PENGŐ ZOLTÁN: Gyalogúton Zanglába (19)

101. nap – december 10. 

Bejárat a nagybazárba

Tabrizban vagyok, ami a város hivatalos neve a perzsák által beszélt fárszi nyelven, a többségi lakosságot alkotó azeriek Tebriznek hívják. Itt elméletileg lett volna egy házigazdám, sajnos az elmélet ezúttal nem állta ki a valóság próbáját. Az illető, egy ismerős ismerőse ismerősének az ismerőse, s azt gondolta, hogy nekem egy helyi idegenvezetőre van szükségem. Ilyen megfontolásból elvitt sétálni egy parkba, ami Tabriz látványosságai közé tartozik, benne egy tóval, annak a közepén egy szigettel, a szigeten pedig egy 150 éves épületben működő étteremmel és kávéházzal. Nyáron kellemes hely lehet, nekem azonban egy porcikám sem kívánta a sétálást, talán azért, mert az elmúlt hónapokban 2600 kilométernél többet gyalogoltam, s nulla fok körüli hőmérsékleten egyébként sem szeretek parkokban andalogni. Amilyen gyorsan csak tudtam, leráztam az idegenvezetőmet, s kivettem egy szállodai szobát. Másfél millió riálba került, kb. 11 euróba, de luxusnak tűnik azok után a retkes, bűzös odúk után, ahol az elmúlt éjszakákat töltöttem, mióta Iránba értem. 
Ma pihenőnapom volt, körülnéztem a városban. Tabriz fő látványossága az UNESCO Világörökség részét képező nagybazár. Egy útikalauzban azt olvastam, hogy 7 négyzetkilométeren terül el, és e terület nem teljes egészében fedett, vannak ugyanis nyitott, belső udvarai. Tény, hogy valóságos labirintus, órákig elbóklászhat benne az, aki szeret nézelődni, vásárolni. Én csak egy kis datolyát akartam venni, 10 dekával beértem volna, erre kimértek egy kilót. A kiskereskedelem már Törökországban is, Iránban pedig szintúgy, tematikusan helyezkedik el, s nem csak a bazárban, több tucat azonos termékcsoportot árusító bolt van általában egymás mellett. Emiatt történhetett meg, hogy tegnap este elmentem vagy 57 ruházati szaküzlet, 49 cipőbolt és minimum 38 papír- és írószeráruda mellett, de egyszer használatos borotvát csak 45 perc keresés után találtam. A bazárból nekem a szőnyegrészleg tetszett a legjobban, a felhozatal elképesztő, nemcsak mennyiségileg, de a változatosság tekintetében is. Nem csupán padlóra való perzsákat árulnak, vannak bekeretezett, falra akasztható darabok is, amelyekbe egy-egy Korán idézetet szőnek bele vagy valamilyen rokokó környezetbe helyezett, iszonyúan giccses jelenetet krinolinos hölgyekkel és rizsporos parókás urakkal. Az európai kultúráról egy átlagos iráni keveset tud, gondolom, hogy az előkelőséget asszociálják ezekhez a rondaságokhoz, melyek kivitelezésüket illetően minőségi darabok.

103. nap – december 12. 

Háborús hősök aranyozott szobrai

Eljutottam Bostanabadba. Az elmúlt két napon nagyon jól haladtam, tegnap 44 185 lépést, 34,33 kilométert tettem meg. Ma jobb a kedvem, mint az elmúlt napokban, részben amiatt, hogy végre ragyogó napsütés volt, az országúttól délre, a távolban hóborította hegylánc magasodik, kedvem volna közelről megnézni. 
 Bostanabad külvárosában megszólítottam egy iskolázottnak látszó fiatalembert, arról érdeklődtem tőle, van-e szálloda a városban. Nem csalódtam, jó angolsággal válaszolt, sőt, felajánlotta, hogy elfuvaroz a szálláshelyre és még annak tulajdonosával is beszélt, nehogy az felárat számítson fel nekem, látván, hogy külföldi vagyok. Újsütetű ismerősöm elmondta, két szálloda van a városban, ő abba vitt el, amelyet jobbnak gondol. Hálás vagyok neki ezért, bár nehezemre esik elképzelni egy ennél ótvarabb helyet, bár eddigi tapasztalataim azt mutatják, nincs olyan, az utolsó bányabéka feneke alatti nívójú iráni szállás, amit egy másik alul ne tudna múlni. Az árával ugyanakkor elégedett vagyok, 500 ezer riál, ennyibe került a belépő a tabrizi Kék Mecsetbe, igaz, az nagyon túl volt árazva. 
Bostanabadi ismerősömmel elválás előtt telefonszámot cseréltünk, holnap reggel körbevezet a városban. Úgy tűnik, rám mosolygott a szerencse, szálláshelyemtől pár száz méterre egy termálfürdő van, melynek vize, ásványianyag tartalma alapján állítólag világszinten különlegesnek számít.   
A tegnapi nap egy nemvárt örömteli pillanatot hozott. Felhívott telefonon az a honfitársam, világot járt utazó, akivel a közelmúltban durva vitába keveredtem a Facebookon, ami nagyon felzaklatott. Azért keresett meg, hogy felajánlja a segítségét, amit örömmel fogadtam. Össze is hozott egy teheráni ismerősével, aki jól beszél magyarul, s rögvest felajánlotta, hogy vendégül lát, ha a fővárosba érek. Az egész történést ajándékként éltem meg, megerősítéseként annak az elképzelésemnek, hogy az emberi alaptermészet a jóság, a jóindulat és a segítőkészség. 
Amikor az utcán vagy egy boltban nekem szegezik a „Where are you from?” (Hova valósi vagy?) kérdést, vagy azt mondom, magyar vagyok, vagy, hogy Romániából jöttem, mindkettő egyformán igaz. Egy tebrizi büfében a pultos lánynak az utóbbi verziót válaszoltam, mire ő visszakérdezett: Jó-jó, Romániából, de melyik országból? Úgy tűnik, nem csak az amerikaiak fejében nagy a homály Európát illetően.

104. nap – december 13. 

Én és az iráni kenyér

Eddigi iráni élményeim legjobbja az volt, amikor meghívtak egy családi ebédre. Ez még Marandban történt, a meghívást pedig alig pár órás ismeretség előzte meg, de ez a körülmény itt nem számít rendkívülinek. Amikor beléptem az ismerősöm nagybátyjának a lakásába, ami egy semmitmondó kinézetű ház első emeletén volt, elhűltem a csodálkozástól, mivel a konyhával egybenyitott nappali táncterem méretű volt, odahaza nem láttam még ekkora szobát. A helyiség léptékéről mindent elmond, hogy a bejárati ajtótól a konyhapultig terjedő rész padlóját nyolc darab tekintélyes méretű perzsaszőnyeg borította. A 180 négyzetméteres lakásban olyan tisztaság és rend volt, amely bármely kárpát-medencei otthonnak a díszére válna. Az ebédet hagyományos módon, a földön, egy leterített abroszt körbe ülve költöttük el. Az első fogás bárányhúsból főzött leves volt, amibe a kovász nélkül készített vékony kenyeret aprítottuk bele, majd miután megszívta magát lével, kikanalaztuk. Bár Törökországban ettem már birkahúsból készült, kifejezetten ízletes ételeket, a juhval továbbra is szívesebben találkozom a réten, mint a tányéromban, azonban tény, hogy a leves finom volt. 
Második fogásként a levesben megfőtt húst kaptuk krumpliból és a lencséhez hasonló, de annál lényegesen nagyobb szemű zöldségből készült körettel, amit egy henger alakú, fa kéziszerszámmal mindenki pépesített magának a tányérjában. A desszert után, ami valamiféle jellegtelenül édes sütemény volt, az elmaradhatatlan tea következett. 
A nők külön ettek, az ismerősöm elmondása szerint kizárólag a nagynénje szégyenlőssége miatt, aki nagyon ritkán találkozik idegennel, egyébként a család mindig közösen étkezik. A tányérokat, evőeszközöket és az ételmaradékot a háziasszony férje szedte össze, szerintem sok magyar nő szeretne magának egy hasonlóan segítőkész élettársat. 
Az irániakat ugyanolyan nagy teaivóknak tartják, mint a törököket, ami igaz lehet, ám teázóból lényegesen kevesebb van, mint nyugati szomszédjuknál, legalábbis Nyugat-, illetve Kelet-Azerbajdzsán tartományokban. Bostanabad városában azonban a legtöbb vegyeskereskedés előtt, az utcán áll egy-egy gőzölgő szamovár, aminek állítólagos oka az, hogy óriási a városon átmenő közúti forgalom, sok autós megáll egy teára. 
Egyelőre nem nyűgözött le az iráni konyhaművészet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amerre eddig jártam, ott perzsák nemigen élnek, a lakosság elsöprő többségét törökök alkotják, akik a főzés tekintetében nem veszik fel a versenyt a határ túlsó oldalán élő testvéreikkel. Az átlagos kifőzdék kínálatát nyárson sült csirke- vagy juhhús teszi ki, ami mellé általában rizset szolgálnak fel, mellé pedig egy kocka vajat. A forró rizsbe kell vájni egy mélyedést, s beletenni a vajat, mely beleolvad, ízletesebbé téve azt. Tebrizben és Bostanabadban is megkóstoltam a helyi specialitásnak számító édességet. Előbbi egy rózsa formájú sütemény, melynek tésztája édes sziruppal van átitatva. Utóbbi egy tenyér méretű, kerek péksütemény, aminek a tetejét különféle virágmintákkal díszítik. A tésztája száraz, citromsárga színű, édeskés. Nekem mindkettő inkább esztétikai, mint kulináris élvezetet nyújtott. Az erjesztett tejből készült ayran itt is éppoly közkedvelt ital, mint Törökországban, csak épp nem olyan. Az iránit ízesítik, mégpedig mentával. Megszoktam már, megszeretni valószínűleg nem fogom. 

(Folytatjuk)