. Nagyon tudnak élni a chileiek, hogy egy 1 hetes bulit csinálnak az 1 napos ünnepből. 

Szeptember 20-án családi program keretében elmentünk Olmué-ba. Ez Villa Alemanához közel lévő település, ahol lehet lovagolni. Mi először sárkányt próbáltunk reptetni, de nem nagyon sikerült, mert alig volt szél. A táj gyönyörű volt, minden oldalról hegyekkel körbevéve. A lovaglás fél órát tartott. Felültettek a lóra, megkérdezték, lovagoltam-e már és mikor igen volt a válaszom, nyugodt szívvel elindították a lovat. Szóval, egyedül kellett mennem, viszont nagyon régen ültem lovon és elég bénán ment a dolog. Lehet, az én hibám, de ha kicsit gyorsabban akartam menni sétánál, a ló vágtázni kezdett. Csak egyszer próbáltam meg ügetni, de a ló teljes sebességgel beindult és majdnem leestem. Vacsorára sushit ettünk. Nagyon meglepődtem, de rengeteg sushit esznek Chilében. Mielőtt idejöttem, még sosem próbáltam ki. Mióta itt vagyok, ez volt rá a negyedik alkalom.

Szeptember 21-én délután az egyik barátom asaitot tartott, ami egy kis sütögetést rejt magában. A barátaim nagyon szeretnek rappelni és nem is csinálják rosszul. A kedvemért pedig mindig megpróbálnak angolul is. De nagyon jól éreztem magam, mert már sokkal több spanyolt megértek, mint előtte. Most már korántsem voltam elveszve, be tudtam kapcsolódni a beszélgetésekbe, együtt nevetni a többiekkel anélkül, hogy nekem is lefordítanák. 
A szombat és a vasárnap pihenősen telt. Összességében nagyon szerettem ezt a hetet. Sok esemény adódott, sok családi pillanat, rengeteg kaja. Ha valaki teljesen meg akarja ismerni egy ország kultúráját, a nemzeti ünnepét is meg kell ismernie. Legalábbis Chile esetében ez elengedhetetlen.

(Folytatjuk)