ILYÉS HELGA: Életem Chilében (3)

A Rapa Nui tánc 

Vidám percek egy tűzoltókocsiban

(2018. szeptember 24.) A napok egyre csak telnek, már lassan két hónapja Chilében vagyok. Mintha gyorsabban telne az idő, mióta itt vagyok. Furának tűnik, hogy egy éve ilyenkor ez még mind csak  álom volt, most pedig ebben élek. Viszont végetért a „minden tökéletes” korszak, megtapasztaltam, milyen az igazi honvágy, mikor semmi de semmi nem jó. És kezdek rátalálni az árnyoldalaira is Chilének…

Az elmúlt három hétben ünnepeltük a fogadó tesóm, Eliecer és Luciano szülinapját is. Most már én is tudtam énekelni a köszöntésnél, mert annyiszor hallottam már. Rengeteg empanadat ettem, kipróbáltam a piscolat (persze, csak mértékkel), ami a chilei alkoholos ital, pisco és cola keveréke. A következő hétvégén pedig családi ebédre hívott meg minket Señora Evelyn, viszont csak a fogadó anyukám, a barátja és én mentünk, mert a fogadó tesóim és a fogadó apukám elmentek Kolumbiába 10 napra. Nagyon finom volt az ebéd, és újfent rengeteget ettem.

Zeneórán az volt a feladat, hogy minden csoport készítsen egy dalt, majd adja elő. Az én csoportom dalának magyar és német szövege volt, amiket én „írtam”. Igazából, csak átírtam pár szót két zeneszövegben, majd kaptam egy teljesen értelmetlen szöveget, de jól hangzott és úgy sem értette senki. A képen, amit csatolni fogok a mikrofonnál ülök, mert a zenetanár azt akarta, hogy mindenképp én is énekeljek, de nem énekeltem végül (szerintem a legtöbben tudjátok, hogy milyen rossz a hangom…)

Az egyik legfontosabb történés viszont az volt, hogy táncoltam a Rapa Nui-t, a Húsvét-szigetek  táncát. Minden évben van két nap a sulimban, amikor évfolyamonként előadnak valamilyen táncot a diákok a családoknak. A 11. évfolyamnak ezt a táncot kellett eljárnia, de például a végzősök cueca-t táncoltak, ami a chilei nemzeti tánc.

Egyszer már említettem, hogy tesi órákon tanultuk a táncot. A ruhát hozzá pedig mindenkinek magának kellett elkészítenie. A „fűszoknyám” szó szerint zsákból készült és rengeteg időbe telt, ameddig kihúzogattam a szálakat. Az első tánc előtt kicsit izgultam, de mivel jól sikerült, másnap már teljes nyugalommal vártam az előadást. Három részből áll maga a tánc: először csak a fiúk, majd csak a lányok, majd hármasával vagy párban mindenki táncol. Én Palomával és Joaquinnal táncoltam egy trióban. Nagyon élveztem és úgy érzem, ezzel az élménnyel is közelebb kerültem a kultúrához.

Kevesen tudják, hogy a Húsvét-szigetek Chiléhez tartozik (én sem tudtam nagyon sokáig). A múlt héten Viña del Marban voltam, az AFS-es kontakt önkénteseimmel találkozni. Sétáltunk az étterem felé, ahol megebédeltünk, majd egyszer csak ott volt egy Moai szobor. A szigeten kívül csak pár darab található belőlük az egész világon, az egyik például Londonban, a British Museumban, ez pedig it,t Viña del Marban. Meglepődtem, mert egy múzeum előtt állt az utcán, egy alacsony kerítéssel körbekerítve. Kicsit nagyobb védelemre számítottam volna.

Fiestas patrias 

(2018. október 7.) Az ünnep, amit a gyerekektől kezdve az idősekig mindenki vár, egész évben, Chile nemzeti ünnepe. Az osztálytársaim a napokat is számolták vissza. A „Fiestas patrias” a Spanyolországtól való függetlenedés ünnepe. Tulajdonképpen szeptember 18-ára esne, de az ünneplést már előtte való héten megkezdik és utána is folytatják. A suliban az egész hét ki volt adva szünetnek. Mindenki azt mondta, hogy ez a legjobb része az évnek.

Szeptember 15-én a barátaimmal elmentünk a Sportingba, ami egy fonda Viña del Marban. Úgy kell elképzelni, akár egy nagy vásárt, tele kajával, játékokkal, ahol ajándékokat nyerhet az ember és vidámpark szerű része is volt. Egy anticuchot ettem és megkóstoltuk a terremotot, ami szintén egy chilei alkoholos ital. A jelentése szó szerint földrengés, benne pedig ananászlé, grenadine (valami szirupféleség), ananász fagyi és egy kis pipeño (hasonló a borhoz) található. 

Kipróbáltunk pár játékot és nyertem is egy plüss macit, majd egy koncertet néztünk meg. A bandát nem ismertem (Chanco en piedra), ennek ellenére tetszett. 10 óra körül pedig az egyik lány anyukája vitt minket haza. Nagyon tetszett a fonda, nagyon jó volt a hangulata és az ételek is finomak voltak.

Szeptember 16-án a fogadó anyukámmal és a barátjával Rancagua-ba mentünk 3 napra, ahol a rokonoknál jártunk. Uzsonnára empanadat ettünk, ami az egyik kedvenc ételem lett. Este itt is elmentünk egy fondába, ami valamivel kisebb volt, mint a korábbi, de ennek is nagyon jó hangulata volt. Hétfőn egész nap ettünk és ezt minden túlzás nélkül mondom. Reggeli, majd ebéd, uzsonna és még egy vacsora is. Főleg húst ettünk, salátákkal. Minden nagyon finom volt, de én nagyon tele voltam. Vacsorát már nem bírtam enni. 

Kedden délután hazajöttünk, összeszedtem a cuccom és mentem a fogadó apukámhoz. Aznap reggel érkeztek meg Kolumbiából a gyerekekkel, és nála töltöttük a hét további részét.

Szeptember 19-én ismét elmentünk a barátaimmal a fondába és összességében ugyanazt csináltuk, mint az elmúlt héten. Ettünk, játszottunk. Kipróbáltam a Mote con huesillot és a churrost is, ami egy spanyol édesség és mindkettő eszméletlenül finom volt. Ez volt az utolsó nap, amikor a fonda nyitva tartott, ezért hamarabb bezárt és 10 óra körül már az emberek is kezdtek hazamenni. Mi is így tettünk és az egyik barátom házába mentünk, majd onnan haza. Nagyon tudnak élni a chileiek, hogy egy 1 hetes bulit csinálnak az 1 napos ünnepből. 

Szeptember 20-án családi program keretében elmentünk Olmué-ba. Ez Villa Alemanához közel lévő település, ahol lehet lovagolni. Mi először sárkányt próbáltunk reptetni, de nem nagyon sikerült, mert alig volt szél. A táj gyönyörű volt, minden oldalról hegyekkel körbevéve. A lovaglás fél órát tartott. Felültettek a lóra, megkérdezték, lovagoltam-e már és mikor igen volt a válaszom, nyugodt szívvel elindították a lovat. Szóval, egyedül kellett mennem, viszont nagyon régen ültem lovon és elég bénán ment a dolog. Lehet, az én hibám, de ha kicsit gyorsabban akartam menni sétánál, a ló vágtázni kezdett. Csak egyszer próbáltam meg ügetni, de a ló teljes sebességgel beindult és majdnem leestem. Vacsorára sushit ettünk. Nagyon meglepődtem, de rengeteg sushit esznek Chilében. Mielőtt idejöttem, még sosem próbáltam ki. Mióta itt vagyok, ez volt rá a negyedik alkalom.

Szeptember 21-én délután az egyik barátom asaitot tartott, ami egy kis sütögetést rejt magában. A barátaim nagyon szeretnek rappelni és nem is csinálják rosszul. A kedvemért pedig mindig megpróbálnak angolul is. De nagyon jól éreztem magam, mert már sokkal több spanyolt megértek, mint előtte. Most már korántsem voltam elveszve, be tudtam kapcsolódni a beszélgetésekbe, együtt nevetni a többiekkel anélkül, hogy nekem is lefordítanák. 
A szombat és a vasárnap pihenősen telt. Összességében nagyon szerettem ezt a hetet. Sok esemény adódott, sok családi pillanat, rengeteg kaja. Ha valaki teljesen meg akarja ismerni egy ország kultúráját, a nemzeti ünnepét is meg kell ismernie. Legalábbis Chile esetében ez elengedhetetlen.

(Folytatjuk)

Báró NOPCSA FERENC doktor: A legsötétebb Európa (2)

(Vándorlások Albániában)

Albániai udvarház

Ha több helyiség van a házban, a vendéget vagy külön szobában szállásolják el, vagy pedig vele alszik a házigazda egyik rokona, esetleg maga a gazda. Úgy látszik, a vendég jelenléte a ház urát is oltalmazza némiképpen a támadások ellen. Elbeszéltek nekem egy esetet, hogy a házba behatoló gyilkosok legelébb is világot gyújtottak, hogy meggyőződjenek róla, nincs-e vendég a házban s csak azután fogtak hozzá kegyetlen munkájukhoz. Vérboszúról volt szó. Az alvó házigazdáról előbb lerántották a takarót s aztán mind a négyen közvetlen közelből rásütötték Martini-fegyvereiket az alvó ember mellére. — A jól épített kulákon kívül Észak-Albániában alig van épület, amely különös említést érdemelne... 

Elterjedt az a hiedelem, hogy vétkes dolog a templomok körül nőtt fákat levágni, s ezért a legtöbb templom-romot tölgyligetek vagy facsoportok övezik. Az albán hegyvidék újabb templomai közül csak az orosi-i apátsági templomot említem meg, amely bástyaszerű előrészen emelkedik. A bástyafalnak, lakóháznak és templomnak ügyes elrendezése igen kedvessé s a távolból festői hatásúvá varázsolja az épületet. 

Albán házban az idegennek nem a férgek csapása okozza a legérzékenyebb kellemetlenséget, hanem a belföldi konyha. Egyik-másik étel, mint például a tejben főtt tojás nem éppen rossz s igen tápláló, mások ellenben, mondjuk az avas vajban puhított, de sohasem teljesen megömlesztett sajt már kevésbé elviselhető a hozzá nem szokott inyű embernek. Sajátságos, hogy a legtöbb albán étellel hamar jóllakik az ember; nem lehet belőlük sokat enni. Fő tápláléka az albánságnak a tengeri s a kenyeret is csaknem kizárólag durván darált tengeri-lisztből sütik. A puliszka-szerű tésztát beleteszik egy csaknem vörösizzásig hevített lapos, kerek cseréptálba és befedik öblös vasfedővel, amelyre parazsat raknak. Néhány perc múlva készen van asavanyítatlan kenyér. Cseréptál híjján a tűzhelyen félrehárítják a parazsat s odaborítják a tésztát. A kenyéren és az említett ételeken kívül ősz idején elég gyakran kerül asztalukra a füstölt sertéshús. Szent-Miklós ünnepén, amelyet gyertya gyújtással és egy ürü levágásával ünnepelnek meg, csaknem minden házban találkozik ürühús s az év nagyobb részében lehet vízzel hígított aludt tejet vagy megerjedt tejet kapni. Télen át kap az ember besózott marhahúst vagy tyúkot, tavasszal pedig a legkényesebb ínyencnek is kitűnően ízlene egy teljességében nyárson sütött kecske-gida gyenge pecsenyéje. Közönséges étkezések alkalmával a hús rendesen hiányzik az asztalról. 

Étkezéskor a földre szórt szénára, harasztra vagy leterített takaróra ülnek, mert asztaluk igen alacsony. Ha a házigazda nagyon ki akarja tüntetni a vendéget, minden ételből — beleértve a kenyeret is — két annyit rak eléje, mint a többieknek. Szokásban van, hogy egyik­másik jobb falatból megkínálja a vendég a lakomán részt nem vevő gyermekeket vagy a házigazda valamelyik atyjafiát. Rendesen közös tálból esznek valamennyien. Néha az idegennek és a papnak külön tálalnak. 

A kés és a villa ismeretlen s mindenki az ujjával eszik, vagy segítségül veszi, amennyire lehet, a kanalat Ez az evőeszköz gyakran puszpángfából készül. Az illendőség úgy kívánja, hogy a közös tálba csak a jobb kezével nyúljon az ember. Aki beérte az evéssel, visszavonul kissé az asztaltól és ledörzsöli az ujjaira ragadt ételmaradékot. Mikor egyszer, nem ismerve még ezt a szokást, étkezés elején találtam dörzsölgetni a kezemet, hogy megmelengessem az ujjaimat, a házigazda egészen megütközve fordult hozzám, hogy miért nem eszem többet. Feleletem és annak kézzel fogható bebizonyítása, hogy egyáltalában nincs szándékom cserben hagyni az ételt, felderítette az egész társaságot. Étkezés előtt és után mindenki megmossa a kezét. 

Utcai árusok (Nopcsa Ferenc felvétele)

Álljon bár az ebéd kenyérből és avas vajban rántott sajtból, az albán tökéletesen beéri vele, ha ihat előtte elégséges raki-t (törkölyt vagy szilvapálinkát). Ha azonban hiányzik a szükséges mennyiségű szesz, a legbőségesebb lakomára is könnyen kimondja, hogy „rossz volt, hiszen még csak elég rákit sem kaptunk". A raki-ivást Makijában azzal kezdik meg, hogy a házigazda a tűzbe önti az első pohár italt. Merditában nincs meg ez a szokás s egyébként is kevesebb szertartásossággal kötik össze a pálinkázást Merditában és Kthelában, mint északabbra. Az órahosszat tartó poharazást azzal fejezik be, hogy a legelőkelőbb vendég poharát az összes jelenlévők s a házigazda jótétére, egészségére és vagyona szaporítására üríti. Erre még egyszer körben jár a pohár s aztán kérik az ételeket. Az elmaradhatatlan rövid asztali imát vagy a raki-ivás előtt, vagy pedig az étkezés előtt mondják el. Az evés után való ima nincs oly általánosan elterjedve. A raki-ivás alatt szomjúságot keltő és étvágygerjesztő (?) dolgokat köröznek, így pl.: savanyúkáposztát, sóval meghintett sajtot, sós ugorkát, hagymát, fokhagymát, pirított májat, továbbá még almát, birsalmát, mogyorót és diót. Ezeket a mellékétkeket albán nyelven mezé-nek nevezik s gyakran ezt jobban élvezi az idegen mint magát a tulajdonképpeni étkezést, főleg olyankor, amikor jó sok fokhagymát vagy hagymát tálalnak s rájön az idegen, hogy ez a két eledel, elégséges mennyiségben fogyasztva diadalmaskodik minden más ételnek a rossz ízén. 

Ha nem volna olyan figyelmes az a mód, ahogyan a szegény albán hegyvidéki paraszt igyekszik a legjobbat nyújtani amije csak van, tartózkodás nélkül kifakadhatnánk az albán konyha ellen. Az a barátságosság és szeretetreméltóság azonban, amivel kínálja nekünk a házigazda a legrosszabb ételeket is, eleve el kell hogy némítson minden panaszt. Nagy ridegségre vallana, ha valaki ilyen esetben nem tudná magát rászánni, hogy ne az élvezett jót (illetve rosszat) tekintse, hanem vesse mérlegbe a házigazda jó törekvését. Nem emlékezhetem például meghatottság nélkül arra az esetre, amely velem Merturi-ban történt. Kísérőm valamiképpen megtudta, hogy én reggel szivesebben iszom tejeskávét, mint az ő hazájukban szokásos feketét. Amint másnap felébredek, nem feketekávéval kínálnak meg, mint rendesen, hanem nagy gőzölgő fatálat tesznek elém lapos fakanállal — s a tálban legnagyobb csodálkozásomra tejeskávé volt, a merturi-beliek előtt egyébként teljesen ismeretlen ital. Házigazdámnak nagy örömöt szerzett, hogy teljesíthette titkos kívánságomat. Más alkalommal egy egész ismeretlen klemen-i emberhez tértem be rövid időre egyik délután. Gazdám jókora nagy tál aludt tejjel kinált meg, amit fenékig kiittam s csak azután tudtam meg véletlenül, hogy ő ezzel a saját vacsoráját áldozta fel a vendégszeretetnek. 

(Folytatjuk)