2018. szeptember 29., szombat

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás (13)

Victoria Harbour 2017. augusztus 18.

Ebédlőnk a tópartra néz
Ilona névnapja. Jobb híján, küldtem Ilonkának, postafiókjába két fölvételt a tegnapi kirándulásról, a sikerültebbek közül.
Beborult, de nem esik. Ólmos szürkeség ereszkedik a világra. Legszívesebben behunyt szemmel feküdnék, feküdnék…
Anna megmutatta a telefonján a nagy névnapi tortát, amit ma este (ha minden jól megy) Gabi hoz el Torontóból. Jól néz ki, magasra rakták, remélem, kiállja majd a puding próbáját is…
Aztán veszett szél kerekedik odakint.
Estére befut Gabi. Vele a nagy torta. Megkóstoltuk: ízlett! Hagytunk a másnapokra is.
Annáék vacsora közben és után kivándorlási emlékeiket elevenítették fel. Különböző alakokról meséltek, akiket mi nem ismertünk ugyan, de a történetek nyomán kirajzolódott az új életet kezdők szomorú szorongatottsága és jellemstílusa.


Victoria Harbour 2017. augusztus 19.

Reggeli ébredés után mindjárt a Korunk szerkesztő (CsP) válaszlevele indítja a napot: jó a Korunk-tanulmány, várják a fésült változatot.
Felhős, ködös, majd szeles, esős idő. Külön-külön és együttesen is. Amúgy semmire sem jó, csak olvasásra és beszélgetésre. Ez utóbbi, úgy érzem, egy idő után terméketlen időfecsérlés.
Sétáltam egyet magamban a metodista templomig, megnéztem a bejáratra szögezett programról, mikor tartják a vasárnapi istentiszteletet (fél 11), majd onnan a kényelmes biciklisétányon át a Park utcára fordultam, úgy értem haza. Két oldalt nagy, bozótos erdők maradtak el, időnként próbáltam belelátni a sűrűbe, de olyan szorosan álltak egymás mellett a fák, annyira egymásba gabalyodtak az ágaik, a gallyaik, nem beszélve a kidőlt törzsekről, hogy egyszerűen átláthatatlanok voltak.
A hálószobámban megállás nélkül morog a mosógép – Gabi hazahozta a heti szennyesét, holnap este utazik vissza, kell a tiszta holmi.
Katasztrófa-hírek a világhálóról: 1. az Antarktiszról rekord méretű jégtömb vált le, számítások szerint (elvileg) 10 centivel növelné meg a világtenger szintjét. * 2. A Yellowstone-park alatt ún. szuper-vulkán szunnyad, s könnyen kitörhet, akkor viszont eltűnik fél Amerika, vagyis a föld lakott részének az egyharmada.
Nosza, rágódj csak, emberiség! – nincsen jobb dolgod?!


Victoria Harbour 2017. augusztus 20.

A kegyhely térképvázlata
Bő harmat, derűs reggel. Lassan melegszik fel újra az idő.
Templomba készülődünk: Ilonka, Anna. Én meg elkísérem őket.
Ilonka fél, hogy hűvös lesz a templomban, nem tudja eldönteni, menjen-e vagy maradjon. Fél a megfázástól. Anna rábeszélő tehetsége ezúttal is győz: sikerül kedvező irányba billenteni a mérleg nyelvét.
Expedíciónk érdekes élménynek ígérkezik, hiszen egy olyan gyülekezetet látogatunk meg, saját templomában, amiről vajmi keveset tudunk. Talán csak annyit, hogy közel áll az európai református egyházhoz, de szoros anglikán gyökerekkel.
A templom belső bejáratánál idősebb asszony – később kiderült: a tiszteletes maga – fogadott, nem csak bennünket, hanem minden érkezőt. Melegen mosolygott és mindenkihez volt pár kedves szava. Érdeklődő tekintetek szegeződnek ránk, minden irányból: a kis gyülekezetben azonnal feltűnnek a magunkfajta kakukktojások. Gyorsan összeszámolom: velünk együtt 21 a jelenlévők létszáma.
A szertartás angolul folyik, az istentisztelet előzetes vázlatát, már-már „forgatókönyvét” szórólapokon adják előzőleg mindenkinek a kezébe, így a történések világosan nyomon követhetők. Még az esedékes zsoltárok szövegét sem kell keresgélni a padokba rejtett énekeskönyvekben –a szórólap szövegében az is megtalálható, egyáltalán: minden célszerű és világos.
Az istentisztelet végeztével mindenkit szeretetvendégségbe hívnak a templomhajó melletti tálalóba: szendvicsre, süteményre, kávéra, teára. Hosszú asztal köré telepedünk, természetes, hogy mint messziről jött vendégek, mi vagyunk terítéken, a főhelyet is mi kapjuk, a tiszteletes asszonnyal szemközt, érdeklődve hallgatják történetünket – hogy mit keresünk egyáltalán a gyülekezetben és milyen benyomásokat viszünk róla magunkkal. Nehéz eldönteni, mennyi az érdeklődésben a protokoll és mennyi az őszinte kíváncsiság.
Hazafelé a biciklisétányt választjuk, a Park utca felé.
Majd főzés, Gabi készülődik az elmenetelre, végül úgy dönt, csak hétfő hajnalban indul: bízik a szerencséjében, talán nem akad el útközben a reggeli csúcsforgalomban.
Levelet kapok T. K. barátomtól, akivel isten tudja, mióta nem találkoztam. Búcsúlátogatásra jönne Csíkszeredába, szeretne velem találkozni. Válaszolok neki: sajnos, a találkozásnak el kell maradnia, mert a világ másik felén tartózkodom éppen. Úgy tűnik, valami nyomhatja a lelkét velem kapcsolatban, nemzedékünk pedig lassanként már a búcsúköröket futja. Hogy ki mikor száll ki a stafétából, csak a fennvaló tudja. Vagy talán ő sem?


Victoria Harbour 2017. augusztus 21.

A kisded emlékére faragott kő a kegyhelyen
Éjszaka Marika és szomszédos kis barátnője a parton, egy ideiglenesen felhúzott kiránduló sátorban aludtak. Szerencséjük volt a szelíd, meleg idővel. A biztonság kedvéért nyitva hagytuk a bejárati ajtót, hogy ha félnének-fáznának, bejöhessenek.
Nem jöttek be.
Gabi velem együtt korán kelt: én dolgoztam, ő elutazott Torontóba.
Ma Amerikában (de távol attól a helytől, ahol vagyunk) teljes napfogyatkozásról beszélnek. Ilonkát különösen érdeklik az ilyen jelenségek, mit meg nem adna azért, ha láthatná... Az interneten számos portál élőben közvetíti az eseményt, több lehetőséget is kipróbáltam, de eléggé unalmas látvány. Ráadásul rengeteg időt rabol el anélkül, hogy történne valami érdemleges.
CsP válaszolt a véglegesített Korunk-szövegre: címegyszerűsítést javasolt, elfogadtam. Megírta, hogy Kántor temetésén senki sem beszélt a m. írószövetség részéről. Láng Gusztáv ugyan jelen volt, de csak a maga nevében beszélt.
Annáék karácsonykor mexikói utazást terveznek... Annak részleteit egyeztetik interneten, telefonon. A lényeg: a szomszéd kislány is abban az időben lesz ugyanott, Marika és ő így együtt vakációzhatnak a trópusokon.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 26., szerda

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... és egy ráadás (12)

Victoria Harbour 2017. augusztus 15.

A tavon minden csendes...
Indul a nap, miként tegnap. A múlt este kitervelt kirándulás a Vértanúk közeli kegyhelyéhez lefújva: a nők alkalmasabbnak találják az időt némi vásárlásra, elvégre Marika névnapja van. 
Ergo: itthon maradunk - Marika, a barátnője, a kutya és én. Észre se vesszük, hogy telik el a délelőtt. Ők játszanak, én írásba merülök.
A névnapi ajándék: egy iskolai használatra szóló kisebb hűtőtáska és egy nagy doboz fagyi. Amit Anna még megtold egy méretre szóló pizsamával. Mindig a hasznos ajándékok híve (ehhez az embernek éppen tudnia kell, hogy mi a szükséges…)
Este Anna és Marika leülnek a konyhaasztalhoz, szódominót játszani. Én nézem őket, ismerkedem a szabályokkal, amelyek amúgy egyszerűek. Sajnos, az angolt nem tudom annyira, hogy felvehessem velük a versenyt. Annának az az ötlete támad: számoljuk össze a köveket, megvan-e valamennyi betű a szükséges kombinációkhoz? Többen és többször is átszámoljuk a halmot – a dobozon feltüntetett 144 betűkőből egy hiányzik. De melyik? Javasolom, hogy egyet nevezzünk ki jokernek, ami bármelyik betű helyet állhat, ha zárókőnek marad, és az használhatja fel, akinek csak egy köve hiányzik. Javaslatom nem talál elismerésre, Annáék tovább keseregnek a veszteségen.
(Pár nap múlva, takarítás során fölfedezem az egyik kanapé alatt a hiányzó követ. S az is kiderül, hogy a használati utasítás legalján, egészen apró betűkkel, darabszámra feltüntették a pontos betűleltárt, amit korábban nem vettünk észre. Az apróbetűs szövegek örök csapdája…)


Victoria Harbour 2017. augusztus 16.

Indiánok megtéritése (a kegyhelyi templom egyik
üvegablaka)
Máról is halasztva a kegyhelyi kirándulás, ezúttal a halaszthatatlan nagymosás kedvéért. Ma olyan erősen tűz a nap, hogy a ruhák hamar megszáradnak a szabad levegőn. S nekünk sem árt meg az árnyék. A tófenék tisztán látszik, a tó tükre alig fodrozódik. Úgy tűnik, mintha megállt volna minden a földön. Valamiért belső borzongás fog el, mintha lázam lenne. Nincs kedvem a Korunk-tanulmány fésüléséhez sem. Csak gubbasztanék a tóparton, a fényben…
Befejeztem viszont a Száz év magányt. Nem voltam túlságosan elragadtatva tőle, különösen a záró részben csalódtam. Ha a naptárt nézem, két hetünk maradt még a távolbeli semmittevésből – és azzal el is szállt a nyár. 
Elgondolom: a tömény madárfüttyöt, amitől csak úgy zeng, csattog a tóparti hamisítatlan erősáv, nem tudjuk magunkkal vinni. De az emlékét igen. Akárcsak a szerre nyíló liliomok illatát, vagy a szemközti sziget felől (Beausoleil) érkező szél tömény hínárszagát.


Victoria Harbour 2017. augusztus 17.

Mártirok kivégzése (dombormű a kegyhelyen)
Jól indul a mai nap: nincs nagy rekkenőség, de eső sem fenyeget, legalább is ezek a délelőtti kilátások. Megkockáztathatjuk a kirándulást - amennyiben mindenki egyetért. Marika is csatlakozik hozzánk, bár újabban, mióta kamaszodik, szívesebben tartózkodik vele egykorúak társaságában. Csak a kutya marad bezárva, a nagy házban, izgatottan rohangálva veszi tudomásul, hogy amit ő készülő sétának remélt, az az ő számára nem más mint unalmas szobafogság…
Mi, felnőttek, már ismerjük az utat, a díszleteket, Marikának viszont minden részlet új. Persze, attól mi is meghökkenünk, amikor kiderül, hogy a behajtó kapunál nem lehet kártyával fizetni, csakis készpénzzel – Kanadában az ilyenfajta megkötés abszurditásnak tűnik –, s ez a belső korlátozás, mint később kiderül, a büfére és az ajándékboltra is érvényes.
Ugyanott parkolunk le, mint néhány évvel ezelőtt, s megindulunk fölfelé a Golgotán, a stációk rézdomborművei mentén. Marika izgatottan futkos egyik látnivalótól a másikig, telefonjával mindent megpróbál lefényképezni, kíváncsian kérdezősködik a várható látnivalókról, miközben mi bölcsen, a már ismerős látvány újabb felfedezésének élményével magyarázgatunk neki. De mintha számunkra is új lenne az élmény: fakóbb, kisszerűbb a pár évvel ezelőttinél. A távolságok lerövidültek, a kilátótorony deszkalépcsőjét leszegezték a látogatók elől, pedig már arra számítottunk, hogy látcsővel odafentről végigpásztázzuk a tengernyi öböl egész partvidékét. Csalódottan bolyongunk a korán kiégett füvön, a gyéren látogatott kertben, felzavarjuk a síremlékek közelében, a napsütötte helyeken tanyázó vadlibákat, amelyek mindenütt vastag guanószőnyeget hagynak maguk után, amerre csak megfordulnak (úgy tűnik, ők a kegyhely „szent tehenei”...). 
A remélt fenségesség helyett itt most minden elhanyagolt és kisszerű, kopott….
De azért jól esik a magunkkal hozott uzsonna a szabadtéri padokra telepedve: mindent kipakolunk a gyanús tisztaságú faasztalokra, felleltározzuk az elemózsiát és úgy tűnik, nem kell hazasietnünk ebédre – van mivel elverjük az éhünk. Távozás előtt még betérünk a falatozóba, ahol fagylaltot veszünk és pihenésképpen elüldögélünk a rózsakert fölötti padokon.
Eleredt az eső, hazaindulunk.
Otthon a kutya kitörő örömmel fogad, az esőből zápor lesz, mi meg hallgatjuk a kopogását és meghitten kávézunk. Megpróbálok dolgozni is, de egy hirtelen mozdulat miatt az egér beleesik a kutya ivóvizes edényébe és teljesen megmerül benne. Gyorsan kirántom, de már késő – vékony sugárban csorog belőle a víz. Régivágású számítógépes lévén, sehogy sem boldogulok az érintő billentyűzettel: Anna telefonál Gabinak, hogy készítsen be a csomagjába otthonról egy egeret, s hozza magával a hét végén, majd próbál felhajtani a kikötői ismerősöknél egy kölcsön-egeret, a Gabi érkezéséig. Harmadik telefonhívása máris sikerrel kecsegtet: elrohan az éjszakába, s öt perc múlva lihegve hoz egy egeret. Folytathatom a munkát.
Eközben a nedves kelléket hajszárítóval minden oldalról megfújom, majd egy zacskó rizsbe temetem (olvastam valahol, hogy az magába szívja az elektronikák nedvességét), s reggelig hagyom szikkadni.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 25., kedd

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... - és egy ráadás (11)

Toronto, Victoria Harbour 2017. augusztus 12.

A magányos bódé
Korán kelés.
Útnak indulás előtt még pénzügyek gyors intézése egy korán nyitva talált bankfióknál, s irány Victoria Harbour. Délelőtt 11-kor már a tónál vagyunk.
Rázendít az eső.
Gabi még a reggel vitorlázni ment – Andreával és Alexszel. Csak Marika és a kutya várnak otthon. A kutya őrült ragaszkodással fogadott, mindenkinek nekiszökött, alig tudtunk megszabadulni örömugrándozásának kellemetlenségeitől (karmolás, kedveskedő bokszütései nyomán keletkezett kisebb-nagyobb zúzódások).
Szél kerekedett s estig tombolt a tó fölött. Akkor szerencsére megérkeztek Gabiék is nagy vidáman. Kalandos utazásról számoltak be, de szerencsére, a hajó jó formáját mutatta és a partra szállás is probléma nélkül zajlott le.
Mivel senkinek nem volt kedve vacsorakészítéssel tölteni az időt, két nagy pizzát rendeltünk, amit Gabi és Alex hamarosan haza is hoztak.
Amúgy eseménytelen este, beszélgetések.


Victoria Harbour 2017. augusztus 13.

Farmtermékek, mögöttük a "pénztár"
Csendes, hűvös a reggel, de legalább napsütésre ébredünk. Reggeli után Ilonkával kószálunk egy órányit a Robins Point utca hosszán. Ameddig az kanyart nem vet a tópart egy részén és élesen elfordul az erdő felé, majd a fák közé vész. Szemlélgetjük a sorjázó villákat, a falak mögé képzelve lakóikat. A legtöbb épület kihaltnak látszik, az élet legkisebb jele nélkül. Ott, ahol összetekert és -kötözött újságos csomagok hevernek a kocsifeljárón, az aszfaltra hajítva, feltételezhetően lakó is tartózkodik – különben miért fárasztaná magát az ismeretlenségbe burkolózó postás?
Délelőtt Gabinak kedve szottyant megismételni a tegnapi vitorlázást, s engem kérdezett, nem tartanék vele? A csöndesnek ígérkező idő, a kedvező széljárás egybehangzóan arra ösztönöztek, hogy igent mondjak.
...Két órán át szeltük csöndesen a tó vizét – Gabi minden pillanatban tudta, hogy merre járunk,  le nem vette a szemét a műszerekről, a tó jól látható jeleit figyelte az útjelzőkön –, eközben én eleresztettem magam, csak a szelíd hullámok ringatását éreztem és az előrehaladás sebességét, amely állandó volt, mint egy kitartott dallam. Családi emlékeket kotortunk elő, már-már elfeledett gyermekkori élményekkel fűszerezve, közben megittunk egy-egy doboz sört is, s jócskán megéheztünk.
A parton hagyott család megvárt az ebéddel, s jóízűen bekanalaztuk a húsgombóc-levest, faltuk az ikrás kenyeret.
Ebéd után kávé, majd olvasás, amíg bele nem aludtam.
Este roston sült húspogácsát vacsoráztunk, hozzá mindenféle zöldséget pároltunk.
Gabi, Andrea és Alex pakolni kezdtek, várta őket a másnapi kötelesség.
Mi maradtunk a nyaralónál.
Megnéztem egy furcsa észt filmet a számítógépen (Mandarinok) a grúz-abház konfliktusról.


Victoria Harbour 2017. augusztus 14.

A farm specialitása: a juharszörp
Reggeli után Anna azzal állt elő, látva a fülledt, rekkenő reggelt, volna-e kedvünk ellátogatni egy olyan farmra, ahol a helyiek jelentős mennyiségű kanadai juharszörpöt állítanak elő, majd ötletesen, kis kerámiakiszerelésben, turisztikai  meggondolásból tálalják, jutányos áron, a helyben termesztett zöldségek és gyümölcsök mellett.
S mert a válaszunk IGEN, elindulunk a fürdőhely közeli farmra, ahová most is GPS navigál, sűrű erdőültetvények között. Mielőtt a farm bejáratához érnénk, az út bal szélén feltűnnek az erdősűrűségű juharfa-ültetvények. A fák törzsét bonyolult vezetékrendszer köti össze egymással, amelyek révén a megcsapolt fák által termelt juharnedv – a juharszörp alapanyaga – egységesen a feldolgozó raktárba szivároghat. A helyzet furcsasága, hogy ez a szivárgás tulajdonképpen az évnek csupán néhány tavaszi hetében esedékes, amikorra is, a nyári meleg hatására felhalmozott energiamennyiség természetes édesítőszerré – úgynevezett juharcukorrá – alakul. A tavaszi hideg éjszakák és a meleg nappalok hatására „a fa bemetszett/megfúrt törzse édes levet enged, melynek nagy része víz. Ez egyedenként átlagosan 20 és 60 liter között van évadonként. Ezt követően a begyűjtött levet beforralva készítik a végleges juharszirupot. A folyamat végére körülbelül 40 liter nedvből lesz egyetlen liter kész termék” - olvassuk útközben a Wikipédia szócikkében, és ebből megértjük, miért olyan méregdrága termék ez, s örvend egyre nagyobb népszerűségnek szerte a világban. A vezetékeket a következő „szüretig” karban tartják, működőképesen őrzik, elvégre komoly anyagi befektetésről van szó.
Most befordulunk a jellegtelen kapun, s a jobb oldalon álló, elhagyatott üzletbódé előtt kiszállunk a gépkocsiból. Körülnézünk: sehol egy lélek. A pár négyzetméteres bódéban asztalok és hűtőszekrény: az asztalon gyümölcsös és zöldséges kosarak, juharszörpös kerámiaedények, különböző méretekben, a hűtőszekrényben pedig a könnyen romlandó árukat tartják (pld: spenót, metélőhagyma, fejes saláta – hogy viszonylag frissen maradjanak). A termék- és árlisták kézzel írva, részben az asztalon, részben a falra vagy a hűtőszekrény ajtajára ragasztva. A fizetéshez fonott kosarakat állítottak ki, jól látható helyre, oda helyezi be a vásárló a szükséges összeget. A kosárban aprópénz is található, hogy a kliens elvehesse a visszajárót. A félóra alatt, amíg nézelődtünk, válogattunk és fényképezkedtünk, egy lelket sem láttunk. Hogy aztán voltak-e kamerák elhelyezve a bódéban, vagy minden a legteljesebb bizalom jegyében zajlik, ez maradjon a helyiek titka. Mi nem firtattuk.
Nagy vonalakban befejeztem a Korunk-tanulmányt, még fektetem pár napig. Ilyenkor mindig elkap valami elégedett lustaság és a jól megérdemelt semmittevést választom, ami nem tart tovább egy napnál.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 24., hétfő

CSEKE GÁBOR: Toronto 3-szor + 1... - és egy ráadás (10)

Victoria Harbour 2017. augusztus 8.

Kerti tréfa a tóparton -
első látásra mindenki borzong tőle
A vitorlázók örömére szép, derűs reggelre ébredtünk. A tó tükrén megsokasodtak a lengedező vitorlák, az ide-oda cikázó bárkák. Jól tették, később ugyanis jócskán megnőtt a hullámzás ereje.
A délelőtt a rendezgetésé, csomagolásé, sepregetésé. Úgy tervezzük, hogy este,  csak vacsora után indulunk haza, kihasználva a jó idő minden percét. 
Ma befejeztem egy versciklust, amit minden bizonnyal az útinapló végére fogok illeszteni. Eddig valamennyi kanadai utam után sikerült fölmutatnom – a jegyzeteken túl – valamilyen hasznos mellékterméket. Ezúttal A végállomás megközelítése az, ami értelemszerűen lezárja majd az ötödik utazást.
Tamással beszéltem telefonon, úgy tűnik, a péntek lesz megfelelő a látogatáshoz, de még egyeztetnie kell Ágnessel, aki jelenleg még az Államokban tartózkodik. Mindenesetre, csütörtökön találkozhatunk a Rosedale melletti parkban, ahol Buksit szokta megsétáltatni. Igaz, hogy a kutya már elég nehézkesen mozog, de ennyi erőfeszítést, hogy odáig elügessen, meg bevállalhat a kedvemért.
Torontóba érve, első dolgom, hogy lezuhanyozok. És mintha ezzel együtt lemosnám  magamról a nap fáradtságát. Sokáig olvasom a Száz év magányt.


Toronto 2017. augusztus 9.

Meleg napnak ígérkezik. Délben hőség, estére beborul. Ez a nyár már ilyen…
Próbálok visszazökkenni a városi létbe. Más lesz a dolgok fontossági sorrendje. És előttünk áll a bevásárlás, amit kénytelen vagyok elszenvedni, mert úgymond én is részesülök áldásaiból, nélkülem tehát nem sokra mennek. Szerencsére, első nekifutásból sikerül majd minden szükségest beszerezni, ami előzőleg a listára került. Anna és Ilonka még este is elindultak egy felfedező üzleti körútra, de szerencsére, engem békén hagytak.
Próbálom tartani a munkám ütemét, de a városi keretek jobban szorítanak, a kutya is szörnyen unatkozik, kevés tere van itt a szaladgáláshoz, levegőre se jut ki olyan sokszor. Mindegyre körülöttem kering...
Telefon Tamásnak, még nem sikerült beszélnie Ágnessel, hogy egyeztessenek a találkozó felől, de azért holnap mi zavartalanul összefutunk a parkban.
Marikát meglátogatja egy közelben lakó osztálytárnője: mosolygó, szégyenlősen viselkedő kínai kislány. Év közben együtt jönnek-mennek az iskolából s az iskolába. Övék most az alagsor, ahol jókedvűen hancúroznak. Még tart a vakáció.


Toronto 2017. augusztus 10.

Gyors tisztálkodás, reggeli.
A kutya váratlanul dühösen nekiugrott a hűtőszekrénynek és hevesen kapargatni kezdett alatta, miközben vésztjóslóan morgott. Betévedt egérre gyanakodtunk, kíváncsiságból mi is lehasaltunk az állat mellé, de rossz néven vette az érdeklődést. Később derült ki: egy rágcsálni való csontdarab gurult be valamikor a fridzsider alá, aminek most szagát vette és veszettül kaparászott utána. Mikor segítségünkkel megtalálta, elegánsan beleszagolt, majd nagyképűen elfordult tőle...
Mielőtt elindulnék a Rosedale megálló felé, térképen tájékozódom az útvonalról, a közlekedési eszközökről, az átszállások csomópontjairól – mégis csak négy év telt el az utolsó ittlétem óta!
Anna kikísér a kutyával a buszállomásig – szerencsére perceken belül jön is a járat. Nem telik bele egy óra s a már ismert, megszokott díszletek között találom magam (metrómegálló, park). Tamás megerősíti: sikerült Ágnest elérnie, aki nemrég jött meg az Államokból, a pénteki találkozóra pedig sor kerülhet Tamáséknál, ebédre várnak.
Otthon Anna úgy dönt, hogy ő is elkísér bennünket másnap, rég nem kereste föl Tamásékat, lelkiismeret-furdalása van emiatt. 
Ilonka hazai ízeket idéz: gyerekkora emlékezetéből csirkepaprikást varázsol elő, Gabi szolgáltatja hozzá a puliszkát. Mindenki nyalogatja az ujjait. Gabi az édesanyja főztjét emlegeti – az volt ilyen jó.


Toronto 2017. augusztus 11.

Torontói falfirka
Azon kapom magam, hogy mégis csak ínyemre van a torontói kényelem, viszont hiányzik a tópart tágassága, szabadsága. A visszereim is rosszul viselik a városi létet, könnyebben dagad a bokám, feszülnek az erek. 
Szemerkélő esőben indulunk Tamásékhoz, mire odaérünk, már ki is sütött a nap. A metrótól gyalog közelítettük meg a lakást, s mert világosan emlékeztem az utcaképre, vállaltam a kalauz szerepét.
Gazdagon terített asztalt ültünk körül. Valamennyi fogás Tamás keze munkája, beleértve a bort és a sört is. (A köménymagos-boros kenyeret már nem is említem – érzésem szerint az volt a legfinomabb valamennyi közül.)
A nők – Ilonka, Ágnes és a két Anna – női dolgokról tárgyaltak, mi Tamással a gyermekkorunkra emlékeztünk. Annyira jó volt minden, hogy teljesen elfelejtkeztünk az időről. De amikor Ágnesnek már indulnia kellett az állomásra, mi is felálltunk s távoztunk. (Gaál) Annát láthatóan kimerítette a hosszúra nyúlt látogatás. Amúgy sem találtuk túl jó bőrben…
Míg mi vendégeskedtünk, Gabi és Marika fogták a kutyát és meg se álltak a tópartig – azaz mégis, mert útközben felvették Andreát és Alexet is, akik Guelphből csatlakoztak a csapathoz.
Mi odahaza maradtunk, Torontóban, s az este hátralévő részében a másnapi utazásra összpontosítottunk: becsomagoltunk, mostunk, rendeztünk. Éjfél lett, mire ágyba kerültünk.
Éjszaka a testvéreimről álmodtam. Mind a négyről. Nagyon szerettük egymást.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 22., szombat

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (9)

Victoria Harbour 2017. augusztus 4.

Utcai freskó Victoria Harboure 150 éves történetéről
Sötétben tapogatózom munkaasztalom felé a hajnali lakásban. Kihalt minden, és olyan, akár egy dúlt csatatér. Marikának a nappali egyik kanapéján jutott hely: alig kezdek dolgozni, már fel is ébred és okostelefonjával lelkesen szórakozik. 
Péter jelezte, hogy Tirolba utazott, miközben a hírek szerint Magyarországon és Romániában a Lucifer nevű hőhullám teszi a dolgát: perzseli a földet. Nem ártana, ha egy kevés ide is jutna a melegéből.
A vendégek későn keltek, majd kerékpározni mentek. Ez néhány órányi csöndet ígér, amit érdemes kihasználni. Éppen ebédeltünk Ilonkával, amikor a zápor hazaűzte a biciklizőket. A szegényes menüt látva, úgy határoztak, ők vendéglőbe mennek enni; mi pedig tovább kanalaztuk a maradékot.
Megnéztem egy ősrégi német krimit, hallgattam a házfedelet paskoló záport, majd aludtam egy jót. Mire felébredtem, már megint megtelt a ház vendégzsivajjal.
Estére betoppant Gabi és Andrea, a ház népessége velük csak tovább szaporodott.
Éjfél után élénk gyermekfutkározás, trappoló lábak zajára ébredtem. Egyesek még nagyon elevenek voltak. Sokáig feküdtem ébren a sötétben és azon töprengtem, hogy mit keresek én itten?


Victoria Harbour 2017. augusztus 5.

Őszies reggel, futó záporokkal. Mintha az időjárás feltette volna magában, hogy elűzi a vendégeket. Egész nap süvít a szél, mindenki morózus, sérülékeny, magába forduló. Olvasáshoz is alig van erőm, kedvem. Hol elalszom, hol felébredek, s az idő áll, sehogy sem telik.
Összeszedünk minden ételmaradékot és kitesszük az asztalra. Lehet válogatni! Mindenkinek ízlik, főként a Gabi padlizsán salátája, amit otthonról, Torontóból hozott. 
A vendégek a távozáshoz készülődve összepakolnak,  már csak a beigért esti rostonsült-vacsora marasztalja őket. A gyerekek fékezhetetlenek, a kutya ideges, nyűgös. Többször összekap a legkisebb leánykával. Ugatás, nyávogás, bömbölés.


Victoria Harbour 2017. augusztus 6.

Egykori világitótorony a tó partján
Reggelre befutott a Bölöni kérte interjú immár szerkesztett változata. Itt-ott még igazítottam rajta, majd áldásom rá, s kértem, hogy csak a Súrlott Grádicsnak adja oda.
Annával és Ilonkával kényelmesen elsétálunk a kikötői önkiszolgálóba (itteni neve: Foodland = Étkek földje). Nem is annyira a vásárlás (bár az is) a fő cél, inkább a járkálás, mert végre, elállt az eső, s így kiszabadulhatunk a négy fal közül! Elidőzünk a kikötőnél, a városka központjában. Egy rendőrjárőr, lakossági bejelentés nyomán, drogozó fiú után nyomoz, járókelőket faggat, láttak-e valami gyanúsat. Úgy tűnik, senki nem látott semmit. Szerencsére, minket kihagynak a játékból. Nemsokára elhúz a fejünk felett egy rendőrségi helikopter is...
Alig bírjuk hazacipelni a vásárolt tartalékokat. Tűz a nap, mintha a tegnapi vihar csak rémálom lett volna. A ház újra visszanyerte normális állapotát, igyekszünk rendbe rakni, mindennapi igényeinkhez.
Elérkezettnek látom az időt, hogy a magammal hozott elektronikus könyvtáram állományát átfésüljem. Mindezt csak azért, mivel nem fűlik a fogam hozzákezdeni a Korunk tanulmányhoz (a Vitorlaének ötven éves apropójára kértek elemzést a fiatalok antológiáiról az 1989-es fordulat előttről). Mostanában mindig elfog a menekülés vágya, valahányszor új írásba kezdenék: szeretek elmenni a legutolsó pillanatig…


Victoria Harbour 2017. augusztus 7.

Hajóbőröndök a Keewatinon
Aprádonként számolva, egy hónapja tartózkodunk már e kontinensen. Volt részünk jóban is, rosszban is, kezdjük megszokni az éppen érvényes családi viszonyokat, szokásokat. De azért olykor az a gyanúm: fölösleges díszek vagyunk a hétköznapi ruhán…
Írtam Tamás öcsémnek, hogy a hét második félben már otthon leszünk, egyeztessük az óráinkat, valamikor ellátogatnánk hozzájuk.
Ilonkával felfedezzük, hogy bár nem egyeztettünk, ugyanazt a könyvet választottuk olvasmányul: a Száz év magány-t.
Délután nem fekszem le, dolgozni szeretnék. Olykor elered az eső, máskor kisüt a nap. Csupa átmenetiség...
Délután elmegyünk fagylaltozni, utána tekergünk egyet. Megkeressük a helybeli református (itt: metodista) templomot. Utána minden térképismeret nélkül, érzésből próbálunk hazatalálni. Sikerül. (Nem nagy csoda: minden út a tópartra vezet…)
Gabi és Andrea távozni készülődnek, Anna még nem döntötte el, hogy mi, többiek mikor bontunk sátrat. Rossz ez a távlattalanság, olyan, mintha bizonytalan ideig lógnék a levegőben.
A stégünk közelében, egy hatvan év körüli férfi váratlanul felborult a vitorlásával, mert elvesztette a kormányát, magára pedig képtelen boldogulni. Gabi rögtön a vízbe ugrott és nagy nehezen partra segítette. Egyedül persze, mindez nem sikerült volna, szüksége volt még valaki segítségére. Utána, mikor előadta nekünk az esetet, megjegyezte: szerinte nagyon hiányosan volt felszerelve a hajó, a férfi egyszerűen felelőtlenül indult útnak. Nem csoda, hogy pórul járt.
Már jócskán elmúlt a veszély, amikor a part menti vízben megjelent a póruljárt ember jajveszékelő felesége. Aki, amikor eljutott hozzá a rossz hír, azonnal a vízbe vetette magát. A jajveszékelésen kívül más dolga már nem akadt, maximum hazakísérhette víztől csöpögő férjét.
Péter, aki tiroli utazásról tért haza, jelezte, hogy Európába is befészkelődtek a nyár végi  viharok: vége a kánikulának!

(Folytatjuk)

2018. szeptember 20., csütörtök

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (8)

Victoria Harbour 2017. július 29.


Reggel ragyogó napsütés. A közeli Midlandban városnapot rendeznek, Andrea és Marika mindenáron belé akarnak kóstolni a forgatag hangulatába, korán kelnek. Előveszik a csónakházból a poros kerékpárokat, mindketten beneveznének a meghirdetett városok közi túrára az egykori vasút nyomvonalán épült bicikliúton.
Születésnapom. Gabiéktól egy drótnélküli fejhallgatót kapok, hogy számítógépezés közben ne legyek örökké az asztalhoz s a géphez drótozva.
Valami miatt nehezemre esik a mozgás, gondolataim is lelassultak.
Gabi délelőtt kivitorlázik, de hamarosan felerősödik a szél, s hazaűzi a hajót. Délutánra már a hullámzás is erősebb. 
Az új mosógép egész délelőtt újra forog-morog.
Amúgy terméketlen nap.


Victoria Harbour 2017. július 30.

Mintha csak a tegnap folytatódna. Gabi rosszkedvű, nem úgy alakultak a tervei, ahogy elképzelte. Keveset tudott végezni, meg kedve sincs hozzá. 
Bölöni Domokos távinterjút kért tőlem, 12 kérdésben. Azokra próbálok becsületesen válaszolni, néggyel elkészültem még ma.

Victoria Harbour 2017. július 31.



Bölöni felkérése megzavarta korábbi terveimet: az ő kedvéért kénytelen vagyok félretenni mindent, igyekszem maximálisan összeszedni a gondolataimat. Eszembe jut, hogy odahaza ilyenkor elő szoktam keresni a porszívót és nekiállok takarítani a lakásban. Takarítás közben támadnak legjobb ötleteim...
Itt, a tó mellett strapabíró, régi porszívó áll rendelkezésemre a raktárban; működésre bírom, s szinte szabad szemmel is látni, ahogyan zabálja a port, értelmet adva egy kimondottan gépies munkának. Kár, hogy alkatrészei helyenként már repedeznek, töredeznek, utolérte a műanyag elévülési ideje, hamarosan kikerül a szemétre, s ami a helyébe lép, az talán már csak halvány árnyéka lehet… De addig hadd morogjon, s nyomában rövid időre fölfénylik a tóparti ház.
Délutánra Anna egyik barátnője jelentkezett be, magával hozná Marika korú kislányát, s néhány napig a gondjainkra bízza, hadd játsszanak együtt gyerekek. 
A KGB egyik meggyilkolt, volt magas rangú tisztjének emlékiratait olvasom e-book olvasón. Izgalmas a történet, éppen csak az nem derül ki, miként tudott a nem mindennapi szerző megmaradni oly hosszú ideig a rendszerben, ha nem tette magáévá a szervezet logikáját? A szökésen és az átálláson kívül még milyen ellenállási akcióban/próbálkozásban vett részt (vagy nem). Az önkritika, a magával való szembenézés teljesen hiányzik az emlékiratból. Így aztán egyáltalán nem nehéz írni és – emlékezni!


Victoria Harbour 2017. augusztus 1.

Meleg, ködös reggel. A tó csöndesen locsog, tisztul. A láthatáron található szigetig se látni. Az árnyékban sem találni túl sok enyhet. Anna és Ilonka egész nap kint ülnek a víz partján.
Ezalatt én olvasok, írok, a fülhallgatót kísérelem beüzemelni.
Újabb Bálint György-kötetre bukkantam, gondolatban igyekszem helyet keresni neki a készülő breviáriumba.


Victoria Harbour 2017. augusztus 2.

Elektronikus könyvolvasómról elfogyott az olvasatlan dokumentum, kénytelen vagyok újakat felhajtani a magammal hozott adathordozó „szénakazlából”. A Száz év magány mellett döntök. Sokszor elhatároztam már, hogy nekikezdek, de azt hiszem, most igazán eljött az ideje. Vajon meglesz hozzá a szükséges türelmem?
A laza, vakációs program fejében, reggeli után elindulok a boltba: paradicsom, uborka, kenyér az, ami hiánycikk lett a tanyánkon. Itt minden jócskán drágább, mint a nagyvárosban, s a választék is lehetne bővebb. De hát éhen nem halunk…


Victoria Harbour 2017. augusztus 3.


Vége az álmos, idilli napoknak, délutántól rokoni „sáskajárásra” számíthatunk: mára várjuk Ágicát és családját. Ráadásul az idő is elromlik, egyre hevesebb szél támad.
El- és összepakoljuk a belső tereket, a könnyen elérhető, féltett tárgyakat rejtekhelyre menekítjük. Két kotnyeles kislány több napos jelenlétére kell számítanunk, elejét venni esetleges házi baleseteknek. Közben kiderül, az Anna barátnője is befut valamikor a kislányáért, estig ő is nálunk maradna. Legjobb, ha ilyen népvándorlás körülményei között behúzódok a hálókamrámba.
A vendéggyerekekkel az a nagy gond, hogy önállóan nem tudnak mit kezdeni magukkal, az energiájukkal. A szülők pedig, ha vendégségbe mennek, szeretnek gondtalanul hátra dőlni, megfeledkezni róla, hogy a családi felügyelet továbbra is az övék. Így aztán, hasznos animátor hiányában, minden csemete azon igyekszik, hogy bármilyen eszközzel fölhívja magára a figyelmet. Ráadásul ott vannak az állatok: se a kutya, se a vén macska nem eszményi játszótársak. Nem kommunikálnak a frissen jött ismerősökkel. Tips harciasan kiereszti a körmét, Szentjánosbogár pedig fenyegetően morog és vicsorít, ha nagyon barátkozni próbálnak vele.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 19., szerda

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (7)

Victoria Harbour 2017. július 26.

Lilyfarm, alig észlelhető táblával jelezve
Anna napja. Felköszöntjük a magunkkal hozott aranylánccal. Mielőtt Kanadába utaztunk volna, Ilonkának eszébe jutott: Annának életében még nem vásároltunk aranyékszert – gyermekeinek (unokáinknak) bezzeg igen. És akkor gondolkozás nélkül megvettünk egy aranyláncot. Most mindannyian csodálva nézegetjük. Tényleg jó gondolat/vétel volt…
Péter jelzi Budapestről: gondjai vannak az időeltolódással, még mindig nem tudott visszaállni, éjjel 1-2 táján megébred és képtelen visszaaludni, nappal pedig nagyon álmos. 
A tegnapi derűre ma újra ború. Begyújtunk. Enyhén fáj a torkom, fertőtlenítő tablettát szopogatok.
Írok, olvasok. Kint hol esik, hol eláll. A felhők elkenődtek. A szúnyogok előjöttek. Utolsó napjaikat élik ebben az évben, felszabadultan táncolnak („Sose halunk meg”?)
Anna fagylaltot vásárolt a névnapjára, most azzal kínálja a társaságot. Torokfájás ide vagy oda, Marikával ketten feltétel nélkül lelkesedünk a nyalánkságért.


Victoria Harbour 2017. július 27.

Hölgyek a lilykertben
A szél mintha végleg elfújta volna a felhőket. Hűvös van. Ellenben süt a nap!
Továbbra is álmos napjaim járnak: szívesen megülnék egy rejtett zugban, begubózva, s onnan észlelném a világot. Távolról, hangfogóval.
De most ez nem lehetséges. A napokban felfedeztem a térképen, hogy a közelünkben létezik valahol egy liliomkert, amit idegenforgalmi látványosságként is hirdetnek; mi lenne, ha felkeresnénk?
A kérdés mára gyökeret vert, s Anna a gyakorlatba is szívesen átvinné: indulás hát  Liliomföldre!
(A liliomnak itt úgy mondják: Lily. És amúgy mindenütt látni, sokféle színben és fajtában. Még az árokszélen is nő, vadon, akár a gyom…)
Valami nagy, festett cégért keresünk a jelzett út mentén, de sehol egy szembe szökő jelzés. Mezők, facsoportok, gyümölcsösök suhannak el mellettünk, a nap éppen a harmatot szippantja magához, ismerős látvány ez, odahaza is ugyanígy történik minden kora ősszel…
A GPS kellemesen csicsergő női hangja váltig állítja, hogy célunkhoz értünk, és tényleg, orrunk előtt egy festett, ócska  deszkacégért lenget a szél két oszlop közé kifeszítve, ha nincs a gépi figyelmeztetés, föl se tűnik. 
Most már a virágok is jól látszanak, amerre a szem ellát, lily-táblák, távolabb egy kis erdő, előtte istálló. Az út mentén alacsony, lapos farmépület, tornáccal körítve, mellette jókora parkolóhely. Vendégeknek fenntartva. Beállunk.
Körülnézünk, de fia lelket nem látunk. A távoli erdőszélen egyszer csak megvillan egy színes ing. S vele együtt egy felbukkanó alak. Integetünk. Az alak eltűnik. Majd  újra megjelenik. Kezében szerszámok. Közeledik. A gazda lesz. Hetven év körül járhat, napbarnította arcán egyen-mosoly üzeni – örvend a látogatóknak. Oda mehetnek, ahová csak akarnak – mondja. - De vigyázzanak, hova lépnek, a talaj egyenetlen, könnyen kimarjulhat a bokájuk.
És visszaballag az erdőszélre.
Anna és Ilonka együtt maradnak, szakavatottan nézelődnek, én szabadon bóklászok az ágyások között. Néha egymás felé pillantunk, ellenőrizendő, nem vesztünk-e el a sok szépség közt? Helyenként embermagasságúra nőtt virágok takarják el a kilátást. Meg se próbálom leírni a látványt, mely lépésről lépésre változik. És mindenek fölött: az a sok, egymással összeillő, fenséges illat!
A liliomágyások között itt-ott rikító színű – legtöbbször sárga – mezőgazdasági gépek, szerszámok. Egy-egy melegágyként használatos láda. Földkupacok. Hatalmas terméskövek, fűvel benőve. Az erdőcske mellett karám, a karámban lovak bóklásznak és idegesen fölfigyelnek a közeledő látogatóra (ez volnék én).
Hangulatos az egész farm, mint egy apró részekből összeálló puzzle. 
Annáék mindenek előtt a virágokat csodálják, mustrálják – Ilonka szeretne néhány szép példányt vásárolni a tóparti ház kiskertjébe, Anna-napi ajándékként. Alaposan végigkutatnak minden zugot, majd pár alacsony növésű virág mellett döntenek. Csakhogy a gazdát elnyelte a föld, se a ház, se az erdőszél körül nem mutatkozik. Feltárcsázzuk a farm hivatalosan közzétett telefonszámát – halljuk, amint a készülék kicseng az elhagyott épület mélyén. Nemsokára újabb mozgást észlelünk az erdőszélen – a gazda színes inge villan meg a napfényben. Talán a csengő telefon az ő zsebében is riadózott?…
Az üzletet hamar nyélbe ütjük, s a frissen szerzett lilyk délután már a rozoga csónakház napsütötte, festékét vedlő deszkafalánál pompáznak az áradó fényben. 
Egyik percről a másikra erőteljes hullámverés zúdul a partra. Majd feltámad a szél is, amely elviselhetővé teszi a perzselő napsütést. Kerti székből figyelem a stég körüli fejleményeket. Időnként papírra vetek egy-egy benyomást, verscsírát. Érzem, hogy semmi nem biztos, minden annyira ideiglenes… Ezért nem állnak össze a versek se… Talán majd máskor. Itt van három forgács, mutatóba.

nagy karcsapásokkal 
hánykolódik a tó vize
mindegyre partra úszna
de visszavetik a szirtek
a stégek a magasra emelt
hullámtörő

*

a mosógép löcsbölése
mintha kicsi tó hánykolódna
a gyomrában

*

koccan a bárka vasazata
a bója körül táncoló hajó
mint házőrző forog az ól körül


Victoria Harbour 2017. július 28.

Meghitt sarok a farmon
Előrejelzések szerint ma estére hatra emelkedik a vendégház létszáma – Gabi és Andrea érkezését várjuk. Alex, Andrea élettársa most nem tud eljönni, nem könnyen talált munkát s a hét végén szolgálatba osztották. 
Reggeliben megbeszéljük az esti menüt, majd felkerekedünk és sétálni visszük a kutyát. Nézegetjük a fürdőhely régebbi és újabb házait, helyismeretünket gazdagítjuk.
Délelőtt kb. másfél kilós haltetemet sodort ki a hullámzás, s fennakadt egy vízbe hajó fűzfa vastag ágán. Délutánra ugyanaz a tavi hullámzás a tetemet tovább sodorta, nyugat felé, s attól tartottunk, nehogy a kutya rákattanjon. Jó ideje hányódhat már, felfúvódva a vízben, már jócskán oszlásnak indult. Ha sikerül még élve kifogni, dicséretes trófea lett volna belőle. Így csak egy árva dög, amit a tó szép lassan tovasodor, míg be nem teljesedik a végzete… Estére, szerencsére, már jócskán eltávolodott a nyaralónk hatóköréből.
A keleti szomszédunk kertjében váratlan gyermekbaleset: Marika, a barátnője és egy vendégségbe érkezett kisfiú nekiálltak hintázni a pihenésre használt függőágyon. A másfél méter magasra kifeszített háló egyik tartó kötele elszakadt, az alján kuporgó fiúcska jócskán megütötte magát. Az első hírek szerint a feje sérült meg és azt jajgatja, hogy nem tud megmozdulni. Összeszalad minden épkézláb ember, vélemények váltogatják egymást, a mentőket is emlegetik, de az ijedelem mintha kollektív bénasággal verte volna meg a társaságot, a fiúcska ezalatt tehetetlenül sír. Később kiderül, hogy mégis meg tud mozdulni, a könnyek is elfogynak, a közvélemény megnyugszik, tanulságok megfogalmazására kerül sor.
Estére pompásan kinyílt az egyik fehér liliom, amit a „lilykertből” hoztunk.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 16., vasárnap

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (6)

Toronto 2017. július 21.

Zöld Toronto - természet és technika egyesül
Terméketlen, lötyögős nap. Ilyesmire is szükség van olykor. Péter, aki a rövid tartózkodás miatt maximális hatékonyságot hajszolt, a közeli hazautazás miatt feladta korábbi terveit. „Amúgy is nagy a meleg”, vigasztalta magát és inkább otthon maradt. Trikóra vetkőzve, számítógépe előtt görnyedve, az addig elkészített fotók garmadáját válogatta, csiszolgatta, tette-vette, dédelgette. Talán holnap, délelőtt, még kedve kerekedik valamire.
Magam is úgy vélem, ne erőltessünk semmit. Olvasás közben ezért el-elbóbiskoltam, többször kicsúszott a kezemből a könyv.
Zajlik odahaza a Tusványos, rossz érzés olvasni a róla szóló tudósításokat, az ott meghirdetett kalandor szellemű politikát. A következő 10-20 év középeurópai politizálása megint feszültségekkel és gyűlölködéssel fenyeget.
Gabinak hét végén lejár a rövid vakációja, s mivel mi úgy is megtöltjük a torontói házat, fogta magát, meg se állt a tópartig. Mi majd követjük, ha Attiláék hazarepültek Budapestre. Addig ő nyer a nyaralónál két nyugodt napot.


Toronto 2017. július 22.

Beborult, bármikor esni kezdhet. Családi nyüzsgés a házban, Péternek ma sem akaródzik kimozdulnia.
Fürdés, reggeli olvasás. A fiúk lázasan csomagolnak. Az ebéd nem túl bőséges, búcsúvacsorát tervezünk hazaindulásuk miatt. Eldől, hogy Anna és Ilonka mennek ki a reptérre, s ahogy a fiúk túljutnak a biztonsági kapun, a lányok fordulnak is vissza.
Megérkezik a hír Kántor Lajos haláláról. 
Tusványoson kezdetét veszi a „Sorosozás”, s vele együtt az erdélyi hangulat kollektív „hasraesése”. Egy füttyel tiltakozó lövétei hölgyet (Budapesten él) letepernek a fogdmegfiúk, élen Áronkával, az esküvőfotóssal, s ettől aztán felrobban az internet.
Vacsora után a repülőtéri csapat elkocsizik. Marikával és az állatokkal itthon maradtunk. Ki-ki nyugalomban.


Toronto, Victoria Harbour 2017. július 23.

Esti tűz a tóparton
Reggel 5-kor ébredés. Jön az értesítés is: Attiláék szerencsésen földet értek Budapesten. 
Ilia Miska levele Szegedről: olvasta verseimet a Székelyföld júliusi számában, s boldog születésnapot kívánt.
Anna úgy dönt, hogy ebéd után indulunk. A Galatiban bevásárlok még hiányzó dolgokat: paradicsomot, uborkát, kávét. Minden olcsóbb itt, mint a tóparton.
Csomagolás, ebédre elpusztítunk minden romlandó ételmaradékot. Két órai út után megérkezünk a tóhoz.
Gabi ezalatt beszerelte a jutányos áron vásárolt mosógépet, ami most késő estig morog a fülemben, a hálószobában, ahol én alszom. Megegyezünk további tartózkodásunk helyszíneiben: az idő jó részét lehetőleg a tónál töltjük, az utolsó hetet ismét Torontóban. Várjuk, hogy igazából is beköszöntsön a nyár. Ami eddig volt, az csupán könnyelmű ígérgetés…


Victoria Harbour 2017. július 24.

Éjszaka eleredt az eső. Ezt félálomban úgy észleltem, mintha ki tudja, honnan, a háztetőre kapaszkodott ismeretlenek futóversenyt rendeztek volna a tetőcserepeken. Ha szorongó típus lennék, biztosan nagyon betojnék, így csak még mélyebben vackolom magam a pokróc alá s visszaalszom a pergő ritmus meg-megújuló zenéjére. 
Bálint György írásait olvasom, és megdöbbent, mennyire egybevágnak a gondolataink. Hogy ez mennyiben jó dolog manapság, pillanatnyilag nem tudom eldönteni. Sejtem, hogy erőteljes rokonszenvem nem teljesen „szobatiszta”, de legalább becsületes. Nem divat vezérel benne, épp ellenkezőleg. Ma nem kifizetődő egyetérteni az olyan alakokkal, mint Bálint György. Mit tehetnék? Legfeljebb egy breviáriumot összeállítani a művei alapján, mint azt Kosztolányival vagy Antoine de Saint-Exupéryvel tettem.
Még ma nekivágok, egyszer majd csak befejezem…
Ilonka botja nincs sehol. („Bottal üthetjük a nyomát...”) Próbáljuk rekonstruálni, merre jártunk vele és mikor. A sapka után még ez is…
Egyre hidegebb van, s még mindig zuhog, pedig már mindjárt dél van. Anna és Ilonka vásárolni voltak. Én itthon maradtam Marikával, meg a szomszéd kislánnyal, aki átjött játszani. Ők játszanak, én filmet nézek és vacogok. A kutya ide-oda mászkál és unatkozik.
Anna szeretné begyújtani a kazánt, de azt eddig mindig Gabi hajtotta végre. Telefonutasítás alapján megpróbálja, és sikerül; hamarosan már a padlóréseken át áramlik a bágyasztó, meleg levegő. Vacsora előtt iszunk egy kis pálinkát, s máris lángol az arcunk.
Estére feltámad a szél, szétkergeti a felhőket, s mire beköszönt az alkony, felpiroslik az ég alja.
Gabi este telefonál: Torontóban előkerült a sétabot, ottfelejtettük. Mikor hétvégén érkezik, azt is hozza magával. Csupa jó hírrel zárul a nap.

Emlék a Niagaráról

Victoria Harbour 2017. július 25.

Éjszaka teljesen megfordult az időjárás, erőteljes napsütésre ébredünk. Felhők sehol – még a foszlányok is felszívódtak. Így, négyesben jól elvagyunk, nem zavarjuk egymás „köreit”. Szorongva gondolok arra az időre, amikor megérkeznek az udvariasságból vendégül hívott Ágicáék a két gyerekkel, még ha csak pár napra is.
A Bálint-breviáriummal jól haladok, kedvemre való a feladat. Valamennyi kihegyezett megjegyzése a máról szól. Vagyis az ő jelen ideje vészesen hasonlít a miénkhez, noha nyolcvan év eltelt azóta. 
Színpompás, látványos alkonyt produkál az este, csillámolva szűrődik át a ház előtti kiserdő remegő lombjain.

(Folytatjuk)

2018. szeptember 12., szerda

CSEKE GÁBOR: Toronto: 3-szor + 1… és egy ráadás (5)

Victoria Harbour, Toronto 2017. július 18.

Reggeli csendélet a nyaraló társalgójában. Ahol a napi
programot kiötöljük
Mióta Kanadában vagyunk, rosszul alszom. Gyakran felébredek, türelmetlenül várom a reggelt. Napfényben mégis minden más… Napközben, sajnos, mindegyre elalszom, ahogy a vénemberek szoktak. Akár ültükben is.
Híre jön, hogy meghalt Jancsó Miklós. Na tessék: ez is fiatalabb volt nálam, jó pár évvel. Hiába, sietett a lánya, szegény Noémi után.
Csomagolunk. „Este tehát utazunk” – döntötte el Anna. Pedig az időt nézve, talán most lenne az igazi nyári szezon.
Ebéd: a tegnapi maradék. Nem hagyunk ételmaradékot a nyaralóban! Séta a régiségboltig. Befagylaltozunk. 
Anna, Attila úsznak, napoznak. Eszményi nyári nap!
Mikor Anna jelt ad, mindent egy helyre hordunk a kijárat elé, Marika lefogja a nyüszítve lázongó kutyát, mialatt mi, többiek gyorsan megrakjuk az autót. 
Este fél nyolckor már a torontói ház előtt állunk. Gabi és Péter várnak.
Gabi főzött, meleg vacsora.
Holnap új élet kezdődik. Péter készülődik, hogy hajnalban induljon az állomásra, a Niagara felé.


Toronto 2017. július 19.

Séta közben a Fekete Rémmel
Sikerült korán kelnem, jól haladtam a munkával. Mire eljött a reggeli ideje, már el is nyomott az álmosság. Péter jelezte, hogy a Niagarához ért.
Attila javítóba vitte az Anna kocsiját, valami fékhiba jelentkezett a napokban.
Itt az ideje, hogy felkeressem Tamás öcsémet. Találkát beszéltünk meg a már szokott helyen: a Rosedale metróállomás közeli parkban. Szerencsém volt, egy óra alatt odaértem, s üres padot is találtam, néhány árnyékot adó fa alatt. 
Minden ugyanúgy zajlik köztünk, mint 2013-ban. A hangulat, a díszlet, a helyzet. Csak mi öregedtünk. De Tamás kutyája, Buksi is, velünk. Elérte az öregkor határát – ebekre átszámítva. Még csak a mozdulatain látszik: szögletesek, szakadozottak. Mintha nehezére esne a mozgás. Oda a hajlékony frissesség… 
Tamás azóta komoly veseműtéten esett át, a fél veséjétől megszabadították. Nem panaszolta el: csak elmondta. Szenvtelen tőmondatokban. 
Másnapra találkát beszéltünk meg a közeli Bredfordban, ahová Ágnes húgomék költöztek, miután Gyuri sógorom elhunyt. Előbb Dombi Tamás, az unokaöcsém költözött ki Torontóból, egy Bradford közeli farmra, majd a nénje, Ágica követte őt, végül az anyjuk (a húgom), Ágnes is beadta a derekát, s most mind egyazon városka vonzáskörzetében laknak, amelynek temetőjében Gyuri alussza örök álmát, távol az otthoni – kisbácsi – földtől. Látogatásunk amolyan családi nagy találkozónak ígérkezik, három helyszínnel.
Alig érek haza, otthon is a másnapi látogatást tervezgetik. A helyszíneket vesszük sorra, illetve az ülésrendet a kocsiban, hogy ki vezessen, milyen ajándékokat vigyünk. Ki lesz az, aki adott ponton elindul Niagara felé, hogy elhozza Péter is, aki az egyezség értelmében ott várakozik? A vitát nem a kérdések bonyolultsága adja, hanem a sok ismeretlen. Mindenesetre, az elképzelések jók, lássuk a kivitelezést!
Szerencsére, Attila is visszajön a javítótól. Reméljük, a kocsiban megbízhatunk.


Toronto, Bradford 2017. július 20.

Tamás öcsém a családi találkozón a
farm verandáján
Az indulást nem siettük el: reggel 9 körül gyújtotta be Attila a motort, közepesen zsúfolt forgalomban haladtunk az autósztrádán. Itt lépten-nyomon belebotlunk, ha akarunk, ha nem, otthon meg tréfálgatunk a gyakorlatilag nem létező autópályák apropóján…
Bradford lélekszáma megközelíti a 30 ezret: angolokon és franciákon kívül nyilvántartanak még benne hollandokat, németeket, briteket, magyarokat és ukránokat. (Bár én történetesen tudok egy görögről is – az Ágnes unokahúgom férjéről, Angeloról van szó. Persze, tudom, egy ember nem sokat nyom a statisztikában…)
GPS vezet el tévedhetetlenül a lakcímre, amit Attila előzőleg betáplált, de utunkat megakasztja a váratlanul a városra szakadt, heves zápor. Az orrunkig sem látunk, a világ elveszíti a körvonalait, minden homályos és párába vész, a víz csak úgy dobol a kocsitetőn… Megvárnánk, hogy elcsendesedjék, de erre már csak akkor kerül sor, mikor a házból előhozott egyszál esernyő alatt rendre beszaladunk Angelóék házának kapuján. 
Úgy is bőrig ázunk. Anna gyorsan kér egy száraz női ruhát, de Ágica még nincsen odahaza, vásárolni indult kevéssel érkezésünk előtt; Angelo hamarjában csak egy lenge nyári holmit talál, s csak mikor Anna és Attila már sietve továbbálltak, hogy Pétert elhozzák a Niagarától, akkor derül ki, hogy a ruhácskát Ágica hálóingnek használja. (Ezen sokáig mulatunk, Anna ugyanis útközben dideregve konstatálta: rossz vásárt csinált; szerencsére, következmények nélkül…)
A család két kislánya – egyik elemista, a másik alig 2 éves – legszívesebben minden mutatványukkal elszórakoztatnának. Angelóval nem igazán tudunk társalogni, angol és görög nyelvismeretünk híján; nála viszont a magyar a nem támogatott nyelv. Ennek ellenére, a maga részéről udvariasan mesélne, mutogatná a lakást, kézzel-lábbal magyarázna, én meg úgy teszek, mint Kosztolányi a bolgár kalauzzal, aki a hosszú éjszakai utazás során élete egész tragédiáját elmeséli a bolgár nyelvet nem ismerő utasnak, aki viszont mindvégig együttérzően igen-el neki, ez pedig fölötte megnyugtatja a zaklatott embert.
A tágas nappaliban, ahol Ágicára várva az időnket múlatjuk, szanaszét szórt játékok a földön. Időnként a két kislány beront, kiscicákat kergetve, építőkockákat dobálnak a levegőbe, veszekednek, majd kibékülnek, az ebédlő asztal körül kergetőznek. Az eső elállt, kisütött a nap, a változatosság kedvéért kisétálok a hátsó kiskertbe, végignézem a sűrűn vetett zöldségek sorát, megpihenek a fedett filagória enyhén megázott karosszékeiben, Ilonka ezalatt a konyha praktikusabb kellékeit fedezi föl magának. Végre, megérkezik Ágica, beindul a családi emlékezés, kérdezősködés, parttalan csevej. Aztán eljön az ebéd ideje is, mindenki éhes, ideges, jó lenne tovább görgetni a nap programját; előzetes egyeztetés szerint nemsokára Ágneshez megyünk, megnézzük, hogyan rendezkedtek be pár hónapja az új lakásba, majd a temetőben együttesen fölkeressük a Gyuri sírját, végül mindannyian Tamáska farmjának a vendégei leszünk, valahol a városka közelében.
Ebédre aztán elcsigázottan betoppannak a Niagara vándorai is, élményeiket mesélik. Útközben többször is viharzónába szaladtak, nehéz volt a navigálás.
Ágnesnél éppen csak megszusszanunk, körülnézünk, jaj be jó itt nálatok, mondogatjuk, mert tényleg jó, de sajnos, menni kell, előbb még bepakoljuk mindazt, amit Ágnes előzetesen főzött, mert a farmon party is lesz, szépen elosztjuk az edényeket a gépkocsik csomagtartóinak megfelelően, s már indul a karaván, gengszterek mennek így a filmeken, bosszút állni valakin, két jól megpakolt hosszúkás gépkocsi, minden ülésen egy-egy ember, férfiak, nők, valakinek gyanús lehet ez a nagy zsúfoltság és sietség, de az úton annyi az autó, hogy senkinek nem tűnik fel a mi vonulásunk, s mire feltűnne, már helyben is vagyunk, megállunk a farm gazdasági épülete előtt. Olyan, akár egy hacienda, grupp, ösvény, tornác, lépcsők, függönyös ablakok, bent nagy termek, játékok, hosszú asztalok, hátul kimehetünk a szabadba, az üvegházak felé, egy nagy tornácon át, a tornáctól jobbra tavacska, a tavacska partján sás, a vízen tavirózsák ringatóznak, a tó közepén apró sziget, akár Kolozsváron is lehetnénk, a sétatéren, a csónakázó tó közepén, amelyiken télen korcsolyázók siklanak; azt nem tudom, hogy most is, már rég nem láttam, de gondolom, hogy igen, hiszen semmi nem változott, mióta az a tó megvan, mindig korcsolyáztak rajta…
Visszatérek a farmra, a valóságba. 
Néhányan a tó partján ülünk, sörrel a kezünkben, amíg a kocsikból kipakolják az ételt és kirakják az asztalokra, amíg Ágnes azt nem mondja, hogy tálalva van. Olyan az egész, mint egy Csehov darab életrekelt díszlete, Tamás öcsém otthonosan hunyorog az erdőbe vesző tájra, itt el lehetne üldögélni sokáig, mondja, őt a mostoha fia, Zsolt hozta ki kocsival, ez már a harmadik személyautó a környéken, valamennyien ott állnak a farm épülete előtt…
Míg tálalnak, Tamáska, a házigazda végigvezet a birodalmán, egyik üvegházból a másikba fordulunk, eléggé meleg van bent, trópusi levegő, a munkások számára már befejeződött a műszak, kávéznak valahol a kert egy távoli zugában, kerti asztal mellett, színes nyári ruhájuk vidám foltokban virít át a délutánon, mi elnézzük őket, ők felénk pislantgatnak, két világ méregeti így egymást, a mulatozó uraké és a dolgukat végzett földmunkásoké, aztán…
Gyertek enni, kiált Ágnes, mire minden irányból összeszaladunk, egy-kettő eltüntetünk szinte mindent, beszélgetéseink közben elfogy a szó is, aztán amikor már lefelé megy a nap, szedelőzködünk, a három gépkocsi háromfelé veszi az irányt.
Meg se állunk Torontóig. Pár napig – Attila és Péter elutaztáig, ami a hét végén, szombaton este esedékes – mindannyian nagyvárosi életet élünk.
Otthon veszem észre, hogy elhagytam az évekkel ezelőtt ajándékba kapott baseball-sapkámat. Gondolatban rekonstruálom: Ágicáéknál maradhatott, a fogasra akasztottam, hogy a zápor után megszáradjon. Rövid telefonüzenet unokahúgomnak, aki jelzi, hogy nincsen baj, a kislányok megtalálták a sapkát. Pár nap múlva amúgy is meglátogatnak a tóparton, akkor magukkal hozzák.
Sajnáltam volna, ha nem kerül elő...

(Folytatjuk)